Azt hittem, sosem tudom elmondani: megöltem a férjemet, aki özvegységem után vett el, az akkor 5 éves kislányommal. Sosem értettem, hogy tudta olyan jónak, józannak, kedves szeretnivalónak mutatni magát, amíg hozzá nem mentem és hogy nem vettem észre én, az ápolónő, hogy alkoholista. Vannak emberek, akik remekül tudják palástolni az italfüggőségüket, eleinte a sok sem látszik rajtuk, és lassan jutnak el odáig, hogy egy pohártól is őrjöngeni kezdenek Három évig jártam az ütlegekkel teli golgotai utat. Ha részegen tántorgott haza, vagy otthon itta le magát:késsel zavart bennünket pedig akkor már megvolt a fia is, aki ugyan ugy nem állhatott meg előtte, mint a lányom. Részegen nem ismert se istent, se embert. Hogy mitől válik valaki szenvedélybeteggé? Ki tudja? Neki, kötekedő természete miatt sehol nem volt maradása, több együttélése nem sikerült, első felesége rákban halt meg, és hogy végülis mi adta a kezébe a poharat? Semmi nem ok arra, hogy egy erős férfi – a legálnokabb segítséghez: az italhoz meneküljön. Más is kibírja amit az élet rámér, ha majdnem belerokkan is. Akár fujt, akár esett, nekünk futnunk kellett a szomszédokhoz a munkahelyemre, mert amíg csak engem ütött, azt álltam, de amikor már a gyerekeket is?! Az esküvő után rávettem, hogy vizsgáltassa meg magát. Soványnak, és sápadtnak láttam, és persze akkor már sejtettem, hogy az alkohol milyen szerepet játszik az életében. Kiderült, hogy beteg a szíve, kímélnie kellett volna magát, de az orvosoknak is tagadta hogy iszik, engem szidott, mert nem hitte el, hogy a doktornak nincs szüksége az én súgásomra. Akkoriban már nem akart a rendelő felé sem jönni, mert az alkoholista gyanakvó, tétova, mindenkitől tart, fél a leleplezéstől, szétesik a személyisége, ezért a doktor Ur hozzájárult, – hogy mint sok más betegnek – neki is otthon adjam be az injekciót. Azon a napon, a kisfiam lázas volt, a lányom reszketett, mint mindig ha apját a közelében tudta, én reggelit készítettem. Minden kilátástalannak, elviselhetetlennek tűnt, és tudtam: nem sokáig bírom. Kijött a konyhába. Mire vársz? Kérvényt nyújtsak be, hogy megkapjam azt az átkozott injekciót? A kölykök várjanak sorukra, nekem lehet annyi protekcióm, – ha már orvosok cafkáját vettem el – , hogy kiszolgálj! Sosem volt közöm orvoshoz, de hát ezt felesleges is mondanom. Addig nem hittem, hogy a pohár kicsordulhat, a cérna elszakadhat, de akkor olyan eszeveszett düh, olyan gyűlölet öntött el, mint még soha. Szótlanul hozzáfogtam. Ugy csináltam mindent mint máskor… csak a felszívott folyadékot nem nyomtam át a tűn. A fecskendőben jócskán maradt levegő… Elszorítottam a karját és… szúrtam. A kád szélén ült. Egy perc múlva abba csúszott bele… élettelenül. Légembólia. Lassan csillapodott a dühöm, magamhoz tértem, öltözni kezdtem, hogy feladjam magam! Miközben készültem, mindent alaposan átgondoltam.

Tudtam, hogy a keserves évek enyhitö körülménynek számítanak, mégis kaphatok 8 – ló évet. Nekem senkim nincs, így a gyerekek az ö szüleihez kerülnek, ha vállalják, de ezerszer inkább egy család, mint az intézet. Tudtam, hogy ellenem nevelik, majd, mert melyik anya tudná szeretetre tanitani az unokáját olyan meny iránt, aki megölte a – még oly égetni valóan italozó – fiát? Tudtam, hogy mire – jó magaviselet esetén, harmadolva szabadulok – nem lesz gyerekem, mert beléjük nevelik: anyád gyilkos és a lányom is felnő mire együtt lehetnék vele, s ki tudja akar-e emlékezni arra, ami volt, s ami tulajdonképpen az én hibám, hiszen nem kellett volna férjhez mennem. Tudtam, hogy senki nem látogat majd, levelet sem ír. Ha kilépek a börtön kapuján a férjem szülei be sem engednek, ugy leshetek a gyerekeimre, mint egy idegen, mert mire a bíróság dönt, ha egyáltalán az én javamra ítél, a fiam nagykamasz lesz, és még a legjobb anyának is fel van adva a lecke a gyerek pubertás korában. Láttam magam, hogy nyüszítek, akár egy állat: a gyerekeimet akarom de nem biztos, hogy ök. is elfogadnak engem, hiszen aki öl… az nem normális, skizofrén: a gyilkos borzadályt kelt. Hát még ha bele is nevelik, hogy aki embertársa életét elveszi, egy nívóra süllyed az állattal, vagy az alá, mert az a létéért öl. Tudtam, hogy senki nem venné számításba: már csak egy emberroncsnak nyújtottam oda a halált, és nem saját érdekemben, vagy leginkább nem azért. Hiába mentegetném magam: halálraítélt beteg volt, a szíve, a mája, az alkohol rágta idegei…

Mire felöltöztem, döntöttem. A papa meghalt! – mondtam a gyerekeknek, és ha tétováztam volna is: meggyőzött a kisimuló arcocskájuk. Biztos? – kérdezte a nagyobb, és én elsírtam magam. – Ne sírj, mami! Az isten már nem nézhette tovább… a szenvedésünket… az övét sem…

Jelentettem, hogy a férjem meghalt. Elszállították. Nem boncolták fel. A temetésen az anyósom, nyakamba borulva kérte: szeresd a fiát okosabban, mint én öt!

Azóta kérem a mindenhatót: nézze el nekem, hogy az utolsó ítéletig, haladékot adtam magamnak a vezeklésre. Csak a gyerekeim miatt tettem, mert velük akartam élni, értük. A szomszédok, ismerősök inkább nyugtattak, mint álnokul részvétet nyilvánítottak: jobb lesz nélküle! A gyerekek lassan nyugodtak meg és őszinte szeretet fűz össze velük. Az elején nehezen hitték, hogy nincs mitől félni, a falak között otthon vagyunk, senki nem kergethet többé világgá bennünket. Rá sem néztem többé egy férfira sem. Pedig akadt volna, aki vállal, két gyerekkel is, de aki egyszer megégeti magát, nehezebben rak tüzet, és féltem is: melyik férfi ne fogna gyanút, ha a felesége évszámra sikoltozva, csuromvizesen ébred?!

A lányom elvégezte az egyetemet. Orvos lett. Gyakran jött be a kórházba és kedvet kapott a gyógyításhoz. A fiam egyetemre jár. Jogász lesz. Micsoda fintora a sorsnak, hogy – családon belül – közrefog két olyan hivatás, amelyek meghatározták egész életemet. Ha nem lenne a múlt, én lehetnék a világ legboldogabb anyája… de képtelen vagyok elfelejteni azt a szúrást azt a – még akkor is – ócsároló dühödt hangot, a bűntudatot, amely, amíg csak élek: rág. S hogy miért mondtam el, amit még a gyóntató papnak sem volt bátorságom a fülébe súgni? Mert tegnap letelt a Husz év. Jogilag elévült az emberölés büntette, és mert egyre inkább hiszem: ha akkor, a tanuk mellém állnak, legrosszabb esetben is: foglalkozás körében, gondatlanságból elkövetett emberölésért ítélnek el. Hisz nyugodt körülmények között, is adódhat művi hiba, hát még ha retteg az ember attól, akinek injekciót ad. Hazudhattam volna, hogy nem volt szándékos. De hallgatni könnyebb, mint hazudni. Majd isten ítélkezik, érdemem szerint, mert ö tudja: ami családon belül történik, az a földi törvények szerint magánügy. A hatóság csak akkor léphet fel teljes szigorával, ha vér folyik, vagy oda az élet. Hogy az esetem egyedi – e? Ki tudja?! Mert a türelem véges…