Elgondolkoztak már azon, mi a szeretni szó igazi értelme? Aki szeret, az mindenáron boldognak akarja látni azt, akiért a szíve ég. Mindenáron! Mert mit számit az olyan szerelem, amely csak félt, irigy a nő minden mosolyára, mozdulatára, szavára, ami más férfival kapcsolatos, és a sok példálózással, vagy gyanúsítgatással tönkre teszi nemcsak az imádott nő, de saját életét is. Megalkuvás nélkül nincs boldog élet – mondta apám, a házasságra értve, amire nézve valóban igaz, mert az a fajta közös élet, vagy egyik fél számára jelent teljes alárendeltséget, vagy mindketten megalkusznak, elfogadják egymást olyannak, amilyenek. Én fura kiskölyök voltam. Magával ragadott, szinte megszédített a szépség. Eleinte csak a virágokra, csodálkoztam rá. Szerettem nézni, ahogy a kertben kinyílik a bimbó, és nem értettem, honnan szedi gyönyörű színeit, és honnan tudja, hogy neki éppen olyan színekben kell pompáznia. Tavasszal kába voltam a természetadta szépségektől: percekig ültem a menyasszony és koszorúslány ruhába öltözött gyümölcsfák alatt, és elhatároztam: sosem szeretek majd olyan lányt, akinek láttán nem akad el a mások szava. Ha ehhez hozzá veszik hogy nem vagyok amorózó alkat, hogy inkább belül vagyok figyelemreméltó, mint kívül, vagyis ha hangot adhatnék az áradozásnak, ami a szépség láttán lelkemben sarjad, egész nap be nem állna a szám, és újabbnál újabb bece szavak nyílnának ajkamon. Ezt anyám mondta rólam, de ki ismerné jobban a fiát, mint aki világra hozta. Ahogy nőttem a szépség iránti vonzódásom egyre erősebb lett. Az iskolában igyekeztem olyan kislány mellé kerülni akire a többiek is csurgó nyállal néztek, és mert aki tudja, hogy van mire, az legtöbbször fel is vág, megpróbáltam elviselni a kis beképzeltek rigolyáit, kedvükre tenni, szolgálatukra állni. Romantikus voltam, akár egy lány, és nem is szégyelltem bevallani. Úgy gondoltam, jön majd egy gyönyörűséges tündérkirálynő, aki nekem nyújtja a kezét, és én boldogan szolgálom életünk végéig. Az, hogy a gyönyörűséges tündérkirálynök nem olyan fickóra vágynak, mint én, eszembe sem jutott, mert akiben hit van, az szinte a kirakatüvegen át is ki tudná szuggerálni az annyira vágyott tárgyat. Sosem próbáltam, de hittem hogy nincsenek csodák, minden elérhető amire az ember teljes szívével vágyik, és amiért mindent elkövet. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy a tündérkirálylány ott él a szomszédunkban, ványadt, pipaszár lábu, copfos lány alakjában, aki mindig bosszantotta bátyjait, vagyis a játszótársaimat. Már – már utálni kezdtem az elkényeztetett kis békát, amikor bomlásnak indul a bimbó, és mire észbe kaptam, egy gyönyörűséges leány lett a valamikori ványadtkából. Attól kezdve egy levegőt akartam szívni vele, kedvébe jártam, megvédtem a bátyjaitól, lemondtam minden olyan kedvtelést, amiben ő nem vehetett részt, és imádtam, ahogy egy szentképet imád az ember. Csak szólni nem mertem arról amit érzek. Aztán jött egy fickó. Daliás volt, behízelgő stílusú, és ráhajtott az ideálomra. Attól kezdve elefánt lehettem volna a társaságukban, amiről nehéz szívvel bár, de lemondtam, mindig tudva persze, hol vannak, merre járnak, sőt azt is, mit csinálnak. Fura a női lélek. Mivel évek óta védelmembe vettem, és hitte, hogy semmit nem jelentek neki mint nő, igaz barátja vagyok, mindent elmondott nekem, miközben arról fogalma sem volt, hogy amikor a csókjaikat ecsetelte, mintha kést forgatott volna a szívemben. Már ki volt tűzve az eljegyzés napja, de csak a pettingnél tartottak, mert az én Kincsem, kötötte az ebet a karóhoz. Azt mondta, majd ha a menyasszonya lesz, történhet más, de addig, elégedjen meg, hogy simogathatja a melleit, hogy ruhán keresztül egymáséhoz dörgölik az ágyékukat, és egyéb szívhasogató izgalmas dolgok. Már – már a világgá menés gondolata is megfordult a fejemben, vagyis alig vártam hogy megkapjam a diplomám és állást vállalhassak, valahol a világ végén, ahol nem kell végignéznem, hogy teszi tönkre egy nagyképű fickó az én csodalényem hamvas lányságát, mert figyeljék meg uraim: a nőn meglátszik, hogy ártatlan-e még. Mások lesznek a vonásai, megasszonyosodik, és valami fura borongás, vagy a birtoklás, a révbe érés gőgje ül ki az arcára.

Másnap lett volna az eljegyzés, én készültem új munkahelyemre, de fogalmam sem volt mit rakok a bőröndökbe, képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy vége az életemnek, és ha öt elveszítem, csak a munkában lelhetek örömet. Aztán nyílt az ajtó, berohant rajta ő, a nyakamba borult és elsírta: felhívta egy női hang, hogy hova menjen ha látni akarja, hogy csalja az akiről azt hiszi, szereti. A látvány szinte letaglózta, mert a jóakarója remekül időzített, és pontos útmutatóval szolgált… áldja meg az isten érte. – Elvennél engem feleségül? – kérdezte amikor lecsendesedett a sírása. Hirtelen szólni sem tudtam, mert azt hittem nem jól hallottam. – Veled akarok menni, nem akarom hogy bocsánatért könyörögjön, mert félek, megbocsátanék neki. Vigyél magaddal… vagy nem szeretsz, egy kicsit sem? Mit mondhattam volna minderre. Kézen fogtam, odaálltunk a szüleink elé. Apám úgy nézett ránk, mint aki beteljesedni látta azt, amitől féltett, vagyishogy olyan párt választok magamnak, aki mellett beleörülhetek a féltékenységbe, és akit úgy sem leszek képes megtartani. Áldásukat adták ránk, a lány szüleivel nehezebb dolgunk volt, mert a hűtlen, vagy csak éppen normálisan élő ifjú jóval vagyonosabb volt, mint én, apja gyárában kezdett, vagyis lett volna mit a tejbe aprítaniuk, velem viszont nulláról indulhatott a szépséges lányuk.

Öt évet átugrok, ami számomra maga volt a mennyország, ha – jó gazdaként – mindig úgy néztem a kincsemre, mint akit elveszíthetek, igyekeztem a kedvébe járni, úgy szeretni, olyan furfanggal és hévvel, gyengéden, vadul, mikor mivel akartam felrázni végre, hogy megmaradjon mellettem. Éreztem, a régi szakítást még el tudtam volna viselni valahogy, de mikor belekóstol az ember egy gyümölcsbe, és csodás ízűnek érzi, képtelen lenne lemondani az élvezetéről. Soha nőt még gyengédebben nem tettek asszonnyá. Két hétbe telt, mire ura voltam a helyzetnek, és több hónapba, mire hangot adott ki közben, de mi csodálkoznivaló van ezen? Aki nem szexmániás, az a szívével várja az orgazmust, azt akarja, hogy azon keresztül érezze a régen vágyott, észvesztő kéjt, és aki nem szeret, vagy legalábbis nem szenvedéllyel, az nehezen éri el, hogy ráérezzen a szeretkezés igazi izére. Türelmes voltam hiszen égett érte minden porcikám, és a második év végén már nem mindig nekem kellett kezdeményeznem. Madarat lehetett volna fogatni velem. Aztán jött egy boldog év, majd valami azt súgta: nem vagyok elég neki. Hiányzanak a bókok, a sorban álló udvarlók, a csodavárás ami minden emberben jelen van. Akkor lettem úrrá önmagamon és bizonyítottam be, mennyire szeretem. Észrevettem, hogy a főnököm, az ügyvédi iroda feje, milyen vágyakozva néz rá, ha együtt lát bennünket, és azt is, hogy a daliás, őszülő halántékú elegáns úr, neki sem közömbös. Nős volt, de aki valamit igazán akar, az apróságokra nem ad. Egy alkalmas pillanatban felajánlottam a főnökömnek… a feleségemet. Nem pénzért, csak azért, hogy megtarthassam, hogy mellettem maradjon. Hadd játsszon a gyerek, mondták amíg kicsik voltunk, vezesse le az energiáit, próbáljon ki mindent, amiről azt hiszi boldogitja, aztán majd lecsitulnak a balga vágyak. A főnök úgy nézett rám, mint aki rosszúl hall, de én nem hagytam szóhoz jutni. Bízza rám. Semmit nem tud meg. csak ketten tudunk majd mindenről. Hívja fel telefonon. Most. Mondja el hogy tetszik magának és ha kölcsönös a szimpátia, hova menjen. Jól meggondolta? – kérdezte még mindig ugratástól tartva a sztárügyvéd. – Igen uram! A feleségem első telefonra ráállt a randevúra. Ha azt hiszik nem fájt, tévednek, de egyben megnyugvást is adott, ha ilyen könnyű Katát táncba vinni, akkor nem ellenem van kifogása a testének, hanem változatosságra vágyik, azt akarja hogy más is szépnek tartsa ne csak én, a hiuság dolgozik benne, semmi más. Aznap semmit nem vettem észre rajta, de reggel miután megcsókoltam: minden izgalom nélkül közölte: este a barátnőjénél lesz lánymuri, nem tudja mikor jön haza. Fel sem ajánlottam hogy érte megyek. Minek kényszeríttettem volna hazugságra. Felragyogott az arca, úgy látszik másra számított. Életem leghosszabb órái teltek aznap este. Jóval elmúlt éjfél, amikor hazaért. Semmit nem lehetett észrevenni rajta. Odajött, leült az ágyam szélére, és nézett, aztán gyönyörű szemeit elöntötte a könny, és csak annyit mondott: de jó, hogy te vagy nekem. Ennyivel is boldogan beértem volna, de ő letusolt és utána szinte bedobta magát a karjaimba, mint aki vezekelni akar, és úgy szeretett, úgy adta magát, mint addig soha. Másnap a főnök is megköszönte, de biztosított, hogy tartotta az ígéretét, a világért el nem árulná, hogy én tudok a kapcsolatukról. Sokáig találkoztak és én olyankor boldog voltam, mint a bibliai Lázár, aki koldus volt a mások lakomáján, de akinek az alamizsna is jóval felülmúlta azt, amit addig díszebédként élvezhetett. Aztán a főnök neje gyanakodni kezdett, és új partner után kellett néznem. Ha partira mentem mindig azt figyeltem, ki kelti fel a feleségem érdeklődését, és milyen viszonzásra talál. Mindig vette a lapot, akit figyelemreméltónak talált, és attól kezdve minden energiámmal azon voltam, hogy megismétlődjön az, ami a főnökömmel történt. Akadt a kiszemelt lovagok között nötlen is, de mielőtt összehoztam őket, leellenőriztem, és csak megrögzött agglegénnyel hoztam össze, mert ahol két házastárs nehezíti az összekerülést ott kisebb veszély fenyeget, mint ha egyik partner szabad, és beindul attól amit a feleségem nyújtani tud. A sextudása egyre fejlődött, olyasmikre vetemedett amikor egy egy randiról hazaért, amit álmomban sem reméltem volna, és olyan vad erotikával, olyan buja vággyal próbált kedvemre tenni, mint amikor egy gyerek rosszat csinál, tudja hogy vaj van a fején, és ki akarja engesztelni azt, akit szeret. Tíz év telt el, ilyen felemás helyzetben, és egyre inkább éreztem, hogy kötődik hozzám, hogy nélkülem el sem tudná képzelni az életét, talán, mert soha egyetlen szóval sem kérdeztem: hol járt olyan sokáig, miért megy el, miért nem mondja le a találkozót, ha velem kellett volna jönnie valahova. Az ember jobban vonzódik a tiloshoz, nagyobb varázsa van annak, ami azért is izgalmas, mert kitudódhat, baj lehet belőle, és az izgalmat sokan szeretik.

Egy reggel odabujt hozzám a kedves és azt mondta: mégsem megyek el ma este. Nincs kedvem. Siess haza… olyan jó veled. Tudtam, hogy randevúja van, előttem beszélte meg a szerencsés fickó, és azt is, hogy megígérte: ott lesz. Nem is tudom pontosan mit éreztem. Riadalmat: mi lesz ha rájött a mesterkedésemre, és ezentúl saját maga nézi ki a kapitális bikát. Mi lesz ha nem tudom hol van, kivel van, mi történhet vele, mi lesz ha nem érez kötelezettséget arra, hogy hazajöjjön oda, ahol várok rá. Hiába próbálkoztam, nem mondott igent senkinek. Még jó, hogy a férfiak titoktartóbbak mint a nők, különben az egész város rajtam röhög, miként próbálom eladni a feleségem kegyeit, ingyen. Az esték, és az éjszakák minden félelmet kiűztek belőlem. Ugyanolyan vadul szeretett, ugyanúgy becézhettem, kedvére tehettem, mint addig, ha éppen jóllakottan ért haza. Aztán két hónap múlva a fülembe súgta, hogy gyerekünk lesz. Biztosan a mienk, hiszen tudtam, hogy közben senkivel nem lehetett. Olyan volt előttem akár egy pohár tiszta víz. A fiunk után még egy lányunk született, és eltelt öt év, amikor észrevettem, hogy kevés vagyok neki, hogy úgy érzi elfut mellette az élet, lehervadt az arcáról, a sokak által dicsőített szépség, és olaj kellett volna neki a tűzre. Az egyik kollégámat ugyancsak figyelemre méltatta. Nem igen szokott bejönni hozzám, de akkor többször megtette, míg végül is elő álltam a farbával, és összehoztam a randit. A hapsi meglepődött: a fiukat szeretem. Azért vagy hát olyan szép? – néztem rá, mert azt már megfigyeltem a homoszexuális párok egyik, – néha mindkettő, figyelemreméltó külalakú. Mintha véletlenül hoznám szóba, megemlítettem otthon, hogy a kolléga meleg. A feleségem elszomorodott, de csakhamar talált egy partin más vadat, és elölről kezdődött minden. Én a feleségét ingyen felkínáló, sőt a randevúkon falazó férj, és az egyre inkább kiviruló feleség, aki sosem volt hálátlan, amikor hazaért. A gyerekek nőttek, az anyjuk kurválkodott, ahogy más otromba lelkű férjek mondanák, de csak az alapviccre gondoljanak: jobb egy jó üzletben feles társnak lenni mint egy rosszban tulajdonosnak. A gyerekek nőttek, mi voltunk a legboldogabb család, csak akkor fogott el némi zavar, ha társaságban olyannal akadtunk össze, akinek a feleségem megvolt, de mivel úriemberekkel kezdtem mindig, még a nejem sem vehette észre, hogy mi ketten bűntársak, vagy szövetségesek voltunk az ő boldogításában. Kevés férj mondhatja el magáról, hogy a felesége minden kapcsolatáról tudott, hogy azt ismétlésként, vagy még rátéve egy lapáttal, ő is végigélvezte vele.

A szex olyasvalami, ami egy nőnél sosem veszít az értékéből, nem fogy, mint a férfipotencia, inkább növekszik a bókoktól, az új test, más érintésétől, a simogató kezektől, a más ízű szájtól. Persze a férfi potenciát is karban lehet tartani, úgy, mint ő az enyémet, mert ugyan ki tudna fadarab maradni, amikor egy titkos légyottról hazatérő asszony kezelésbe veszi és tudván tudja, hogy jóvá akarja tenni azt amit, ellenbe vétett.

Ma is remekül bírom magam, és ma sem hagyom ácsingózni a feleségemet. Már elmúlt ötven de még mindig gyönyörű, ám ma már anyagi áldozatot is hoznom kell azért, hogy boldogítsam. A fiatal férfiak érdek nélkül nem kezdenek kapcsolatot, és egyetlen alkalmat sem vállalnak ingyen. Az én drágám eddig mindig megkapta, akire vágyott és – biztosan tudom nem bánta meg az ifiúr, mert ha úgy lett volna, nem akar újra, és újra találkozni vele, ingyen. Hát ilyen is az élet uraim, és aki igazán szeret, aki meg is akarja tartani azt, akivel le szeretné élni az életét, annak pótolnia kell a fogyatékosságát, mert a világ legszebb férfija sem tetszhet minden önnek, és sosem árt a változatosság. Amit akartam sikerült: a feleségemet boldoggá tettem, és ő sem mondhat mást. A világ legboldogabb asszonyának tartja magát, és mellettem élte meg ezt a teljes életet. Nem hagyott el, nem kellett lemondanom róla, és nem rágott a féltékenység, hiszen mindig tudtam hova megy, miért, kivel, és azt is: ha hazaér, én sem maradok hoppon. Könnyen viseli el az ilyesmit egy férfi, ha olyan csodálatosan szép nő lehet a párja, mint ő, és annyiszor hallja: senkivel nem élhetnék ilyen teljes életet, mint veled.