Ha a potenciára lennének ráillő jelzők, akkor én a város bikája címre tarthattam volna számot, de – vagy mert nyakló nélkül lődöztem el a munícióm, vagy egyéb gond támadt a szervezetemben, – még alig múltam harminc amikor kiszáradóban volt a kutam: alig adott vizet. Sokan mondhatnák, hogy mit akarok, nős voltam, két gyermek apja, vagyis a szerszám megtette kötelességét, sutba vele. Csakhogy a feleségemet nem az ujjamra és egyéb m-eszközökre vettem el, és amikor válogattam az is szempont volt, hogy mindig éhes vágyú legyen, mert a lustábbak nem igen tudták volna elviselni, hogy örjitö vágyammal naponta, sőt néha többször is zaklatom őket, vagyis saját csapdámba estem. Jó érzés a fellángolás, de egy idő után terhes is lehet a partnernek, és ha már halálig szerződik az ember, azt jót rosszat egyaránt vállalva teszi, vagyis be kellett bizonyítanom hogy amit addig kapott nemcsak mézes madzag volt, hanem olyan szolgáltatás, amire építeni lehet. Minden férfi tüzes nőre vágyik, de én azt mondom, csakis biztos vizhozamu folyón érdemes erőművet építeni. Nekem nem érte meg. Egyre többször kaptam szemrehányást, ami – akárcsak a gyereknevelésben – inkább lelombozott, mintsem felajzott volna, s ha sikerült helytállnom, azt természetesnek vette, a világért sem dicsért volna meg, pedig – ha valahol, – a szexben ezerszeresen igaz: az elismerés ingyen van, mégis a leghatásosabb jutalmazás. Nem voltak könnyű perceim, óráim napjaim, heteim, és hamar ultimátumot kaptam: vagy kezeltetem magam vagy megcsal, de nem hajlandó vénasszonykoráig maszturbálni, viszont póteszközökkel is csak az első ölelés után eshetek neki. Kipróbáltam mindenféle kenceficét, hormontablettát, de még inkább eltétlenedtem. Ha görcsösen akar valamit az ember, az ritkán sikerül, és ha felcsillant is némi remény, a feleségem étvágyát nem elégítette ki. Hol voltak már azok a szép idők, amikor szabadpiacon is értékesíthettem bőven áramló vágyamat. Aztán egy keserves este után kezembe vettem az újságot. Fura esetet írtak le benne. Egy fickónak apró beavatkozást kellett elvégezni a péniszén és orvosa görcsoldót injektált bele. Legnagyobb meglepetésükre, a szerszám működésbe lépett, vagyis tettre késszé vált. A paciens elment, a baja meggyógyult, de – a doktor meglepetésére – nem sokkal később jelentkezett. Adjon be neki abból, amit akkor kapott, mert két órán át képes volt magát lángon tartani, és nemcsak barátnőjét kápráztatta el, de olyan lángtengerben mártózott meg, minden idegszálával, amilyen forró szex lávában még sosem volt része, és újra át akarja élni. Sok találmányt vagy eljárást szül a véletlen.

Másnap elmentem egy orvoshoz, és kiöntöttem neki a szívemet. – Az a baj, hogy hozzánk már csak végszükségben fordul a férfi, mert szemérmes, restelli a tehetetlenségét, legszívesebben elbujdosna, mardosó vágyaival – mondta. – Mert amíg szexuális vágy ébred, csak a potencia rakoncátlankodik, vagyis ahogy nagyanyáink mondták, ha harmadszor kértünk valami finomságból: csak a szemünk kívánja. Elmondta, hogy ki kell kísérleteznie mekkora adagra van szükségem ahhoz, hogy a teljesítmény a kívánt, vagy netán a régi legyen, de előre figyelmeztetett, valamit – valamiért, vagyis: amíg fénykoromban mindennap boldogíthattam magam és a páromat, addig ezután be kell érnem majd, heti egy – két alkalommal, viszont, az időtartam, mindenért kárpótol: akár két órán át is helytállhatok, és végig gyönyörérzésem lesz, nem is beszélve a partneremről, aki akár a figurák teljes skáláját végigcsináltathatja velem anélkül, hogy várnia kellene, mig újra harcképes leszek. Csak egy baj volt. előre rázott a hideg az injekciótól, különösen oda, a legkényesebb részbe. Mégis kibírtam és magam is elámultam, a hatás szemmel látható volt, ami azért lepett meg, mert ugyan ki kelthetett volna bennem nemi vágyat, amikor a dokin kívül egy teremtett gyengébb nembeli sem volt a körletünkben. Rohantam haza, és ha zavart is üt közben, hogy ellustult hímtagom büszkén ágaskodott, fő hogy kitartott, amíg le nem rohanhattam a nejemet, aki búgott, visított adta magát, legalább tíz percen át, és többször is volt orgazmusa. Mert csak ráfigyeltem: mit érez, ugyanolyan-e a mümerevedés, mint az amit a szívem diktált? Öt csak a régen várt kielégülés érdekelte, és eszméletlenségig belemerült a gyönyörökbe. Aztán simogatni kezdett: ugye tudsz, te ha akarsz. – Szeretlek! – mondtam neki, ami igaz volt, és másnap estig nem tudott ugy mellőzni, hogy meg ne simogasson, bele ne csókoljon a számba, mintha csak azt sugallta volna: este újra számit rám! De nem volt újra, legalább két napot várnom kellett mire felkerestem a dokit. Őszintén elmondtam neki mindent. Ö ajánlotta, hogy vagy a nejemet is vigyem magammal és menjünk lakókocsival, mint annyi paciense, hogy mihelyt megkapom az injekciót örülhessünk egymásnak egy – másfél, akár két órán keresztül, vagy tanuljam meg, hogyan adjam be magamnak a megfelelő dózist. Mindigis irtóztam a tűszúrástól, még a tévében is becsukom a szemem, ha egy filmben vért vesznek, vagy injektálnak, nem is beszélve a drogosok önszurkáló hátborzongató jeleneteitől. A kényszer azonban nagy úr. Tudtam: ha a feleségem elhagy, viszi a gyerekeket is, de az sem megoldás:földig alázva, tehetetlenül tűrni, hogy mással üzekedjen, jóllakottan jöjjön haza, csakhogy együtt maradjon a család. Két rossz közül a harmadik jót választottam. Aznap jobban időzítettem a rohamot és közel egy órán át az övé voltam. Ha láttak már gyereklányt élvezettel babázni, ha ismernek nosztalgiázni szerető embereket, a gyönyörrel betelni képteleneket, akkor csak rá kellett volna nézniük az én – sorozatban élvező – drága nejemre. Amíg erőm tartott, nem hagytam békén, pedig a végén már alig volt ereje, legszívesebben eltolt volna, de félt: ha egyszer visszautasít, újra elbátortalanodom, márpedig az az este minden pénzt megért. Aztán amikor holtfáradtan feküdtünk egymás mellett elmondtam neki pálfordulásom történetét és azt is: ha szeret, vállalja az injekciózó szerepét, mert akkor birtokon belül leszünk, vagyis helyben lehet a start és hosszabb lesz a táv. Boldogan beleegyezett, és megígérte, észre sem veszem majd a azurit, mert a legvékonyabb tűvel adja, és ha szegény cukor betegek kibírják hogy naponta, – akár többször is – injekciózzák magukat, mindent elkövet, hogy közben puszik álja azt ami fájhat.

A betanításon együtt vettünk részt. A doki elmagyarázta: csak szőrmentén a vágyakkal, mert a túl nagy adag állandó merevséget okozhat, ami félnapon belül, ellenanyaggal megszüntethető ugyan, de nagyon kellemetlen. Elmagyarázta mennyit adjon be egy, másfél, két órai szeretkezéshez, és hazamentünk. A szurit észre sem vettem, mert a feleségem buja ajkai elterelték a figyelmemet. Szerintem már a szer beadása előtt beindult a gerjedelmem, mert olyan örjitö vágyat ébresztett bennem, az addig sosem próbált becézési forma, hogy ugy ugrottam rá, akár egy tigris. Nyugi… nyugi! – súgta, de azért mindent bele! Képzeljék el: másfél órán át, egyenlő potenciával, ugy ahogy ö akarta, miközben bőven kapott puszit is a helytálló kiskatonám. – Miért nem csináltad eddig? – kérdeztem hajnal felé. – Mit? – Hát… a szád… miért nem vetetted be mint ajzószert, jólesett volna. – Nem láttam értelmét. Amíg elég volt hozzád érnem és máris lerohantál, miért kényeztettelek volna, mostanában pedig: ugyan kinek van kedve becézni, hízelegni: egy csődtömegnek?!

A heti kétszeri alkalmat megbecsüljük. Ugy készülünk rá, mint valamikor az eljegyzésünkre. Teljes nyugalom, romantikus körlet, izgalmas öltözék, birizgató illatok, enyhén bódító italok, és gyertyafény, amit azelőtt ki nem állhattam. A pislavilág nem illik a lávazuhataghoz, mert annak fénye úgyis elvonja róla a figyelmet, és égig lobogó fellángolásaim, a tűzhányó kitöréséhez voltak hasonlóak. Ám amikor az ember már képes becsülni azt, ami fogyóeszköz, amihez ritkábban jut hozzá, jobban figyel a környezetére is. Csodálatos estéink lettek. Harminckét éves voltam akkor, és – mert az emberi szervezet még mindig a legnagyobb titok az orvosok előtt, van mit felfedezniük benne, vagy rajta, – időnként ugy elkapott a spontán vágy, hogy ha a feleségem nem volt kéznél, mással bizonyítottam önmagam előtt. Furcsa módon, egy – egy csalfaságom után, otthon is spontán tört rám a vágy, csak persze a hosszútávra már rászokott nejem, nem érte be annyival, amennyit egy előre nem látó férfi vágya adhatott. Hogy is magyarázzam meg? Amíg bőven van mit inni, addig az ember önti magába a sört, a bort, vagy a kedvenc italát, aztán ha valamiért le kell szállítania a fejadagot, kezdi becsülni, lassabban nyeli, jobban kiélvezi az izét, vagyis, amíg röptében a legyet is képes lettem volna megerőszakolni, nem törődtem a tartammal, csak Hübele Balázs és kihúztam magam, ám ha ifjan megtanulom becsülni amim van elhúzni a vágyat, harcra készen maradni akár egy órán át is, akkor kevesebb lőporral többre mehettem volna. A nők nehezebben jönnek lázba, és a baj az, hogy ha azonnal adják magukat, mire kezdenének érezni bennünket, mi már túl vagyunk mindenen, és ha ök. tudják is mímelni az orgazmust, mi nem tudjuk átverni őket. Elhatároztam, hogy a természetes vágy keltette merevedésen megpróbálok úrrá lenni – elhúzni a helytállás idejét, – hiszen a jó pap is holtig tanul, de csak olyan partnerrel edzhetek, akihez őszinte lehetek. S ki más lett volna megfelelőbb a feleségemnél, kinek ugyan sosem tudtam elfelejteni, hogy képes lett volna az extázisért félrelépni, amit én ezerszer megtettem, és kicsit mindig megkeseredett a szám íze, amikor orgazmus közben kisimult, átszellemült arcát figyeltem: vajon valóban szeret, ha a kéjért hajlandó lenne más alá feküdni? Ér annyit az a rövidke gyönyör, hogy… Aztán mindig elrestellem magam. Még hogy ér – e? Ha nem érne én sem szálltam volna rá minden – akár mezei virágra is – amíg röpképes voltam, és ha nem gyötör a tehetetlenségemben is fellobbanó vágy, vajon orvoshoz fordulok – e, megpróbálok-e mindent, csak férfinek érezhessem magam? Mert akárhogy tagadjuk is uraim: a férfi csak akkor egyenlő igazán a növel, amikor éppen boldogítja, a többi smafu. Hiába vannak az oldalbordánkból, erősebbek nálunk. Vállukon cipelik a világ minden gondját, baját, nekik köszönhetjük, hogy élünk, hogy gyermekeink lehetnek, aranyos csöppségek, akiket mi hős, vagy hősködő katonákká nevelve, feláldozhatunk kakaskodó harci természetünk, esztelen hadi oltárán. Mi háborúzunk, pusztítunk, ők gondoskodnak utánpótlásról, a boldogításunkról, ellátásunkról, mert kevés férfi van aki képes volna nélkülük élni. Kell az anyai gondoskodás, amíg karon ülök vagyunk addig azért, mert életképtelenekké válnánk nélkülük, utána pedig ugy sóvárgunk a szeretet után, ahogy levegőt veszünk. Az érzés milyensége idővel változik, a személyek is, akik kiváltják bel ölünk, de be kell vallanunk őszintén: a háborúkban, mi férfiak csak az életünket tudjuk kockáztatni, de ők ezerszer bizonyították: képesek itthon mindenben helytállni, pótolni bennünket, sőt a fegyverfogás sem idegen tőlük, ha hangzatos szólamok, őket is csatába szólítják. A háborút férfiak találták ki, a harci dicsősség babérjaira mindig mi pályáztunk, miközben – a sokak által lenézett gyengébb nem, vállalta az élet nehezét. Szült, szeretett, nevelt, és hazavárt. Elbűvöl a nők lelki nagysága, hát még ha nem teszi őket beképzeltté a külalakjuk, amivel képesek lépre csalni a legvitézebb hőst is. Hát akkor ki az erősebb? Mi azt hisszük mi választunk, közben már akkor a tulajdonukká válunk, amikor még eszünkbe sem jut, a kapituláció. Szerelmi hadviselés, amelyből mindig ők kerülnek ki győztesen, mert nélkülük nemcsak hogy nem lenne érdemes, de nem is élhetnénk!

Talán hallottak már ok nélküli bajokról. Olyasmiről, mint amikor egy házaspár annyira vágyik gyerek után, hogy évekig nem sikerül összehozniuk egyet, pedig nagyjából mindketten képesek lennének rá. Aztán jön az örökbefogadás és a csoda: múlik a feszültség, feloldódnak a kicsi szeretetében, és nem feszíti őket a megtermékenyítés vagy megtermékenyedés vágya, és egyszer csak jelez a trónörökös. Sok ilyen esetet hallottam már, de egyetlen olyat sem, amelyben az idegent, a feszültségoldót, az első szülői érzést felébresztőt ne szerették volna ugyan ugy, vagy sok esetben jobban, mint az önön vérüket. Volt is miért. Mindezt azért mondtam el, hogy megértsék: miért érzem magam újra teljes férfinak, és miért kell egyre ritkábban, vagy csak nagy néha az injekcióért nyúlnunk, ami – az igazat megvallva – nekem nincs ellenemre, mert ha spontán kap el a hév, a nejem lényegretöröbb, nem bíbelődik olyan buján velem, minden pillanatot sajnál, amit nem benne töltök el. Az injekcióval együtt jár a becézés, és ahogy a kicsik bibis lábát megpuszilgatja a mama és már nem is fáj, ugy vágyom én is a kis szárira, amit puszik ázás előz meg. Azt mondják két – egymást szerető ember között minden megengedett – de mégsem erőszakolnám rá a gyerekeim anyjára, hogy kedve ellenére elégítsen ki, vagy hozzon lázba. Engem sem tudna rávenni, hogy a másik nyílásába hatoljak be, pedig sok férfi azt mondja: észvesztő gyönyör. Persze nem a homoszexuálisok véleményét idézem. Nekem olyan érzés lenne, mintha a nagylábujjammal kavarnám meg a teámat, vagy lemoshatatlan mocsokba mártanám a kezem. Nem vagyunk egyformák. Nem is baj, csak ráleljünk a velünk egyhuronpendülöre, az igazira, aki a bajban is kitart mellettünk, aki annyira szeret, hogy áldozatra is képes értünk, vagy önmaga gyönyöréért, mindegy! Gondoljunk csak bele, egyetlen életünk van. Nyúlfarknyi az egész, mégis annyi mindent kipróbálhatunk, átélhetünk, elérhetünk, ha becsülni tudjuk a mát, tervezni merjük a jövőt, na és persze: rá sem rántunk a múltra, hiszen azon már ugy sem változtathatunk, legfeljebb leszűrhetjük a tanulságait. A dokival azóta is tartom a kapcsolatot, mint ahogy jár hozzá l7 éves, de 9o feletti “teremtés koronája” is. Mindkét korosztály képviselője elismerést érdemel. Az ifjú azért, mert gondol a jövővel, nem szemérmeskedik, elejét akarja venni a bajnak az időset pedig?! Ugyan ki ne irigyelné azt a vénembert, akinek még vannak vágyai, csak eszköze nincs hozzá, és az emlékeiben élő gyönyörök emléke nem hagyja nyugodni. Amíg csak él részese akar lenni a kéjnek, élvezni szeretné ezt a rövidke, földi létet. Van egy mondás: gyáva népnek nincs hazája, és ez igaz a potenciájuk elgyengülésébe, tehetetlenségükbe, korai csődjükbe könnyen belenyugvó “bátor” férfiakra is, akik pedig micsoda gyönyörűségről maradnak le, csak mert álszemérmesek, vagy restellik azt, aminek sok oka lehet, de egy biztos: nem restellni, hanem kezelni való.