Mióta a meséiket hallgatom, bevallom ért néhány meglepetés uraim, de biztos vagyok benne, olyan, amit tőlem hallanak, nem igen esett meg mással. Önök jómódú üzletembernek ismernek, és az is vagyok, de húsz éves koromban ugy nézett ki, hogy ott maradok egy pályán, amiért majd megszakadt a szívem, de amit sokan lenéznek:. Akár hiszik, akár nem, én bohóc voltam. Nem artista családba születtem, s ha  volt is bennem némi készség a bohóckodásra, azzal nem kerülhettem volna porondra, csak az artistaképző elvégzése jogosított fel rá.  Sokszor próbáltak elcsábítani egy – egy trióhoz, vagy csoporthoz, párom is gyakorta akadt volna, mert légtornász, zsonglőr, egyensúlyozó művész, állatszelidítő, bűvész, bármi lehetek, ha nem akarok mindenáron bohóc lenni. Látom a tekintetükön,  mit gondolnak: ilyen jóképü férfi, és éppen bohóc akart lenni? Valóban fess fickó voltam, csak ugy ragadtak volna rám, a nők, de mihelyt megtudták, miben utazom, a normálisabbja odébbállt. Csak tudnám, miért nézik le bármelyik művészeti ágat is azok, akik sosem próbáltak még jókedvet, mosolyt varázsolni embertársaik arcára,  vagyis valami olyat művelni, amit kevesen tudnak a világon. Sok bohócra emlékeznek az emberek,és mesélnek róluk az unokáiknak is, engem mégsem a hírnév ösztönzött, hanem a minden este elért siker, móka, kacagás, vastaps, és valami tudat alatti, -de ma már tudom – sorsmentő szerencse..

Huszonkét éves voltam, amikor a manézs felé tartva egy dühös asszonyt láttam kijönni a direktor irodájából, egy alig derekáig érő gyermekkel.

- Még hogy nem kellesz, még hogy sérti a személyi jogaidat, még hogy senki nem kíváncsi egy törpére? – rikácsolta az asszony, a szégyenében még kisebbre görnyedt lánynak. Megtorpantam. Törpe? Addig nem láttam  egy méter körüli, hibátlan alakú törpét. Biztosan nincs még tíz éves sem – gondoltam. Aztán magam sem értettem miért, de mindenképpen a sors rendelésére,  odaléptem az asszonyhoz. Nem jönne be az öltözőmbe? Bambán bámult rám, de bementünk. A lány, nem érte fel a díványt, vagyis ugy próbált felülni rá, mint az igazi gyerek. Néztem parányi cipőit, karcsú derekát, domborodó melleit, és elkapott valami sosem érzett gyengédség, vágy, vagy isten tudja miféle izgalom. Hogy nem sajnálat abban biztos voltam. Az asszony elmondta, hogy nyolc gyereke van, ez lenne a legnagyobb, de ez lett a legkisebb. Már unja az örökös csúfolkodást és azt, hogy semmi hasznát nem látja. Mindent tud ugyan, amit a testvérei tanultak az iskolában, mert ahogy hallja megmarad a fejében, de mióta kilóg a sorból nincs szíve iskolába küldeni. Tudja, hogy lépten, nyomon csúfolják, vagy ha nem, a bambább, bunkó felnőttek merednek rá,: jé, egy törpe.

Egy óra sem telt bele megegyeztünk és – bár fogalmam sem volt még akkor miben tudom hasznossá tenni a parányi embercsodát, – vagy isteni selejtet, de elfogadtam, amit az asszony kért. Havi apanázst akart, amig a lánya nálam lesz. Mintha egy árucikk volna. Legszívesebben behúztam volna a nőnek egyet, de próbáltam megérteni: nyolc gyerek, iszákos férj, teljes kilátástalanság, és a többieknek enniük kell. Az én kis babám tehát teljes ellátásért, és nem is csekély havi juttatás fejében, nálam maradt. Amikor a kollégák megtudták elképesztően reagáltak. Mi van? Minden nőt tágnak találtál? Nem is gondoltam volna, hogy ennyire aberrált vagy! Szóval ezért nem kellettem én, – röhögött rám egy kötéltáncosnő, akinek a felkínálkozását nem fogadtam el. A maskara úr szexuálisan eltévelyedett! Nem válaszoltam egyikük vádjára sem, mert akadt olyan is, aki megértette, hogy majdcsak kitalálok egy olyan számot, amibe az én kis babám is besegíthet, olyat, aminek a végén emberségben ö lesz a nagyobb, és valamennyi néző önmagába tekint, a másságot illetően. Törtem a fejem, de semmi jó nem jutott eszembe. A lány akkor tizenhat éves volt és száztíz centi magas, fejlett, formás, bájos arcú nő, ki tudja milyen arányú kicsinyítésben. Mikor végre megbarátkozott a helyzettel, felbátorodott, és sokat beszélgettünk. Rájöttem, hogy minden érdekli, és olyan járatos a közgazdaságtanban amilyen én akkor sem lehetnék, ha egyetemre járnék. Ez adta az ötletet, hogy tovább taníttassam. Tudtam, hogy intézménybe nem lenne jó helye, magániskolában is sok megaláztatásban volna része, ezért inkább tanárokat kerestem, akik házhoz jöttek, és csak vizsgázni kellett bejárnia. Amikor l8 évesen a középiskola háromévi anyagából ment vizsgázni a professzor arcán kéjes vigyor jelent meg. A kis babám mondta el így, és azt is, hogy az a furcsa tekintet megriasztotta. Hát, még amikor azt hallotta: vagy húz egy tételt parányi gyönyörűség, vagy vetkőzik. Válasszon. Az én kicsim választott, és minden próbálkozás megtört a tudásán. Végülis sikeres vizsgát tett. Nehéz volt megállni, hogy panaszt ne tegyek, zaklatásért, vagy össze ne verjem a vén kéjencet, amikor megtudtam mit művelt, de hirtelen rádöbbentem, hogy nem lenne jogom rá, hiszen valahányszor ránézek, a tündéri miniatűr nőre, engem is elfog valami, semmihez nem hasonlítható érzékiség, buja vágy, mint amikor az ember esze megy el a hirtelen italtól, és olyan minden – mindegy állapotba kerül, hogy legszívesebben felkapná, becézné és nekiesne minden férfikeménységével, hogy megismertesse vele az igazi gyönyört, miközben maga is részese lehetne a csodának. Nem tettem hát semmit a professzor ellen, de még jobban odafigyeltem az én kis babámra, akinek olyan gyorsan fogott az agya, hogy mire húsz éves lett, kezében volt a diplomája. Hadd ne mondjam el mennyi kényelmetlen helyzetet éltünk át mindketten a különböző vizsgabizottságok, diplomaosztó ünnepség és egyebek miatt, de amikor elém tett egy számítást, hogy mennyivel, mihez kezdhetnék, nem bírtam tovább az önmegtartóztatást. Felemeltem, és mint egy törékeny virágszálat odaállítottam elém az asztalra, hogy a szó szoros értelmében is felnézhessek rá. Csodálatos vagy, tudod – e? – kérdeztem rajongva. Szeretnék segíteni. ahogy te rajtam – mondta és lehajolt hozzám. Sosem tudtam volna elképzelni, hogy olyan csepp kis testben annyi vágy, olyan felmérhetetlen gyengédség, becézési vágy szorulhat. A homlokomnál kezdte. Szája bejárta az arcom, és nem is tudom, hogy bírtam ki: rá ne harapjak az apró ajkakra. Jól tettem, hogy kibírtam. Amikor érezte, hogy minden ízemben reszketek, vetkőzni kezdett. Nem tudom látott-e valaha a tévében sztriptízt, de ha nem, duplán csodálatos, hogy a magakelletés is vele született. Amikor ott állt előttem, és megfordult, nem bírtam tovább. Ölbe kaptam és becézni, csókolni kezdtem, miközben olyan szavak törtek fel belőlem, hogy magam is megijedtem tőlük. Valahol a lelkem legmélyén éreztem, hogy amit teszek majdhogynem bűn, le kellene állítanom magam, de képtelen voltam rá. Nem erőszakoskodtam – és erre később büszke voltam – ö forgott tüzes csókot osztó ajkam előtt, ö adta mindig azt a részét, amelyikkel legjobban vágyott az érintésemre, és ö kezdett vetkőztetni is. Amikor ott álltam előtte, és ö, az asztalról végignézett azt mondta: gyönyörű vagy. Szebb, mint a David szobor, mert benned élet van, erős vagy, hatalmas, imádnivaló. Feküdj le, és hagyd, hogy neked adjam magam, ahogy tudom. Apránként.

Képtelen lettem volna nemet mondani, miközben teljes fegyverzetben vártam, mit akar, hogyan gondolja a kis aranyos. Ö érezte, meddig mehet el, és ugy csúszkált rajtam le fel, mint egy buja, puha folyandár, hogy aztán megállapodjon a férfiasságom felett. Terpeszben állt, a kezem után nyúlt, amelyről tudta, hogy erős, megkapaszkodhat benne, és olyan lassan adhatja magát, hogy ne érezzen fájdalmat. Mihelyt hozzám ért, és próbálta rám tornázni magát, akár egy szerelmes kígyó, végem volt. Mosolygott, simogatott, vigasztalt, és becézni kezdte apró szájával a fegyvert, amelynek ereje nem bírt a tűzpróbával. Biztos, hogy sosem művelt hasonlót, mégis ugy csinálta, mint egy profi utcalány. Talán veleszületik az emberrel a boldogítási készség, az öröm utáni vágy, akár az állatokkal a fajfenntartási ösztön, csak mi megpróbálunk kéjt is kovácsolni abból, amit a biblia szerint sem azért kaptunk, hogy bujálkodásra használjuk. Amikor újra égni kezdtem érte, anélkül hogy egy pillanatra is abbahagytam volna a vágytól borzongást, a kezeim után nyúlt, és elölről kezdett mindent Másodszor is ugy éreztem sosem éltem még át nagyobb kéjt: félig az enyém lett. Harmadszorra – ha lehunytam a szemem, azt hihettem, alkatban hozzám illő nő uralt, és negyedszerre már simán ment minden, olyan volt, mintha két normális egymáshoz illő testalkatú ember szerette volna egymást. Olyan és mégis egészen más. Sokkal érzékibb, ezerszer izgatóbb, és az egészben volt valami, ami a vágyat egekig szítja, olyan, mint amikor az ember olyasmiben mesterkedik, ami tilos. Dehát nem volt tilos. Ö nagykorú volt, én is, és amikor először lett az enyém ugy, hogy magam választhattam meg a pózt anélkül, hogy egy fikarcnyi olyan érzésem is lett volna, hogy kényelmetlenséget okozok neki, már tudtam, hogy nincs az a nő, aki felülmúlhatná, amit nyújt, vagyis feleségül veszem, mert ugy tisztességes.

[rkey]

A polgármester kicsit csodálkozott, és megkérdezte: hogy gondoltam a szertartást. Ha lehetne: szeretném a leendő feleségemet a karomban tartani. Kicsit meghökkent, de nem mondott nemet, a két tanúnak pedig, – akiket a cirkuszból vittem – nem volt új a látvány, hiszen nem egyszer kaptam fel öt, ha valahova siettem, vagy hogy megkíméljem a kifáradástól. Az esküvő csodálatos volt, a hitvesi csóktól elszállt belőlem minden önvád. A kis babám, a feleségem lett, egyenlő jogú társakká váltunk, jóban, rosszban, életre, halálra. Talán hihetetlen, de az, hogy milyen apró és kecses még húsz év múlva is azonnal tűzbe hozott. Elég volt megpillantanom, és már arra gondoltam: hova vigyem, mikor szabadulhatunk, hogy azt tegyük, amiért mindketten odavagyunk. És mielőtt a nyárs polgáribb felfogású klubtársak elítélnének hadd, mondjam ki: ha nem találkozom az én kis babámmal, most a komédiások szeretetotthonában élnék, kegyelemkenyéren, netán sorra járnám a vándorcirkuszokat, hátha akadna számomra beugrási lehetőség, vagy helyettesítés. Neki köszönhetem, hogy tehetős ember vagyok, mert a hivatalos ügyeket ugyan én intéztem, – ö akarta hogy egyedül menjek bankba, szerződés aláírására, mindenhova, de az ö rányitásával. Micsoda emberi nagyság szorult abba az aprócska testbe. Nem akarta, hogy rossz érzést keltsen az üzletfeleimben a mássága, vagy az én hóbortom. Mindent ö intézett telefonon, ö tartotta a kapcsolatot az ügyvéddel, később a cégem alkalmazottaival, ö kérte számon a feladatokat, ö vizsgálta át a könyveket, nekem nem volt más dolgom, minthogy – ha akadt fellépési lehetőségem- kifessem a képem, és úri passzióból megpróbáljam boldogítani a nagyérdeműt, minél több kacagást fakasztani a publikum arcára: és szeretni öt. Amig a porondon voltam, ott ült a függöny mögött, egy magasított széken, ahova az ölemből tettem, és szerencsebuszit adott. Amikor véget ért a taps, újra a karomra emeltem, és magunkra zártuk az öltöző ajtaját. Azt sosem engedte volna el. Tudta, talán jobban, mint én, mi oldja a szereplés, okozta feszültséget, és nehogy azt higgyék: mindig végére jártunk a dolognak! Elég volt, ha apró, forró ujjaival a halántékom masszírozta, miután leszedte arcomról a festéket; ha parányi ajka lecsókolta testemről a verejtéket, amelyet a leküzdhetetlen lámpaláz sajtolt ki belőlem. Sokszor elgondoltam: mit szólnék, ha mástól látnám azt, ahogy én éltem. Be kell vallanom képtelen lettem, volna tárgyilagosan megítélni a szokatlan helyzetet, de mit számított nekem, mit is gondol más. Az én kicsim, aki után akkor már felemelt apanázst fizettem az anyjának, vagyis inkább mi tartottuk el az egész siserehadat, többet ért nekem mindennél. A testvéreire is volt gondja. Valamennyit taníttattuk, és amikor összejöttünk, biztos voltam benne: sokkal nagyobbnak érezték nővérüket maguknál, pedig majdnem kétméteres langaléta is akadt közöttük. Mert az emberi nagyság nem a termetben van, hanem belül, és az én kis babámba százszor akkora emberség szorult, mint belém, vagy akár egy díjbirkózóba. Egyszer megkérdezte: nem lehetne-e gyerekünk? Elmentünk orvoshoz. A válasz öszinte volt, és kegyetlen: elvileg nincs akadálya, de. És jöttek a, de – k. Mégsem mondott le az anyaságról. Van egy fiunk. Normális növésű. Adja isten, hogy a fiai, és unokái is azok legyenek. Én nyugodtan ígérhettem volna, hogy a tenyeremen hordom, hiszen sokszor ült a karomon. Ugy kapaszkodott belém, mint aki sosem akar elereszteni. Hatvanegy éves volt, amikor mégis eleresztett. Olyan erő rángatta el tőlem, amivel szemben én is tehetetlen voltam. A halál jött el érte. Sokan azt mondták: egy szavam sem lehet, majdnem ötven évig élhettem vele olyan boldogságban, ami keveseknek adatik meg, és abban a tudatban, hogy ö sem élhetett volna senki mással, örömtelibb életet. Hat éve temettem el. A parányi hófehér, arany – díszítésű koporsó ott vár rám a föld alatt, és ha nem járna a fejemben mindig az, amire kért, már régen ott lennék vele.

Az élet csodálatos, drágám! – mondta, amikor már tudta, nincs mentség. Sokan azt hiszik csak a kivételezettek, a csoda szépek élhetnek teljes életet. Nekem te megadtál mindent. Egy szépségkirálynőt sem tehetne senki boldogabbá, mint amilyen melletted voltam. Ne siess utánam drágám, és ne legyen bűntudatod, ha meglátsz egy szép nőt, hozzád valót. Próbáld ki, ess neki, tedd boldoggá öt, és magadat. Ne gondolj közben rám, vagy ha másként nem megy: jusson eszedbe egy – egy örjitö ölelésünk, amikor majdnem elvesztünk, elégtünk egymásért. Észvesztő gyönyöröknek voltunk részesei. Csodálatos férfi vagy, nem irigykedem, inkább azt szeretném, ha minden nő megtudná milyen szupermann volt a férjem, mégis engem szeretett. Csak engem.

Mindenkiben őt keresem, az ö drága mozdulását, ölelését, felkínálkozását, de a legcsodálatosabb nő sem hoz lázba. Annál inkább vonzza tekintetem a fejletlen leánytest. Az apróka termetű nő, vagyis gyereklány. Félek magamtól. Kibírom-e, hogy ne közeledjek bűnös szándékkal a hozzá hasonló, apró termetű lényekhez, akik gyereklányok, de egyre inkább biztos vagyok benne: ha nem találkozom az én kisbabámmal, fél életem börtönben töltöm, mert kibukott volna belőlem a pedofilia, a legátkozottabb másság, amit nemcsak a társadalom, de az alvilág sem tart bocsánatos bűnnek.  Mindenki áratlannak születik, de mindenkiben van valami másság. Azt hittem engem csak a bohócság fura vágya tett mássá, de vén fejjel be kell látnom a pedofil hajlam közösített, volna ki a társadalomból, ha nem találkozom az én kisbabámmal. Mióta biztos vagyok magamban, bújom a szakkönyveket. Tudom: a családok 3o %mában zaklatják a gyerekeket, és csak egy-két százalékból lesz rendőrségi ügy, de a gyógyítás is, sötétben tapogatózás. Az önuralomnak nagy szerepe lenne a pedofil vágy leküzdésében, és én igyekszem legyűrni a bűnös vágyat, amiről éppúgy nem tehetek, mint az, aki melegnek, vagy törpének születik. Arról nem tehetek, de ellene, vagyis a bűnös vágy leküzdéséért, az ő emlékére esküszöm- mindent, megteszek.

[/rkey]