Azt hogy az emberből mi lesz, milyen pályára kerül nem mindig az akarás, sokszor a kényszer határozza meg. Talán nem volt nálam boldogabb fiatalember a világon, amikor egy évi tandijjal a bankszámlámon, beiratkozhattam a jogi egyetemre. Tudtam, hogy a második évre valót korrepetálással, mosogatással, vagy bármi mással kell előteremtenem, mert szüleim nem tudtak volna segíteni de erős voltam, egészséges, és munkabíró, s ha arról volt szó, hogy ott lehetek az előadóteremben és hallgathatom a professzorok előadásait, vagyishogy annak készülhetek, amire vágytam, semmi nem tűnt elviselhetetlen tehernek. Aztán az élet közbeszólt. Az első év utolsó vizsgáján túl voltam, amikor meghalt apám, és ott maradt három testvérem anyámmal, aki mindigis háziasszony volt, és a kisebbeknek továbbra is szükségük volt rá, hogy otthont biztosítson nekik. Nem kellett kérnie, magam ajánlottam fel, hogy otthagyom az egyetemet és állást vállalok, hogy segíthessem őket. Az önzés azonban mindig ott lapul az emberben és olyasvalamibe akartam belefogni ami nemcsak gályázást, örömet is jelenthet, vagyis a jog közelében van. Az hogy egy évet elvégeztem a karon és hogy nem véglegesen szakítom meg a tanulmányaimat, jogot adott arra, hogy kiváltsam a magánnyomozói engedélyt. A jog és a logika, – ha az élet fejtetőre állított helyzeteivel fűszerezik, válhat olyanná, hogy áthidalja azt a néhány évet, amíg kisebb testvéreim is rendszeres kereset után nézhetnek. Azért testvér az ember, hogy segítse a másikat, de a terheket is testvériesen kell megosztani. Egy barátom, akivel együtt érettségiztünk akkor már fuvarlevél felülvizsgáló irodát nyitott, amely szépen hozott neki, de a helyiség nem volt teljesen kihasználva, hiszen ma már nem emberek bogarásszák, fejben összeadással: hol a hiba, mennyit lehet visszaigényelnie a megbízónak, amiből a barátomnak is leesik a szokásos százalék, hanem számoitógépeken futtatják át az adatokat amely sosem téved, feltéve ha jól ütik be a feladatot. Megegyeztünk hogy ott indítom be az irodát, aztán majd meglátjuk: elférünk-e ketten a két szobában, vagy valamelyikünknek más után kell néznie. Én nem voltam túl bizakodó, vagyis inkább a nyomozásnak csak a jogi része érdekelt, nincs bennem kopó természet, tehát biztos lehettem benne, hogy kettőnk közül én leszek az, akinek nem lesz szüksége terjeszkedésre. Kitettem a cégtáblát a kapura és a felsőbb évfolyamok tankönyveibe mélyedve, a sült galambra vártam. Egy hetet adtam magamnak: ha addig nem akad veréb, aki rám biz valamit, elmegyek tányért mosogatni, de a családnak élnie kell. Ugy látszik a szájreklám a legeredményesebb, mert baráti körben hamar híre futott, hogy az ügyvéd úr – így hívtak mióta tudták minek készülök – nyomozást vállal, vagyis mindent kiszimatol, amit a törvény nem tilt, csak megbízást kapjon.

Második nap már befutott egy – két feladat, de csak olyan, hogy szerezzek a harmadik államból iratokat, vagy kutassam, fel egy nem túl nagy örökség kedvezményezettjét. Nekiláttam és mihelyt az ember nem érzi feleslegesnek magát, mindjárt jobban telik az idő is. Mire letelt az első hónap már folyamatosan kaptam a megbízásokat, mert ugy van ez, mint a nagybátyámmal, aki orvos, és amikor kezdőként egy kis településre került, első betege egy méhen kívüli terhes nő volt, aki irtózatos hátfájásról panaszkodott, de ö felismerte a bajt, és azonnali műtétre küldte, megmentve vele az életét. Kis településen a jó és a rossz hír egyaránt szárnyon jár, és azzal az eltalált, – de a beteg által nehezen hitt – diagnózissal megcsinálta a szerencséjét. Így volt ez velem is: akinek sikerült gyorsan és jól elintéznem amivel megbízott, el – elejtett egy – két elismerő szót, és az emberek jöttek, a bevételem nőtt, s már az is megfordult a fejemben, hogy egye fene az egyetemet, akinek jó jogérzete van, az diploma nélkül is lehet hasznos tagja a társadalomnak, s az anyagiakban is megtalálhatja a számítását. De az efféle gondolatokat elhessegettem magamtól. Egy évet dolgoztam egyedül, aztán a húgom leérettségizett és természetes volt hogy odajöjjön mellém. Az öcséin is bejártak mert apróbb megbízásokat el tudtak végezni. Talán tudatosan, vagy tudat alatt, de nemcsak a sok munka, inkább az egérút, a szabadulási vágy vetette oda velem a testvéreimet. Egyrészt logikus volt, hogy amíg van dolgos kéz a családban, – ráadásul bárkinél megbízhatóbb – , miért foglalkoztatnék mást, azonkívül ha egyszer visszakerülhetek az egyetemre, nem kell eladnom a céget, a család viheti tovább, – s ha belejönnek – , sikerrel – hiszen engem mindig ott érezhetnek maguk mögött.

Két év múlva folytathattam a tanulmányaimat, de az irodát sem hagytam magára. A kettő remekül kiegészítette egymást, és ugy éreztem, sínen van az életem, a jövöm, a boldogulásom. Szünidőben természetesen minden szabad percem az irodában töltöttem, de szükség is volt rám, mert a remekül végzett munka, amelybe persze a jogi tanácsaim is besegítettek, egyre több embert kívánt. Éppen az irodában ültem, mindenki kirajzott, még a legkisebb húgom is, – aki akkor már gépelt, és ellátta a titkárnői feladatokat – , amikor belépett egy nő. – Miben segíthetek? – kérdeztem miután hellyel kínáltam. Hogy őszinte legyek sosem néztem meg jobban az ügyfeleimet, mint amennyi megfigyelés ahhoz kell, hogy ha újra jön – ráismerjek. – Találja meg a férjemet! – A férjét? – Igen! Embert még nem szerettek ugy, mint öt én, és sosem lehetek boldog nélküle. – Megértem asszonyom, de támpontokra volna szükségem. A rendőrségen jelentette már? – Nem! Szeretném őket kihagyni ebből. Nem akarok nevetségessé válni, Nem túl kellemes érzés, ha az embernek így kell előkerítenie hites urát. Megértem asszonyom, de akkor is kérek személyleírást, esetleg fényképet, és avasson be, merre lehet, hol keressük, ugy értem… biztos-e hogy él? – Holtbiztos! – vágta rá asz asszony… – Ezt ugy mondta, mintha az imént vált volna el tőle. – Sosem lennék képes elválni tőle… gondolatatban. Nem számit mennyibe kerül, csak tegyen meg mindent, hogy boldog lehessek. – És az ö boldogsága? Eszébe sem jutott, hogy ha valaki kitör egy kötelékből annak oka lehet? Talán akadt valaki, aki… – Nem akadt! Tudom hogy senkije nincs. – Akkor beteg… vagy… vak? Már elnézést, de mióta itt ül már volt időm alaposan megnézni magát, és ugy gondolom, aki egy ilyen asszonyt, persze csak a külalakjára értem, elhagy az vagy bolond, vagy… – Nem bolond! Eszes, okos, csodálatos férfi! – Asszonyom már elnézést, de maga – se lát se hall – az érzelmétől, vagyis…. – Ne engem analizáljon, öt keresse! – mondta és átadott egy fényképet. Jó képű fickót ábrázolt. Feljegyeztem a személyi adatait, és a nő elment. Jó darabig néztem utána, aztán odatettem a húgom asztalára a dossziét, hogy iktassa és meglátjuk ki indul el az ügyben. A napok múltak, lelepleztünk jó pár házasságtörőt, – ahogy a nagykönyvben elő van írva – , két tanú jelenlétében, előkerítettünk megszökött papagájt, kutyát, cicát, fotókat készítettünk a félreltipegö asszonykák egész soráról, de az a férj, csak nem került elő. Pedig napirenden volt, magunknál hordtuk a fotóját, mindenfelé kérdezősködtünk. A nő is szinte naponta hívott telefon. – Megvan már? Személyesen is többször érdeklődött, és mindig ugy kifogtam, hogy olyankor jött, amikor ott voltam az irodában. Égett a képem. Már – már azon voltam, hogy visszaadom a megbízást, mert amit egy hónap alatt nem sikerül elvégeznünk, azt már csak az idő oldhatja meg, és hiába kértem: vonja be a rendőrséget is a keresésbe, hallani sem akart róla. A végén még bajom lehet belőle, hogy a tapogatózásommal akadályoztam a hivatalos eljárást. Azon a napon is éppen ott ült, amikor csörgött a telefon és egy férfihang engem kért. – Hallom, hogy keres a feleségem. Közölje vele, hogy abbahagyhatja a kutatást, eszem ágában sincs visszamenni hozzá. Ha idejön, akár a szemébe is mondom. – Adjam át a kagylót, uram? – Nem! A mi dolgunk nem telefon – téma, de kísérje ide a Hiltonba. A 2o4 – es szobában vagyok, és legalább tanúja is lesz annak, amiben megállapodunk. – Tehát válni akar? – Mondtam hogy nem telefontéma. Egy órán belül legyenek itt, mert később nem biztos hogy a nyomomra lelnek! – mondta, és letette a kagylót. A nő láthatóan izgalomba jött a hírtől, ami – ha lehet – még szebbé tette. Nagyon szeretheti azt a férfit, és kemény órának néz elébe – gondoltam miközben elbűvölve néztem.

A szálloda halljában megkért, hadd menjen előre. Nem akartam akadékoskodni, hiszen az a férfi azt kérte, hogy ketten menjünk, de végülis odakísértem a lifthez. Tíz percig tartott a türelmem, aztán utánamentem. Kopogtam a 2o4 – es szoba ajtaján és a női hang szabad – jára beléptem. Ott állt a szoba közepén és ugy nézett rám, mint a gyerek, ha tudja hogy rossz fát tett a tűzre. – És a férje? – Nincs férjem! – mondta és leült. – Ezt meg hogy érti? Azt mondta keressük meg a férjét… és mi… – Üljön le és hallgasson végig. Amit mondtam az igaz. Szeretek egy férfit, akinek fogalma sincs arról, milyen érzelmeket táplálok iránta. A évfolyamtársa és egy közös fotón láttam meg, aztán titokban lestem rá, csak felőle kérdezgettem, és mivel Mindigis reálisan néztem az életet, tudtam, hogy nem rendelkezem olyan elsöprő munícióval, mint nő, hogy felvehessem a versenyt az olyan lányokkal, akik nap mint nap láthatják, partikra hívhatják, randevúzhatnak, vagy lefekhetnek vele. Nem vagyok világszépe… – Téved! – szóltam közbe önkéntelenül. Maga az a fajta nő, akinek kisugárzása van, ahogy nagyanyáink mondták volna: bűvköre. Magára oda kell figyelni, és érdemes is rá. Talán az önbizalom hiánya hátráltatja abban, hogy odaálljon a férfi elé, vagy ugy rendezze a dolgokat, hogy ne tudjon kitérni egy találkozás elöl, amelynek folytatása lehet. – Én – Én is így gondoltam! – mondta a lány és kérte, hogy bontsam ki a pezsgőt, mert most hogy kiönthette a lelkét, kiszáradt a torka. Ahogy buggyant a pezsgő az első pohárba, leesett a Husz centes, vagy legalábbis kezdtem hinni valami örült feltételezésbe. De nem szóltam. Nem akartam elrontani a játékát, mert mi más az, amikor egy figyelemreméltó lány ilyen módon akar… – Egészségére! Van még valami feladatom az ügyben, ugy értem elintézettnek tekinthetem a megbízását azzal, hogy kiöntötte nekem a lelkét? – Csodálatos érzés volt elmondani, és a pezsgő is kellemes. Ha tudná mennyire vártam erre a percre! – És miért kellettem ide én, amikor – gondolom – a kedves papának van mit a tejbe aprítania, ha ilyen szobát tud bérelni a Hiltonba, megbízhat egy magánnyomozót, csak hogy a bolondját járassa vele, és megnyerhet egy fogadást, mert gondolom, nem maga akarja learatni az ötlet sikerét. – Sikerét – nézett rám szomorúan. Hiszen semmit nem értem el vele. – Akkor adjon megbízást még valamire: mondja meg hova menjek, ki elé álljak és ha magának nehezére esik, én mondom el annak a fickónak, amit az imént elsorolt. – Azt, hogy szeretem? – Azt hogy imádja, hogy nem tudna élni nélküle. Megértetem vele, hogy ö a világ legszerencsésebb fickója, mert aki velem mindezt üzeni csodálatraméltó teremtést, aki érdemes rá, hogy önmagáért szeressék, hogy időt kapjon a megismerésre, habár a szépség tág fogalom. Van amire ránézünk és azonnal megbabonáz bennünket, és van amit csak akkor találunk szépnek, ha megismerjük, megszokjuk, analizáljuk, megszeretjük. – Végig sem hallgatná! – mondta a lány reményvesztetten – Félreismeri a férfiakat. Nem mind tör a gyors sikerre, és van aki komolyan gondolja az érzelmeket. Szerintem akit maga szeret, az méltó arra, amit érez iránta, és ö lesz a legboldogabb, ha megtudja, hogy odavan érte, s kimondhatja végre, hogy ö is imádja magát. Talán azóta mióta először meglátta… – Nem látott! – pirult el a lány. – De igen… az irodájában, amikor megbízta azzal, amit csak önmagában találhatott meg, vagyishogy kutassa fel a férjét. Itt vagyok, persze nem mint férj, hanem mint kíváncsi, érdeklődő férfi, aki nem akarja kihagyni a nagy lehetőséget, hiszen nem mindig a meggondolt, késleltetett lépések a jók, néha oda kell figyelni az örült ötletekre, édes csodákra, és mindre ami széppé teheti az életet, boldogságot adhat. Maga sir? – kérdeztem és odaléptem mellé. – Szégyellem magam! – suttogta. – Sose restelkedjék hiszen ha nem azzal az ötlettel, hanem valami más megbízással keres fel, én is bátrabb vagyok, vagyis, minek tagadjam: sokszor eszembe jutott az örült fickó, aki képes egy ilyen asszonyt elhagyni… Csodálatos csók volt. Sosem éreztem még olyan jóízűnek, annyira boldogítónak a női ajkakat. Tudtam, hogy egy életen át beérném vele, sosem lennék képes ráunni, és ahogy magamhoz öleltem, ahogy belesimult a karjaimba, és később ahogy észvesztő tűzzel, szinte a szánkkal vetkőztettük le egymást, az biztos jel volt, hogy amit érzünk nem fellángolás, hanem jól megrakott, sokáig égő, halálig parázsló érzelmi tűz. Csodálatos volt az éjszaka, és a további napok, hetek – évek is. Képtelenek lettünk volna a diplomáig várni, ezért megesküdtünk, és azóta sokszor eszembe jut, hogy mi mindennek köszönhetem a boldogságom, ami mesébe illő. A családomnak, aki kikényszerített az egyetemről, a nyomozóirodának, a szerelmesem találékonyságának, mély érzésének, amely olyan örült ötletre sarkallta, ami másként is elsülhetett volna, és a szerencsémnek, amely mellett – hála a sorsnak – nem mentem el, éltem a lehetőséggel és sosem bántam meg. A fénykép nem a bátyját ábrázolta, hiszen öt felismertem volna az egyetemről, hanem egy rokonfiút, akit azóta is drága kerítőmnek, csalimnak hívok, mert sokszor elnéztem, hol haraggal, hol elképedve, amíg az ügyben eljártunk: és valahogy mindig oda lyukadtam ki, hogy annyi mindenben hasonlít hozzám a fickó: a haja, a szeme színe, a kicsit túl magabiztos mosoly a szája sarkában, jellemző volt rám, vagyis inkább hitet kerestem benne arra, hogy akit kerestet, az akár én is lehetnék. Csak egyvalamiben volt más a kis unokasógor: falta a nőket, és nem hiszem, hogy lépre lehetett volna csalni, egy olyan kedves, de mégis bizonytalan kimenetelű csellel, amivel engem a gyermekeim anyja levett a lábamról. Áldja meg az isten a merszéért a hitéért, a kitartásáért, mert olyan mindegy ki választja a másikat, fő hogy két megfelelő ember, egymásra találjon.