Egy kicsit mindig a színészekhez hasonlónak érzem magam, azzal a különbséggel, hogy amíg ök. a közönséget káposztafejeknek nézhetik, hogy lámpalázukat csökkentsék, és a szereplésük hagy jó, vagy rossz emléket a nézőkben, addig a fotós alkotása akár száz évig is kézzel fogható, és sok mindent elmond az értő szemlélőnek. Mi fotósok nem vagyunk egyformák. Van aki a pillanatképekre, áll rá, mindegy hogy azt a megismételhetetlenül egyedülálló pillanatot egy emberen, vagy a természetben bárhol kapja el, és vannak a földhözragadt képzeletű fényképészek, akik családi és egyéb fotók készítésével foglalkoznak, aztán vagyunk mi, a művészek, akik a szépséget akarjuk megörökíteni: azért lettem aktfotós. Van-e szebb, csodálatraméltóbb remekmű, az emberi testnél és most ne csak a nőkre gondoljanak?! A férfi teste ugyanazt válthatja ki a női nemből, amit bel ölünk egy gyönyörű asszony aktja, vagy sokat sejtető, de szinte alig valamit mutató légies mozdulata. Mivel szépérzéken korán kifejlődött, ami miatt sok kellemetlenségem is volt, mert már karonülö koromban sem csókoltam meg azt, aki nem tetszett, hiába parancsoltak rám, vagy kértek szép szóval, nem lehettem egyszerű fényképész, akinek nincs sok választása: ugyanúgy le kell vennie a rútat, mint a csodálatraméltót, és a szép családot, mint a kevésbé vonzót. Tudtam, hogy ha rákényszerít is az élet a fényképészetre, sosem lehetek sikeres, mert igazán jót csak az képes csinálni, aki nem gályázásnak, hanem hobbynak veszi a hivatását, és nem vagyok az a típus, aki egy varangyról is képes lélegzetelállító fotót készíteni, hiszen benne vagyok minden felvételemben, vagyis átmenne a nézőre az iszonyom, mint ahogy rabul ejt a modellek szépsége, és ezt a borzongatóan jó érzést, át tudom adni a képeimet szemlélőknek. Lehet, hogy kicsit fellengzős amit elmondtam, de így igaz. Szeretem a szépet és mint ahogy a természetben is mindig az erős, az egészségséges egyed marad fenn, kerüli el a táplálékká válást, úgy szeretném én is bizonyítani az utánunk következőknek, milyen szép emberek éltek a földön századunkban. Ki tudja mivel nyomorítanak el bennünket a mindig rosszban sántikálók, a felhalmozott vegyi és egyéb fegyverekkel, legalább hírmondója maradjon annak: milyenek voltunk, vagy amilyennek látni szerettük volna magunkat. Ahogy a festő egy mások számára érthetetlen képre azt mondja: én ilyennek látom, úgy engedtessék meg a fotósnak is, hogy saját szemszögéből ítéljen, és eldöntse:kivel tudja lázba hozni, vagy meghökkenteni az embereket.

Ennyit előre kellett bocsátanom ahhoz, hogy megértsék miért lettem éppen aktfotós, és miért értem el nemzetközi sikert is a képeimmel. Fotózhattam volna modelleket, csodálatos ruhákban, ami talán több publikációt kap, több embert érdekel, de azt rongyrázásnak tartom, ott sosem a modell, mindig a ruha a fontos, azt kell eladni, és hogy sikerül-e abban néha nagyobb szerepe van annak, aki bemutatja, mintsem hinnénk. Az tehát a hiuság vására, érdek, profit vagy nevezzék aminek akarják, de amikor egy gyönyörű nő, azért vetkőzik le, azért mozdul, forog, hever, hajlik, hogy elbűvöljön, megigézzen, és segítsen megörökíteni azt a mozdulatát amely öt a legszebbnek mutatja, vagyis az én munkám összjáték. A siker nemcsak tőlem függ. Ha a modell szemérmes, ami minden gyönyörű nő hibája, vagy erénye, előbb hozzá kell szoktatnom magamhoz és a helyzethez. Sosem udvarolok nekik, csak beszélgetünk, mint ember az emberrel. Meggyőződésem, hogy a szó közelebb vihet egy nőhöz, bármilyen helyzetben is, mint a simogatás, a széptevés, hazugnak ható bókok egész sora. Szinte valamennyi volt modellem barátom maradt. A szakma makulátlan becsületűnek ismer, csak egyet nem ért: akkora felhajtásban volt részem, olyan imádnivalóan szép nők egész sorát fotóztam le, miért vettem el mégis egy átlagos kinézésű lányt feleségül? Talán éppen, mert a felhajtás során volt időm leszűrni a tapasztalatokat, vagy mert a házasságot szent dolognak tartom és balgán azt hiszem, hogy csalni csakis a szép nők tudnak, mert aki nem szemrevaló, annak nem adódik alkalma rá, holott vallom: alkalom szüli a tolvajt. Persze, ahogy az ember idősödik és okosodik, rájön, hogy egyik sem igazán igaz… mert ízlések és pofonok… szóval szép lehet az ember, de okos nem.

Ha a szakmai jóhiremet, vagy ahogy a kollégák mondják a szexuális szánandóságomat meg is őriztem, sok olyan dologban volt részem, amit bármilyen pályát választok is, nem élhettem volna meg. És ami legfontosabb: a nők is tudnak titkot tartani, ha az ember érdekeltté teszi őket abban, hogy megőrizzék édes titkaikat: ha a megfelelő pillanatot használja ki arra, hogy részesévé tegye a gyönyörűségnek amit a testük nyújtani képes. Ebben valóban nagy voltam. Sosem hibáztam. Mindig tudtam melyik az a pillanat, amikor előléphet a gép mögül a férfi, és sosem akadt restellnivalóm. A jó fotósnak nagyok az elvárásai, nem is mindig gyengéd, amikor utasít de sosem felejt el dicsérni, sem amikor úgy látja, sikerült amire gondolt. Állítólag remekül műveltem mind a kettőt, vagyis ritka modell volt, akit ne érintett volna meg határozott – szerintük – férfiasságom, habár láttam én már nőt is zsarnokoskodni, aztán cicázással letudni az egészet.

Mindig emlékezetes marad számomra egy megrendelés, amely 99 erotikus képet kért egyetlen párról. Ha az embernek egyetlen testtel kell számolnia, és azzal is csaponghat a képzelete, könnyebb dolga van, mintha két összeillő embert kell találnia, ráadásul szexuális fantáziáját is latba kell vetnie. Sokáig tartott a válogatás. Furcsa módon a hirdetésre szerelmespárok, vagy házasok jelentkeztek zömmel. Akkoriban még szemérmesebbek voltak az emberek, örülhettünk hogy egyáltalán vállalkoznak rá, valamirevaló testű emberek. A fotózás – amikor én kezdtem – még gyerekcipőben járt, vagyis nem a pillanat tört részét örökítette meg a kép, hanem azzal a bizonyos ott repül a madárka megoldással készültek a fotók, és ha egyikük megmozdult, kezdhettük elölről. Ma már gyerekjáték a fényképezés, sorozatban lőheti el az ember a képeket, és a sok közül csak elkapja azt a pillanat töredéket, amit a legjobbnak tart. De maradjunk a pároknál. A rosta lyukán végülis két házaspár maradt fenn, de egyik sem nyerte el igazán a tetszésemet. Az egyik pár hölgytagja csodálatos testű volt. Ritka az a nő, akinek szépek és teltek a mellei, s fekve sem terülnek el égnek merednek, mintha álló helyzetben látná az ember. Az egyik pár nőtagja olyan volt, és minden egyebe is szuper. A férj valahogy nem igazán illett hozzá. Ha valaki hát én elmondhatom, mennyire igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást, mert pörén látni két embert más, mintha ruháikkal igyekeznek jó benyomást kelteni. A férfi szürke, mindennapos volt, és nemcsak a teste, az arca is semmitmondó. Márpedig ha el akarjuk hitetni nézőkkel, hogy az a két ember valóban azt csinálja, amit a kép mutat, akkor is, ha a nemi szerveik nem látszanak, vagy legalábbis nem teljes harci készültségben, ahhoz az arcjáték is elengedhetetlen. A másik pár nőtagja szép volt, de nem annyira mint a férfi. Sosem szerettem a túl izmos, vagy helytelenül felrakott izomcsomókkal kérkedő férfitesteket, mint ahogy a csontos, vézna alakok sem mutatnak jól még a pornó képeken sem, nemhogy művészi fotókon. Nem volt könnyü megmondanom a négy embernek, hogy egy időre párt kell cserélniük, vagyis mindkét duónak, csak egyik tagját tudnám foglalkoztatni. Végülis az idő sürgetett és én előadtam mit akarok. Kicsit meglepődtek, de néhány percnyi töprengés után belementek.

[rkey]

Tudták, hogy nem élesben megy a játék, és abban biztosak is voltak, hogy mint házaspár képesek lennének megállni a vágy fellobbanását a fotózás közben, de két idegen test, ráadásul gyönyörűek, ki tudja képes lesz-e uralkodni a belső indíttatáson. Ez volt mindkét hoppon maradt ember kifogása, de végülis megértették: az én műtermem nem motelszoba, de ök. úgy tölthetik el az idejüket, ahogy akarják, s ha netán úgy érzik: nekik is kijár ami a párjuknak, ám legyen, vegyenek ki egy hotelszobát az én számlámra, és próbálgassák a pózokat. Ha tudnak olyat ajánlani, ami hiányzik a mi kollekciónkból azt külön díjazom. Ezen az ötleten viszont a két kiválasztott lepődött meg egy kissé, de végülis ök. elmentek, mi beszélgetni kezdtünk, elmondtam mit és hogyan képzelek, aztán pár órára rá, elkezdhettük a felvételeket. Mint később kiderült, a megérzésem jó volt. A két ismeretlen test olyan semmihez nem hasonlítható érdeklődéssel, örömmel, fedezte fel egymást, ahogy egy összeszokott pár soha nem lett volna képes rá. Csak a lámpaláz zavarta őket az elején, de amikor megérezték a másik bőrét, ahogy mozdultak, fordultak egymáson át, kerültek hol fölé, hol alá a partnerüknek, olyan izgalmas pózokat kreáltak, amikre én magamtól sosem lettem volna képes beállítani őket. Akkor hittem először abban, hogy a vágy a legjobb koreográfus, és hogy valakinek eszébe juthatna már leírni mindent ugyanúgy, mint a táncban. Sok kapcsolatba lehetne új életet lehelni vele. Csodálatos képeket csináltam. Meghatóan kedves volt például, ahogy a férfi a térdelő, és sarkán ülő nő ölébe hajtotta arcát. Nem egészen, csak annyira, hogy az aranyló és jól megvilágított szőrzet látszón, és az ö vágyat sejtető arca is utánozhatatlanul sokatmondó volt. Vagy fordítva: amikor a nő féloldalt simította arcát előtte álló párja nyugalmi állapotban is meglehetős férfiasságához, lehunyt szemmel, szinte átszellemülten. S akkor még nem beszéltem a különböző figurákról, amelyekbe csak annyira szóltam bele, amennyire láttatni akartam hogy mindenük megvan. Kétszer tartottunk pihenőt. Én kezdeményeztem, mert a férfi használhatatlanná vált, vagyis olyan örjitö vágy kapta el, hogy tudtam: magukra kell hagynom őket mert ami azután történik, csak kettőjükre tartozik. Kopogtam mielőtt visszamentem. Mindketten a tusolóból jöttek elő és egymást törölgették. Abban is volt valami erotikus, tehát nem hagytam ki, ahogy a nő minden porcikáját bejárja, a puha törülköző és a nyomában haladó férfiajkak, és viszont. Ami egy szerelmi aktusban természetes, miért ne kerülhetne bele a sorozatba és különben sem árt ha az egymásnak eső emberek egy kicsit okulnak is abból amit a képeimen láttak, vagyishogy, nem merülhetnek el a szerelem levében, időnként rendbe is kell hozniuk a testük alkotta csatateret. Hat órán át dolgoztunk, kétszeri pihenővel és elkészült kétszáz felvétel, legalább 99 pózzal. A második szeretkezés nagyon kimerítette őket, de egyben olyan földöntúli szépséget adott nekik, hogy előtérbe helyeztem az arcukat. Úgy világítottam, állítottam be a gépet, hogy az örömérzés, ami beragyogta vonásaikat, égövé tette a tekintetüket, bizonyítsa, hogy amit a testük takar: az a buja, erotikus, szinte pokolból feltörő kéj, minden porcikájukat egymásba forrasztja. Először azt gondoltam a csókot kihagyom a jelenetsorból, aztán mégis ellőttem néhány képet, amikor akaratlanul is egy mára tévedt a szájuk s – mint akik tudják, hogy tilosban járnak, de minden ízükben remegnek a másik ajkaiért, újra és újra megkóstolták azt. Úgy csókolóztak, mintha imádkoztak volna. Ritka csoda ez. Különösen egy harmadiknak aki nézi. Bekerült a felvételek közé egy olyan is, amikor szinte magukba szívták egymás ajkait, de úgy gondoltam azt majd kihagyom, viszont a folytonosságot kár lett volna megszakítanom, hiszen olyan jól csinálták, szinte minden útmutatás nélkül jöttek rá a rengeteg pózra, amellyel két ember boldogíthatja egymást.

Amikor végeztünk ök. letusoltak, természetesen együtt, hiszen megígértem, hogy én az irodában várok a két távollevőre, Bucsuzzanak egymástól méltóképpen. Hármasban is legalább egy órát vártunk a hoppon maradó távollévőkre, és mihelyt rájuk néztem: tudtam, hogy ök. is megbosszulták azt, amiről csak hitték, hogy megeshet. Senki nem szólt egyetlen szót sem. A párok összerendeződtek, a hölgyek nem pirultak, én megköszöntem a közreműködésüket, és elBucsuztunk. Hogy később mi lett velük, hogy elősegítettem két ember egymásra találását, vagy csak kirándulását az igazi erotikába, az sokáig foglalkoztatott. Az ügynökség kifizette őket, és a jogdíjak sok éven át folytak mindkét házaspár egyik feléhez, s még az is megfordult a fejemben, hátha a pénz már régen egy kasszába megy. Dehát az vesse rám az első követ, aki sosem okozott még galibát azzal, hogy jót akart, és szépre, teljességre vágyott.

Egyik modellem, akit úgy hoztak el hozzám, hogy olyat még nem láttam, de kár hogy szégyenlős, és ártatlan, különös feltételt szabott, amikor elmondtam miről lenne szó. – Oké, mondta az alig tizennyolc éves csodaszép testű lány, ha előbb igazi nővé tesz. Azt mondja szép női fotókat akar készíteni, és a virág is úgy szép, ha kinyílt. Mihez kezdene hát egy rózsabimbóval? Nem sokáig gondolkoztam a dolgon, mert valahol igazat adtam neki. Mihelyt minden gyengédségem és férfiasságom bevetve, túlestünk az első és nem mindig szép emlékű ölelésen, amit hamarosan követett a második és csakis az ö ösztönösen előbújó mindenre kaphatósága miatt: a harmadik is… eszem ágában sem volt fotót készíteni róla. Jó pár napig azzal odáztam el a munkát, hogy még mindig feszültnek érzem, és ö boldogan merült el lazítási kísérletemben, amit csak elkezdeni kellett nekem, de azt sem mindig, és olyan született profi szerető módjára érzett rá a legizgalmasabb dolgokra, hogy szinte megállt az eszem. Még arra is gondoltam, hogy feleségül kellene venni, de aztán megértettem magammal, hogy a nőben rengeteg pénz van, sok siker, és mihez kezdene egy éjt nappallá téve dolgozó férfi egy ilyen gyönyörű feleséggel? Hogy lenne képes megtartani? Az alvó oroszlán felébredt és elégedjek meg azzal, hogy én ébreszthettem fel. Husz évig tartott a kapcsolatunk. Amikor padlón érezte magát felhívott, vagy csak jött, és alig lépett be azonnal szünetet rendeltem el, vagy másnapra halasztottam mindent, mert sosem váltott ki belőlem nő olyan örsitlen erotikus vágyat, mint az a valamikori kis szűz, akit én avattam ugyan asszonnyá, de neki is volt némi érdeme abban, hogy a szeretkezés felkent papnőjévé lett, aki mindenre képes, hogy akire vágyik, az ugyanazt érezze, amit ö. Hamar rájött, hogy örömet csak az adhat, aki kap is, mert üres kútból nem lehet vizet meríteni. Micsoda szeretkezések voltak azok!

A feleségem adminisztrátorként jelentkezett a Műterem ügyeinek intézésére. Ügyesnek látszott, alkalmaztam. Aztán feleségül vettem. Már elmondtam miért. A számításom bevált. Sosem csalt meg, nem olyan vér folyt az ereiben. De amikor bevadulva valami újat akartam belopni szürkülő házaséletünkbe és próbáltam beállítani, mint a műteremben szoktam az éppen soros modellt: csak annyit mondott: velük megteheted, de velem nem. Én a gyermekeid anyja vagyok és istenfélő. Velem csak úgy teheted, ami ha nem is megengedett, hiszen az írás azt mondja csakis utódnemzés céljából paráználkodj, de tudom hogy házastársi kötelességem, tehát alávetem magam.

Képzeljenek el egy nőt, a huszadik házassági év után, amint éppen aláveti magát a kötelességének. Abban a pár percben, amíg vele voltam azokra a férfiakra gondoltam, akik olyan nőt vettek feleségül, mint én, de akiknek nem adatott meg, hogy megfelelő körülmények között, nagy választékból szemeljék ki azt, akivel az egekbe képesek emelkedni, és aki ha csettint a teljesítményükre, tudhatják, hogy az elismerés ér is valamit. Hosszú életem során egyetlen szűzzel találkoztam, aki fotózásra jelentkezett, de róla már szóltam, vagyis valamennyi modellemnek voltak tapasztalatai és elképzeléseik az erotikáról. A rafinált szerető a legjobb iskola.

A sors iróniája, hogy a nagyobbik lányom fotós lett, ráadásul aktfotós, aki kizárólag férfitesteket fényképez. El tudják képzelni uraim, mi mindenre gondolok én, amikor nagy néha egy étkezésnél ránézek és próbálom megfejteni: mi rejlik a gyakran felsejlő titokzatos mosolya mögött? Ketten egy műteremben. Olyan ragyogó testű fotóssal, mint a lányom! Sosem kérdeztem, mert nem akartam hallani sem az igazat, sem a lódítást, de tudtam mi minden történhet közte és a modellje között. S ha jól meggondolom: egy női fotós még inkább birtokon belül van a modelljével, mint én voltam. Nekem etikátlan a munkatársi kapcsolat, de mivel közvélemény mindig a férfit okolja, a lányomat nem érheti vád. S hogy miért meséltem el mindezt? Mert tegnap este a lányom elmondta egyszer beszökött a műterembe, kislánykorában és elbujt a legnehezebb függöny mögött. Alig volt tíz éves, de onnan számítja erotikus vágya ébredését. Csodálatos lehettél papa… – fejezte be és én nem tudtam büszke legyek-e a dicséretétől, vagy restelljem magam, dehát egyszer élünk, és bolond az aki nem használ ki minden lehetőséget, különösen ha a kisujját sem kell mozdítania a csodás élményekért. Azzal kezdtem hogy a jó fotó sokáig fennmarad és hirdeti az emberi test szépségét: az emlék is sokáig él, ha meg is fakul egyik – másik, és akiben szép emléket hagytam, annak öreg korában is lesz mire emlékeznie, akárcsak nekem: hiszen más a feleség és más a többi nő adta gyönyörűség. Talán mert tilos, mert önvádat okoz, vagy mert valóban több örömöt ad. Ki tudja?

[/rkey]