Nem is hinnék uraim, mi minden izgatja a nőket, mi képes lázba hozni, nemcsak a fantáziájukat, de a testüket is. A művészet nagy kerítő. Ha valaki mestere annak, amit csinál, csodálják érte, hamar felmegy az árfolyama és szédült pipik, de idősödő kotlósok is egyaránt próbálják megkörnyékezni, persze nemcsak zeneimádatuk okán. Mielőtt bárkit is megsértenék előrebocsátom, hogy ez nemcsak a nőkre vonatkoztatva igaz, a férfiak is mindent elkövetnek hogy ha lúd, legyen kövér, vagyis ha egy nőt sokan csodálnak, ha valamiben sikeres, ök. is beállnak a sorba. Nekem beszélhetnek, hogy valaki azért lesz színész, zenész, táncos, vagy festő, mert a génjeiben hordozza a tehetséget, vele születik a talentum, szülei kromoszómái örökítették rá. Ez csak annyiban igaz hogy az életpályát már a legelején lehet irányítani, vagyis – ha egy zenélő házaspár, a gyerekéből is muzsikust akar nevelni, akkor – mivel az a szerencsétlen egész nap zenebonát hall, vagy fut előle, vagy beáll a sorba. Én mióta az eszemet tudom, kötődtem a hegedűhöz, vagy azért mert a nagyapám azzal próbált elszórakoztatni pötyögtetve a húrokat, és tetszett a pattogósan csengő hang, vagy mert – mihelyt felnőttem a legkisebb méretű hangszerhez, – vettek egyet a szülinapomra. Biztató jelnek tekintették, hogy nem estem neki, nem szedtem szét, mint a legtöbb játékot, vagyis azt már biztosnak látták, hogy hegedükészitö nem lesz bel ölem. Hál istennek olyan ember is akad, aki a legmárkásabb hegedűt is darabokra szedve a titkát kutatja, s hogy mennyire érzi a hangszer lelkét: össze is tudja rakni, hogy ugyan ugy szóljon mint azelőtt. Útkeresők szerencsére mindig vannak, de olyanok is, akik csak végigbotorkálják az életet mert ugy megszédíti őket a hangok varázsa, hogy minden prózai dolgot századrendűnek érezve, hagyják magukat vitetni az árral, akárcsak én, már ami a magánéletemet illeti. Legnagyobb szerepe mindig a hegedűmnek volt, nem untam a gyakorlásokat, a vég nélküli próbákat, és szinte szárnyakat kaptam, a hangok gyönyörűségétől. A hangszerem miatt nem kellett szégyenkeznem. Márkás hegedű volt, és az évek során grammra hozzászoktam. Sokan nem gondolnák, hogy nemcsak az autóversenyzők, súlyemelők és birkózók sikerében játszik szerepet a súly, hanem a zenészekében is. Sokan nem hiszik hogy a gépírónő is észreveszi, ha valaki hozzányúlt a masinájához, és volt néhány melléütése, mire a billentyűk mozgása újra visszaidomult az ujjai ritmusához. Pedig hihető. A hegedűt nemcsak megszokni kell, de figyelni is rá, mert aki így tesz, az előbb észreveszi, ha idegen kézbe kerül a zeneszerszáma, mint a féltékeny férj, ha kutya jár a kertben. Ha statisztika készülne arról: hányan vágnak neki valamely művészeti ágnak ugy, hogy világhírűek akarnak lenni, és hányan érnek el odáig, kiábrándító lenne a mérleg. Sokan feladják, elvetél tehetségnek vélt zenélő kedvük, vagy megtöri őket az elképzelhetetlenül nehéz, egész embert követelő tanulás, és feladják. Az igazán világhírű hegedűsöket a két kezemen meg tudnám számolni, száz évre visszame – nöleg. Én is világhírre vágytam, mindent meg is tettem érte, de elsőhegedűsségnél sosem vittem feljebb. Ám van valami, amit kevesen csináltak utánam, vagy amiben – talán – világelső lehetnék, ha publikálhattam volna, amikor még bizonyítási képességem is adott volt. Nehéz, de bele lehet nyugodni, hogy nem kaphat mindenki pódiumot, szólóban, különösen ha megérti, hogy a babér sokfelé terem, csak rá kell találni. Már nagykamasznak is szemrevaló fiú voltam, és a szomszéd lányok gyakran beszóltak az ablakon, vég nélküli gyakorlásom szünetében: nem akarsz egy kicsit ellazulni? Persze, hogy akartam, ha tiszta volt a levegő, és vagy hozzájuk ugorhattam át, vagy nálunk engedhettem ki testemből a feszit túlnyomást. Csak az elsőre emlékszem: a megrontómra, ahogy mások mondanák, hiszen tizenhárom éves voltam, amikor a zongorakisérö tanárnőm, – pihentetésül – játszadozni kezdett velem. Szegény szüleim nem tudták, hogy ők fizetik az óradíjat, én adom a borravalót, de nem is volt olyan kellemetlen. Jótól tanulni nem szégyen és ö nemcsak a zenéhez értett. Sokan szeretik a göndör, fekete hajú, kék szemű, nem túl mélynövésű, és ha nem is izmos, de karbantartott férfitestet, és sokszor megesett, hogy az utcán szólított le egy – egy nő, vagy néha párban is, amikor még nem tudhatták – kőműves vagyok-e vagy kazánkovács, kivéve, amikor nálam volt a hegedűtok. Jó csali volt, mert aki nem hitte, hogy csak flancból, vagy megbízásból hozom – viszem, sejthette, hogy akár ördöge is lehetek a vonónak, álmodozó művészlélek, aki más lehet, mint a prózai üzletemberek. Talán arra gondoltak: ez képes odafigyelni arra, amiből hangot akar előcsalogatni, vagyis még a lélegzetvételét is alárendeli a hangszerének, tehát az ágyban sem lehet utolsó, mert mit akar ott is minden férfi: a legcsilingelőbb gyönyörhangokat megszólaltatni, és pattanásig feszítve a húrt, bizonyítani, sikert elérni.

Még akadémiára jártam, amikor megkörnyékezett az első – nem hozzám való korú – nő. Óráról jövet a kapuban várt, és nem mórikázott, hanem ajánlatot tett. Nem vállalna el egy fellépést, nálam? Ne ijedjen meg, csak a szűk körű család lesz jelen, de zenerajongók és magával azt hiszem kellemes meglepetést okozhatnék nekik. Természetesen a honoráriumra nem lesz panasza. Itt a névjegyem. Elvigye a kocsim valahova? A sofőr rendelkezésére áll. A nő nem volt csúnya, a névjegyet átvettem, az időpontban is megegyeztünk, és én ártatlan bárány, álmomban sem gondoltam volna, miféle produkciónak kell megfelelnem. Aztán eljött a nagy nap. A művészek – szinte kivétel nélkül magamutogatóak – talán ez a velük született hajlam viszi őket leginkább a pódiumok, a világot jelentő deszkák, vagy festőállványok felé. Alig vártam, hogy megmutassam mit tudok, vagyis odaálljak egy – akármilyen kisszámú, de értő közönség elé, és megtáncoltassam a vonómat. Annyi eszem lehetett volna, hogy gyanakodni kezdjek, amikor megkérdeztem: kísérőt vigyek – e, és ö azt mondta, nincs szükség rá, állandó kisé rönk van, biz hat benne. Ö tudja! – gondoltam. Majdcsak közös nevezőre jutunk a fickóval, és pontosan ott voltam, amikorra mondtam. A ház pompás volt, és fura érzésem támadt, amikor nem egy hozzá illő inas, hanem a ház asszonya nyitott ajtót. Rám mosolygott és mielőtt észbe kaphattam volna elindult előttem, hogy kövessem. A hegedűmtől a világért nem váltam volna meg, mint aki tudja: nélküle ugy sem menne semmire, – amiben nem tévedtem – és egyszer csak ott voltunk egy hálószobában, amelyben hatalmas – párnákkal teledobált – ágy állt, halk muzsika szólt, és egy asztal roskadozott az étel – ital súlyától. Hirtelen gyermekkorom virágos boltja jutott eszembe, ahol mindig olyan nehéz illat volt, a rengetegféle és fajta növénytől. A teremnek is beillő szoba, tele volt szórva virággal. Ha hülye vagyok is kapcsoltam volna, és mert a szexből nem csináltam nagy ügyet, mindenevő, vagy az éppen a kellő időben kéznél lévővel is beérő voltam, hiszen a próba idegfeszítő, és hál istennek kollegina, vagy privát nő mindenhol akad. Manapság már a zenekarok fele nő, vagyis ha nem nekem, valamelyiküknek mindig eszébe jutott, hogy le kellene vezetni az izgalmakat, és ha van kivel, meg mivel, mindig megoldható a hol is. Amikor csak lehetett kihasználtuk a pár perces szünetet, vagyis állva, kocsiban, csak ugy sebtében, de könnyítettünk egymáson. Valahogy ugy, mint ahogy a kőfejtő kiköpi a kőport. Volt olyan lány vagy asszony, akivel csak összevillant a tekintetünk, és már indultunk is a megszokott helyünkre, amelyet nem egyszer egy használaton kívül lévő emelet női vécéje jelentett. Olyan pompás ágyat addig senki nem vetett nekem, de olyan erőtlennek sem éreztem magam, mint amikor beléptem a lépes méz, vagyis a zeneszoba szerepét játszó, nőiesen buja, izgalmas kelepcébe. – Üzletasszony vagyok, nyílt kártyákkal játszom kellesz nekem, megfizetlek, de nem akárhogy akarom. Arra vágyom, hogy hanyatt fekve játssz nekem, miközben én tested legizgalmasabb helyén élvezkedem. Vállalod? Majdnem elnevettem magam. – Asszonyom nem tudom próbált-e már mindkét kezével más – más ívben körözni, vagy egyszerre csinálni valami ellentéteset, mert nem könnyű, de én már hozzászoktam, vagyis a heged-szóló menne is, de sosem próbáltam még játék közben boldogítani egy nőt, vagyis azt hiszem…. Nem engedte, hogy több szót vesztegessek a szabadkozásra, elvette tőlem a hegedűt, leültetett, töltött, ittunk, aztán már nem is kellett kérnie, hogy tegyem amit ö velem, vagyis kezdjem vetkőztetni. Neki több dolga volt, nekem csak egy kapocsra kellett rátalálnom és máris ott állt előttem egy izgalmasan kipárnázott, érett, de keményhusu, hófehér bőrű női test, amelyet hamar beindított a buja vágy, vagy elképzelt esemény közelisége. Csókolt, becézett, ahol csak ért, és én sem akartam udvariatlan lenni, s mert a korkülönbségek nem igen zavartak: hozzászoktam annyi elkapkodott aktus után, hogy a szükség törvényt bont, hogy tanulni csak mestertől lehet, a mesterek pedig idősebbek a tanítványuknál, vagyis teljes átéléssel csókolni kezdtem. Amugyis könnyen lobbanó testemet különös izgalom járta át. Hegedüli, miközben egy nő élvezkedik, de ugy hogy nekem se essen rosszul, hogy ne szorongjak, ne féljek a produkcióm sikertelenségétől: nem semmi. Amikor elővettem a hegedűt, ö már az ágyon térdelve, elnyílt szájjal várt rám. Hangoltam, majd lefeküdtem, és ö szinte vacogva fölém helyezkedett. Nem kellett megkérdeznem: jól ülsz – e, mert éreztem, hogy szinte ráfészkelte magát vágyhangszeremre, és becéző szavakkal biztatott – vedd a kezedbe a vonót, húzzad szívem! Csak a hegedűvel törődj, ezt a drága, mézízű ékességet, amit birtokba vettem, bízd rám. Ne félj nem hoz szégyent rád, csak muzsikálj, húzzad te drága… húzzad… mondta és alig érezhetően, de tekintetét le nem véve rólam, mozogni kezdett. Nem tudom próbált-e már valaki fekve, tele pohárból vizet inni, vagy egyéb kényelmetlenséget, de hogy a fekve hegedülés, ráadásul ugy, hogy a macskák se fussanak világgá a hangok hallatán, nem semmi. Olyan művet kezdtem játszani, amit álmomban is el tudtam volna húzni, és az elején ment is, de amikor az ép ész már bomolni készült, amikor ugy éreztük, az egész mennyország gyönyörűsége szakad ránk, a hangok el – elnyújtódtak, becsúszott egy – egy fals fogás is, de álltam a sarat. Dicséretemre legyen mondva, nem hagytam abba, amíg véget nem ért a szexszimfonia. Ö lenn vezényelt, én fenn próbáltam megfelelni, és amikor elcsendesedett a teste, és óvatosan kivette a hangszert a kezemből, hogy biztonságba helyezze, csak arra tudtam gondolni: isteni menet volt. Semmit nem szabad kihagyni amit az ember megtehet. Mint anya csenevész fiát ugy etetett, tömött, itatott, becézett, csak mielőbb új erőre kapjak, mert a hangversenyből, az első tétellel nem volt elege. A szoba egyik falát tükör fedte. – Ugy szeretném, hogy mögém állva játszanál, miközben én – elfoglalt kezeid helyett – simogatom magam, és téged is, ahol csak érlek. Nem volt könnyű feladat, de amíg az ember fiatal, és ital is munkál benne, az erotika hajtóerejéről nem is beszélve – no meg olyan buja ajkak jutalmazzák ösztönzik, majd hozzák rendbe az élvezetadó jogart – , egy férfi nem mondhat nemet. Kicsit nehezebb volt, hogy az ütemet is nekem kellett megadnom, a ritmust tartanom, vagyis testem egyszer többféle, egymással nem szinkronban lévő mozdulatot végzett, de jólesett. Agyammal átéltem a muzsika varázsát, karjaim és felső testem, elővarázsolták a hangokat, a derekamtól lefelé, pedig az ütemre figyelve, némileg a dallamhoz igazodva, rátettem egy lapáttal a fura szeretkezésre. Agylágyító gyönyörűség volt, amikor ö kétszer, én – elhúzva a kéjt, de vele egyszerre, együtt vinnyogtam a hegedűmmel. A gyönyör perceiben legszívesebben félredobtam volna a hangszerem, de nem tehettem, mert már elcsendesült testtel is folyton azt kérte: húzzad, húzzad, járd át a testem a csodálatos muzsikáddal, ne kíméld a vonóidat, tarts ki. Legszívesebben magamba szívnálak hegedűstől, vonóstól, mindenestől, azon a csodálatosan mozgó, második vonódon keresztül, amit legszívesebben örökké birtokolnék. Húzzad… nyomjad! S én tettem amit kért, mert mikor legoktalanabb a férfi? Amikor tudja hogy ugy sem mehet beljebb, mégis tolja… tolja! Gyönyörű feladat volt elerőtlenedni. Hát még amikor – taps helyett – gyengédsége ezer jelével értékelte a nem mindennapi produkciót és együtt léptünk be a tus alá. Könnyen ráálltam, hogy hetente kétszer gyönyörzenét adjak neki, mindkettőnk élvezetére. Boldog voltam. Hát még amikor hazafelé menet megnéztem a csekket, amit a zsebembe dugott? Attól kezdve én voltam a Jani, a barátaim között, de hiába faggattak, nem beszéltem képtelen szeretkezéseimről. Az asszony fantáziája kifogyhatatlan volt, és csakhamar rájöttem: valamennyi póz között legkényelmesebb a misszionárius figura, amikor ö fekszik és én nem ráborulok, csak belefészkelem magam, és muzsikálok. Behunyt szemmel, testének minden mozdulását, lassú hullámzását, vad rángásait élvezve, mert az izgatás, a gerjedelem szinten tartásának feladata akkor is neki maradt. Aztán jött az első barátnője ajánlata, és sorra a többieké, vagyis lassan ott tartottam, hogy behunyt szemmel játszottam a zenekarban, mert lelki szemeim előtt mindig megjelentek a buja életképek, melyeknek részese és élvezője voltam. Persze, hogy a rudam csakhamar kifelé állt, és minél több nő várta el tőlem, az élvezetes, bőkezűen honorált Rudi muzsikálást, annál inkább éreztem, hogy vagy a pénz, vagy a művészet. Megtehettem volna, hogy izgalmas koncertjeimből élek, de a zene olyan mint a mákony, ha hozzászokik az ember, nem tud lemondani a pódiumról, a gyakorlásokról, a hang zsongítóan kellemes izgalmáról, és ha kisebb helyeken is, de mindig státuszban voltam, miközben állandó meghívásoknak tettem eleget. Nősülésre nem is gondoltam. Minek? Olyan életmódot családdal összeegyeztetni nem lehetett volna, de a gyerekekre vágytam. Egyik dirigensnöm, aki özvegy volt és csak nyolc évvel idősebb nálam, maga mellé akart láncolni, vagyis felajánlotta a házasságot. Mivel még szülő korban volt, elfogadtam, de kikötöttem, hogy gyerekeket szeretnék, hogy legyen kinek átadni a vonót, hátha neki sikerül többet elérni vele, mint nekem. Két fiam született, a pótvonóm is állja még a sarat, vagyis semmi gond a közös muzsikálásunkkal. Közben a fiuk felnőttek, és egyik beleszerelmesedett a hegedűbe. Először a hangszert tanulta meg: hogy éneklő fából, sokrostú vörösfenyőből készül és hogy mennél öregebb, annál szebben szól. Tudta mire vállalkozik, amikor tanulni kezdett és ma már elég jónevü hegedűművész. Olyan érzékeny keze van, mint nekem volt valamikor, amikor még – ha párásabb volt a levegő – egy – két grammnyi eltérést is észrevettem a vonómon. Éreztem a mások számára érzékelhetetlen súlytöbbletet, amelyet a levegő páratartalma adott tudtam, hogy olyankor másként jár a hurokon, más hangokat ad ki, tehát minden idegszálammal oda kellett figyelnem, a produkcióra. Azt hiszem az alma nem esik messze a fájától. A minap észrevettem a fiam csuklóján egy briliánsokkal kirakott, karláncot. Tudom, hogy nem vette. De hogy milyen kívánalomnak felelt meg érte, hogy miért jutalmazta vele egy boldoggá tett asszony, volt-e gyönyöre neki is a kalandban, sosem kérdezném meg. Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Úgyis tudom mit mondana: ö anyagilag nincs rászorulva, hogy honorálják szerelmi szolgáltatását, de ajándékot – bizonyos értékhatáron felül – úriember is elfogadhat, emlékként. Azt hiszem sokféle ajándékot kap, mire olyan idős lesz mint én, de nem igen vállalna olyan produkciót, amivel én, nemcsak a szexuális életem, de a gyerekeim létalapját is megalapoztam. Tudom: nagy dolog, ha valaki első hegedűs egy zenekarban, de ha a beintésekre figyelést, felváltja az szex muzsikálással, és még azt is ö szabhatja meg, hány koncertet vállal, az sem utolsó sikerélmény. Kár hogy az én teljesítményem sosem kerülhet be a rekordok könyvébe, de volt olyan bérszeretkezésem, amely alatt végig tudtam játszani a leghosszabb heged-hangversenyt is, és csak amikor magam mellé tettem a hangszert, dobtam a lovak közé a gyeplőt, hogy ugy szerethessem az éppen soros asszonyt, hogy szinte lángra lobbanjon alattunk az ágy. A művészek szélsőséges emberek, nehezen értik meg őket, de nekem szerencsém volt: a feleségem nem vett zsákbamacskát vagyis ma sem szól érte, ha akad egy – egy meghívásom. Segít az öltözködésben, és ugy vár haza mint aki ráadást akar, amit eddig még meg is kapott… csak egy ideje többet kell bíbelődnie velem, hogy ismételni tudjak.