Sokszor hallani, hogy a gyermekkori élmények meghatározhatják az ember életét, formálhatják, alakíthatják a személyiségét, szokásait, ízlését. Nevetni fognak, de én azért akartam mindenáron cukrász lenni, mert az utcánkban volt egy üzlet amit egy középkorú mester vezetett, néhány alkalmazottal, de a pénztárba, – mint afféle csalit – a nála jóval fiatalabb, ennivalóan gusztusos feleségét ültette. Mi gyerekek akkor is elmentünk belesni ha nem volt pénzünk sütire, mert nála királynőibb megjelenésű, magabiztosabb nőt, olyat, aki tisztában is van az értékeivel, és látni rajta, hogy nem adná magát olcsón, keresve is alig lehetett volna találni. Mint később rájöttem az olcsóság nem mindig pénzben értendő, de igaz, és a piac törvénye, vagyishogy a kereslet határozza meg az árat, a szerelemben is érvényes. Anyám nagyot nézett, amikor előálltam hogy habot szeretnék verni, figyelni ahogy süt, és segíteni amit kell. Addig még az általam használt tányérokat is otthagytam mint eb a Szaharát, és érthetetlenül, – egyszeriben – ahogy ö mondta – konyhamalac akartam lenni. Tizenhárom éves voltam és – mint a többi srác – fülig szerelmes a gyönyörű cukrásznéba. Ki így próbálta tudtára adni csodálatát, ki ugy. Volt köztünk, aki mindig tele zsebbel járt, és naponta többször is bement a boltba, ezért – azért. Ha nem akart feltűnést, vitt magával valakit közülünk, de sosem érezte a sütemény izét, csak ette, minél kisebb darabot tűzve a villájára, tekintetét le nem véve a pénztárban elrévedezve ülő, vagy olvasgató asszonyról. Mindannyian oda voltunk érte, de én határoztam ugy, hogy mindent, vagy semmit. Felhagyva addigi pályaálmaimmal, amelyek még kiforratlanok voltak, bejelentettem, hogy cukrász leszek, és apám beszélt a mesterrel, aki ugy vett szemügyre, mint vásárban a lovat, legszívesebben még a fogaimat is megnézi, mert mint mondta, egy cukrász nem engedheti meg magának, hogy olyan inast foglalkoztasson, aki nem gusztust kelt, inkább elveszi azt. Akkor még nem igazán értettem, de mikor hazaérve a tükör elé állva végignéztem magamon, – ahogy a mester tette, – megértettem. Magas voltam, izmos; arcom lányosan szép, szemeim kékek, és valahogy elkerült a kamaszkori pattanáseső. Olyan sima bőröm volt, – ahogy később annyiszor hallottam – akár a bársony.

Beálltam inasnak és életem legnagyobb csalódása ért. Azt hittem azonnal üstöt és habverőt nyomnak a kezembe, krémeket kell kevergetnem, vegyítenem, tortákat díszítenem, szeletelnem, ehelyett odaállítottak a mosogató mellé, rámutattak a vödörre, amiből fel mosatták velem – napjában többször is – , a műhely kövét. Majdnem feladtam, amikor álmaim asszonya éppen akkor jött be, amikor én kétrét görnyedve sikáltam a követ. Senki nem volt ott rajtunk kívül – a mester és a többiek a kirakattal bajlódtak, mert zárás előtt voltunk, és mindent be kellett hordani a hütöpultba. Sokáig állt az ajtóban és nézte, ahogy mártom a ruhát, csavarom, és törlöm a padlót, aztán egyszer csak odalépett hozzám, – lágyan, de mégis jól érezhetően marokra fogta azt, ami előrehajláskor feltűnő egy hímnemű lába között. – Mi ez a csomag? – kérdezte elnyílt szájjal és a szeme ugy csillogott, mint a pákosztos macskáé, ha tejfölös csuporra lel. Sosem voltam még annyira zavarban. Nyögtem, dadogtam, miközben fülig pirultam. – Ne siess, az uram mindjárt elmegy, ez a kártyanapja – súgta, és sokatmondó mosollyal visszament a boltba. Nem tudom beállította-e már valaki a lassú felmosás világcsúcsát, de én akkor biztosan bajnok lehettem volna. Az addig utált munkát, újra elölről kezdtem, friss víz, jól kimosott ruha, és egy centinyi helyet sem hagytam szárazon, vagy kétszer – háromszor feltöretlenül. Már régen egyedül voltam, mire a küszöbig értem, és újra éreztem a simogatását. – Remekül csináltad, velem is el tudnál babrálni ennyi ideig? Képtelen voltam kinyögni az igent, de nem is várta el. – Fejezd be és gyere… mondta, elindulva a lépcsőn, fel a lakásba. Amíg – addig a csiga sem lehetett volna lassúbb nálam, azt a pár mozdulatot, ami még hátra volt, villámgyorsan végeztem el, és már a lépcsőn álltam amikor eszembe villant: izzadt vagyok, piszkos a kezem, ugy kidob, hogy a lábam sem éri a földet. De tévedtem. Mikor beléptem hozzá: tündérmesévé vált a világ. Vetkőztetni kezdett, a tusból már folyt a langymeleg víz, és mikor pucéran, dideregve álltam előtte, ö is ledobta a pongyoláját, kézen fogott, hogy ketten lépjünk be a zuhany alá. Nem bízta a vízre. Ö csókolta le homlokomról a verejtéket, ajka bejárta egész testemet, mire a szappanért nyúlt és lemosott. Ha akkor józan eszemnél vagyok, biztosan elfutok, hiszen jó, hogy kártyanapja volt a mesternek, de az ördög nem alszik, és mi van ha otthonfelejtett valamit, ha rosszul érzi magát, ha elfogy a pénze, vagy nincs ki a parti, de az ö nyugalma, és buja izgalma áterjedt rám is, és hagytam: tegyen velem amit akar. Megtörölgettük egymást, miközben ugy csinált, mintha nem érdekelné: fiú vagyok-e vagy lány, aztán odament a jókora fürdőszoba – díványhoz és hanyatt feküdt. – Légy nyugodt, az uram állíttatta ide ezt a pihenőhelyet, imád fürdés után ellazulni ö nem zavarna meg véletlenül sem, az emelet meg nem olyan magas, hogy ne tudj leugrani, ha jönne. Gyere, de hozd magaddal a habnyomó zsákot és természetesen a habverődre is szükségünk lesz. Semmit nem értettem, de mindent ugy tettem, ahogy mondta. Szerencsére a vászonzsákba rakott tejszínhabból már szép formákat tudtam kinyomni, mert abból kellett vizsgáznom a következő percekben. – Gondold, hogy torta vagyok, és díszíts fel, de ugy hogy te leszel a vendégem a habra, és ugy részesítsz az élvezetből engem is, ahogy tudsz. Kanalunk nincs. Kezd el! Felléptem az ágyra, fölé térdeltem, és – hideglelősen reszkető kézzel – elkezdtem a díszítést. Előbb a szája cakkját irtam körül, a szemhéját, majd a fülcimpájára próbáltam virágokat rakni. Habrózsákból nyakláncot kreáltam és a fogam is vacogott már, amikor észtvesztő mellei következtek. Akkor kezdett el ö is reszketni, amikor ékesíteni kezdtem a halmokat, hogy túltegyenek a legdíszesebb tortán is. – Lássam, mennyi fantáziád van, Kicsim, mert gondolom járatos még nem vagy a szexben – súgta és én felálltam fölötte, majd óvatosan elhúztam csodálatos testét a dívány végéig. A feneke a kemény ágyon a lábai a földön: szinte megtáltosodtam. Odatérdeltem a két combja közé, és hamar megértettem mire gondolt, amikor a habverőmre célzott. A célba érés szinte magától ment, aztán magamhoz húztam, és lakmározni kezdtem. Mindigis imádtam a tejszínhabot, és előbb a szájáról szedtem le, a nyelvemmel egy csipetnyit, aztán belapátoltam vele neki is egy nyalatot, és folytattam tovább, miközben a habverésre is oda kellett figyelnem. Nem akarok nagyképűnek látszani, miért tagadnám, hogy a habverőm már akkor felmondta a szolgálatot, vagyis kiment bel öle a tartás, amikor az első csipetnyi habot, ajkáról a szájába csókoltam. Nem biztatott, nem vigasztalt, az élmény, amiben része volt elvarázsolta, és kettőnk közül amugyis ö tudta jobban, hogy a férfivágy olyan lufi, amely hamarabb leereszt, mintsem eldurranna. Mire az egyik melléről eltűnt a finom édes hab, újra működőképes lett a belső meghajtású habverőm. Akkor már semmi nem tudott volna megállítani. Az sem, ha a mester ott toporog az ajtó előtt. Vadul csókolni kezdtem a száját, a fülét, ahol csak értem, miközben figyeltem, mikor a látom legboldogabbnak, mi tetszik neki legjobban. Volt kitartásom, túl voltam, a próbajáraton, vagyis beoszthattam az erőmet. Nagyon élvezte a szexet, és ahogy később elmondta: a férje sosem vetett rá túl nagy gondot. Olyan fáradt volt amikor ágyba került, hogy csak ráfordult és diadalmas kakasként jó éjt kívánva, már aludt is. Hogy ö ott maradt a szerelem nedvében, becéző szavakra vágyva, az túlment a mester romantikus érzelmén. A földön fejeztük be a felejthetetlen összeborulást, és ö volt az, aki több, és szebb becéző szót mondott rám, mert ö már tudta mi esett volna legjobban, amikor nem lehetett része benne. Én csak fizikailag akartam megfelelni – azért el is követtem mindent. Háromszoros hurrá! – mondta összevissza csókolva, amikor holtfáradtan odaálltunk a tus alá, mert az édes habtól szinte egymáshoz ragadtunk. Tizenöt éves voltam, de sok férfi negyven éves koráig sem kap annyi elismerést mint én, azon az első próbatételen, amelyet persze még sok – sok kártyaest követett. Mindig kitaláltunk valami újat, hol ö, hol én, és amikor segédként felszabadultam, mindent elkövetett, hogy ott tartson, amíg a férje közbe nem szólt. – Fejébe szállt a dicsősség! Túl sokat tanult mellettem a szakmából és azt hiszi, itt véges a babértermés, vagy azt hiszi két dudás nem fér meg egy csárdában, pedig nem bánnám, ha maradna. Talán ott is fog, ha nem tizennyolc éves vagyok és az asszonya közel harminc – ha nem kötődtem volna hozzá annyira, hogy a több mint három év alatt eszembe sem jutott férfiszemmel megnézni egyetlen lányt sem. Kiléptem, és apám segítségével, – meg persze egy kis kölcsönnel – , nyitottam egy cukrászdát. Rendelésre dolgoztam. Eleinte anyám segítségével, majd egyre több munkatárssal készítettem a csodálatos édességeket, de amikor a habzsákot a kezembe vettem, mindig végigfutott a gerincemen az a buja vágyú, édes izgalom, amit akkor sem felejthet el az ember, ha száz évig él, és ezer szeretője van. Az első mindig meghatározó. Találkozás a testiséggel, a szexszel, ami – azóta már biztos vagyok benne – nem szerelem, de nélküle semmit nem érne az élet.

A gyermekkor meghatározói előjönnek az élet során, ezt azért tudom, mert amikor inast kerestem, én is olyan kritikus szemmel mértem végig a jelentkezőket, mint a volt mesterem. Egyre több lány is jelentkezett cukrásznak. És nemcsak inasnak. Egy napon ugy éreztem kisütött a műhelyben a nap, valami fura bizsergés fogott el, és csak akkor jöttem rá mit okozza, amikor megláttam öt. Ugy állt az ajtóban, mint egy mesebeli álomkép, mint egy látomás. Mintha rendeltem volna és olyannak szállították, ahogy elképzeltem. Volt már segédlevele, inas kellett volna, mégis felvettem. Valami azt súgta, ha öt elengedem, elviszi magával a jobb kezem, a fél szívem és az eszem is vele megy. Mindez bizonyosabbá vált, miután elbeszélgettem vele, aminek az lett a vége, hogy alkalmaztam. Sosem bántam meg. Okos, mindenre odafigyelő, értő kezű, remek fantáziájú cukrász volt. Nem közeledtem hozzá, mint férfi, csak messziről csodáltam, akár egy szentképet. Sokszor azon kaptam magam, nézem ahogy az ujjai járnak, és azt kívánom bárcsak rajtam matatnának, engem becéznének. Szétmentek a kapcsolataim, – habár nem voltak igazán komolyak – , mert akkor már üzletnek tekintettem a cukrászatot, és terjeszkedni akartam; az sem tartozott leghőbb vágyaim közé, hogy életem végéig ott álljak a sütök forróságában és vágjak, keverjek, szeleteljek.- Fáradtnak látszik! – szólalt meg egy este a lány, amikor ketten maradtunk a boltban. – Tudom, rám fér a pihenés, indulok is, de magának sem ártana, ha… – Lezuhanyoznék? – fejezte be a mondatot pedig én nem azt akartam ajánlani. – Eltalálta, az járt a fejemben, hogy meghívom magát társnak a tus alá. Majd felváltva csurgatjuk a forró és jéghideg vizet. Az remekül felfrissíti az embert – mondtam és azon csodálkoztam, hogy nem mond ellent. A következő percekben csak az járt a fejemben: hogyan ismétlődhet meg valami, több év múlva, más szereplővel, ugyan ugy? Levetkőztetett, miközben tekintetével engem is arra biztatott, hogy szedjem le róla a ruhát. Aztán beléptünk a tus alá, és ö ugyan ugy becézni kezdett, mint az a drága asszony az inaséveim alatt. Szinte megbénított a gyönyörűsége, hiszen akkor már tudtam, hogy sosem kellene más nő: ugy szeretem, hogy szinte vacogok érte, mégsem kezdeményeztem csak hagytam, tegyen velem azt, amit akar, vagy amit – reményeim szerint – a szíve diktál. Dívány nem volt, csak hosszú pultok, hab mindig akadt, és mihelyt letöröltük egymást, átvettem a kezdeményezést. Nem igaz, hogy egy csodának hitt élményt lehet fokozni, de akkor mégis megtörtént, hiszen a gyermeki rajongás a titokzatos iránti kíváncsiság helyett, igaz szerelem, mohó, szinte egekig lángoló férfivágy munkált bennem. Feldíszítettem habbal, és nem kellett térdreereszkednem a dívány végénél, mint valamikor, csak odaálltam gyönyörű combjai közé és elkezdődött a legszexisebb nassolás. A felrakott hab vacogtatóan lassan fogyott. Ki akartuk élvezni a nyalakodás minden örömét, majd – amikor ugy gondoltam elérkezett a habverés ideje, hirtelen megszólalt. – Kívánlak, ugy bizsereg érted minden porcikám, mintha eddig is jobban kellett volna nekem a szex mint másnak a kenyér, de én még… szóval… te leszel az első férfi az életemben! Nehogy visszakozz! Gyengéd se légy! Csináld ugy, ahogy neked a legjobb. Mint a lufi amelyből kimegy a levegő, ugy váltott át bennem az erotikus vágy, gyengéd, féltő, szerelemmé. Tudtam, hogy önmagam lopom meg, ha ott, a munkapadon teszem magamévá azt, akit egész életemben társamnak szeretnék tudni, aki gyermekeim anyja lesz, aki képesnek érzek arra, hogy örökké megőrizze bennem a lángot; akivel sosem tudnék betelni. A lábujjánál kezdtem csókolni és amikor a szájáig értem, mielőtt belemartam volna csodás ajkaiba, megkértem a kezét. Igent sírt. Nem mondott… zokogott, miközben ölelt, csókolt, kacagott, egyszóval legalább olyan boldog volt mint én. Felemeltem és odavittem a tus alá. Szépen lemostuk egymást, de nemcsak a kezünk járt, az ajkunk sem maradt tétlen. Szörnyen büszke voltam magamra mint férfi, hogy meg tudtam állni: ne kapjon el a hév, és ne adjam meg a testnek, ami a testé. Aztán felöltöztünk és együtt mentünk haza. A szüleim örültek, amikor bemutattam nekik, mint a jövendőbelimet. Anyám megjegyezte: csak a vak nem látta mennyire odavagytok egymásért, gondolom ez a bejelentés, már sok boldog hónap, nap, óra adta öröm, végső összegezése. Mi egymásra néztünk és tudtuk, ha a látszat nem is, de az emberi ítélet gyakran csal, mert – mint később bevallottuk egymásnak – gondolatban, álmainkban annyiszor és annyiféleképpen szereztünk már örömet a másiknak, hogy egy élet is kevés lesz a valóságos ismétlésre. Azóta sem unjuk a tejszínhabot, csodálatos gyümölcstálakat is rendeztünk már egymáson, hogy aztán fogunkkal felezve, magozva a meggyet, szemezve ágyékunk sötétje felöl a nagyszem- szögöt, buja, vad öleléssel tegyünk tönkre mindent, ami örömérzetünk útjában állt. Ha sokan tudnák: mennyivel jobb izé az eper ha a rózsaszínű mellbimbót ékesíti, a cserszennye, ha a köldökből szemezzük és felezünk azzal, aki éppen a szölöfürtökböl keresi ki a legszebb szemet, – beszíva a legősibb tálca, az emberi ágyék egyénenként változó, de mindig izgalmas illatát – , akkor kevesebb lenne a rossz házasság, a válás, a félrelépés, hiszen annyiféleképpen lehet kedvébe járni annak, akit szeretünk,… csak persze érzés nélkül, álszeméremtől gátolva, nem nagyon megy, vagy legalábbis, nem olyan mennyei a gyönyör.