Hüség

Irta: L. Timothy

Sokan nem is gondoljuk, amikor életünk legnagyobb elhatározása előtt állunk, hogy a házasság mi mindennel járhat együtt. A szerelem nemcsak örömmámor, az együttélés nem fenékig tejfel, a sors nem mindig kegyes azokhoz, akik pedig keresnék a kegyeit. Nem tudom, ki veszi könnyebben az élet akadályait, az-e aki mindig a realitás talaján áll, hideg fejjel hoz döntéseket, vagy az olyanok, mint én, akik el sem tudják képzelni a létet boldogság, a mindennapokat romantika nélkül. A romantikus férfi lassan kimegy a divatból, pedig az álmodozás néha többet segíthet egy – egy kilátástalanul nehéz helyzetben, mint ezer jó tanács, tudományos megközelítés.

Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de a merevedésemhez is van köze a romantikához. Hiába mondják, hogy a gerjedelem tőlünk független, akár az ámulat, ha valami szépet látunk, de én sosem tudtam volna ágyba vinni olyan nőt, akihez nem fűztek érzelmi szálak. Próbáltam, nem ment, vagy ha mégis összejött egy szánalmas numera, több restelkedés vagy undor maradt bennem, mint Jólesö élmény, amire érdemes visszaemlékezni. Mi sem volt természetesebb, hogy csak olyan lányt veszek feleségül, akiért minden porcikám ég, aki viszontszeret. Sokáig kerestem, mire rájöttem, hogy három éve ott él a közvetlen közelemben, vagyis villámcsapásszerűen beleszerettem az ügyvédi iroda egyik dolgozójába, ráadásul egy kolleginába. A szerelem pilleszárnyú, jön és elröppen, vagy ugy köröz felettünk, amig élünk, akár a viharmadár. A rádöbbenés, hogy ö az igazi, olyan volt, mint a mesében: egy tárgyalónapon egyszerre léptünk be a bíróság liftjébe. Egymás mellett álltunk, nem túl közel, és egyszercsak átadta nekem a táskáját, aztán – mint valamikor anyám mielőtt nagykamaszként kieresztett a házból, hogy életem elsö buliján részt vegyek – megigazította a nyakkendőmet. Nem engem nézett, csak arra figyelt, hogy a férfiék rendesen álljon, mint aki azt mondja: így ni, most már büszke vagyok rád. Hebegve megköszöntem, ő mosolyogva visszavette a táskáját, aztán kiléptünk liftből és mentünk egyikünk jobbra, másikunk balra. A nap ugyanúgy telt, mint az addigiak. Az volt az elsö tárgyalás, amely nem tudott teljes egészében lekötni, pedig az eszem sosem járt máshol, ha valakinek az érdekeit képviseltem. Az a hirtelen, vagy nagyon is megfontolt mozdulat, az a gondoskodó igyekezet nem ment ki a fejemből. Addig nem is nagyon figyeltem a kolleginára. Sok nő dolgozott körülöttem és, valahogy íratlan szabály volt: a munkahely nem randipálya, vagyis sosem néztem férfiszemmel senkire – legfeljebb bólintottam a kollégák ilyen olyan megjegyzésére, ha valakit szemrevételeztek. Az a liftbéli mozdulat megpecsételte a sorsomat. Ha valaki így képes figyelni a másikra, ennyire természetesen tud a tükrévé előlépni, nehogy megszólják, és nem figyelmeztet, hanem helyrehozza a hibát, az nemcsak azért teszi, mint legtöbb rendszerető ember, aki képtelen ugy elmenni egy ferdén lógó kép, vagy egy ráncos terítő mellett, hogy meg ne igazítsa. Aznap még nem akartam megszólítani, randira hívni, gondoltam alszom rá egyet, de másnap megkérdeztem nem vacsorázna-e velem. Nem mondott azonnal igent. Már majdnem megbántódtam: annyira nem vesz férfiszámba, hogy még asztalhoz sem tudna ülni velem, amikor elmosolyodott és azt mondta: oké. Honnan tudta, hogy ha azonnal felragyog, ha kimutatja, hogy várt a meghívásomra, lelohadt volna a lelkesedésem, mert sosem szerettem, ha könnyü volt a préda, vagyis nem lehetett olyan érzésem, mintha én választottam volna. Pedig? Mint később kiderült, mihelyt belépett az irodába – ahogy ö mondta – érzelmileg elveszett. Volt nálam jobb képű fickó nem egy, nős sem volt minden kolléga, de a belőlem áradó kisugárzás rabul ejtette, s attól kezdve várt. A nyakkendő hiba kapóra jött, de ösztönös volt, mert valami azt súgta neki, ha akkor nem lép oda elém, már képtelen lett volna tétlenül nézni, hogy egyik randit bonyolítom a másik után, újabb és újabb kapcsolatba bonyolódom, amelyet végig kellett drukkolnia, s imádkozott, nehogy annyira komollyá váljék a dolog, hogy a lehetőséget is örökre elveszítse. Képzeljenek el egy nőt, aki rajongva szeret, mégis hagyja hogy lépésről lépésre hódítsák meg, mert ö sem tűrte, ha beleszólnak a választásába, és ha jól érezte is magát egy fiúval, amig otthon lakott, de a szülei dicsérték a fickót: ez igen, – már nem is jöhetett számításba, mert nem akarta, hogy akár gondolatban is mást okolhasson, ha beleválaszt, vagy ne egyedül döntse el élete legnehezebb kérdését.

[rkey]

Már – már kezdtem elveszíteni a reményt, mert három hete randiztunk és még egy igazi csókot sem kaptam töle, nemhogy ágyba vihettem volna. Pedig akkor már rázott érte a hideg, tudtam, hogy nélküle nem élet az élet, és az ezernyi apró – anyámra, vagyis a gondoskodó szeretetre utaló jellel rabul ejtette nemcsak a szívemet, de a nagyon is hidegnek, józannak tartott eszemet is.

Egy este, amikor odakísértem a házuk kapujához búcsúra nyújtottam a kezem: azt hiszem legjobb, ha nem találkozunk többé! – mondtam és figyeltem. Lassan emelte rám a tekintetét, fehér lett akár a fal, de csak az ajkai reszkettek, képtelen volt kinyögni, hogy jó, vagy nem jó. Csak pillanatokig bírtam szenvedni, látni, és amikor végre felém nyúlt, vagy inkább kapott, mint aki bele akar kapaszkodni az utolsó szalmaszálba, befejeztem a mondatot: ha nem lesz a feleségem! Szeretem. Sosem szerettem még senkit így. Mit válaszol? Soha vissza nem térő pillanat, ahogy felragyogott, ahogy sírva kacagva ki tudja hányszor elsorolta igen. Igen. És csókolt, ölelt vallott, beszélt, becézett, s szinte álomnak tűnt, ahogy ágyba kerültünk. Szerencsére üres volt a házuk, a szülei a húgát látogatták meg, mert képtelen lettem volna uralkodni magamon a hangomon, a beceszavakat nem tudtam volna magamba fojtani, amikor addigi életem legcsodálatosabb orgazmussorozatát éltem át. Másnap szinte a föld felett jártam, mint aki csodát él át, aki készült a sírig tartó boldogságra, hiszen amit a szexen kívül egy nőről tudni kell, azt már addig is tudtam és az az éjszaka?!

Talán nem is bírom ki, amit a sors rám mért, ha az a gyönyörtéli éjszaka nem ad erőt, és nem erösiti meg a lelkemet. Az iroda elöl mindketten a saját kocsinkkal indultunk hozzám. Előttem hajtott, és tudtam ugyanúgy engem, figyel a visszapillantó tükörből, mint ahogy az én gondolataim is ott jártak nála, a ránk váró csodálatos életen és – egyszercsak a pirosban kihajtott elé egy száguldó autó. A csapódást még ma is hallom. Nem is tudom, hogy volt erőm, de kiugrottam a kocsiból és rohantam felé. Az a rész tört ripityára, ahol ö ült, és csak a tűzoltók tudták kiszabadítani. Nem részletezem a bennem vonyító jajjt, az ég felé szálló esdeklő, és átokszavakat de életem legborzalmasabb napjai következtek. Amig kómában volt ott ültem mellette, az orvosok nem mondták, de tudtam, hogy hallhat, ezért beszéltem hozzá, a jövőnket ecseteltem, a szerelmemet próbáltam leírni és könyörögtem neki, tartson ki, hogy a világ legboldogabb asszonyává tehessem, hogy olyan aranyos gyermekeket szülhessen, amilyen ö, mert rajta kívül nem kell senki más. Aztán magához tért, a hosszu kóma nem okozott agyi elváltozást, csak a balesetre nem emlékezett. Azon kívül mindenre, és egy napon azzal fogadott: keressek mást, ne tartsak ki mellette, mert ö deréktól lefelé örökre béna marad. Rohantam a főorvoshoz, aki megismételte, amit az én drágám mondott és még csak a remény sugarát sem villantotta fel: a gerincsérülés súlyos, szinte kizárt hogy valaha lábra álljon, vagy érezze az alsó végtagjait. Az életfunkciói helyreállnak, ugy értem nem kell liberózni, de amig él segítségre szorul. Amig visszaértem hozzá csak arra gondoltam: miért vagyok én erős, miért izmosak a karjaim, ha nem azért, hogy tegyem – vegyem, hogy segítsem, miért maradtam én ép, ha nem azért hogy pótoljam azt amit ö elveszített, és ha gyerekeink sosem lehetnek, ha legszebb és egyetlen emlékként kell megőriznem, azt az észvesztően gyönyörteljes éjszakát, amit vele töltöttem, akkor is lesz miből erőt merítenem, hiszen szeretem. Legnehezebb volt tartani benne a lelket. Azt akarta, hogy hagyjam el, nem azt érdemlem a sorstól, hogy egy nyomorék asszonyt ápoljak, hogy ha ránézek szánalom, ébredjen bennem, senki nem vethet meg, ha elhagyom. Csak önmagam! – vágtam el mindig az elbocsátó esengését, és még mielőtt a rehabilitációs kezelést elkezdték volna, feleségül vettem. Nem magam sajnáltam, ahogy ott ült mellettem a pap előtt gyönyörű fehér ruhájában, a tolókocsiban, hanem öt, aki nem kapott a sorstól olyan csodálatos lehetőséget, hogy kimutathassa irántam érzett szerelmét, ahogy én tehetem. Olyan volt a szertartás, mint a temetés, legalábbis a szüleim arcán könnyes volt a mosoly, hiszen nem ugy képzelték a fiuk életét, hogy betegápolónak szegődik egy asszonynak nem nevezhető nő mellé s ráadásul sírig tartó hűséget fogad neki, de a világért nem mondták volna ki, hogy a helyemben ők másként tettek volna.

Aztán jöttek a hétköznapok. Mindig be volt osztva minden percem, pedig ápolónőt fogadtam mellé, de amikor ketten maradtunk a házban, valami édes nyugalom szállt rám. Ültem mellette, fogtam a kezét, és csókoltam. Addig csókoltam a száját, amig volt ereje, hogy beszálljon, hogy szorítson, becézzen, és felejtse el a könnyeket.

A rehabilitáció véget ért. A doktor azzal bucsuzott, a tornát ne hagyják el otthon sem, de a reményről jobb, ha lemond: a feleségének csak a maga lábai maradtak és csak a szívével lesz képes szeretni. Kemény szavak, de be kellett látnom, igaza van, mert hogy égjen valaki örjitő vágytól, ha csak a szívével, az eszével kívánja a másik testét, ha képtelen érezni ott, ahol a kéj fészkel, ahol a gyönyörnek kellene sürgetőn vágynia.

Sosem hittem, hogy képes lennék betegápolásra, de öt olyan természetesen mostam le, mint anya a gyermekét, ugyanúgy puszilgattam is közben, és előfordult, hogy én is beszálltam mellé a kádba, hogy legalább deréktól felfelé becézhessem, csodálhassam, éreztessem vele, mennyire szeretem. Ö nem merte kérni, én valahogy hullagyalázásnak éreztem, tehát meg sem próbáltam, hogy magamévá tegyem, mert olyanná lettem volna saját szememben, mint a birkapásztor, aki tavasztól őszig asszony nélkül legeltet a hegyekben, és mert férfi, vágyik a puha melegségre, maga alá húzza tehát egyik, vagy másik birkáját. Az ilyen eset nem betegség, hanem kényszer, ami érthető, hiszen az önkielégítést is megunja egy idő után az egészséges férfi és megpróbál ideálisabb körülmények között orgazmushoz jutni.

Ma sem tudom, hogy történt meg először. Ö csókolt olyan vadul, ö kérte-e vagy én nem bírtam tovább, és élettelen lábait szétrakva, reménykedve, hátha ö is érez valamit abból, amit az érintése nekem okozott, magamévá tettem. Egy perces numera volt, hiszen annyira kiéheztem már a gyönyörre, hogy elég volt hozzáérnem és végem lett. Láttam az arcán, hogy nem érzett semmit, és könnyes szemmel súgta: ugye nem volt jó. Ugye nem érek semmit? Akkor már több mint egy éve volt a feleségem, és sokszor eszembe jutott nekem is, hogy örültség volt, amit tettem, hogy hallgatnom kellett volna rá, de csak olyankor, ha nyűgös volt, ha nem a sorsa, hanem miattam haragudott, hogy csak teher a nyakamon sosem tehet boldoggá többé. Az ember mindent megszokhat, csak az elsö lépést nehéz megtenni. Attól kezdve majd minden este – miután kivettem a kádból és az ágyra tettem, szépen megtörölgettem, végigcsókoltam azt a drága testét, a lábait, amelyek nem éreztek ugyan, de szerettem a formájukat, és csókolgatás közben nem kellett sunyítanom, miért nem rakom egymás mellé öket, miután befejeztem az éjszakához való felkészítését, és miért igazítom magam alá, miért veszem birtokba ugy, mintha ö is érezné, amit én. A nők hüvelyében van szorító erö, amit nemcsak az orgazmus hoz működésbe, van aki képes szeretkezés közben is szorítgatni azt akit gyönyöriteni akar, de én csak egy forró, nedves zsákba ürítettem szerelmem nedvét, elhúzva az orgazmust a végtelenségig, hiszen amig legalább én érezhettem, addig deréktól felfelé ö is élt, reszketett, érezhetően tűzben volt, s amikor összeszoktunk megpróbálta fokozni a kéjérzetem az elsö éjszakán hallatott, utánozhatatlan kéjkoreografált hangokkal.

Ha leszámítottam hogy egy tehetetlen, de a szívével dupla emberként szeret lényt, kell gondoznom, boldognak is mondhattam volna magam, csak valahogy elkeseredett a szám íze, mert sosem szerettem, ha a nőt kielégületlenül hagytam, márpedig a feleségemnél reményem sem lehetett arra, hogy feldobja testét a kéj, a gyönyör, amit én okozok neki azzal, hogy magamévá teszem. Ugy éreztem, kihasználom, felhasználom, vagyis ritkítottam az egyoldalú házaséletet, amikor egy este ö kezdeményezett. Beszélt, bátorított, becézett, csókolt, ahol csak ért, és én kábult mámoromban még azt is bebeszéltem magamnak, hogy szorít rajtam egyet, mint azon az elsö, sírig felejthetetlen éjszakán.

- Éreztelek! – súgta sírva – kacagva, és ha egy kicsit később újra próbára nem teszem, azt hiszem, amit az orgazmus közben, hogy csak képzeltem a csodálatos fogadtatást, és a gyönyörben való – alig érezhetö részvételét.

És halljanak csodát, akik sosem vesztik el a reményt, akik romantikusak, akik hisznek magukban, és abban, akit szeretnek: a múlt idő jelenné vált. A feleségem egyre inkább vágyott rám, egyre jobban érzett, és már alig várta, hogy egyesülhessen velem. Ha alsó végtagjait továbbra is nekem kellett beigazítanom, széttennem, vállamra emelni, vagy nyugalmi állapotba helyeznem, egyre több gyönyört adott az egyesülésünk. Nagy örömünkben nem is gondoltunk a fogamzásgátlásra és egy napon a feleségem megszédült, hányingere lett. Atyavilág! Most mi lesz? Kihívtam az orvost, mert ha még egy magzatelhajtással is fizetnie kell azért, mert szeret, azt már nem lehetett volna elviselni. A doktor konzultált, és megnyugtatott: a magzat fejlődésének nincs akadálya, de a szülés valószínűleg csak császármetszéssel történhet.

Ha láttak már két boldog embert, akik nem tudtak betelni egymással, akik bár tudták, hogy a kicsit óvni kell, képtelenek voltak lemondani egymás testének élvezéséről, akkor azok mi voltunk. A magzat szépen fejlődött, a feleségem egyre inkább érezte, hogy jelen vagyok, amikor gyönyörtettem, és – lehetetlen módokon próbálta mozdítani a lábait, hogy az ö gyerekének teljes értékü, járni, tanítani képes anyja legyen. Esténként holtfáradt volt, és nem tudtam mitöl. Az ápolónővel titoktartást fogadtatott, és egy este, éppen amikor térdei alatt voltak a karjaim, mintha megrándult volna a horgasina. Motoros mozgásnak hihettem volna, de ujjongani kezdett bennem az öröm: ahogy a természet önfenntartó, a betegségek jelen voltak ugyan, de mindennek az orvossága is. Ahogy az emberi, vagy állati test így – vagy ugy regenerálódhat, hiszen másra nem számíthatott, – ugy tért vissza a feleségem lábaiba az élet. Nem ment gyorsan, de mire az elsö fiunk felfogta volna, mi miért van, már meg tudott állni a saját lábán, és kitárt karral biztathatta az elsö lépésekre.

Az orvosok csodának tartják, mi nem. Mi tudjuk, hogy az egymás iránt érzett szeretet a másik boldogításának leküzdhetetlen vágya, akarása adta vissza a lábai erejét, és ha a májdaganat miatt csonkított rész kinőhet, miért ne győzhetné le a gerincvelő az érzéktelenségét éppen azáltal, hogy olyasmit érez, amit az orgazmus kivált. A béka és hal szíve sokáig dobog, miután kiveszik, a gerincvelő miért ne regenerálódhatna, ha olyan – műszerrel nem mérhető – elektromos impulzusok sorozata éri, ami akkor keletkezik, ha két ember olyan gyengéd szerelemmel, annyira egymásért égve szereti egymást, és él át egyre minden idegszálát igénybevevőbb orgazmusokat, mint mi. Nem mondom, hogy a feleségem bot nélkül jár, de megáll a lábán, és az idő még hozhat javulást, mint ahogy nekünk is visszahozta azt, amire annyira vágytunk, de aminek elérése pár éve még elérhetetlennek látszott. Három gyermekünk van, én próbáltam visszatartani, de ö akarta az anyaságot, a harmadikat már nem, császárral szülte, és a két fiú után, kislányunk született Olyan az a drága kis csöppség, mint a pont az i betűn, hiszen az ö születése hitette el velünk végérvényesen, hogy győztünk, hogy – a feleségem szerint – a férfihűség diadalmaskodott.

.. Sosem mondanám el neki, de most miért hallgatnék róla, hogy túlbecsülte emberi erőmet, mert nem mernék megesküdni rá, hogy azt a reménytelen állapotot, olthatatlan szerelmem ellenére is, sokáig bírtam volna. Valószínűleg a tisztesség, a becsület egy darabig mellette tart, de hogy eszembe se jusson más nő után nézni, hogy különb legyek a birkapásztoroknál azt nem hiszem el, és nem állíthatja bizton magáról egyetlen ép férfiember sem. Jó párszor eszembe jutott az óta a szörny nap óta: mi lett volna, ha fordítva történik minden, de elrestellem magam, mert esküdni mernék rá, neki lett volna ereje kitartani, mert az asszonyok szerelme rendíthetetlenebb, mint a mienk. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a férfiak hűségesebbek, de ne is adja isten, hogy meg kelljen bizonyosodnunk saját, vagy párunk kitartó szerelméről.

[/rkey]