Már karon ülő koromban is azt mondta a család: ez aztán férfi lesz a javából. Siheder éveimben gazdásznak csúfoltak, – és nemcsak a lányok – akik valahányszor táncra kértem őket,  eltartott farral tangóztak, vagy keringőztek velem, mert  nyomta őket a zsebemben hordott kukoricacső. Hiszen, ha az lett volna, de – mint a satnya vágyú fiuk a gyors orgazmusra, úgy vágytam rá, hogy csillapodjék a bennem égő, árulkodó tűz. Könnyű a nőknek eltitkolniuk, ha vágynak valakire, hiszen csak a tekintet, a szavak, a simogató karok árulhatják el őket, amíg nem kerülnek abba a helyzetbe hogy bizonyítsanak. Sokszor szántam a velem egyívású fiukat, akik legtöbbször felsültek, pedig csorgott a nyáluk a vágyakozástól, én meg: mihelyt megláttam egy nőt – akár szép volt, akár csúnya – megérintett egy lebbenő szoknya, elkaptam egy kandi tekintetet, kitört belőlem a szatír. A lexikon szerint: szatír az, akinek gyorsan támad leküzdhetetlen vágya, és a beteljesedésért bármire képes, elmegy az esze, nem tudja mit csinál. Nagy ívben elkerültem az uszodákat, mert a félmeztelen nők látványától azonnal elfogott a gerjedelem és nem egyszer a kínok kínját álltam ki. Egyrészt a szégyenérzet, hogy mindenki látja kidudorodó férfiasságom, másrészt a szorító, fájdalmassá váló nyomás gyötört, és – amíg valahogy nem könnyíthettem magamon – gondolni sem tudtam másra. Persze legtöbbször nem volt szögről leakasztható lány, s olyankor legjobb megoldás, ha az ember enkezével vet véget a dolognak. Akkoriban a szűk farmer volt a divat. Sokat kínlódtam miatta, de nem akartam még a másfajta ruházattal is – kilógni a sorból, és ha leszorítanak valamit, ami kidudorodna az mégsem olyan szembe tűnő, mintha szabadjára engedik, – gondoltam én amíg az orvosegyetemre járó srácoktól nem hallottam, hány huszonéves fiú kap hererákot, éppen a szoros, és rugalmatlan öltözék miatt. Akkor váltottam át pantallóra, azt mondtam szoktatom magam a menedzser öltözékhez, mert egyik napról a másikra nehezen áll át az ember, és az üzleti életben érvényesülni szeretnék. Ha az ember tudja, hogy valami hiba, vagy feltűnő van rajta, akkor is zavarja, ha más nem tud róla. vagyis a bővebb nadrágban sem éreztem túl jól magam, ha csinos nő került a közelembe, vagy olyan képet, filmet láttam, amely erotikus vágyakat ébresztett. Rengeteget olvastam, izzadó tenyérrel, nem lesz-e rossz vége a leküzdhetetlen vágyérzetemnek, nem mehet-e át skizofréniába a folytonos haptákba állás, de csak azt tudtam leszűrni a különböző tanulmányokból, hogy a férfi ivarszervhez azért tartozik egy zacskó, s abban – kényelmes mozgótérrel – két here, – még csak nem is szimmetrikusan egymás mellett – , hogy minél nagyobb játékuk legyen, ne szorongjanak, ne nyomorogjanak – eleinte a fejlődésben, később fontos funkciójuk ellátása közben.

Az egyetemen már kevesebbet kellett enkezemmel boldogulnom, mert ahol sok a lány, ott mindig akad, aki éppen kapható, vagy fel is ajánlkozik, de ha csinos lány ült mellettem, a hosszú előadásokról elvonta a figyelmem. Megoldottam, hogy – mert ki nem mehettem, hogy sajátos módon lehűtsem magam, a zsebem bélését felbontva, értő kezem észrevétlen ügyködhessen.  Mindig volt nálam hagyományos zsebkendő, mert a papír szét ázik, és anélkül nyakig lucskos lettem volna, miközben – azt hitték – feszülten figyelek az eladóra. A srácok – ha le kellett vetkőznöm előttük, – nem győztek heccelni: akár egy tettrekész csődör, ilyen lomhán lengő, vaskos szerszámmal milliomos lehetnél, ha tudnád hol fektesd be. Hiszen ha tudtam volna? Ha találtam volna valakit, aki nemcsak hogy bírja a vágyam diktálta tempót, de mindig kéznél is van. A lyukas nadrágzsebhez rendszeresítettem az óvszert, kényelmesebb volt a zsebkendönél. Tudtam, a fiuk irigyelnek, még a kellemetlen mellékzöngék ellenére is, de nekem gondot okozott a felfokozott gerjedés, hiszen csak úgy: nem lehet nekiesni egy lánynak, talonba kell tartani őket, ami elég nehéz, de ha hirtelen támad a szükség, megteszi egy prostituált is, akinek persze fizetni kell. Átok, vagy áldás, döntsék el önök. Nekem mindenesetre inkább kellemetlen volt, mintsem diadalmámor, mert sokáig kerestem az igazit, aki állni tudja a sarat mellettem. Ha azt mondom naponta két – három numera talán egyensúlyban tudott volna tartani, akkor nem túlzok, de hol van az a stabil nő, aki vállalja hogy kora reggel, késő éjjel, főzés és fürdés közben, bármikor kapható legyen egy fordulóra, amelyhez még előjátékot sem tudtam produkálni, mert sürgetett a vágy, és akár erőszakra is vetemedtem volna, ha megjátszza magát, – csakhogy mielőbb megkönnyebbülhessek. Ha elgondolom hogy más fizetne csakhogy szeretkezésre képessé tetesse magát, és vannak, akik az aktus, vagy a mennyország kapuja előtt, öninjekciózással pörgetik fel magukat, miközben a nő  kitárulkozva várja őket, -a hideg is kiráz. Tudják mikor szúrnék én saját kezűleg tűt, oda, ahonnan gyönyört remélek, különösen olyankor, amikor elvárásokat kell teljesítenem, és a mértéktelen bujaságom miatt is csupa szorongás vagyok?! Az orvosok nem vigasztalnak: szerintük, aki szatiriázisban szenved, vagy annak nyereményese, az hosszú vágyú, és még a halálos ágyán sem kíván mást, csak kielégülni. Jártam szexológusnál, aki végig hallgatott és mosolygott: szívesen cserélnék magával, de nyugtatón kívül nem tudnék mással segíteni, márpedig gyógyszert ne szedjen az, aki nem igazán beteg. A fokozott libidó nem betegség, vagy legalábbis – amíg az agy tökéletesen működik – nem kell kezelésre gondolni.

Nem tudom mennyire ismerik a nőket, de higgyék el, legalább olyan nehéz folyton éhes vágyút találni, hosszú távra, mint amilyen könnyű kifogni egy frigidet. Tudtam hogy meg kell állapodnom valahogy, mert egy férfi nem mehet mindig a gerjedelme után,  nem figyelheti állandóan: dudorodik-e a nadrágja vagy sem, hiszen a gátlásosság miatt visszájára fordulhat a dolog, vagyis annyira belécsontosodik a túlzott kanosságon miatti kényszerképzet, hogy impotenssé válhatok, ezért úgy gondoltam: legjobb ha nyílt lapokkal játszom, amikor megkértem a feleségem kezét. Addig remekül megvoltunk, szinte naponta szeretkeztünk, és úgy láttam élvezi is a dolgot, de amikor közöltem vele, hogy ez az állapot halálomig fennállhat, és bevallottam, hogy ha naponta egyszer ölelem is, előfordulhat hogy megkívánok valakit, félrelépek, nem bírom ki a feszítést, ő is őszinte lett és elárulta: neki heti 2 – 3 alkalommal nagyon jó, de ha többször csináljuk: nem élvezi. Úgy érzi kidörzsölöm, és az eszét is be kell vetnie, hogy ingertelen teste működjön, de szeret. Mivel én is szerettem, megállapodtunk, hogy a heti 2 – 3 alkalmat elfogadom, de meg kell bocsátania, ha félrelépek, amit nem szabad hűtlenkedésnek vennie, csak úgy, mintha tartanék otthon segédeszközt, vagy kihasználva az alkalmat, minden mélyebb érzelem nélkül megdugok ugyan egy kolleginát, vagy kapható ismerőst. Mindig odafigyelek arra, hogy az illetőnek ne legyen ellenére, inkább nagyon is akarja, és csakis azért, amiért én: az orgazmusért, a kielégülésért, az ellazulásért az elerőtlenedésért, aztán köszönünk egymásnak és ki – ki megy a maga utján. Tudom, nem sokan egyeztek volna bele, de utálom a hazugságot, és elejét akartam venni a féltékenységi jeleneteknek, a válásnak pedig még a gondolata is borzasztott. A házasság jól sikerült. Mielőtt felvette volna a menyasszonyi ruhát, legalább fél óráig szeretkeztünk, mert nálam az elhúzás nem jelent gondot, és neki sem ártott egy kis ellazulás, mert a nász olyan esemény, amely – jó esetben – egyszer fordul elő az életben. Azt hittem én is lenyugodtam, és előre fentem a fogam a nászéjszakára, amely hamarosan következett. Aztán amíg a feleségem öltözött, kapóra jött egy koszorúslány. Buja tekintetű, formás kis teremtés volt. Azt mondta szeretné megnézni az ajándékokat. Megmutattam neki, és ahogy előrehajolva szemlélte a hosszú asztalon sorakozó – lim – lomot – okosan domborodó feneke láttán, olyan eszeveszett vágy fogott el, hogy azt hittem kettépattan a vágyhőmérőm, ha nem puhítok rajta. Szerencsére ő miniben volt, és a – hátul csak madzagnak tűnő – bugyi sem jelentett akadályt. Mögé álltam és követtem, ahogy álmélkodva, óvatosan, nehogy megszűnjön a számára is izgató és gyönyörtéli kapcsolat, arrébb – arrébb lépett. Jó sokáig tartott mire körbejártuk az asztalt de szerencsére senki nem nyitott ránk. Nem hiszem hogy volt tizenhat éves a kis fruska, de mozgás művészként is megállta a helyét. Az óvszer kéznél volt, nem buktam le, és alig vártam már az éjszakát. Hajnal felé ifjú nejem, félálomban, elgyötörten tűrte, hogy szeressem, hogy élvezkedjek gyönyörű testén mert hiába éreztem úgy: végre kielégültem, mihelyt lehunytam a szemem, és megcsapott az illata, vagy elképzeltem hogy ott van mellettem, újra mögé, vagy ráfordultam és ügyködtem, mint egy örökmozgó. Reggel elnézést kértem tőle, mert elhittem, hogy egy szikrányi ereje sincs, a lábát is alig tudja egymás mellé rakni. Két nap szünetet fogadtam, de végül is ő nem tudta betartani, mert – mint amikor valaki nem akar észrevenni valamit, de tekintetét szinte szuggerálja az a valami – ő is folyton oda – odanézett a Táltosomra, és megsajnált. Mire megértettem hogy amit imád az ember, attól is csömört kaphat, ha folyton azzal etetik,- eltelt néhány hét. Elég könnyen ment, mert közben beiktattam a régi – csak utcán át kapható – vágycsillapítókat. Később akadt egy – másságát nyíltan vállaló -leszbikus lány, aki csak a száját vetette be, de bármikor kapható volt, s ráadásul abban az irodaházban dolgozott, ahol én. Csak csörgött a telefon és vagy én indultam, vagy ő, valamiért a kocsihoz, vagy a garázsba. Én beültem a volán mögé, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a dolog, ő mellém és az ölembe hajolt. Olyankor az óvszer is felesleges volt mert – akár egy pákosztos macska olyan szájnyalogatva mosolygott fel rám, amikor minden erőmet kiszívta. Sokszor maga az élmény, amelyre a liftben visszagondoltam, olyan gerjedelmet okozott, hogy akár azonnal visszafordulhattam volna, de tudtam hogy sem ő, sem én nem tehetjük meg. Később, amikor az apósom átadott nekem egy részt a cégből, odavettem titkárnőnek. A feleségem mindenről tudott, és mert a lány maga mondta el neki, hogy el sem tudná képzelni az aktust férfi partnerrel, a lehető legjobb megoldásnak tartotta a kíméleti módot, és úgy fogta fel, mint egy gyógykezelést. Örült, hogy nem zaklattam. Előfordult, hogy ő kezdeményezett, mert van abban valami izgató – és ezt senki ne tagadja – ha az ember párja hűtlenkedik, vagyis ha elképzeli, hogy más nagyobb gyönyört képes nyújtani neki. A heti négy – öt ölelést sikerült rendszeresíteni, de legtöbbször nyilvánvaló volt, hogy inkább csak hagyja magát, csak mielőbb szabaduljon. Aztán megszületett a fiunk, s a léte még inkább lecsendesítette a feleségem vágyétvágyát, minden figyelme a kicsire irányult, és nem tudom mit tettem volna a titkárnőm nélkül, aki telhetetlen vágyú és feneketlen torkú volt. Restellem, de ahogy emlékezem, érzem a visszaidézett vágy szorítását, és  azt hiszem, mihelyt elmondom a poént, keresnem kell valami megoldást, hogy legyen erőm hazamenni. Mindenütt vannak beépített asszonyaim, itt a klubban is. Igaz kicsit idős, testes, és tudom, , hogy csak a pénzért csinálja, – de azért bármikor – , és szerencsémre hátulról szereti, ami a legbiztonságosabb, mert vészhelyzetben könnyű kikeveredni belőle. A feleségemnek gyakran elmesélek egy – egy esetet valahogy úgy, mint önök, ha egy jó ételt fogtak ki, vagy egy boltra leltek, ahol remek a kiszolgálás, és nem minden hátsó szándék nélkül teszem. Megfigyeltem, hogy ha elég színesen, szemléltető módon mesélem el a kalandomat, begerjed, és a kezem után nyúl, ami nekem elég. Akkor sem kéne több vágygerjesztés, ha abban a percben szálltam volna ki egy csodalényből, mert az ö érintése – az ö buja tekintete bárkiénél jobban lázba hoz, még most, húsz évi házasság után is. Azt mondják a klimax megváltoztatja a nőket: frigidebbek, vagy tüzesebbek lesznek. Ö azt hiszem az utóbbi lesz, mert kevesebbszer nyűgös, engedékenyebb, felpörgeti a heti szeretkezési számot, és érzem hogy ott is van, közben. Eddig inkább csak én voltam jelen minden idegszálammal, a gyönyörcsatában, és csak vele éreztem úgy: nem magamért csinálom, neki akarok örömet szerezni, az ö boldogítása a cél. Sok nő volt az életemben, de mindegyiket szükséges rossznak, feledhetőnek éreztem, ám, ha öt ölelhetem, ha vele lehetek az olyan, mint egy normális teljesitöképességü férfinak egy jól előkészített, megkoreografált csodaölelés. Azt hiszem sosem tudnék ráunni, remélem aggkori közeledésem sem riasztja majd, nem taszít el magától, ha érte nyúlok. Hogy miért fontos ez? Mert a nagyanyám nemrég halt meg, de előtte elmondott valamit. Azt hittem senki nem tud a családban a vívódásaimról, a nagy potenciám miatti kisebbségi érzésemről, de tévedtem. Halála előtt pár nappal, megfogta a kezem: remek fickó vagy, akárcsak a nagyapád. Füvel fával csalt, de csak engem szeretett. Nem tehetett róla, hogy olyan nagy természettel áldotta meg az Úr. Sok asszonyt boldogított, és mindenki tudta milyen kóbor vágyú. Mindig akadt egy-egy jóakaró, aki besettenkedett, hogy megsúgja kinél találom. Olyankor csak mosolyogtam, mint akit nem érdekel a dolog és azt mondtam: bánom is én a levét, csak a húst hazahozza. Pedig bántam. Majd a szívem szakadt bele, ahogy elképzeltem, mit csinálhat az éppen soros cédájával. Szívroham vitte el szegényt. Nem az első, hanem – a pár óra múlva bekövetkező – második. Gyönyörű és hozzá méltó halála volt. Ott ültem mellette a roham után, és amikor erőre kapott, azt kérte: üljek rá. Megtettem neki. Ringyó módjára lovagoltam meg azt, aki még halála óráján is fickós volt, akkor is láttam az arcán a mennyei gyönyört, amikor már a halál ott settenkedett körülötte. Engem is lázba hozott a dolog, hiába múltam hetven, jó érzés ha kívánják az embert, és balga módon azt hittem: ami jólesik valakinek, az nem árthat. Alattam halt meg. Vártam, amíg rezzenéstelenné vált az arca, aztán ráborultam, lezártam a szemét, megcsókoltam, sok pompás bece virágot nyitó száját, és – ne mondd el senkinek – de még akkor is volt amin üljek!