Nem tudom akad-e férfi aki ne találkozott volna olyan kellemes külsejű, szeld, kedves és ráadásul okos növel, aki nem tudott férjhez menni. Azért tettem a tudottra a hangsúlyt, mert a szeretők általában gyönyörű, szellemesen társalgó, magas IQ- – ju teremtések, és talán mert van mire szerénynek lenniük – , szorulnak mindig a második vonalba, engedik maguk elé, vagy tűrik meg maguk előtt azt, akit többszörösen lekörözhetnének. Vannak örök szeretők, akik imádnivalók, boldogok vagyunk velük, csak éppen nem vesszük el őket, mert amikor összehozott a sorsunk velük, már foglaltak voltunk, és úgy adtuk el magunkat nekik, ahogy éppen képünk volt. Vagy azt mondtuk: válófélben vagyunk, nem bírjuk tovább az asszony rigolyáit, ha ő nem jön, akkor is fordítottunk volna a sorsunkon, vagy az esetlegest adtuk be nekik: minden lehetséges! Nem kevés férfi akad, akinek van mersze azzal a biztos vereséget jelentő mondattal kezdeni, amikor nagyvadra hajt: semmi jövöd cicám, csak macának akarlak, ünnepnapi együttlétek, teljes éjszakák nélkül, tilos utakkal, lopott ölelésekkel, de nem erőszak a disznótor. Pedig van olyan nő, akit egy ilyen kezdet sem riaszt, mert az ember amíg él, remél, és ha valóban odavan azért akivel már egy levegőt szívni is boldogság, ha elgondolja, hogy miatta bujkál a neje elöl és észvesztő gyönyör, ha – nagy néha – karjaiba simulhat, akkor vállal bennünket: pákosztos kandúrokat. Kishitű, megalkuvó nők mindig lesznek, és az önbizalom hiány legtöbbjüknek nem a külsejük – de nem is észbeli képességük miatt van, hanem mert olyanok mint a mezei virág, csendben, észrevétlen nőnek, nyílnak, és tudják: arra születtek: hogy lekaszáltassanak és barmok étkéül szolgáljanak. Nem tudom volt-e már szeretőjük: én hat viszonyban vettem részt, mióta nős vagyok. Az elsőbe mindjárt a nászút után belebotlottam, és mivel a szimpátia kölcsönös volt, nem sokat teketóriáztam. A feleségem hiján volt a vágynak, csak hagyta magát, mintha kegyet gyakorolna, vagy annak tudatában lenne velem, hogy kötelessége alárendelni magát az urának, én pedig szeretek megküzdeni a sikerért, akár veszélyt is vállalva, ha kecsegtetö a végkifejlet, vagyis nem hagytam ki soha egyetlen helyzetet sem, már ami szóra érdemes volt. Egy biztos: nem lesz a másvilágon mit az orromra húzni. Most életem alkonyán sokszor végiggondolom a mellék utjaimat. Milyen aljasak is vagyunk mi férfiak?! A feleségünket, aki tulajdonképpen egyfajta tiszteletet, méltóságot, vagy isten tudja mit nyújt a munkánkhoz, elhalmozzuk mindennel: megérdemli, hiszen a mi nevünket viseli, – ha viseli – , gyermekeink anyja, és biztosítja a munkánkhoz szükséges nyugalmas hátteret, ha biztosítja. Ám, ha nem, akkor ott vannak a gyönyörű, okos macák, akik minden szavunkra ölelésre lendülnek, akik hozzánk alkalmazkodnak, nem fordítva, akiknek sosincs – nemhogy követelésük, de – kérésük sem, akik egy bóktól boldogabbak, mint elkanászosodott nejünk a briliáns nyakéktől, mert ő úgy tartja: neki kijár, a szeretőnknek pedig puszta létezésünk is, égből hulló csodálatos ajándék. És mi visszaélünk a helyzettel, sokszor még virágra sem futja az időnkből, csak minél tovább maradhassunk vele. Ha a női lélek kiismerhetetlen, a férfiaké szinte egy rugóra jár, vagyis amikor a nejüknek vásárolják a bizsut – kötelességből, vagy kivagyiságból – egyre megy, – de hogy nem mindig olyan szívet melengető gondolatokkal – megérdemli a drága, jó vele az ágyban, részt vesz a munkámban, sikerre visz, a mindent megérdemlő szeretetével, hanem: mert a feleségek elvárják a bundát, az ékszereket, a kocsit, hisz másnak is van, miért ne lenne éppen neki?! A szeretők velünk is beérik, vagyis beérnék. Úgy örülnek nekünk ha megérkezünk a tilosba, mint sok feleség a több százezres ékszernek, és miközben hagyjuk, hogy – akár cédamódon is – szeressenek, ellazítsanak, megfogadjuk: veszünk nekik valami szépet, emlékezeteset, ami egyben értékes is, hadd bizonyítsuk legalább azt, hogy többet jelentett nekünk, mint egy mellékszereplő a házasság szövegkönyvében. Aztán – tisztelet a kivételnek – elfelejtjük, – mint a Szűz Máriának tett ígéreteinket, amit addig halogatunk a csodatétel után, amíg meg nem feledkezünk róla, vagy úgy gondoljuk: nélküle is úgy történtek volna a dolgok – és szakítunk, mert jön egy szebb, jobb, fiatalabb, vagy ha mégis rászánjuk magunkat az ajándékozásra, mihelyt belépünk az ékszer boltba, – lehetett addig bármilyen nagylelkű elképzelésünk, – mire megkérdik: mit parancsolunk, a legvékonyabb láncra, karkötőre mutatunk, mert rögtön bekattan: meg kell jeleníteni valamiképpen a költségekben az árát, és a nagy összeg szembetűnik, üzleti ajándék nem lehet, a házasság pedig szent, mert ma már nemcsak szívesebben üzletelnek olyan férfival, akinek rendben van a magánélete, mint akit bármikor elkaphat a gépszíj, csapongó, felelőtlen, – mert úgy tartják, aki a legbensőbb magánügyében nem köti az ebet a karóhoz, és döntésképtelen, állhatatlan, az a szerződéseket is megszegheti.

Az első szeretőmet nem én választottam, ő nézett ki magának, és mivel abban az irodaházban dolgozott, ahol az én irodáim is vannak, minden alkalmat megragadott, hogy a szemem elé kerüljön. Bármilyen kába voltam is, friss házasként, a rév beérés, a hátha mégsem jól döntöttem, a “te jó ég ez most egészen a halálomig fog tartani” állapottól, nem lehetett nem észrevenni. Nem az én irodámban szeretkeztünk először, hanem ott ahol ő dolgozott, mert ifjú nejem bármikor meglephetett azzal, hogy elém jön, kedveskedik, hogy bekukkant hozzám, de ő akkor túlórázott amikor akart, kis cég – kevés alkalmazott, teljes nyugalom. A takarítást reggel végezték, hivatalos idő előtt, vagyis kettesben lehettünk. Nem vihettem neki semmit. Hogy nézett volna ki, hogy pár emelettel feljebb liftezek egy üveg pezsgővel, vagy pár szál virággal? Mégis volt minden: virág gyertya, ennivaló, pezsgő. Ó, ti adakozó szívű, ti mindenre hajló gyönyörű nők! – gondoltam, amikor beléptem, és mivel tekintetem már ismerte testének minden vonalát átöleltem. Majdnem elalélt a karjaimban. Micsoda büszke gőg tudja eltölteni a férfiembert, ha érzi: a lábai előtt hever egy olyan nő mint ő?! A zsebemben ott lapult a telefon, hátha a feleségem hív, vagyis nem fenyegetett veszély, aránylag biztonságban éreztem magam. Az íróasztalon, a szőnyegen, amelyre – még arra is gondolt – selyemkendőt terített – olyan hévvel, annyi gyengédséggel adta magát, szedett ki belőlem minden férfierőt, hogy eszembe jutottak a mézeshetek, amelyek alatt: ha a feleségem egyszer is úgy ölel, sosem kerülök idegen ölbe. Csodálatos volt vele. Akkor nem sokat beszélgettünk, vagyis azt sem tudtam okos – e, de szinte beleitta magát a zsigereimbe, és mielőtt kiléptem tőle – diplomatikusan hazaszólva persze: nem is kerestél?! Nem hiányoztam? Csak most indulok, eddig dolgozott a te kis nyuszikád, és mindezt előtte. Megértette, hogy nem üthetek meg más hangot. Akinek vaj van a fején, az legjobb ha hidegen tartja, nehogy a nyakába olvadjon. Úgy csókolt meg, mielőtt kinyitotta az ajtót, hogy legszívesebben elölről kezdem az egészet, de mennem kellett, és aznap este a feleségem megsértődött: nem nyúltam érte. És nemcsak azért, mert jóllakott macska egérre sem ugrik, nemhogy olyasmire, ami mindig előtte van, hanem mert arra vártam: kezdje ő tegye velem azt, amit az a lány, aki semmit nem kapott tőlem, csak a vágyamat ébresztette fel, mégis mindent megtett hogy boldogítson. Ö nem mozdult, várta a kényeztetést, azt, hogy úgy becézzem, ahogy szoktam, aztán sírni kezdett: már nem szeretsz. Hiába mondtam: sokat dolgoztam, a hétköznapok nem olyanok, mint az ünnepek. – Rám untál! Elég keserves volt kibékítenem. Utólag rájöttem: okosabb lett volna összehozni egy nyomorult numerát mihelyt mellé fekszem, és megúszni a drámázást. Szent lett a béke, és elkezdődött az én kétlaki életem, két éven át tartó boldogságom. Soha nem ígértem semmit, és nem is mindig estem neki, amikor motelban vagy nála, találkoztunk, mert – azt hiszem valamennyien tudják – milyen boldogító érzés – halálfáradtan, ellazulni, hagyni, hogy az ölelésünkbe fészkelődjék egy nő, aki hallgat, vagy becéz, beszél, de mindig éppen azt teszi, amire vágyunk. Pár éve találkoztam vele – sosem ment férjhez, de nem mertem megkérdezni, lett volna-e alkalma rá, vagy más is csak mellékvágányként használta. Még akkor is szép volt és kedves.

A második nőt én szúrtam ki. Massszirozni járt a feleségemhez, és az ajtóban összeütköztünk. Villámcsapásként hatott rám. Semmi festék, dús szőke haj, mesterkéltség nélkül is gyönyörű arc, remek, amazoni termet, és bájos mosoly. Elég nehéz volt a közelébe férkőzni. Éppen volt valakije, amely kapcsolat persze még izgatóbbá tette a harci helyzetemet: azt mondta sosem tartana két vasat a tűzben, nem szereti a bujkálást, a hazugságot. A szeretője mégis nős volt, első perctől tudta: nem akart válni, szerette a családját, de megörültek egymásért. Akkor vetettem be először a szokásos szöveget: valami nincs már rendben köztünk, alighanem válásra kerül a sor, a feleségem néha elviselhetetlen. Ocsmány hazugság volt, hiszen ép ésszel nem válhattam volna, mert a céget az apjától, vele együtt vettem át, az volt a hozománya és tudtam, ha szakad a frigy, ugrik a jómód is, de annyira vágytam arra a nőre, ahogy ő nem akart. Aztán egymásba szerettünk, és nem egyszer megfordult a fejemben a válás gondolata is. Mégsem volt merszem megtenni, és ma már bele tudom képzelni magam a lelkivilágába, amikor megmondtam neki, hogy nem leszek szabad. Nem hagyott el, hiszen akkor már jobban szeretett ahhoz, hogy ne fogadjon el minden hibámmal, hazugságommal együtt, és három évig velem maradt. Mindezen közben született két fiam, vagyis az asszony figyelmét elterelte az anyaság, én pedig éltem mint egy gurman. Lakást béreltem, ami az üzleti kiadásokban vendégszállásként szerepelt, vagyis ha más államból érkezett ügyfél, abban mindig volt helye. Elég gyakran jöttek vendégek, vagyis kezdett terhessé válni az alkalmazkodás, hogy nem találkozhattunk bármikor, amikor úgy éreztem szétpattan az agyam, el kellene lazulnom, vágyom rá. Aztán egy ügyfél, hamarabb érkezett. Öt még ott találta, én már elhúztam a csíkot, igyekezetem haza. Találkoztak, és ez lett a vesztem. A fickó nálam több kaliberrel megnyerőbb volt, aki nem hagyta ki, az ostrom lehetőséget és bevette a várat. Vacsorázni vitte – megtehette nőtlen volt – itatta, virággal halmozta el, aztán az én vendég lakosztályomban, az én ágyamban még túl is tett rajtam. A kedvesem olyan mestere volt a szexnek, hogy sokszor azt sem tudtam hol vagyok, amikor azon mesterkedett, hogy égbe röpítsen. Anyám elkényeztetett, és valahogy bennem maradt, hogy törődjenek velem, ne nekem kelljen, – mint a pincérnek – teríteni, odarakni tányért, villát, kést, szalvétát, felvenni a rendelést és tálalni, ahogy az otthon folyt. Hiába kértem, könyörögtem, ígértem neki bármit, nem maradt velem, azt mondta, engem sem csalt meg, azt a másikat pedig szereti, felkorbácsolta a vérét, boldogság tudni hogy van, és ő másként szereti. A fickó félévre feleségül vette, de ez a másként szeretés, nem ment ki a fejemből. Sokan azt hinnék minden férfi olyan egyforma mint minden nő, csak a csalik mások, de az a fickó jó színész volt, el tudta játszani, hogy nemcsak imádja, tiszteli is, emberszámba veszi, és mindent megtenne hogy boldognak lássa öt. Nem ígért semmit, nyílt kártyákkal játszott, és győzött. Persze a házassági ajánlat mindig nyerő. Úgy éreztem adnom kell neki egy bucsú ajándékot, mert az évek során egyedül töltött karácsonyokon, olyan arcpirítóan semmitmondó ajándékocskám lapult a fája alatt, miközben a feleségemnek… de hagyjuk. Úgy gondoltam a legdrágább gyémánt karkötőt veszem meg neki. Kértem is hogy mutassanak egy párat, aztán amikor válogatni kezdtem eszembe jutott: kényelmetlen lenne számára egy ilyen drága ékszer, és semmi értelme, hogy akkor boruljon ki a bili nálam is, amikor már úgy is vége a dolognak, aztán kapott egy láncot. Szerintem a szeretőknek, az olyan nőknek akik – kényszer vagy más okok miatt – leélik az életüket másodhegedűsként, nem igen akad más az ékszeres dobozukban, mint hajszálvékony nyaklánc, karlánc, vagy keskenyke gyűrű, amihez még olyan aljas kisérö szöveg is járt: legyen ez az igaz szerelem jelképe, amely – tűnjék bár hajszálvékonynak, sosem szakadhat le.

A legemlékezetesebb szeretőm az ötödik, aki persze már harminc évvel fiatalabb volt nálam, és remekül értett az elkápráztatáshoz. Deresedő fejjel elhittem neki, nem az ilyen – olyan célzásokkal kicsikart ajándékokért, hanem mert imádni való vagyok – marad mellettem, és szeret, hoz ki belőlem mindent, amit lehet. Annyira elkábított, hogy a feleségem is rájött: van valakim. Nyomozót fogadott, lebuktam. Kijelentettem, hogy elválok. Akkor már tehettem, hiszen az együttlétünk alatt megsokszoroztam a vagyont, bőven fedezte volna a részem az újrakezdést, és már – már ott tartottam, hogy felhívom az ügyvédemet, amikor a lány bejelentette: terhes. Nem tudom mi volt bennem nagyobb a döbbenet, vagy az öröm, de elfogott némi büszkeség is: egy hatvan felé járó öregúr, aki még anyává tud tenni egy nőt, annak nagy kihívás, ha a felnevelését is vállalni meri. Nem kellett vállalnom. Egy minden erőmet kiszedő, csodálatos együttlét után, amelyen én már leendő együttélésünket ecsetelgettem: kijelentette, hogy nem vállalja a gyereket, de nincs pénze, hogy elvetesse. Adtam neki, és nem is kis összeget. Aztán egyre ritkábban jött: nem jól sikerült a műtét problémák adódtak, kezelésre szorul, ami persze mindig pénz kérdése volt, vagyis ahányszor lefeküdt velem, ötszám jegyü csekkel ment el de előtte órákig szeretkeztünk, és amit már alig mertem hinni: háromszor is képes volt csucsra járatni. Egy ilyen örjitöen buja gyönyörszerzés után, felöltözött és azt mondta: vége. A férjem nem enged ide többé. Azt hittem nem jól hallok. Addig sosem mondta, hogy asszony. – Amire vágyott, a kis üzlet össze jött, ismeretlenül is köszöni, amit adtál, de nincs szükség többé rád. Pedig jó volt veled, játszhattam, hazudhattam, engedéllyel bárcáskodhattam, olyasmiket művelhettem, amit vele soha, mert szájon csapna. Nem szeretem, de uralma van rajtam. Te voltál a szalmaszál, amibe megkapaszkodhattam. Harminc leszek, gyereket akarok, mindent vállaltam, azért, csak feleség lehessek. Az üzlet összehozása volt a kikötése. Azt hiszem ti ketten jártatok jobban, de ne ítélj el: amikor először lefeküdtem veled, még nem döntötte el, hogy elvesz – e. Egyébként a terhesség és az orvosi bajok hamukák voltak. Ne legyen lelkifurdalásod, nekem sincs, hogy megfizettettem veled mindent, mert nem igazság hogy egyik ember dúskál a pénzben, a másik még azt sem tudja megszerezni, ami járna neki, vagy amire minden csepp vérével vágyik. Anya akarok lenni, feleség, akit tisztelnek – már a státuszáért is, – akinek nem kell bujkálnia, nem kushad otthon egyedül, miközben elképzeli hogy te boldog vagy a családoddal, és irigyli a feleségeket. Te voltál a negyedik a sorban és végre jött egy balek, vagyis inkább jó üzleti érzékű vad barom, aki megmondta mit – miért. Belementem. Isten veled szívem. Ne felejts el. Ja, amikor a zakód fogasra tettem, kicsúszott belőle egy dobozka. Csodás karkötő, de nem hiszem hogy ezek után ideadtad volna, ezért eltettem! Örökké emlékeztetni fog rád! Mondtam volna, hogy a karéket nem neki, hanem házassági évfordulónkra vettem, és a feleségem nézte ki magának?! Nem volt hozzá erőm. Másnap bementem a boltba és vettem háromszor annyiért egy nyakéket a nejemnek pedig azt mondtam: túl pórias ajándék lett volna az a szerény karkötő, a velem kibírt évekért, amiben persze volt is némi igazság.