Sokan nem is hinnék, mennyi meghökkentő helyzetet teremt az élet és hányan vagyunk, akik minden lehetőséget kihasználunk. Az én esetem a legjobb példa erre, és döntsék el: érdemes volt-e mindent feltennem egy lapra, vagyishogy kettőre.

Aki ért valamit az orvostudományhoz, tudja hogy nemcsak őrjöngő ön és közveszélyes elmebetegek léteznek, hanem, köznyelven szólva, ártalmatlan csendes bolondok, skizofrének, akik az életvitelre képtelenek ugyan, de egyes érzelmeik – köztük a nemi vágy, különösen meghatározó. Ilyen volt két unokanővérem, vagyis anyám unokahúgának lányai. Mindenki megcsodálta őket, aki nem tudta, hogy elméjük beszűkült. Egy darabig nem lehetett észrevenni beszélgetés közben, hogy valami nincs rendben velük, de mihelyt feltámadt bennük az illető férfi iránti nemi izgalom, kuszává váltak a mondataik, és csak ARRA tudtak koncentrálni. Ha egyikük kedvet kapott egy férfira, a másik is azonnal rámászott volna, és ha nincs a közelben a gyám, aki ismerte a helyzetet, nehezen kerül ki ép bőrrel a karmaik közül, a szépségüktől elkábult férfi. Mig eladósorba nem serdültek, csak a túlzott bujaságuk jelezte, hogy – ahogy a nagykönyvben elő van írva, húsz éves koruk körül kitör rajtuk a betegség. Engem nem csupán a rokoni szeretet, sokkal inkább lenyügözö szépségük vonzott, és alig volt nap, hogy meg ne látogattam volna őket: nem minden számi tás nélkül. Birtokon belül voltam, hiszen nemcsak bármikor bejuthattam a házba, de a lányok anyja örült is, hogy olyan jól el vannak velem az egyre inkább felügyeletre szoruló sorsfintorkák, ahogy ö becézte a lányait. Nem érdekelte mi folyt hármunk között! Vagy lehet, hogy tudta, de örült, hogy elcsendesítem a nemi szenvedélyüket. Ki tudja? Csak be kellett lépnem hozzájuk, már fordították is rá a kulcsot, és dobálták le a ruháikat. Érdekes módon, sosem vesztek össze, hogy melyik hol kezdje, mivel érjen el extázist rajtam, a hogyant mindig ök. találták ki, és észbomlottan színes képzelőerejük volt. S ami nem utolsó szempont, csendesen, de olyan kéjesen tudtak búgni, nyüszíteni, suttogni, hogy a hideg futkosott a hátamon a gyönyörűségtől. Sokszor alig volt erőm a lábra álláshoz, amikor beteltek velem, de én – akár egy pávaudvarba szabadult kakas, – végkimerülésig kiélvezkedhettem magam, mert tudtam, amiről csak a család tudott: a két beteg agyú lány petevezetékét eljötték, hogy megvédjék őket a terhességmegszakitással járó kellemetlenségtől, mert azt hogy valaha is gyermeket hozzanak a világra, a hozzáértők nem javallották. Észre sem vettem, hogy elrepültek az évek, hogy minden lány hidegen hagyott, pedig sokan veszkődtek utánam az egyetemen, mert, – hogy minél inkább megérthessem a két, világraszóló kényelmet jelentő szere tömet, az orvosi egyetemet választottam. Alig álltam munkába, mindig időt szakítva két együgyű szeretőmre, a szülőket halálos baleset érte. A két lány az ö gyámsági gondokságuk alatt állt, kellett hát valaki, aki a helyükre lépjen. Én mint rokon, és mint orvosdoktor megfeleltem a célnak, annál is inkább, mert elmondhattam, hogy szerettem a szülöket, gyakori vendége voltam a háznak, és tudom hogy kell ellátni a lányokat. Akkor persze még nem tudtam mi az: ellátni két – ellátásra képtelen – nőszemélyt, akik nem fogták fel miért piszkos a piszkos és miért nem eszünk meg akármit. Szerencsére volt egy öreg cseléd a házban, aki az anyjuk helyett is elvégzett mindent, ami szennyes munka volt velük kapcsolatban, de a fürdetésüket szívesen átvállaltam. Talán, mert mindig versengtek ki mehet elsőként a kádba, a szülök akkora sarokmedencét építettek az óriási fürdőszobába, hogy hárman is elfértünk benne. Én mostam őket, ök. engem, néha kihúztak a vízből a szőnyegre, hogy aztán újra pancsikáljunk tovább. Örjitö helyzet volt. Sokszor attól féltem, magam is megörülök köztük, ha nem voltam egyáltalán már akkor az, amikor elvállaltam a gondnokságukat?! De hát Önök mit tettek volna a helyemben? A gyermekekre sosem vágytam igazán, mert a sírásukat, a harangzúgást, és a vonatsípot nem szenvedtethettem. Lehet hogy ez is a skizofrénia egyik jele? A házasságra sem vágytam különösebben mert mióta az eszemet tudtam ott volt a két lány, aki letepert és elvette minden erőmet, vagyis nem volt mivel kereskednem a szabad piacon.

Két éve voltam a gondnokuk és persze beköltöztem a nagy házba, hogy mindig kéznél legyek. A dupla ágyban hárman aludtunk. Én középen és hol jobbról, hol balról ért a gyengéd, vagy sokszor eszeveszett támadás, de a végkifejlet mindig kárpótolt, még a legjobb álmomból való ébresztésért is. Ám az emberek jók, és mi sem természetesebb hogy suttogni kezdtek a hármasunkról. A gyámhatóság meghallgatott bennünket. A lányokat is, akiket persze napokig tanítgattam, hogy ha nem akarnak elveszíteni, tagadniuk kell mindent, ami testközelben történik köztünk, csak annyit mondjanak szeretnek, mint unokabátyjukat és biztonságban érzik magukat velem. Hajtogatták is, akár a papagáj, és mert dupla adag nyugtatót kaptak, hihetően állították, hogy elképzelni sem tudnak jobb gondnokot nálam. A gyámügy csőrét alighanem a nagy vagyon is birizgatta, hiszen a lányok dúsgazdagok lettek szüleik halála után – és a vagyon kezelésével is engem bíztak meg, különben hogy láthatnám el a két szellemileg döntésképtelen örököst. Természetesen az anyagiakhoz sosem értettem, ezért egy barátom vállalta az vagyongondnok szerepét, és remekül is mentek a dolgok, csak az emberek száját nem lehetett befogni. Mivel mindhárman ragaszkodtunk a meglévő állapothoz, a gyámügy végülis olyan döntést hozott, hogy mivel a lányok nem totálelmebetegek, vagyis utcára vihető, ép embernek tekinthető személyek: vegyem feleségül valamelyiküket, hogy ne érhesse szó a ház elejét. Nehéz volt eldöntenem melyiket válasszam, mert hogy amíg ök. élnek, más ugy sem kellene, még ha l4o – es IQUJA van is, azt tudtam, de azért mégis a kevésbé zavart elméjűt akartam választani, csakhogy a testiséget is figyelembe kellett vennem, hiszen az egyikben sokkal inkább tombolt a kéj utáni a vágy, és arra is gondolnom kellett, hogy a feleségemnek – ha egyáltalán meg tudom értetni velük az új helyzetet – több joga lesz rám. Nem volt nehéz dolgom. Egyre csak azt hajtogatták, hogy mindegy hogyan, milyen címen, csak maradjak velük, mert ha el kell mennem, ök. sem akarnak tovább élni. Végül is sorsot húzattam velük, hogy ködös elméjükben sem merülhessen fel a különbségtételem. A vadabb vérűt, a minden buja praktikát bevetőt adta nekem a sors, és két idegen tanú előtt össze is adtak bennünket. Aztán hazamentünk és hármasban töltöttük a nászéjszakát… meg az összes további napot is. Csakhogy… az orvostudomány is képtelen magyarázatra, hiszen az agy, az egyik legkevésbé feltérképezett emberi testrészt, – de a feleségem kezdett magára találni. Rendben rakta le a ruháját, rám is figyelt és ha látta, hogy fáradt vagyok, vagy hogy a húgával jobban érzem magam, szinte szemérmesen elfordult. Örjitö helyzet volt, hiszen a nem tiszta elméjű ember kiszámíthatatlan és olyasmi is megfordult a fejemben, hogy hátha a szelídség, csak valaminek az előjele, és egyszer akkor döf át kettőnket, amikor éppen a kéj csúcsán járunk. De nem tette. Simogatott, amíg a húgát boldogítottam és várt a sorára. És most jön az amit mi orvosok sosem fogunk felfogni, hiszen még nem írta le senki felismerésként, de én köztük éltem, és akaratlanul is felfigyeltem rá. A feleségem egyszer leült mellém, amikor a húga még aludt, megfogta a kezem és tiszta tekintettel nézett rám. Váljunk el! De hát miért? Nem jó így? – kérdeztem, mert nem vettem komolyan a kérését. – Nagyon jó, de azt szeretném, ha ö is meggyógyulna. Hogy képzeled? – kezdtem odafigyelni rá. – Amióta a te feleséged vagyok, amióta tudom, hogy fontosnak érzel, hogy másként szeretsz mint öt szegényt:azóta mindent másként látok. Értékelem a reggeli ébredést, a jó ízeket, a jelenléted, a gyönyörű zenét, vagyis, ahogy ti orvosok mondanátok: tisztul a fejem. Elképedve nézhettem rá, mert folytatta. – Már régen nem segít semmiben a dada és ugye nem találsz rajtam semmi kivetnivalót? Tiszta és rendes vagyok, az ízekért eszem, nem jön rám birtoklási vágy, nem rohanlak le, hagyom hogy te is ugy legyél boldog, ahogy kedved tartja. És? Ha így van, miért akarod, hogy elváljunk? – kérdeztem értetlenül, mert legszívesebben a föld alá süllyedek szégyenemben, hisz ugy éreztem, rajtakaptak, és féltem is, hogy a válással kipottyanok a puha – pihe fészekből, amelyhez hasonlót férfiember még nem birtokolt. – Hogy a húgomat vehesd feleségül, és ö is meggyógyuljon. Jó érzés a feleségednek lenni… – nézett rám tiszta tekintettel és – miért is tagadnám – meggyőzött. Beadtuk a válópert, amelynek során tisztán válaszolt a kérdésekre, és a házasságot közös megegyezéssel felbontották. Két hét múlva – természetesen gyámügyi engedéllyel – feleségül vettem a húgát, kicsit nehézkesen magyarázva meg, hogy tulajdonképpen miatta váltam el, mert öt jobban szeretem, neki nagyobb szüksége van a gyámolításomra az ágyban is, mert a nővére állapota a szakorvosok szerint is javult, és önellátásra képessé vált. Magam is csodálkoztam, hogy megkaptuk az engedélyt és kimondtuk az igent. Természetesen hetekig semmi nem változott, az új feleségem semmit nem veszített nemi mohóságából, akár tizenhat libidót is el tudott volna képzelni naponta, és a nővére hagyta. Ö tudta miért, hiszen egyre tisztább lett a feje, és vissza tudta képzelni magát húga helyébe. Aztán egyszer csak elkezdődött ugyanaz a folyamat, mint először. Az új nejem szenvedélye csendesedett, mosolyogva kínált oda a nővérének, hagyta, hogy ö is sorra kerüljön, és ugy nézte szeretkezésünket, mint nővére a gyógyulása kezdetén. Elképesztő helyzet volt, hiszen ha odaállok a szakorvosok elé és elmondom: mi folyt hármunk között és mi okozta előbb a feleségem – mindenki előtt bizonyított elmebeli javulását, majd hogy indult el új nejem a gyógyulás útján, nemhogy nem hisznek nekem, de bűnvádi eljárást is indítanak ellenem, hiszen visszaéltem a rámbizott gondnokoltak helyzetével és szerelmi kapcsolatot létesítettem velük. Legjobbnak tartottam, ha nem szólok senkinek, lassan megszokta a környezetünk, hogy az egyik lány – ha nem is olyan közönséges módon, hiszen sokáig a világtól agyilag elzárva élt – de bele tud illeszkedni a közösségbe semmi probléma nincs vele, képes megoldani minden élethelyzetet, és a húgához ugyanolyan testvéri szeretet köti, mint bárkit, akit normális aggyal áldott meg az isten. A feleségem vágya érezhetően csillapult, de ahogy neki egyre kevésbé kellettem, ugy támadt fel bennem mind örjitöbb vágy, utánuk. Ma már tudom a féltékenység lángja csapott az égig, gyönyörtől elkényeztetett testemben és attól féltem, ha teljesen meggyógyulnak nem érik be velem, sem a normális emberek számára érthetetlen hármas szex helyzettel, és valamelyikük előbb – utóbb elfordul tőlem, vagy mind a kettő! Ha egyikükhöz házasság köt is, mit ér az egyik a másik nélkül? És ha bizonyítványt kap arról, hogy normális, hogy élhet ugy, mint bárki más, és a sok éhes férfitekintet, amely mindig kísérte őket, mikor sétálni mentem velük, viszonzásra talál, és elhagy, vagy elhagynak egy másik fickóért? De tévedtem. Kár volt riognom. Nemrégen leültünk és megbeszéltünk mindent. Az előbb okosodó, volt nejem kezdte: gyerekük ugy sem lehet és nem biztos, hogy akadna férfi, aki beérné egy meddő növel, vagyis nem kell nekik más. A családi helyzetünk is megfelelő, hiszen hogyan is élhetne egy férfi két növel egy fedél alatt, ha nem lenne egyikük felesége, de semmi más nem változhat. Ha vállalom, hogy beérem velük, maradjon hármunk titka, hogy mindketten beszámíthatóak, majdcsak feldolgozza a környezet, hogy egyedül is látja őket az utcán, a boltban, vagyis minden csoda három napig tart. A csodák lehet hogy csak addig, de mi már tízedik éve élünk olyan paradicsomi boldogságban, amilyet minden férfitársamnak kívánok. Ök. csinálnak kedvet nekem a másijukhoz, és állatian izgalmas, amikor az embert közben egy másik rajongó nő keze simogatja, reszkető szája bejárja a testét, és sosem lakatják túl jól, de mindent megadnak neki, amit csak kívánhat, vagyis – ha ketten vannak is, – állítom sosem voltak még terhemre, nem ugy mint némely szóló feleség, aki követeli a jussát és ha a férj képtelen rá, ahelyett hogy bíbelődne vele, kinyitja a száját és fenyegetőzik, ami persze még jobban letöri a férfivágyat A mi házunkban még sosem volt hangos szó, az én asszonyaim nem voltak féltékenyek. Mikor hazaérek a munkámból én nem tudom, de ök. már megbeszélték: aznap melyiküknek lesz gondja rám, minden szempontból és a másik csak asszisztál, hogy minél nagyobb legyen a gyönyörűségem. Az impotenciától nem félek, mert hitem szerint csak az a tűz alszik ki, amelyikre nem raknak, és az sem mindegy hogy mindig ugyanazt a gyorsan ellobbanó fát rakják rá, vagy kerül mellé egy – egy hasáb sokáig izzó, jóleső meleget adó más fajtáju is. Ma már az is megfordult a fejemben, mert ők még nem mondták ki, de látom milyen csodálatos ragyogás terül el az arcukon, ha kisbabát, vagy gyermekeket látnak, hogy vissza kellene csinálni a műtétet, hátha megáldaná őket is az ég? Ha megáldaná?! És ha olyan terhelten születnének a gyerekeik, is mint ők? A skizofrénia örökletes, és legtöbbször húsz év felé kezdődik a baj, a csoda pedig ritka madár, és szinte hihetetlen hogy néha mégis erre vetődik. Nekem jó így, én nem akarok utódot, habár ma már a sírás sem idegesítene, hiszen két anyja lenne a fiamnak, vagy a lányomnak, mert ha az állatok el fogadják a más fajúak kölykét, és nem egy nő táplálja a más gyerekét, miért ne szerethetnék ők a testvérükét, akit az nemzett, akiért szívük minden cseppjével rajonganak, vagyis én. Persze a jogi állapotot nehéz lenne megmagyarázni, ha annak lenne gyereke, aki éppen nem a feleségem, de a legjobb családban is előfordul, hogy megesik a lány és én mint jó sógor, a feleségem belegyezésével, nevet adhatnék a kis fattyunak. Ez persze csak ábrándozás. Egyelőre így szép az élet, ahogy van. Kár, hogy nem publikálhatom az esetet tudományosan. Elvi okokból nem tehetem, pedig magyarázat van a gyógyulásukra: a csikót is ugy törik be, hogy kifárasszák, kiszedik minden felesleges erejét. Talán a túlzott nemi vágy rendszeres levezetése, a megfelelő gyógyszerezéssel szinkronban oszlatta el agyukról a ködöt, és váltak engedelmessé, szelíddé, kezelhetővé, akár a hátas ló. Mindenre van magyarázat, de eshetőség is arra, hogy egyszer csak visszaesnek oda, ahonnan – most ne boncolgassuk milyen okból – de sikerült kitörniük. Mint orvos tudom, hogy nincs két ember, akin ugyanaz a betegség ugyan ugy follyon le, s amiből az egyik kigyógyul, a másik belehal.