Azt hiszem kevés hozzám hasonló felfogású férfi él a földön, vagy ha tudnak is egy – kettőről, aki hasonlóképpen értelmezi a házasságot, a szexet, a nő birtoklását, arra azt mondják: nem normális, fejére esett, hülye, impotens, vagy hasonló. Előre bocsátom, hogy egyiknek sem érzem magam, de már kicsi koromban arra tanítottak, hogy együtt éljek a mássággal, ne azt nézzem kinek milyen színű a bőre, hanem hogy milyen ember, mit ad a kornak, amelyben élünk, s ha csak annyit, hogy nincs gond vele, az is elismerésre méltó. Talán a túlzott szabadosság, vagy a szüleim lázadó, mindenben újat kereső, természete ültette el bennem a kapcsolatteremtés szabadosságát, hiszen nyitott házasságban éltek, – ami akkor még nem volt mindennapos – , ám mihelyt hazaértek számukra nem létezett más, csak a párjuk, vagyis érzelmileg sosem távolodtak el egymástól. Azt hiszem erre azért voltak képesek, mert tisztelték egymást, nemcsak mint embert, hanem mint teljes egészében mást, és nem volt meg bennük az – az általam nagyon elitélt – szokás, hogy felhánytorgatják a múltat, s nemhogy a jövőnek élnének, a mának sem tudnak örülni, mert a régen esett, vélt sérelmekért rágják magukat, és a társukat. Azt hogy a vonalat mindenkinek – a történészeknek éppúgy, mint a házastársaknak – meg kellene húzni, lezárva a mullt sérelmeit, hiszem és vallom, mert miért kerül zsákutcába a legtöbb házasság: nincs megbocsátó készség az együtt élökben, a fejre olvasást viszont egyikük sem bírja, és ahelyett, hogy egymásnak örülnének, attól a naptól próbálnák szebbé tenni a párjuk életet, amelyen örök hűséget esküdtek, továbbra is azon rágódnak: hány féri volt az életedben, mit műveltél velük, miért nem lehettem én az első? A sok fejmosás, a gyermeknevelésben is visszaüt, hogyne lenne kárára a házasságnak?! A szüleim házassága belülről, és kívülről nézve egyaránt példásan jó volt, csodálatos érzés olyan szerető légkörben felnőni, amilyet nekem biztosítottak. Sosem hallottam vitatkozni őket, sokat beszélgettek, de sosem másokról, csak magukról, vagyis rólunk, a jövőnkről, amibe persze, mióta az eszemet tudom, belevontak engem is. Azt, hogy mi szeretnék lenni nem ők döntötték el, nem kényszerítettek, még csak nem is terelgettek apám pályája felé, azért nem lettem orvos, hanem közgazdász, és hat nyelven beszélő menedzser. Bár minden segítséget megkaptam, mégis vállaltam nyári munkát, újság kihordást csak azért, hogy bele tudjam képzelni magam azon diáktársaim életébe, akik munkával teremtették elő a tandíjra valót, mert jó rendszer ugyan, hogy az állam lehetővé teszi tanúlmányi kölcsön felvételét, de azt is vissza kell fizetni, – kamatostól – mihelyt az ember munkába áll, és sokkal nyugodtabb a pályakezdés, ha nem terheli adósság az első lépéseket. Az ösztöndíj sem fenékig tejfel, – mint tudják – , hiszen aki megpályázza és elnyeri, annak ott kell kezdenie, ahova a kuratórium helyezi, és amennyiben nem tölt el ott egy bizonyos időt, a l5 – 2o ezer dollárt – amibe a taníttatása került – , vissza kell fizetnie, ráadásul egy összegben, és kamatostól. Mi abban növünk fel, hogy a tudásért áldozatot kell hozni és mindig irigyeltem a veréb természetű fiatalokat, akik azzal, hogy mindenre figyelve felcsipegettek egy sor olyan dolgot, amit egyetemen nem is tanulhattak volna meg, élelmessé váltak, el nem adhatókká, vagyis tágabb teret kaptak az érvényesülésre. Ám nem szeretném, ha azt hinnék, tanmesével akarom untatni önöket, ráadásul olyannal, amit már minden lop feletti IQ – val rendelkező ember tud. Rátérek hát a különcségemre, ami lehet, hogy önökben felháborodást kelt, de engem végtelenül boldoggá tesz. Kezdem a közepén: szeretem, ha megcsal a feleségem, sőt megállapodtunk, hogy megteszi, és abban is, hogy kettőnk együttlétében csak az ajkait használhatja, és nemcsak azért, mert el kell mesélnie mit művelt vele a soros szeretője, hanem… de hiszen értik?! Csak azért kerítettem ilyen nagy feneket a gyermekkorom ecsetelésének hogy megvilágítsam, mennyire meghatározó az első benyomás, a tapasztalás, amelyet – hiába követi ezerféle más élmény – a legjobbnak hiszünk, és érzünk.

Első kapcsolatom egy lánnyal a kocsiban történt. Inkább neki kellettem, mint ő nekem. Valahogy nem volt gusztusom a testére. Van az úgy, hogy az ember ránéz egy ételre és valami nem stimmel rajta, ezért, vagy nem kéri, vagy kényszerből eszi meg, így voltam én azzal a lánnyal. Túl vastagok voltak a lábai, és buja a szája. Talán éppen azért lett ő a nyerő. Hagytam, hogy az ölembe boruljon, miután előkészítette magának a terepet, és az sem sértette, hogy a főnök, nem tettrekészen várta: neki kellett lelket becézni belé. Biztosan nem én voltam az első akivel olyasmit művelt, de nálam ő, és örjitöen jó érzés támadt bennem, különösen, amikor kielégültem, elvesztvén minden erőmet, és ő tele szájjal felnézett rám. Nem értettem, de – mivel szólni nem tudott – azt tette amit kedvemre valóbbnak gondolt, és nem nyúlt papir zsebkendö után, hanem nyelt egy nagyot. Örjitö látvány volt. Bénitólag hatott rám, s talán azért fordulhatott elő, hogy amikor a számra hajolt hagytam, hogy csókoljon maszatos ajkaival, és a nyelvemet is táncba vigye, mintegy éreztetve ezzel, hogy osztoznunk kell a kéjben, vagy a mocsokban. Sokáig nem tudtam lerázni, de soha nem tettem magamévá normális módon, mert nem ugrott rá a főnök, – ahogy becses testrészemet hívom – , és öt hamar elkapta a hév. Mint a szakításkor bevallotta, bízott abban, hogy egyszer csak fölé kerekedem, vagy mögé állok és ellátom a baját, de így is jó volt a kapcsolat, mert imádja, amikor a szája jár, és a gyönyör izéért is odavan. Másodszorra már tudtam miért méz fel rám kérdőn, tele szájjal: bólintanom kellett, igent vagy nemet, és attól függően nyúlt a papir zsebkendö után, vagy nyelt egyet. Ugye elég kulturáltan fejeztem ki magam, de ha nem mondok el mindent, nem érthetik meg, miért ültettem át ezt a rendszert a házasságomba is, illetve miért kerestem olyan igazit, aki hajlandó mindenben a kedvemben járni. Úgy tisztességes az alku, ha az ember kiteríti a lapjait. Valami még hozzátartozik a dologhoz: a szexnek ez a módja azért hatott rám olyan örjitöen, mert egyszer – egészen kisrác koromban – a szüleim hálószobájában a fiókban kutattam – fura képekkel teli füzetek sorakoztak benne, amiket akkor még nem nagyon értettem, de amikor majdnem rám nyitottak és a szekrénybe bújtam, a résnyire nyitva maradt ajtón át, tanúja voltam, hogyan szolgál anyám, apám előtt, és mennyi gyönyörségük telik benne, s a tapasztalás, egész életemet meghatározó élmény volt. Hozzá tartozik még az igazsághoz, hogy anyám ruhakivágásában ott volt egy kendő, mielőtt nekilátott, és apám hajolt le hozzá, hogy gyengéd csókokkal meghálálja a tevékenységét, s a kendővel letisztította azt, ami csókjai után anyám szája környékén maradhatott. Csak az első szeretőm ténykedése értette meg velem azt a fura, de mindig tenyérizzadást okozó látványt, és mint a mag, amely régen ott nyugszik a földbe, majd egyszerre szárba kap, úgy hatalmasodott el bennem is: ha olyan nőt találok, aki kedvemre tesz, csak azt az utat járom a házasságban is. A választék nagy volt, hiszen a fruskák – még a tyúk eszübbje is – tudja milyen veszélyekkel járhat a normális szex, ezért boldog ha megúszhatja egy ölbe borúlással, és a srácot sem veszti el, terhes sem lehet, vagyis a legkényelmesebb megoldás a szüzikék számára is. A lány, akit feleségül választottam úgy megkedvelte ezt a szükségmegoldást, hogy mire hozzám ért, művésze volt a férfi kábításnak, és nemcsak ölre borulva. Olyan erotikusan tudott vetkőzni, kelletni magát, úgy csókolta végig a testem, kivéve a számat, amelyet a fináléra tartogattunk, mintegy bebiztosítva azt, hogy nem tarthatom rimának hiszen osztozom vele a mocsokzsákmányon, egyesülök vele az kéjnedűben. Ö csak akkor kezdte becézni a főnököt, amikor az már szinte ordított utána, és alig voltam képes uralkodni rajta, vagyis örjitö szeretőnek bizonyult. Miután megbeszéltük, hogy bárkivel megcsalhat, olyan pozitúrában, amilyenben csak akar, de én sosem akarom öt másként szeretni, a lelkieket, – amelyeket életreszólónak éreztem – leszámítva – csak úgy, ahogy először – , elvettem feleségül. Azon kevés asszony közé tartozik, akinek a nászéjszaka után pár nappal, más vette el a szüzességét, egy fickó, aki az utcán szemet vetett rá, és akit úgy hozott fel a lakásunkra, hogy én is otthon voltam. A csengetési jelre átmentem a fürdőszobámba – kettő volt a hálószoba mellett – olyan ablakkal, amelyen át lehetett látni, de a dupla ágyból nézve tükörnek hatott, vagyis minden végignézhettem. Örjitö volt, és alig vártam, hogy eltűnjék az égből hullott csodáért hálás fazon – , máris odaálltam a feleségem elé, akiben alig volt erő, szemlátomást szenvedett is, – ami még jobban felizgatott – , de nem tudta megtagadni tőlem amire vágytam, és az, hogy még arra is képes volt értem; a kínjait is feledni tudta: egekbe emelt. A legtöbb férfit hazahozza, de van amikor szállodába mennek, kocsiban adja magát, vagy felmegy a fickó lakására, mivel azt tartja legjobbnak, de utána nem győz mesélni és – azt hiszem rá is tesz egy lapáttal a történtekre, csakhogy minél nagyobb gyönyört szerezzen nekem, miközben boldogit. Hogy nem féltettem-e a jó hiremet? Soha! Hiszen a feleségem pszichoanalitikus, aki a lakásban rendel és bárki felkeresheti, de valójában nem igen praktizált, csak kettőnk időtöltésének hódolt, úgy hogy együtt jöttek be az éppen sorossal, vagy ha ízlettek egymásnak, és én is rábólintottam, hogy izgalmas volt amit csináltak, akkor a paciens a megbeszélt időpontban érkezett, és mi vártuk. A feleségem az ágyban, én az ablak mögött. Sosem bántam meg, hogy az én főnököm sosem járt azon a helyen ahova férfitársaim bolondulásig vágynak. Kevés nő képes parancsolni a hüvelye szorító izmainak, abban meg, hogy az ember egy száraz, vagy lucskos, alagutat tömködjön, amelynek egyetlen előnye hogy meleg, de ha a nő elereszti magát, úgy érzi: beleveszne, – olyan tágnak érzi – nem sok élvezet lehet. Egy barátom heccelődött egyszer: olyan feszes volt, hogy képtelen voltam behatolni, könyörögtem eressze el magát, lazítson, aztán megtette, és akkor már az járt a fejemben, rá kellett volna írnom a talpamra a nevemet, hogy ha eltűnök a feneketlen kürtőben, legalább tudják kinek volt ilyen szexis halála. Az, hogy vannak emberek, akik sosem kívánkoznak a tengerbe, nem másznának fel hegy csúcsokra, de még a felhö karcolók tetejéről sem akarnak körbenézni – akik utálják a forró fürdőt, vagy a jéghideg tust, miért ne bizonyíthatná – , éppen mert a kivételek erősítik a szabályt – azt, hogy valaki lehet olyan, mint én, szeretheti látni mi történik a főnökkel, nem hagyja sötétben botorkálni, szemmel követhetetlen, másként szinte alig érzékelhető helyen küzdeni azért a pár másodpercnyi kéjért, amit szemmel követve élvezetesebb. Húsz éve vagyok nős. Soha boldogabb éveket nem kívánok. Csak az a kétszer hat hónap volt hosszú, amíg az utódtervezési előkészületek tartottak. A feleségem addig nem vett részt kalandokban, a mesterséges megtermékenyítésre együtt mentünk el, vagyis apás fogantatás volt, ahogy a biblia mondaná: szeplőtelen. Tőlem levették a spermiumot, és a talaj megfelelő elékészitése után beültették az én drágám méhébe, hogy közös vérünket nevelhessük, meghagyva neki minden emberi jogát arra, hogy olyan életet, sorsot választhasson magának, a – mi feltétel nélküli támogatásunkkal, amilyet akar. Hogy mit szóltak az orvosok? Barátaim voltak. Megértették, hogy fóbiás vagyok, nem tudnék behatolni egy nőbe, még akkor sem ha az a tét: lesz-e gyerekem, vagy sem, de annyira vágytunk utódok után, hogy hat hónapi szűzi életet is vállalt érte a feleségem. Én nem, mert ahogy engem ki lehetett elégíteni, annak nem akadálya a terhesség. A szünet arra kellett, nehogy más férfi magzatát hordja ki, habár – szinte kivétel nélkül mindig – óvszerrel bujálkodott. Amikor biztos volt hogy terhes, újra kezdödhettek a szép napok. Remekül viselte az állapotát, és amíg más nőnél a szexuális vágy – áldott állapotban csökken, – legalábbis azt igyekszik elhitetni a párjával – ő nagy hassal is képes volt szeretőt fogni, lefeküdni vele – mert a férfinál állatabb állat, nincs – vagyis olyan perverzek vagyunk, hogy még az kismamaság sem lehet akadálya egy alkalmi ismerős meghágásának, ha különben jó a csomagolás és a nő adja is magát. A legjobb barátaim is sorra kerültek szeretőként, csak ők nem tudták hogy én tudok a mesterkedésükről, vagyis még jobban izgatta őket a tilos. Izgalmas volt, amikor együtt ittunk, és ránéztem a szájukra – miközben arra gondoltam, nem kis önelégültséggel – a ajkaid, amellyel az övéit csókoltad, az én főnököm nyomait viselik magukon. Külön izgalmat jelentett, ha tudtam, kivel van randevúja, és ha elgondoltam, hogy a barátom nemsokára csókba kezd azzal a szájjal, nyelvvel, – sokszor az ajtónál elébe állta, hogy búcsúként szedje ki minden erőmet, de valójában azt akartam, hogy a buja fickó érezze a szája környékén a spermám szagát, azt az utánozhatatlan frissen nyit f-szagot, amit az én drága szeretőim – szerencsére – annyira imádtak. Sokszor elgondolkozom rajta: talán én vagyok az egyetlen szűz férfi, aki fantasztikus gyönyörök során át, éli életét, nemcsak imádott férj, de mintaapaként is, és aki nem cserélné el az életét senkiével. Az angolok azt mondják: a puding próbája, hogy megeszik, én a szeretkezést sosem akartam kipróbálni, megmaradtam az elképzelés szintjén, mert meggyőződésem: nem lehet jobb annál, amire – ma már tudom – gyerekfejjel felesküdtem és amely útról képtelen lennék letérni. Van abban valami felemelő, amikor az ember lenéz a nőre, akit imád, és aki a legalázatosabb szolgálatban részesíti, érzi, hogy uralkodik rajta, megalázza, de ugyanakkor úgy rajong érte, hogy majd elégeti a tűz, amelytől űzve a nagy nyelés után lehajol hozzá, hogy csókjával tisztogassa meg a drága, dolgos ajkakat. Azt hiszem úgy elegáns, ha most mindnyájuknak kérek egy italt, hiszen sokan vannak, akik még sosem kerültek ízlelő helyzetbe saját gyönyörük nedvével, pedig olyan formában ahogy nekem tálalják: mennyei csemege. Pincér!