A balfácán…

Irta: L. Timothy

Az élet a legnagyobb regényíró – mondják sokan, de én sem igazán hittem benne, amíg el nem játszatott velem a sors egy igencsak furcsa forgatókönyvet. Nem nagyon szoktam büszkélkedni vele, mert melyik férfi szereti, ha balfácánnak nézik, márpedig, ami velem történt, arra ez a legenyhébb jelző. Nem vagyok szép férfi, ifjú koromban – ha lehet – még csúnyább voltam, mert az idő valahogy meglágyítja a vonásokat, de akkor markáns arcom volt, nagy orr, ovális arc, fekete szemek és rakoncátlan fekete fürtös üstök. Külön elviselhető lett volna a szám a szemem, a hajam, de ugy egyben, vagyis ahogy az orrom pöffeszkedett, az összhatást szinte megkoronázva, az maga volt a reménytelenség, vagy inkább: határtalan kisebbségi érzés. A csúnyaság nem mindig jár együtt a félszegséggel, mert ismertem olyan fiút, aki egy fokkal sem volt csinosabb nálam, mégis akkora önbizalma volt, hogy csak ugy dagadt tőle a melle és a szépségkirálynőre is ráhajtott volna, ráadásul bízva a biztos sikerben. De hát ö az oroszlán jegyében született, mig én különbenis elfelejtettem sorban állni ott ahol az önbizalmat osztogatták. Huszonnyolc éves voltam, amikor még mindig kutató – korszakom éltem, vagyis aki nekem tetszett volna annak én nem kellettem, és fordítva. Sajnos az embereknek sokat jelent az első benyomás, és kevés nő akadt, aki arra is időt pazarolt volna, hogy feltörje a diót, vagyis megtapasztalja, milyen vagyok belül.

Egy este újságot olvastam és az ismerkedési rovaton akadt meg a szemem. Férfiak hirdették magukat, így, ugy, amúgy. Miért ne próbálhatnám meg én is?! Valami öniróniával összehozott szövegre talán ráharapna egy jó humorérzékkel bíró nő, aki ugy gondolja: ez a bohóc megér egy misét, vagyis ad némi esélyt, és szán egy kis időt rám. Másnap feladtam a hirdetést. Rengeteg levél érkezett, igaz nem ismerkedést, hanem feleséget kerestem, mert ugy gondoltam – ismerkedni vágyóknak – utcalányok is válaszolhatnak, hiszen ha összejön a dolog, addig sem kell a hideg utcán strichelni, de aki nősülni akar, annak csak olyan nő válaszol, aki komolyan gondolja, vagy legalább annyira belefáradt már a párkeresésbe, mint én. A levelek olvasása közben remekül szórakoztam, sokat nevettem, de volt olyan is amelyiktől összeszorult a szívem. Milyen sok szeretni vágyás, kedvesség tokosodik be a sors kegyetlensége folytán egyes nőkbe – csak mert nem találnak piacot. Hirdetésre is boldogan válaszolnak, csak legyen egy estényi programjuk, emberi szót halljanak, édes izgalmat érezzenek valakiért, akiért – talán – érdemes parádéba vágni magukat, és szóljanak hozzájuk, amit vissza lehet idézgetni hónapokon át. A helyesírási hibával teli, vagy a biztosra vehetően profik levelét félredobtam, de maradt vagy nyolc akikre kíváncsi voltam. Valamennyin cím, vagy telefonszám. Örültem hogy nem küldtek fényképet, mert a fotó csalóka, láttam én már gyönyörű színésznőt, aki nem kapott filmszerepet, mert nem tudott kijönni a kamerákkal, akárhogy vették sehogy sem mutatott. összekevertem a borítékokat és kihúztam egyet, aztán mielőtt meggondoltam volna magam, hívtam a számot. Egy perc alatt megállapodtunk a másnapi találkozásban, és hogy ne tévesszük el egymást, ö hívott meg, magához. Hűha! Melegem lett, mert hátha az intelligens, nemes lélekre valló írás csalóka, vagy mással íratta, és ö is profi a javából. Nem akartam pofára esni, már az elsőnél, de lemondani sem volt képem, ezért másnap már órákkal az indulás előtt olyan voltam, mint egy első randevús kamasz. Kicsíptem magam virágot vettem, és pontosan érkeztem. Az ajtó csakhamar kinyílt és egy fürkész tekintetű lány nézett szembe velem. – Tessék! Kit keres? – Elnézést, de megbeszéltük, Rosával, hogy… – Rosa nincs itthon! – vágta rá a fruska és becsukta az ajtót az orrom előtt. Azt hittem ott süllyedek el, de szerencsére a józan ész legyőzte a dühömet, nem csengettem újra, hanem hármasával véve a lép csöket elindultam kifelé a házból. Már a kocsimnál voltam és éppen a rózsákat akartam a sárba vágni, amikor hallottam, hogy valaki fut utánam. – Elnézést uram… – ért oda lihegve egy másik lány. – A húgom kicsit neveletlen volt… ne haragudjon. Jöjjön vissza. – Maga Rosa? – kérdeztem. – Nem… az ikertestvére vagyok, de minden percben jönnie kell. Ha megígérte, hazajön. Kelletlenül bár, de visszamentem vele és kicsit meglepett, hogy partyra volt terítve az asztal, aztán bejött a kis fruska is, és csakhamar oldódott a hangulat. Annak a lánynak, – de a húgának is – csodálatos humora volt és mihelyt elmúlt belőlem a megfelelni vágyás feszültsége, ellazultam, nevetgéltünk, beszélgettünk, de a nővérke csak nem jött. – Máskor is csinálta már ezt? – kérdeztem. – Kiszámíthatatlan. Sajnos, ö nem olyan szürke kis verébtermészetű, mint én, hiába vagyunk egypetéjü ikrek, de szemesnek áll a világ, vagyis elkapatták a fiuk. Biztosan befutott neki valami jó program és inkább a bizonytalant hagyta ki. Imád szórakozni! – Magával ellen – tétben! – jegyeztem meg. – Miből gondolja? – Ha nem így lenne, nem jön utánam, és nem áldoz három órát az életéből egy vadidegen fickóra – mondtam, miközben órámra néztem. – Te jó ég… mennem kell. Udvariatlanság tőlem, hogy ennyi ideig feltartottam magukat. – A húgomtól nem volt szép, hogy idehívta. Nagyon bánja? – nézett rám olyan fura tekintettel, hogy még órák múlva is magamon éreztem, és jólesett, simogatott, vagy együttérzést sejtetett, isten tudja. Másnap felhívott Rosa. Már a hangja is olyan kirobbanóan rivalló volt, hogy szinte távol kellett tartani a kagylót a fülemtől, hogy ne sértse a dobhártyámat. – Bocs, hogy nem talált otthon. Kificamodott a bokám, de már minden oké. Nem megyünk moziba? Imádom a filmeket! – Én is de… – Akkor jöjjön értem a házhoz és majd választunk egy klassz filmet. De ugy számoljon ám, hogy hajnal előtt nem szabadul.

Legszívesebben lemondtam volna az egészet, de nem hagyott szóhoz jutni, netán, nem is akartam, vagy ki tudja. Kicsit előbb ott voltam a ház előtt, és ö is pontosan lépett – vagy libegett – ki a kapun. Azt tudtam, hogy ikrek, de – ellentétben a hamupipőke testvérével: igazán remek teremtés volt. Haja ezer lokniban szállt utána, ahogy repült a kocsi felé. A szája nevetett, és a sminkjét maszkmester sem rakhatta volna fel jobban: tökéletes volt. Mini ruhát viselt, de olyan észbontót, amilyet csak nagyon szép testű nők merhetnének felvenni, – de sajnos mások is felveszik – , és hosszú formás combjainak látványára gyorsabb tempóban kezdett dobolni a szívem. Formázni sem lehetne szebb futóműveket! – gondoltam és eszembe jutott egy szobrász barátom, aki szerint: az összezárt, tökéletes formájú női láb, comb közötti résébe, éppen bele kell férnie egy élére állított férfitenyérnek. Izgalmas rés, a szépség jele. Neki olyan volt és ha a bokája kicsit vastag is volt, a folytatás nem hagyta észrevenni. A magas sarkú topánka korrigálta az apró bokahibát, és szinte elállt szemem – szám, ahogy kinyitottam előtte a kocsi ajtaját. Később sem volt okom panaszra. Be nem állt a szája, és nem mondhatnám hogy butuskán csivitelt, inkább ugy, mint aki imádja saját hangját. Szeretett volna szuper – szórakoztató lenni és percek alatt mindent tudtam a barátnőiről. El – elmosolyodtam, de nem tudtam olyan önfeledten vele nevetni, mint előző este a Hamupipőkével. – Sosem hittem, hogy egypetéjű ikrek ennyire különbözhetnek! – mondtam. – Ég és föld, tűz és víz. – A húgom rögeszméje, hogy nem szép, de hát ahogy ö előadja magát, ugy nem is tűnhet annak. Az ember emelje ki ami kirakatba való, és mindig tudja mi dobja fel a partnerét. A kocsiban fogunk szeretkezni, vagy nincs messze a lakása? – kérdezte hirtelen. Majdnem ráléptem a fékre. – Ugy érti, hogy?! – Meglepődött? Mi másért akar ismerkedni egy férfi, és főleg, ma már senki nem bolond zsákba macskát venni, ha nősülni akar. Őszinte leszek, maga egy fokkal sem szebb a képzeletbeli ördögnél, vagyis kell lennie valaminek amiben szuper, és én szeretnék mielőbb megbizonyosodni: érdemes-e magára időt vesztegetnem. Farkasétvágyam van a szexben, ebben is ég, és föld vagyunk a húgommal. Ö még szűz. Lassan Husz évesek leszünk és még nem engedett senkinek. Ül a kincsén Haragonként őrzi, azt hiszi az is olyan, mint a részvény: emelkedhet az értéke, pedig?! Egy remek szeretkezés mindent megér! – Kocsiban? – néztem rá kétkedőn. – Ott is! Nem mindegy a hely, csak legyen mivel, és kivel. Remélem lesz! Nem is mondta, hogy tetszem –e magának? Mert ha igen, akkor legalább tízpercenként dobja be: irtó jó hallani. Ne féljen én is dicsérem, ha lesz miért. Itt a mozi… vagy inkább menjünk mindjárt magához? – nézett rám. – Ugy terveztük megnézünk egy filmet – tértem volna ki a választás elöl. – Igaz, de én szentimentális vagyok, és amit a vásznon csinálnak az bezsongat. Legyen bár tömve a mozi, én akkor is kipróbálok mindent, amire a mese ösztökél. Remélem maga sem szereti a kezeit végig a karfán tartani?! Amíg a filmet néztük, a hátamon sokszor elindult lefelé egy – egy verejtékcsepp, amikor láttam, hogy felém sandit és kezét a combomra teszi, vagy egyenesen elkapja a fejem, és belecsókol a számba. – Csókolózni se tudsz? – súgta a film vége felé. – A szádat ki kell nyitni… te kis hátulgombolós, különben mi élvezet van az egészben. Na, de majd nálad…

[rkey]

Aztán nem volt nálam, mert megkérdeztem nem akar-e vacsorázni, és mivel azt mondta nem éhes, mire észbekapott a házuk előtt álltam meg. – Itthon van! Köszönöm a filmet, igazán kellemes volt. – Ez minden?! Miért nem mondta mindjárt, hogy fatökű, és csak lelkizni akar, vagy cselédet keres, nem szexi feleséget, akivel nem kell végigunatkoznia az életét… és mondta – mondta, de én nem sokáig hallgattam. Életemben nem voltam olyan udvariatlan, de indítottam, és otthagytam. Valami nagyon kellemes érzés töltött el ahogy távolodtam a locsi – fecsi nötöl, akit ugyan sokan megnéztek a mozi előcsarnokában, de ö sem maradt adós a sejtelmes pillantásokkal, és egyik – másik már szinte vérlázítónak tűnt: felkérés keringőre.

Másnap odatelefonáltam, és amikor felemelték a kagylót azonnal beleszóltam. – A Rosa ikertestvérét kérem. – Az beszél! hallottam meg a kedves, halk, szelíd hangot. – Maga az?! – Baj? – kérdeztem. – Nem, csak szerencséje van, hogy én vettem fel a kagylót, mert a húgom ugy fujtat akár egy gőzmozdony. Haragszik magára. Ha hallotta volna mi mindennek elhordta?! – Nem érdekel! Sem ö, sem az, aminek elsorolt… de magával szívesen eltöltenék egy olyan kellemes estét, mint az első volt. Persze magukhoz nem mehetek, és hozzám a világért sem invitálnám, ezért meghívom vacsorázni. – Elfogadom, és igazán megtisztel. Nekem is jó volt magával mulatni az időt, még akkor is, ha közben más miatt égett a képem. Mondja, hogy hol és mikor? – A testvére otthon lesz? – Nem, a hét végére elutazik. Reggel indul és… – Akkor magáért megyek, de könyörgöm, eszébe ne jusson kicsípni magát, ugy értem olyanná válni, mint Rosa… én azután a szolid, kedves teremtés után vágyom akivel – remélem ugyanolyan fesztelenül tudunk majd beszélgeti, mint amikor még nem volt tétje a dolognak. – Miért most van? – kérdezte ö, egy furcsa kis szünet után. – Még lehet… persze egyelőre csak annyit tudok, hogy akárki mást, csak Rosát nem. Akkor nyolckor!

Pontos voltam. Ö ugyanolyan szolid öltözetben volt, mint első este. Lapos cipőt vett fel, ami külön jólesett, hiszen amikor kikísért egymás mellett álltunk és ha nem vak láthatta, akárhogy kihúzom magam, alig vagyok magasabb nála és egy férfi szereti, ha elnézhet a partnere feje felett, ha már fel nem is nézhetünk minden nőre, – és nemcsak a testmagasságuk miatt. Elegáns volt, mosolygós, kedves és hallgatag. – Miért nem beszél? – kérdeztem, pedig nekem is jólesett a csend. – Azt hiszem a húgomtól zsongott a feje, és gondoltam, megvárom, amíg maga kezd beszélni. Mellette alig lehet szóhoz jutni, de csodálatos teremtés. Bár én olyan lehetnék! – sóhajtotta. – Isten ments! – vágtam rá hirtelen. – Maga csak maradjon olyan, amilyen.

Nem csókoltam meg amikor a kapuig kísértem. Láttam, hogy várja, de ö sem kezdeményezett. Ugy volt szép. Másnap felhívott Rosa és közölte, lemondta a víkendet, mert hallotta: más is tudok lenni, mint amilyen unalmas vele voltam, és velem szeretné tölteni az estét. – Sajnos nem érek rá. Üzleti tárgyalásom van! – hazudtam azonnal, pedig a húgával megbeszéltük, hogy érte megyek. – Egy kicsit sem tetszem? – selypegte. – Dehogynem, de… – Értem. A húgom a nyerő. Oké, nem zavarom többé. Maga szürkeveréb párti, mit akarhatna akkor az udvartartásában egy páva?! A szürke verebet elvettem feleségül és ha később nem tudtam volna meg, hogy sosem volt ikertestvére nem hinném el, hogy mindkét lányt ö domborította. És hogy miért nem engedett be a kishúga? Mert mikor elindult az ajtó felé, visszaszólt: ha ronda azt mondom nem vagy itthon! Nem tetszettem neki. Van ilyen. A nővére azonban – hál istennek kíváncsi volt rá, milyen az aki egy fruskának nem tetszik, és mert nem jutott eszébe jobb: beadta nekem az ikermesét. Jól tette. Legalább rájöttem hányféle asszony lakik egyetlen női testben, mert ott van a lelkük mélyén a kacérság, a gyötörni vágyás, az imádat, a gyönyör utáni éhség, csak érteni kell a kibányászásához, vagy csak venni kell a lapot. Ami miatt legjobban kételkedtem abban, hogy valóban nincs ikertestvére, az Rosa ledér felkínálkozása volt, de mikor enyém lett, vagy inkább nekem – az első férfinak adta magát – nem volt nálam boldogabb balfácán a földön. Azóta élvezem az életet: sokszor játssza el Rosa szerepét, hogy megédesítse az éjszakát mert a szerelem sok mindent képes felszínre hozni az emberből, néha még azt is, ami nem illendő, sőt bolondulásig illetlen, pajzán, vagy buja. Vannak emberek, akiknek a gyakorlati IQU – ja egyszámjegyű de elméletileg olyan felkészültek, hogy tanítani tudnák, azt amit addig nem próbáltak. A feleségem ilyen volt. Ha nagyon kedvesen akartam becézni, és jutalmat reméltem érte, azt mondtam neki: te… te buja, szüzszajhika, te! Ha egy nőben van kíváncsiság, és ráadásul nem is irtózik a fickótól, akiből ki akarja csiholni a gyönyört, az hosszantartó csodára képes. Azt hiszem az élet kevés lesz arra, hogy kifogyjon az ötletekből, és – mert én is ugyan ugy érzek iránta, mint ö – lesz ami egymás karjába hajtson bennünket, még akkor is, amikor már csak némi jóleső borzongás, nosztalgiázás lendíti ölelésre öreg karjainkat. Sosem csalnám meg! Egy olyan nőt, mint ö, aki mindig eltalálja mit szeretnék, aki a szeretkezésre sosem fáradt, de nem is követelőző, vagyis jó az egyeztetőkészsége: nem lehet, vagy inkább vétek lenne megcsalni. Sajnos sok férfi nem ismeri fel a kincset, aminek birtokába jutott vagy inkább ugy gondolkozik, mint a pecás: bolond lenne kukaccal etetni a halat, miután kifogta. Amióta rátaláltam az én egyetlenemre hiszek a sorsszerűségben, és tisztelem a véletlent, no meg persze azokat, akik képesek élni a lehetőséggel, és mindig látnak maguk előtt utat, amelynek – ha mégoly bizonytalannak tűnik is – neki mernek vágni.

[/rkey]