Azt hiszem keveseknek mondanék újságot, ha kijelenteném, hogy igaz amit hallottak rólam, vagy netán látnak rajtam. Én nem vagyok olyan férfi, mint Önök, hanem hogy ne használjak egyéb és általunk nem túlságosan kedvelt jelzőt: másmilyen. A másságot mindenkiben tisztelni illenék, de ezt mi, akik ilyen vagy olyan szempontból kisebbségben vagyunk, nem igen tapasztaljuk. Nagy az előítélet, és az egyneműek vonzalmát nem tudják hova tenni: vannak akik betegségnek, mások parázna, kéjenc eltévelyedésnek hiszik, és akadnak, akik nem értik, mit akarhat egyik jóképű férfi, a másiktól amikor úgyis olyan sok a tengő – lengő, társtalan lány, vagy csinos asszony? A jóképű szót azért használtam, nehogy valaki is azt higgye, aki más mint a többi férfi, azért olyan, mert kisebbségi érzése van a külalakja miatt, vagyis reménytelen volna a nőknél való próbálkozása. Mi, legalábbis szerintem ugyanolyan képességű férfiak vagyunk, mint akik nem lógnak ki a sorból, csak így vagy úgy, ilyenek lettünk, vagyis másmilyenek. Sok hasonló sorsú férfitársam elmesélte már, mi tette, vagy tehette olyanná, amilyen, de nincs két egyforma ok. Vannak feltételezhetően nagyban közrejátszó események a fiuk életében, de én inkább azt hiszem el, hogy magunkkal hoztuk a másságunkat, amikor világra jöttünk.

Szüleimet nagyon szerettem, és azok is mindhárom gyermeküket, mert van még két húgom, akik nyílt nyavalygásaikkal, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ne akarjam az ö nemüket, hogy elborzasszanak a női kellemetlenségektől. Tudom, hogy sokak számára hihetetlenül hangzik, de engem irtózat fog el, ha a női ciklusról hallok. Ejtsék bárminek a dolgot, számomra a legundorítóbb szó a világon, és ugyanúgy nem tudok megbarátkozni, vele kapcsolatos hirdetéssel, az áruikat dalolva kínáló cégek reklámjaival. Mindkettő gyomorfelfordító, és azt hiszem nemcsak visszatetsző. Számomra még szobrokon, festményeken is taszítóak a női emlők, hiszen a húgaim naponta nézték, méregették, simogatták, nő – e, és ha igen, mekkorát. De ez még nem lenne ok arra, hogy elforduljak a nőktől, hiszen egyébként szeretem a húgaimat, amíg nem hozzák szóba azt, hogy ők nők, és mint olyanok, miben különböznek tőlem. Imádom a gyerekeiket, de hallani sem tudok arról, mennyit kínlódtak, amíg a világra hozták őket. Az élet mocsokban születik, és szerintem nem való a férfi, apai minőségben a szülőszobába, még ha ezerszer úgy szereti is a feleségét, ahogy állítja. Tudom, már ezen a ponton sokan gondolják önök közül, hogy kóros eset vagyok, és legjobb volna, ha egy pszichoanalitikusnak fejteném ki a véleményemet. Nem tehetem, mert amit elmondok, egy pszichológus meggyőződése, vagyis hogy még érthetetlenebb legyen minden: pszichológus vagyok. Vannak az életben ilyen ellentmondásos dolgok, például a szüzességet fogadott papok, akik fittyet hányva fogadalmuknak, úgy, vagy még szertelenebbül élnek, mint más férfiak, s ha a hívők rajongását van is erejük visszautasítani, – tisztelet a kivételnek – mindig kéznél van nekik a házvezetőnő, aki nemcsak főzni tud, de amúgy is képes rendben tartani egy férfit. Mindazonáltal senkit nem akarok bántani. Ők választhatnak, amikor arra a pályára lépnek, de nekem nem volt más lehetőségem, ezt az utat kell járnom, amíg csak élek, és legyek őszinte uraim? Ahogy itt hallgattam az önök őszinte megnyilvánulásait saját életükről, nem is nagyon bánom, hogy másmilyen vagyok.

Alig lehettem öt éves, amikor elbújtam a gardrób szekrényben, amelynek olyan ajtaja volt, mint a zsalugáter, vagyis ki lehetett látni rajta. Imádtam oda bújni, mert anyám ruhái, a drága anyaillat, meseországba röpített. Akkor azonban lehet, hogy teljes fordulatot vett az életem. Ahogy ott álmodoztam, anyám ruháit arcomra simítva, bejöttek a szüleim. Jól láttam őket. Megálltak nekem oldalt és csókolózni kezdtek. Előttünk sosem csókolóztak szájon, csak puszilkodtak, ahogy minket is megcsókoltak, de attól a csóktól kivert a veríték. Már – már kiáltani akartam, hogy hagyd apa, mert megfullad szegény, amikor anyám háttal nekem letérdelt és matatni kezdett apám nadrágján. Ö szemben állt velem. Csendben voltak… végtelennek tűnő csendben. Csak apám arcát láthattam, amelyre kiült, valami földöntúli, gyönyör, olyan boldogság, amit még sosem láttam élő emberen. Kezei anyám haját simogatták, és olyan érzésem volt, csak azért tartja két marokban a drága fejet, hogy kedvére tegyen, meg ne futamodjék. Amikor mély sóhajok után, szinte összerándult, hagyta még anyámat térden maga előtt, majd, amikor lenézve rá, felemelt arcába nézett elmosolyodott, mint aki rajong azért akit lát, és lehajolt hozzá hogy magához emelve, elvesszenek ajkai anyám szájában. Örjitö látomás volt. Szinte megbénultam az élmény hatására, és furcsa melegséget éreztem az ágyékomban. Nem kellett odanyúlnom hogy tudjam, feszítően merev az, amivel amúgy is szerettem esténként, vagy hajnalonta játszani, feltéve persze, ha a paplan alatt tehettem, és nem kaphattak rajta. Nem tudom mi lett volna a szüleim véleménye arról amit csinálok, de az után az eset után hetekig tartott, amíg – úgy ahogy – fel tudtam dolgozni magamban a látottakat. Mit csinálhatott anyám odalenn, ami apának olyan jó volt? Lehet, hogy olyan az igazi szerelem?

Azután már tudatosan lestem rájuk és egyszer sikerült elkapnom őket, amint anyám hátat fordítva apámnak, nekidűlt egy fotelnek, és apám odaállt a háta mögé, hogy arcán lejátszódjék majdnem ugyanaz mint az első véletlenkor, csakhogy most anyám ismeretlen hangja is fel – felbúgott. Nem szavakat mondott, csak nyögött, gurgulázott, akár a vadgerlék tavasszal az ereszünk alatti fészekben. Talán ez a két látvány, a kétféle póz határozta meg további életem, és egy fiú, aki jóval idősebb volt nálam. Én akkor lehettem tíz, ö legalább tizenöt, és nem bántam, hogy ugyanazt tette velem, amit anyám, apámmal. Kedves volt, gyengéd, és segítőkész. Megvédett a többi fiútól, és elég volt, ha egymásra néztünk, máris rejtekhelyre vágytunk, és vagy, ö vagy én azt tettük azt, amit anyám… Nem tudtam eldönteni melyik jobb érzés, ha én térdelek előtte, vagy ö előttem, de mindkettő fenséges örömet adott. Aztán simogatni, cirógatni kezdett, és mert látta milyen sóvár a szám, belecsókolt az ajkaimba. Csodálatos érzés volt. Itt meg kell állnom egy pillanatra, mert tudom, sokan azt mondanák: ha olyan szerencsém van, hogy mindezt egy lánnyal élem át, vagyis a csókot: ma normálisnak mondott férfi lehetnék. De nincs igazuk. Egy nő sosem tud olyan gyengéd, annyira odaadó és bizalmat, erőt sugárzó lenni egy férfi számára, mint a saját neme, ha gyengéd szálak fűzik össze őket. Gondoljanak csak a barátságokra. Melyiket tartják tartósabbnak?

[rkey]

A nőkét, vagy a férfiakét? Amíg a szeretőm, ma már úgy mondom, hiszen valójában az volt, el nem ment az egyetemre, szinte égett egymásért a testünk. Felkészített rá, hogy rossz lesz nélküle és nem kérte, hogy hű maradjak hozzá. Tudta hogy nagy lesz a csábítás, hiszen egy olyan szép szőke, vékony fiú, mint én, minden másmilyennek feltűnik, és meg akarja szerezni, mindenáron. Megfogadtatta velem, hogy nem megyek tovább csak addig, ameddig vele. Akkor rémtörténeteknek ható dolgokat mesélt híres emberekről, színészekről, írókról, zeneszerzőkről, énekesekről, akik olyanok voltak mint mi, és idősebb korukban már csak gumibugyiban tudtak részt venni a társas életben, vagy ellátni a munkájukat. Megígértette velem: nem hagyom hogy más, teljesen birtokba vegyen, még akkor sem, ha engem rávesz, hogy én tegyem vele azt. Remélem elég finoman, de ugyanakkor érthetően fogalmazok ahhoz, hogy megértsék: mitől is lesz tulajdonképpen más az egyik ember, mint a többiek. Ö elment, mindketten sírtunk a búcsúzásnál, és nem győztük csókolni egymást, ahol csak értük. Aztán jöttek – mentek a levelek, és egy évre rá megírta: nem bírta tovább az emlékekből élést, megtalálta az igazit egy professzora személyében, aki elhalmozza gyengédsége minden jelével, támogatja szakmailag, és anyagilag, s végre tudja mi a szerepe a párkapcsolatban. Ha bunkóval fejbe csapnak, akkor sem érhetett volna kellemetlenebbül a hír. Sírtam, nem akartam enni, pedig akkor már l6 éves voltam. A szüleim kamaszkori betegségnek hitték, és anyám barátnője vállalta: segít nekem átlépni a férfikor küszöbét. Én nem tudtam róla, de mindent alaposan kiterveltek. A szüleim a húgaimmal elutaztak, s a barátnő megjelent. Bármelyik férfi elolvadt volna a karjaiban, egekig emelte volna örömében azért, amit művelt, méltányolta volna azt a sokszínű praktikát, azt a semmit sem restellő, eszeveszett kéjvágyat, amellyel nemcsak kapni, hanem adni is akart. Vagy inkább az utóbbit, mert ugyan mit is várt volna egy nagykamasztól, egy olyan csodálatos testű nő, akiért megörültek a férfiak? Csak segíteni akart, és akaratlanul is, még jobban elborzasztott a nemétől. Zavartak csodálatos mellei, amelyeket becézésre kínált fel, ujjaimnak, ajkamnak, de valahogy úgy csináltam, mint a kis macska, amikor szobatisztaságra akarják szoktatni és belenyomják az orrát, abba amit itt – ott elhagyott, ódzkodtam, kapálóztam, nem vettem igazán a lapot. Sokat bíbelődött mire elérte amit akart, vagyis sikerült leigáznia, vagy egekbe emelnie. Csurom víz lettem, amikor letérdeltem elé, miután ellobbant harckészségemnek még a nyomát is eltüntették buja ajkai, és egymásba csapott a szánk. Ha nem zavart volna annyira, hogy nő, ha nem éreztem volna folyton a mellei közelségét, bele tudtam volna merülni a mámorba, de így hiába fordított hátat, hiába kínálta fel női mivoltát, azonnal lelombozódtam. Aztán odasúgta: neked adom kicsim a második szüzességem… hátha?! És az ötlet, nyerő lett. Nemcsak azért mert annyiszor elképzeltem, milyen lett volna, ha a régi szeretőmmel elmegyünk odáig, ha teljesen birtokba vesz, és én is azt tehetem, hanem mert… annak a helynek, ahol elöntött a legédesebb kéj, a legcsodálatosabb kielégülés, semmi köze nem volt semelyik nemhez, vagyis nem volt kifejezetten nőjellege. Remélem értik.

Amikor földre omolva, minden erőmet kiadva, az a csodálatos asszony fölém hajolt, megsimogatta az arcom, tele lett könnyel a szeme és azt mondta: kár, hogy olyan vagy, amilyen, és sajnos ezen már senki nem tud változtatni. Félig ilyen – félig olyan még lehetsz, de csak nőimádó: soha. Szegény anyád… nem is tudom, hogy mondjam meg neki. Nem túl nagy öröm egy anyának, ha ilyen fia van, és nem nagyon remélhet tőle unokát, de azért ne add fel. Az élet szép. Mindegy hogy így vagy úgy, de mindenki megtalálhatja a kívánt örömet, boldogságot, és az általatok folytatott kapcsolatban még a lelki nyugalmat is. Sokért nem adnám, ha egyszer láthatnám, amint két isteni testű férfi szeretkezik, és légiessé válnak a mozdulataik, úgy nyúlnak a másik felé, ahogy kevés kecses mozdulatú férfi képes a nőt simogatni. Felejtsd el, hogy engedményt tettem neked, bár nem hiszem hogy valaha is vissza kívánnád ezeket a perceket, hiszen bármennyire is úgy érezted birtokba vettél, leigáztál, én csak nő vagyok, aki sosem ébreszthet vágyat benned, legalábbis nem olyat ami egekbe emelne. Élj boldogan. Reménykedj. Sajnos alig van olyan pornó film, amelyen a csodaférfiak, ne vennék birtokba azt a helyet, ahova Ti kizárólagos vággyal jártok. Egyszer hátha természetesnek tekinti a Ti szerelmeteket a közvélemény.

Anyámék nem lehettek túl titoktartóak, már ami a szűk körű rokonságot illeti, mert apai nagybátyám, aki alig járt a házunkban, egyszer csak megjelent nálunk, és úgy nézett rám, hogy azt nem lehetett félreérteni. Sosem gondoltam, hogy ö is más, de akkor értettem meg, miért nem csináltak skandalumot a szüleim az én nemi eltévelyedésemből. Csodálatos férfi volt. Kisebb koromban, ha nagy néha láttam, mindig úgy néztem rá, mint egy szentképre. Apámnál nyolc évvel fiatalabb volt és mestere a másféle szerelemnek. Éppen kapóra jöhetett neki szüleim meghívása, mert akkor hagyta el a párja, mivel külföldre szerződött. Lelki beteggé tette a búcsú, azt hitte sosem tud szeretni többé, és még csak pár kilométernyire voltunk a házunktól, amikor letért egy bekötő útra.- Tudod, hogy már kiskamasz korodban is gyanús voltál nekem? Csodálatosan tudtál nézni, de nem vagyok gyermekrontó. Gondoltam, ha nekem érik a termés, lesz türelmem bevárni, hogy leszakíthassam. Tetszem neked? – kérdezte és nem kellett, hogy magához vonjon. Csodálatos íze volt a csókjának, és hirtelen úgy éreztem, hazaértem. Nem részletezem, hiszen ott a kocsiban inkább csak becéztük egymást, szavakkal, csókokkal, az ujjainkkal, miközben eldöntöttük: hogyan tovább. Ö úgy gondolta, hozzá költözöm. Nagy házat vitt, jómódú férfi volt, és senkinek nem lehetett feltűnő, hogy vele élek, hiszen a nagybátyám.

Biztosan voltak már szexuálisan nagyon boldogok, elértek olyan kéjt, amihez hasonlót – legalábbis akkor azt hitték – már hiába várnának az élettől, de ez nekem, azóta megadatott. Hűek voltunk egymáshoz huszonkét éven át. És hogy legalább olyan kiábrándító legyek a prüdek számára, mint az elején voltam: annak a fiúnak igaza volt: az én drága párom is mindig vitt magával néhány alsót, ha reggel elindult, mert… Dehát ami el tud romlani az el is romlik, vagyis: még a gumi is elveszti a rugalmasságát. Egy éve halt meg. Infarktus vitte el, és amit külön köszönök a sorsnak, éppen aközben, hogy boldogítottuk egymást. Szép halála volt, én is kiegyeznék olyannal. Azóta válogatok. Sokan próbálkoznak, mert még a legszebb férfikorban vagyok, ahogy önök mondanák, még akkor is így van ez, ha a másfajta kapcsolatban én a nő szerepét alakítom. Akad próbálkozó bőven, egyik szebb, deltásabb, többet ígérő, csodálatosabb férfi, mint a másik, de ahogy egy nő nem képes könnyen elfelejteni azt, akihez minden idegszála kötődött, úgy nekem sem könnyü eldobni az özvegyi fátyolt, ha csak jelképesen is. Nincs másik klubom. Elvből nem megyek a másmilyenek találkozó helyeire, és el sem tudnám magyarázni miért nem. Azt, mint orvos tudom, kerékbetöréssel sem lehetne megváltoztatni a férfiak iránti vonzalmamat, de amíg bírom, várok. Csak tudnám mire? Anyám boldog lenne, ha tőlem is kapna unokát, habár a húgaim már úgyis néggyel boldogítják, de lassan feladja. Egyszer azt kérte, legalább kössek névházasságot, csak az emberek miatt, de én azt feleltem: anyám, az emberek másságát mindenkinek el kell fogadnia, és ha én álcáznám magam, hogy kívánhatnám a fehértől, hogy szeresse, vagy legalábbis tűrje meg életterében a színes bőrűt, a zsidót, és minden más nációt? Az embernek vállalnia kell a kisebbségi helyzetet, ha azt akarja: elfogadják, és ne okozzon problémát, hogy neki más elképzelései vannak az életről, vagy csak a sors teremtette másnak, mint a nagy átlag… A genetikusak szerint, a harmincadik században már egyforma színű lesz az emberek bőre, annyi vegyes házasságra kerül sor, hogy eltűnik az emberekből a másság iránti viszolygás. S ha igazuk lesz, ha valamennyien egyformának látszunk, akkor is lesz, aki vagy zsenialitásával, vagy stupidságával, netán nemi, és egyéb életvitele révén kilóg a sorból. Remélem nemcsak a technika, az emberi gondolkodás is olymértékben lép majd előre, hogy képesek leszünk mindenkit elfogadni olyannak amilyen, és érdeméhez méltón tisztelni azt, aki többre képes nálunk, aki jobbítani, szépíteni akar az életünkön. Mert az embert, a jóakarata teszi emberré, minden más jelentéktelen, úgy is mondhatnám, hogy szóra sem érdemes. A szerelem, a boldogság mindig sokféle volt és lesz, de minél tarkább a rét, annál szívet gyönyörködtetőbb végig tekinteni rajta.

[/rkey]