Uraim, ugye valamennyien hallottak már olyasmit, hogy megerőszakoltak egy nőt, de az ellenkezőjéről, vagyishogy egy nő tegyen erőszakot férfitársunkon, nem igen szól a fáma, mert szinte fizikai lehetetlenségnek tartjuk. Sosem ítéltek még el nőt nemi erőszakért, hacsak nem saját neműn hajtotta végre, de én furcsának tartom, hogy csak az erőszak számítson kényszeritö eszköznek, mikor a nők sokkal szélesebb skálán, finomabban, és főleg büntetlenebbül űzik kisded játékaikat. S hol van legnagyobb lehetőségük az erőszakra? A munkahelyeken, főleg ha az illető Ur függőségi viszonyban van velük. Igen, a fönöknökröl van szó, uraim. A munkahelyi zaklatással kapcsolatos panaszokat ma már akkor is büntetik, ha azt nem férfi, hanem kiszolgáltatott helyzetét felhasználva, nő követte el. Gondolták valaha is, hogy eljutunk idáig? Ha eszembe jut, én hányszor tehettem volna feljelentést zaklatás miatt, de persze nem tettem, mert aki nem volt magasabb pozícióban, annak a közeledését nyugtáztam, esetleg elfogadtam, aki pedig rangban felettem állt, és ki akart kezdeni velem, az nem a munkahelyen tette, vagyis még ebben is sokkal okosabbak nálunk, azazhogy több bennük a civil kurázsi. Nem sétálnak bele a jogi csapdába, de tűzön vízen át elérik a céljukat. Annyi történet elhangzott már körünkben, amelyekben az erősebb nem játszotta a főszerepet, vagyis csak mi lehettünk aki rászedi a nőt, győzedelmeskedik a kalandokban, ezért ugy gondoltam: megpróbálom felfedni a dolgok másik oldalát is.

Vannak tapasztalataim. Nem tudom a kinézetem okozta – e, vagy meghunyászkodó, túl udvarias természetem, de velem mindig kikezdtek a nők, ráadásul mindig felettes helyzetből, két lehetőséget adva: vagy behódolok nekik, vagy fel is út le is út. Ezek a kikezdések ártatlan dolognak tűnnek, amíg nem komoly a tét, de amikor arról van szó, hogy egy férfi elnyer-e egy olyan állást, amelyre egyébként minden elhivatottsága, képzettsége alkalmassá tenné, vagy nem, mert a főnöknő kinézte magának, és ö nem hajlandó engedni a szexuális zaklatásnak, amit mint a teremtés koronája, vagyis örök hódító, zsarolásnak érez, az komoly gond lehet. A köztudatban ugy él, hogy szexuális zaklatásnak a munkahelyeken kizárólag szegény nők vannak kitéve, de nem rózsásabb a helyzet a férfiakra vonatkoztatva sem, persze arányosan, mert a női főnök kevesebb, és mert mi balga fickók sikernek könyveljük el, ha megtekerhetjük a főnöknőnket, vagyis inkább kitüntetésnek vesszük, mintsem megaláztatásnak érezzük, hiszen akárhogy nézzük a dolgot: közben is mi vagyunk felül, és a kapcsolat hasznos lehet.

A barátaim szerint simogatótenyérbemászóan jóképű voltam, azért juttattam mindjárt a nők eszébe azt, ami egyébként sem megy ki soha bel öle, csak szemérmesebbek, nem adják ki annyira magukat, mint mi, a mindig vadász les tekintetünkkel. Kellemes a női tenyér, ha simogat, a száj ha, csókol és a szó, ha becéz, a test, ha az általunk keltett kéjtől, s a tőlünk kapott örömtől vonaglik, de valahogy az a megszokott, hogy mi válasszunk. Gondolják csak el, uraim, ha odamennek a rossz lányok utcájába, a feszélyező, hírhedt környék, az hogy esetleg megláthatják, felpörgeti az eseményeket: vagy kikötnek az elsőnél, aki leszólítja magukat, vagy válogatnak, de korántsem körültekintően. Csak a szemük dönti el, melyikkel kerülnek kapcsolatba, mert az ilyen aktusoknál a legdöntőbb szerepe a látszatnak van. Ha egy nő visszataszító, a mosolya bírhatatlan, rossz szaga van, idősebb nálunk, vagy isten tudja mi mindent el lehetne még sorolni: természetes, hogy nem kell, de ha ugyanezen hibákkal mi férfiak próbálunk szerencsét, sikerrel tehetjük, mert nálunk van a pénz, és a nők engedékenyebbek, vagyis jó annak, aki sosem került még olyan helyzetbe, döntő jelentőségű üzleti tárgyalásnál, vagy egy állás megpályázásakor, hogy egy szex éhes főnöknővel hozta össze a sors. De azért őket sem lehet egy kalap alá venni. Sosem felejtem el az első asszonyt, akivel, mint állást keresőt, összehozott az élet. Korban anyám lehetett volna, vagyis negyvenen felül volt és egyébként sem találtam volna rajta semmit amit egy nőben vonzónak tartok, de – dicséretére legyen mondva – nem köntörfalazott: azonnal a tárgyra tért.- Vegye le a zakóját! – mondta és én körülnéztem, mert azt hittem máshoz beszél. Az lett volna ugyanis a természetes, ha hellyel kínál, és kérdéseket tesz fel. – Köszönöm nincs melegem! – szabadkoztam, mire ö felállt és azt mondta – viccel? Látni akarom, a zakó teszi-e ilyen deltássá, vagy alatta is van valami? – Miért fontos ez? – próbáltam mosolyogni. – Nem érti? Nagyobb eséllyel küldhetek tárgyalni egy olyan munkatársat, aki pörén is képes helytállni egy női üzletféllel, ha ugy hozza a sor. – Nem egészen értem! – néztem rá kicsit bambán. – Mert nem akarja. Azt hiszi csak a férfiak kiváltsága hogy leszedjék a sápot egy jó üzletből? – Ja, erre gondol asszonyom! – mondtam mosolyogva. – Ehhez nem feltétlenül kell a tárgyalópartnernek nőnek lennie, hiszen köztudott, hogy férfit is megkívánhat egy férfi és… – Most rólunk van szó! – vágta el a mellébeszélést a főnöknőm. – Rólunk? Én állás ügyben jöttem asszonyom, ön hívott ide, meghatározott időre. Az életrajzom ott van az asztalán, várom a kérdéseit. – Elképzelhetőnek tartaná, hogy mi ketten… hogy finoman fejezzem ki magam: ágyba kerüljünk? – Már megbocsásson asszonyom, de vőlegény vagyok és… – hazudtam volna, de lehurrogott. – Kit érdekel a magánélete? Más a magán és más az üzleti kapcsolat. Azt hiszem tudja, hogy egy üzletasszony a nap húsz órájában dolgozik, és nincs ideje a mórikázásra, viszont, ha nem akar feszült, fáradt, ideges lenni, le kell vezetnie az energiáit, és még nem alacsonyodtam le odáig, hogy bordélyházat keressek fel, ha léteznek is efféle intézmények?! Senki nem gondol arra, hogy egy nőnek épp ugy lehetnek vágyai, igénye a kényeztetésre, mint a férfinak, és akinek olyan vagyona van mint nekem, az nem bocsátkozhat komolyabb kapcsolatokba, csak azért, hogy hetente kétszer szerezzenek neki egy jó éjszakát. Nem akarom kiszolgáltatni magam… de ha maga, mint alkalmazottam ezen a téren is rendelkezésemre áll, köthetünk üzletet. Nem bánja meg. Természetesen a fizetése méltányos lenne, de a magánszámlám is rendelkezésére áll. Vehet ruhát, cipőt, és bármire költheti, ami az én kényeztetésemhez kell. Ha azt mondom, fel van véve, és kétszer annyiért, mint amennyire számit ott, de most azonnal vigyen el valahova, mert ugy érzem ennyi, és nincs tovább, akkor mit felel? – nézett rám várakozóan. – Indulhatunk asszonyom! – jelentettem ki, és olyan érzésem volt, mintha más válaszolt volna helyettem. A cégnek több szállodában is volt egész évre bérelt lakosztálya. Megmondta hova menjek, mikorra, és rám bizta mit teszek ott azért, hogy neki a lehető legkellemesebb legyen. Mindent a számlájára irat hatok. Huszonhat éves voltam, a ragyogó fiatal nők által túlontúl elkényeztetett, soha nem fizettem a szexért, igaz pénzt sem kaptam érte, de az állás nagyon kellett és különösen kétszer annyiért, amennyire számítottam. Egy órával előbb ott voltam a lakosztályban amelyet száz szál vörös rózsával szórattam tele, három féle pezsgőt hűttettem be, és olyan halk zenét, csodálatos hangulatvilágítást, varázsoltam, hogy ha hiszik, ha nem: korántsem volt olyan borzasztó! Neki pedig? Maga volt a csoda.

[rkey]

Három hónapig kellettem. Akkor kedvesen megsimogatott és azt mondta. – Maradhatsz. Nemcsak velem voltál aranyos, kedves, szuper, de a munkáddal is elégedett vagyok, ám félek, hogy túlságosan kötődni fogok hozzád, ezért váltanom kell. Holnapra odarendeltem egy fiút. Ha rááll, felveszem Ráállt. Felvette. A bankszámlámra csinos összeget utalt, és nem tudta a kutya sem, hogy hozzám méltatlan viszonyban vettem részt, amiben különbenis jól éreztem magam. Mindigis anyás voltam, hízelkedő, rajongó kisfiú, de anyám okos asszony lévén: tíz éves koromtól módszeresen elidegenített magától. Nem engedte, hogy annyit becézzem, csókoljam, öleljem, hozzásimuljak, mellébújjak az ágyban, mert azt mondta: nincs szörnyűbb férj, mint egy anyasági komplesszusban szenvedő férfi, és ö nem akarja elveszíteni a fiát, csak azért mert a menye utálja. Inkább két boldog gyereke legyen, mint egy sem. Az ital, a hangulatvilágítás, a zene, és az hogy a nő mennyire vágyik egy kis gyengédségre, hogy rengeteg pénze mellett milyen kiszolgáltatott, hogy mindent megvehetne, csak azt nem amire szüksége van, valahogy ellágyítja az embert és sosem tagadnám le azt a három hónapot, mint ahogy a többi főnöknővel kapcsolatos kalandomat sem. Mert volt egy pár. De egy sem az irodában zajlott. Valahogy a nők ebben is mások. A férfi a hivatalában biztonságban érzi magát, és röptében a legyet módszerrel lép félre, de a nők: mindennek szeretik megadni a módját. Igazi ünnepcsinálók, azt is képesek emberközelbe hozni, ami egyébként taszítana bennünket. Talán a sok közül az egyik legemlékezetesebb esetet még elmesélem…

Két éve dolgoztam már a cégnél, harminchárom éves voltam és kezdtem azon gondolkodni, hogy házasodni kéne, amikor hirtelen eladták a vállalatot. Olyan gyorsan ment minden, hogy mire észbe kaptunk, már ott is volt az új tulaj: egy nő. De olyan szóra sem érdemes, szürke kis veréb, ráadásul szemüveges, a haja lenyalva, semmi smink, lapos sarkú cipő, elegáns, de az alakról semmit el nem áruló kosztüm, vagyis nem dobogtatta meg a férfiszíveket, hacsak nem azért: vajon átszervez – e, kit küld el és ha igen, mikor. Mint minden tulajdonosváltásnál, valamennyien tartottunk a munkavesztéstől, de az első héten mindenki kapott egy levelet, amelyek zömében további jó munkát kívánt az új vezetés, de olyan is akadt, akit átszervezés miatt elküldtek, és hogy őszinte legyek azokat, én, a régi főnök helyében már régen lapátra tettem volna, mert a munkájuk fabatkát sem ért. Ugy látszik jó tanácsadója van Hamupipőkének, – gondoltam, de az én borítékom nem akart odaérni az asztalomhoz. Aztán egy napon hivatott a főnöknő.

Nem mondom, hogy túl erős lábakon álltam, amikor beléptem hozzá. Komoly, majdhogynem szigorú arccal hellyel kínált. Leültem. – Maga nem kapott borítékot, nem akartam, hogy nyoma maradjon annak, amit el akarok mondani mert kíváncsi lennék a véleményére. Van egy barátnőm, aki meglátott egy férfit és két éve epekedik utána, rajta tartja a szemét, a szíve hevesebben ver, ha kezébe veheti, ármánnyal szerzett fotóját. Hogy miért nem adja ki magát nyíltan? Mert olyasféle nő, akiért a férfiszívek nem szoktak nagyobbat dobbanni, és mert első pillanatra nem kapja meg őket a látvány, sajnálnak rá időt pazarolni. Pedig a barátnőm tele van szép érzésekkel, szolgai módon képes szeretni és bármit megtenne, ha az, akiért rajong, viszonozná a vonzalmát. Szegénykémnek mindene megvan, amit az ember itt a földön kívánhat magának, mégis szívszakadásig vágyik két dologra: vagy csodálatos külsőre, amivel meghódíthatná a férfit, vagy arra, hogy a férfi, aki nélkül nem tudja elképzelni az életét, valami csoda folytán belelásson a lelkébe és megérezze mi lakik benne. Maga mit tenne a barátnőm helyében? – szögezte nekem a kérdést. – Hát… nem vártam hogy tőlem kér tanácsot, de azt hiszem nincs olyan külalak, egyik nemnél sem, amin ne lehetne változtatni. A helyében valami hasonlóval próbálkoznék. – Azt ajánlaná neki, hogy kezdjen páváskodni, mutassa magát másnak mint amilyen, vagyis amilyennek jól érzi magát? – Talán felhívhatná magára az illető Ur figyelmét és sokszor elég egyetlen pillanat… – mondtam egyre jobban elhúzva a szót, mert miközben beszélt, – mivel mégiscsak a főnököm volt – le nem vettem róla a szemem, és szakaszosan néztem meg az arcát. A szeme szép, a szemüveg jól áll neki. A haja nem festett, mert olyan rőtes szőkére nem igen festhetnék, a szája – egy kurvaszerepben mindenkit megőrjíthetne, – feltéve ha izgató szavakat sorolna vele. A nyaka, akár egy hindu hercegnőé, és az apró, de mégis erősnek tűnő kezei, ahogy nyugodtan fekszenek az asztalon alig karnyujtásnyira tőlem, olyan segélytkérönek tűnnek, hogy kedvem lenne odanyúlni értük. – El tudja képzelni, hogy egy férfi megérezze, ha egy nő szereti, anélkül, hogy jelét adná, hogy valaha is szóba hozná előtte a néma imádatot? – nézett rám furcsán fénylő szemekkel. – Én mindent el tudok képzelni a nőkről, még a jót is, és ezt nehogy sértésnek vegye Miss… – dadogtam. – Igaza van. A nők épp ugy mindenre képesek azért, akit szeretnek, mint a férfiak, de azt hiszem olyan örültséget amit a barátnőm tett, aligha követett el más. – Miért Mit tett? – Megvette a céget, ahol a férfi dolgozik, ráadásul feltett szándéka, hogy ott töltse ideje nagy részét, csakhogy a közelében érezhesse. Leesett a tantusz. Életemben nem éreztem magam még olyan furcsán, de azért megkérdeztem. – Ugye nem a barátnőjéről beszélt? – Kettőnkről! – mosolyodott el, és engem azon nyomban rabul ejtett. Tudom most sokan gúnyos vigyorra húznák a szájukat: persze a pénze, megtette a hatását. De nem. A mersz, a lépés, a csodálatos vallomás, mert pénze sok embernek van, de hogy olyasmi jusson eszébe: ha nem nekem nyílik a virág, legalább legyen enyém a kert hogy gyönyörűségem teljék a látásában, nem sokunknak fordulna meg a fejében. Ismerik a Pygmaliont, vagyis elképzelhetik a következő napokat, heteket, hónapokat. Csodát éltem át anélkül, hogy, olyan erőszakos lettem volna mint Higgins professzor. Az én kis bimbóban sejlő virágom, fejedelmi rózsává virult, és mire észhez tértem, már imádtam. Egy évig nem kértem meg a kezét, mert biztos akartam lenni: van-e olyan mély amit érzek, hogy egy életet lehessen rá alapozni. Nemcsak a meghatódás vett le a lábamról, de ha önök láttak gyönyörű testet, amelyet vétek volt olyan fukarul elrejtenie, hajkoronát, amelynek minden szála külön életet élve dús sörényt alkotott, ha szabadjára engedte, örömtől csillogó szemet, és a csókot sosem kérő, de mindig váró, és vágyat ébresztő ajkakat… nem részletezem. Benősültem a cégbe. Legalábbis a barátaim egy ideig ezzel húztak, de amikor az évek múlásával látták, hogy mindketten boldogok vagyunk, felhagytak vele. Mindigis csodáltam az asszonyokat, akik nemcsak nyavalyogtak, hanem tenni is képesek voltak, azt pedig, hogy minden nőben egy megismételhetetlen csoda lakik, egy sosemvolt és sosem lesz világ, azt nem kell önöknek mondanom. Három gyermekünk van, és az unokáim szerint övék a legszebb nagymama. Azt pedig ugye mondanom sem kell hogy nekem van a legszebb és legimádnivalóbb feleségem, aki ugy tud rám nézni, hogy azonnal megnyugszom, vagy felizzok, attól függően, hogy milyen állapotba talál a pillantása, és aki ugy szeret, ahogy minden asszony képes lenne, ha módot kapna rá. Azt külön imádom benne, hogy mindent három évvel előbb ünnepel: az esküvőn ö egyben a hároméves házassági évfordulónktól is ragyogott mert ahogy mondja: én három évvel előbb az asszonyodnak éreztem magam, és csak álmodni mertem, hogy boldogíthatlak is. Hát ennyit a fönöknökröl, a női erőszakról, a férfiak megerőszakolásáról, mert, ha jól meggondolom, engem is megzsarolt valamikor egy aranyos lány, de olyan varázslatosan csinálta, hogy be kellett hódolnom neki. A férfi választ! Ez csak hiedelem, mert vegyék tudomásul, amit én régen tudok: mindnyájunknak lesz főnöknője, de csak hisszük, hogy mi szemeltük ki a párunkat. Ök. néznek ki maguknak bennünket, s nekünk csak elfogadni, vagy kapálózni kell a választásuk ellen, de hát ez bennük a legcsodálatosabb! Képesek olvasni a gondolatainkban, elöre tudják, amit mi még csak nem is sejthetünk.

[/rkey]