Nem tudom önöknek milyen emlékük maradt az egyetemi éveikről, de az enyémek csodálatosak, annyira azok, hogy bár sok évtized eltelt azóta, mostanában kezdek egyre többet gondolni diák élményeimre. Mindent a véletlennek köszönhetek, az ötletet és amit kaptam belőle, azt hogy nem kellett éjszakai, és egyéb munkával megszereznem a tandíjra valót, kényelmesen lakhattam, szinte főúri körülmények között, vagyis anyám vattával bélelt pihe – puha fészkéből, majdnem ugyanolyanban, de egészen másként élvezhettem a gyengéd gondoskodás kibővült jeleit. A szüleim nem voltak jómódúak és megbeszéltük, hogy valamennyivel tudnak segíteni, de vagy a lakbért és élelmezésre, ruházkodásra valót, vagy a tandíjat nekem kell előteremtenem. Vállaltam, mert mindenáron tanulni akartam és annyit, amennyit csak lehet. Nem egy, több diplomára vágytam, és úgy képzeltem, ha egy kicsit felkötöm a felkötnivalókat, megy az szinkronban is, csak le kell mondanom a lányokról, a discóról és egyéb hívságokról. Amikor megérkeztem az egyetemi városba, első dolgom volt a lakáskeresés. Megvettem egy újságot és bekarikáztam a albérlet kin álatokat. “Szolid férfi egyetemi hallgatónak, szoba kiadó, teljes ellátással is”. Majdnem valamennyi hasonló volt, nem tudom miért de a lányokra nem igen haraptak a lakástulajdonosok. Amikor becsengettem az első címre, nem gondoltam volna, hogy semmi szükségem a többire. A csinos ház elé érve, kicsit megszeppentem. Attól féltem, nem az én pénztárcámnak való, túl magasra tenném az igényem lécét, ha olyan helyen próbálnám átvészelni az egyetemi éveket, mert holtbiztos, hogy a puccos lakásban az ellátás sem két centbe kerül, de azért becsengettem.

Egy anyám korabeli hölgy nyitott ajtót, nem volt túl elegáns, de takaros, tiszta, s szigorú tekintete egyik – nagyon utált – középiskolai tanárnőmet juttatta eszembe. A lakás miatt jöttem! – nyögtem ki nagy nehezen. Úgy mért végig, mintha lovat mustrálna, és örültem hogy belenéztem a visszapillantó tükörbe, megigazítandó magamon, amit lehetett. Úgy látszik álltam a sarat, mert megenyhült, kinyitotta előttem az ajtót és felvezetett az emeletre. – Ez lenne a szoba! – Szép, tágas, világos, kellemes – mondtam körbefordulva. – Vagyis megfelelne? – Hát… ha nem lenne túl sok a bére – mondtam. – Meg tudunk egyezni – jelentette ki a hölgy, kifelé indulva. Én követtem. A nappaliban hellyel kínált, kávét töltött, aztán beszélni kezdett. – Otthonról jön… úgy értem a mama kényeztetéséből? – Igen. – És élvezte hogy körülrajongják? – Mi tagadás… – Akkor ott folytathatja, ahol abbahagyta. – Ezt nem egészen értem! – mondtam. – Úgy érezheti magát mintha otthon lenne, de nőt nem fogadhat, annak… itt vagyok én. Nagyon bambán nézhettem rá, mert kicsit zavarba jött és magyarázkodni kezdett. – Egy nagy cég titkárságvezetőjeként dolgozom. Bizalmi állás, rengeteg feladattal, amely nagy idegi megterheléssel jár. Talán látja, hogy eljárt felettem az idő mégsem mentem férjhez. Eleinte volt kedvem és energiám a férjvadászatra, de aztán elfogyott, és azóta tartok diáklakókat. A szomszédok nem gondolhatnak rosszra, mert én, és egy fiam korabeli férfi?! Remek megoldás, hiszen kiélhetem a gondoskodási készségemet, miközben megkaphatok mindent amire vágyom, itthon a négy fal között is, ha szerencsém van… vagyis, ha maga is úgy akarja. Ne féljen sosem rohanom le, nem akarok a terhére lenni, de ha a közelségére vágyom ha azt akarom, hogy gyengéd legyen hozzám nem térhet ki, vagy legalábbis nem gyakran. Nyugalma lesz, mint otthon. Lábujjhegyen járok, és ha bekopogok, súgva hívom magamhoz s mielőtt rátérnénk a lényegre, megpróbálom elernyeszteni. Van némi tapasztalatom, hogy az agyonterhelt agynak mi esik jól. Enyhe masszírozás, amelynek szinte szexi zsibbasztó hatása van, és ha egy férfi ellazult, már nem nézi, hogy kivel. Nem tudom milyen a szexuális étvágya, vagy inkább férfiereje, de én beérem heti két alkalommal, ámde annak olyannak kell lennie, hogy az extázis eltartson az újraölelésig, hacsak maga nem akar repetázni. Nem vagyok fából, ami nem azt jelenti hogy mentegetni akarom magam, hanem hogy nem úgy fekszem oda az események elé, mint akibe nincs élet. Nem hagyom magam kiszolgálni. Tudom, hogy egy férfit, – ha nem fűti vágy – , lázba kell hozni és megnyugtathatom, semmit nem restellek bevetni ami ebben segíthet, sőt, egyenesen élvezek minden olyasmit, amit legfeljebb hivatásosoktól kaphatna, ha volna rá pénze.

Elhallgatott, de engem nézett és nekem járt az agyam. Azon filóztam, ha belemegyek is az alkuba, csak a lakást és teljes ellátást kapom, de ott van a tandíj, amit ugyan megkapok otthonról, csakhogy túl öregnek találtam a nőt ahhoz, hogy olyan kedvezményes áron jusson egy fickós pasashoz ezért próbálkoztam: sajnos dolgoznom is kell, mert a tandíj… – Arra se legyen gondja. Szépen keresek és van némi befektetett tőkém. Sosem költöttem sokat másra csak a megjelenésem elfogadhatóvá tételére, és mindenkori albérlőm kényeztetésére, ami nekem legalább olyan élvezet, mint magának lesz, ha belekóstol. Főzni szeretek, vagyis úgy élhet, mint otthon, vagy még szabadabban, hiszen akkor, és odamegy, ahova akar. Sosem kérdezem merre járt, megcsalt – e, csak olyankor legyen tettre kész, amikor szükségem van magára. De, ha elfogad egy jó tanácsot: amíg valaki egyetemre jár jobb is, ha nem bonyolódik komoly kapcsolatba amelynek – így vagy úgy, de elhamarkodott házasság a vége, és oda a szépen megálmodott karrier. Nálam nyugodtan átvészelheti a tanulmányi éveit, és ha zavarja, hogy idősebb vagyok… szeretem a derengő félhomályt, de azt hiszem amit magával művelni tudnék, azt minden férfi szeretné reflektorfényben figyelni, vagy – inkább élvezni – , hiszen nincs izgatóbb látvány, mint… és beszélt – beszélt én pedig ott ragadtam, s kezdetét vette kétlaki életem. Ha a szüleim meglátogattak, tartottuk a távolságot, sokszor meg is jegyezték, milyen szerencsém van, hogy olyan jó helyre cseppentem, egy anyáskodó hölgyhöz, aki nem szereti a magányt és ad a háza biztonságára, vagyis férfi albérlőt tart, aki a bajban meg is védheti. Két évig eszembe sem jutott, hogy változtatni is lehetne a helyzeten. Olyan kényelmes volt az életem annyira szabadon éltem – miközben a bankban gyűlt a tandíjra valóm – mert mondanom sem kell hogy még zsebpénzt is annyit vehettem ki a kazettájából, amennyit nem restelltem, de azért sosem vittem túlzásba. Csak arra kellett némi suska, hogy a fiukkal beüljünk egy italra. Discóba nem mentem, mert nem szerettem a hangos zenét, így ha lehetett inkább kibúvót kerestem, mert tudtam ha ott összeakadok egy lánnyal, az valóban okozhat némi galibát, pedig a békét, a nyugalmat, a basa – állapotot kár lenne kockáztatnom.

Különbenis, bármilyen furcsán hangzik is, az éltes hölgy minden szempontból kielégített. Olyasmiket kaptam tőle, amit egy hozzám hasonló korú, extra utcalány sem igen tudott volna nyújtani, különösen ha számi tásba veszem, hogy sosem kellett kapkodnunk, nem voltunk időhöz kötve, és ha hajnalig tanultam, ö fennmaradt hogy ellazítson és minél mélyebben tudjak aludni amíg nem indulok az egyetemre. Különösen vizsgaidőszakban tett jó szolgálatot a megértő testiségével. Csodálatos szerető volt. Olyan, aki sosem a saját, mindig az én örömömre, kéjérzésemre figyelt. Azt csinálta, ami nekem jó, de elvárta hogy jelezzem, mit találok élvezetesnek, vagy még inkább annak. Eleinte kellett hozzá a derengő fény, de később: egyre erősödő tüzű, buja vágyam azt követelte, hogy lássam: mit művel velem. És miket művelt, atyavilág? Minden érzékszervét bevetette. Ujjbegyei bársonyos és könnyű érintésűek voltak, s ami még ma is kellemessé teszi a ráemlékezést, az a melleihez füzedé gyönyörűség. Sosem láttam még olyan hatalmas kebleket. Szinte elvesztem köztük, ha odabújtam, vagy ö vonta oda férfiasságomat. Az észvesztően buja fészekben hamar fellángolt a vágyam, és nem egy tenyérnyibe való, de két marokra is sok, kőkemény keblei repítettek a hetedik meny országba. Nem voltam hálátlan az élményért amit – nőiessége – két kapitális példánya nyújtott. Szép rózsaszínű bimbói voltak, jólesett becézni, az ujjaimmal morzsolni, csókolni, nehezen is barátkoztam meg később a normális, vagyis az alma keblű nőkkel. Amikor feleséget kerestem is mindig először a mellére esett a tekintetem. Csakhogy a dús keblek sem egyformák. Az övé nem lógott, csak kapitális méretű volt, míg a fiatal nők keble, ha megereszkedik a derekukig csüng, vagyis nem sok élvezet van a velük való bíbelődésben. Azt hiszem ez fajta dolga. Volt egy nagynéném, aki ötször szült és szoptatott, amíg lehetett, mégis ötven évesen is olyan csodálatos alma mellei voltak, hogy férfi nem tekinthetett volna rájuk anélkül, hogy tenyereit – gondolatban – rájuk ne simította volna.

[rkey]

Hogy miért nem maradtam mégis az én kis szimentáli tehénkémnél, – mert úgy becéztem, ha elkapott a hév – , a teljes négy éven át? Ö küldött el. Azt mondta úgy érzi, ha tovább maradok, belerokkan az érzésbe, amit megpróbál ugyan leküzdeni magában, de egyre nehezebb. Nem akar reménytelen szerelembe bonyolódni, amiben igazat is kellett adnom neki, hiszen nem ígérhettem semmit, mert ki az a bolond, aki huszonkét éves korában feleségül vesz egy negyvenkét éves nőt.

Kerestem egy másik albérletet, akkor már nemcsak az anyagiak késztettek ugyanolyan megoldásra, hanem az a fajta önvédelem amit egy olyan kapcsolat adott. Ha többet járok fiatalok társaságába, mert teljesen szabadon tehetem, amit akarok, és nincs kivel levezetnem a vágyamat, több probléma adódhat, ami eltereli a figyelmem a tanulásról és két diplomára hajtottam, vagyis nem volt mindegy. Találtam is egy másik szállásadó nőt, aki nem mondta ki ugyan olyan kerek – perec az első percben a feltételeit, de tudtam, hogy mire fizetésre kerülne a sor, annak ellenére nem fogad majd el semmit, hogy addig is megpróbál mindennel a kedvembe járni, kivéve persze a testiséget, mert arra nekem kell biztatnom, mivel ö még csak harminc volt, fiatalon maradt özvegy, és nem tudta mit kezdjen magával, de a magányt sem bírta, és nem akart közkézen forogni, mint annyi, párért ácsingózó magányos nő. Nem voltak túl nagy mellei, nem is hasonlított arra a másikra, s az egy hónap alatt, valahogy kivirult, vagyis kezdtem vágyni: utasítsa vissza a lakbért, és engem akarjon maga mellett tartani. Volt a járásában valami puma – puhaság, a tekintetét, ha véletlenül magamon kaptam, feneketlen mélységű tónak láttam, amibe jó lenne elmerülni és megfejteni a fenéktitkait. Egy hónap múlva, amikor fizetni akartam még jobb vacsorával várt. Neki nem volt munkahelye, mert a férje olyan céget hagyott rá, amit megfelelő gárda vezetett és úgy tűnt egész életére biztosítja a megélhetését. Ha lehet napról – napra még gondoskodóbbá vált, és azt is megjegyezte mi az ami ízlik. Szinte megérezte, mikor innék egy kávét, tanulás közben, vagy egy üdítőt, mert kiszáradt a szám az észrevétlen repülő, áttanult órák alatt. A lakbért nem fogadta el, de nem volt olyan szertelen, annyira rafinált szerető, mint az elődje, mert mint elmondta: szűzen ment férjhez és az ura csak egyféleképpen szerette, vagyis nem ismert más egyesülési módot, mint a hanyattfekvést, ami, – ha egyhangúvá válik, nem nyugta a legnagyobb élvezetet. Megpróbáltam átadni neki a tapasztalataimat, amit elődjével szereztem, persze óvatosan, mert nem akartam elriasztani a ledér nőkhöz illő, buja fogásokkal, de mire a diplomákat átvettem, felülmúlta nagy tőgyű elődjét, mert öt nem a kéj, hanem én is érdekeltem, vagyis mint elmondta: első pillanatban belém szeretett, és minden napért hálás volt amit nála töltöttem, reszketve attól hogy egyszer elmegyek és egyedül marad. Pár hónapra el is mentem: körülnéztem, milyen a felhajtás lányokban, aztán visszatértem hozzá és feleségül vettem. Az alig nyolc év korkülönbség sosem látszott meg köztünk. Vannak lányos megjelenésű nők, mint ahogy kisfiús arcú férfiak is akiken nem fog a kor. Ö olyan volt, és ha nem is szült volna nekem két tündéri kislányt, ha csak önmagát adja a boldogításomra, úgy ahogy én tanítottam rá, – mellesleg egyre több egyéni ötletet is bevetve – akkor is azt mondanám: sosem bántam meg, hogy elvetettem a józan ész intelmeit, és vele vágtam neki az életnek.

Természetesen sokan azt hitték, csak a pénzéért veszem el és bár akkor tagadtam, most már bevallhatom, nem volt mindegy hogy egy fiatalember beáll valahova rabszolgának és úgy ugrál, ahogy más fütyül, vagy mihelyt megszárad a tinta a diplomáján, önálló vállalkozásba kezd. Mint kiderült az én drága kis kitartóm, nagyon jó üzleti érzékkel rendelkezett, odafigyelt arra amit a húsz évvel idősebb, vagyis az üzleti életben öreg rókának számító férje csinált, és mindazt amit az egyetemen senki nem tanulhat meg, ö hozta a vállalkozásba, ö lett a jobb kezem. Amikor már a kicsik miatt kevesebb időt tölthetett a cégnél, akkor is ö volt az első számú tanácsadóm. Csodálatos amikor két ember mindenben olyan jól megérti egymást, mint mi ketten. Nem sokat kellett győzködnünk a másikat, ha valamiben első pillanatban nem értettünk egyet, mert rendelkeztünk azon ritka tulajdonsággal, hogy a tévedést legjobb belátni, és hallgatni az okosabbra. A házasságban nehéz érvényesíteni a demokráciát, mert ha két ember külön véleményen van az egyiknek engednie kell, nincs harmadik szavazat, ami dönthet. Szerencsére ritkán akartunk mást. A gyerekek iránti, és otthonszeretetéről beszélnem már dicsekvésnek hatna, mint ahogy annak tűnik az is, amit harminc év múlva is, művelünk az ágyban. Mit számit hogy egy férfi ötven, a felesége pedig ötvennyolc éves? A rendszeres nemi élet jobban átsegítené az asszonyokat a klimax nehéz évein, ha nem fogyna el sokunk türelme és potenciája addig, ha nem uralná el a dupla ágyakat a szürke unalom, hanem állnánk a sarat. Nekem nem volt nehéz, hiszen a nők szerelmi éhségének nem szab határt a kor, a halálos ágyukon is képesek lennének szeretkezni, mert a vágyuk másként ébred, mint a mienk, több benne a belső érzelem. A férfitűz lohad, megijedünk a rolóhúzástól, kapkodunk fűhöz fához, mert azt hisszük, az idegen test jobb, mint amit a szokás elszürkít. Korántsem így van. Az összehangolódott mozdulatok, a másikból sugárzó örömszerzési vágy, hogy valami újat adjon: megszínesítheti az együtt töltött évtizedeket. Ha valamiért eszembe is jutott néha az elődje:az a melle volt. Amikor a markom gyengéden a pároméra simítottam, mert nagyon odavagyok a női kelbekért, mindig eszembe jutott, micsoda kéjt okozott két éven át ingyen, és bérmentve az a két hatalmas, kemény cickó, amely akkor is kifolyt volna a tenyeremből, ha a lehetetlenségig szétterpesztem az ujjaimat. Amikor a feleségem melleit becéztem, neki sosem mondanám el, de mindig azt a másikat képzeltem a helyébe, akinek tulajdonképpen annyi mindent köszönhetek, és aki – valahányszor felhívtam, hogy megkérdezzem mi van vele, akadt-e utódom, nem érez-e megbánást, amiért elküldött – mindig hallgatott, hagyta hogy beszéljek, aztán letette a kagylót. Sosem tudom meg: talált-e helyettem mást, vagy szívében azzal a – sokak számára abnormálisnak mondott érzéssel – élt utolsó napjáig, amit az én férfiasságom adott neki, de amit csakis az ö gátlástalan, buja vágyának köszönhetek.

[/rkey]