A megfizethetetlen

Írta: L Timothy

Ma olyan elhatározásra jutottam, amely alapjában rengeti meg az amerikai törvénykezés rendjét. Volt időm gondolkozni a lépésemen teljes l5 éven át, és mert érzem, nem én vagyok az egyetlen, a kitehetetlenül vergődik az igazságos jogi útvesztőiben, kötelességem lépni mások helyett is.

Állami gondoskodásban nevelkedtem, és bár a l8 év alatt voltak nevelő szüleim, az igaziakat nem ismerem. Azt mondták kezelhető, jó fejű gyerek vagyok, és igyekeztem is elkerülni mindent, amiből baj lehet. Alig vártam, hogy végre saját lábamra álljak, hogy legyen valami, ami csak az enyém, amiért megdolgoztam, hogy ne más tegye elém az ételt, hanem magam válasszam ki a menüt és fizessek érte. Ez másoknak nem elérhetetlen álom, de nekem az volt. Nem a szabadságot hiányoltam, mert egy intézeti gyerek sosem érezheti magát szabadnak, semmit nem tehet saját megfontolásából, hanem azt:, ne érezzem ugy, hogy mások terhére vagyok. Az érettségim jól sikerült, elnyertem egy ösztöndíjat, így nem én döntöttem el, melyik egyetemen kezdem el a tanulást, hanem a jó, vagy rossz sorsom. Kollégiumba kerültem, munkát vállaltam, tanultam, vagyis kezdtem magam hétköznapi embernek érezni. Két évig nem volt komoly kapcsolatom, pedig lehetett volna, de nem akartam olyan érzelmi kötődést, amit később megbánhatok.  Akkor összeakadtam egy lánnyal. Ugy is mondhatnám, hogy ő akadt belém, mert nem én kezdeményeztem, de aztán nem bántam, legyen aminek jönnie kell. Húsz éves korában az ember követhet el hibákat, az acélt is tűzben edzik. A lány azonban hűséges volt, segítőkész, szerény, kedves, vagyis egyre természetesebbé vált, hogy van. Két év múlva titkon a jövőnket terveztem, amikor észrevettem, hogy minden megváltozott.A szerelmem egyre ritkábban jön, jobban érdekli a divat, a mulatság, a szórakozás, mint én, és egyszer csak akadtak jóakaróim, akik megsúgták, valaki belelépett a kapcsolatunkba. Riadalom fogott el. Akkor gondoltam át a kettőnk kapcsolatát igazán, és rádöbbentem: a vézna lány az együtt töltött két év alatt, az is lehet, hogy a szexuális élet hatására, kinőiesedett, csodás alakja lett, bőre megszépült, vagyis egy férfitársam ugy gondolta: túl jó ő nekem. Saját szememmel akartam meggyőződni jövendőbelim hűtlenségéről, és sikerült. Nem futottam el, kérdőre vontam őket. A lány azt mondta már nem szeret, a fiú hetykén odavágta: ugyan mit enne rajtad egy ilyen nő, mosogatásból nem lehet udvarolni. Sosem voltam verekedős, de akkor szinte akaratlanul előre lendült az öklöm, és állon vágtam a nálam jobb erőben lévő ficsúrt.  Nem futottam el. Vártam, hogy visszaüssön, de a lány lefogta. Jó lett volna tudni abban a pillanatban: kit félt, őt vagy engem. Azt az éjszakát átbolyongtam, magam sem tudom merre jártam, és mennyit ittam, pedig amúgy undorodtam az alkoholtól. Reggel bukdácsoltam vissza a kollégiumba, és tudtam a megjelenésemnek következményei lesznek. Napokig sirattam magam, akkor leírtam két sort, ami megpecsételte egész további életem.

„Ezért megfizettek”.  Csak ennyit írtam egy darab papírra, és odaadtam a kislány szobatársnőjének. Tudtam, hogy megkapja, de arra nem számítottam, hogy egy hét múlva emberölésért letartóztatnak. Amikor meghallottam miért keresnek, megfordult velem a világ. Én, és az emberölés?!

Jogot tanultam, volt némi fogalmam az igazságszolgáltatásról, és nem is tudtam komolyan venni a gyanúsítást, amíg a nyomozó fel nem sorolta azt, ami ellenem szólt: William Baker  eltünt, visszahagyva minden ingóságét, és a családja sem tudja hova lett. Tanuk vannak arra, hogy megütöttem, és van egy levélke,  két fenyegető szóval. A szülőket kihallgatták, semmi nem utal arra, hogy fiuk önszántából hagyta volna ott a családi otthont,. Jómódban élt, mindent megadtak neki, s ha élne, semmi nem tudná megakadályozni abba, hogy imádott anyját értesítse hollétéről. Őrizetbe vettek, ügyvédet rendeltek ki a védelmemre, és elkezdődött a rémálom. Volt indok, volt gyanúsított, voltak bizonyítékok, tanuk, csak áldozat nem volt. Egy évig nyomoztak, holttestet nem találtak, de hát a föld, a folyó sok mindenre fátylat borit hat, ha az elkövető ugy akarja.

Amikor bevezettek a tárgyalásra, úgy néztem körül mint egy turista, ha új helyen jár, amire kíváncsi. Láttam a l2 esküdtet, az ügyészt, a védőt már ismertem, és bevonult a bíróság, vagyis a bárónő is. Vallomást tett a lány, és eskü alatt vallotta, el tudja képzelni rólam, hogy ártottam Williamnek, és mentségem is van rá, mert aki nem családban nevelkedik, könnyebben veszi a törvényességet is. Mintha a szívembe markoltak volna. Mástól sem tűrtem, hogy állami gondozottnak tituláljon, de tőle kegyetlenül rosszul esett. Kihallgatták a szülőket, akik eskü alatt vallották, hogy az összetűzésünket követő naptól semmit nem tudnak a fiukról. Ha élne, jelentkezett volna.  Engem is  meghallgattak. Tagadtam a feltételezést, és azt mondtam a fenyegető szavakat csak a megcsúfolt szerelem hozta ki belőlem, de egy légynek sem tudnék ártani. A kirendelt védőm, aki nemhogy sztárügyvédnek, de Szini tanodásnak sem felelt volna meg, elmondta vérszegény védőbeszédét, és az esküdtek összeültek. Nem sokáig tartott az egyeztetés, hiszen laikus szemmel nézve minden ellenem szólt, és tudvalévő, hogy az esküdtek laikusok, csak az érzelmeikre hagyatkozva hozzák meg döntésüket. Ki ne tudná, hogy a védelem kérésére meg kell hallgatni a bíróságnak a szakértők véleményét, de végül mégis a l2 esküdt dönt. Amikor kihirdették, hogy bűnös vagyok, és húsz évet kapok, ugy éreztem mintha egy bunkóval vágtak volna fejbe. Ilyen nem létezhet. Ekkora igazságtalanság nincs. Nem részletezem. Fellebbeztünk, perújrafelvételt kértünk, de a Huszból l5 évet leültem, és azt a keserves időt  nem kívánom az életemre törő ellenségemnek sem.

[rkey]

Ismertem a közösségi élet hátulütőit, sok balhés sráccal összekerültem az intézetben, de a nevelők helyrerázták a társaságot. A börtön azonban más. Leírhatatlan, és magyarázat nélküli terror uralkodhat a rabok között. Engem is megerőszakoltak, megvertek, ott toltak ki velem, ahol tudtak, amig be nem adtam a derekam. Jól felfogott érdekem volt, hogy fix párt válasszak magamnak, vagyis inkább hagyjam, hogy a körlet legerősebb hímje kiválasszon, mert akkor a többiek tiszteletben tartanak. Soha nem volt ferde hajlamom. De a kényszer, vagy a muszáj egyre elviselhetőbbé tette számomra az addig undorítónak tartott viszonyt. Tíz év múlva már nem volt ellenemre, sőt rangidős lévén, párválasztási státuszba lépvén elő, magam választhattam partnert. A kapcsolatokban sosem volt nemem, azt a szerepet játszottam, ami éppen kedvemre valóbb volt, hiszen a lényeg, vagy inkább lehetőség mindkét félnél adott. Látogatóm nem volt, csomagot sehonnan nem kaptam, de már a második évben a könyvtár  közelébe kerülhettem, és tanulhattam. Csak a jogot fürkésztem, mert vakon hittem, hogy létezik a földön igazság, senki nem szenvedhet ártatlanul. Teltek az évek és l5 év múlva, kegyelmet kaptam. Az ügyvédem elmondta, hogy az áldozat családja kérte fel az ügyem intézésére, és örül, hogy segítségemre lehet. Éppen ők? Ők, akik – talán joggal- bizonygatták, hogy csak én ölhettem meg a fiukat, és l5 év után egyszercsak megbocsátanak? Leszereltem, vagyis abban, ami rajtam volt, kiléptem a szabad életbe. Az ügyvéd át akart adni egy csekket, áldozatom családjától, de nem fogadtam el, inkább jelentkeztem a pártfogómnál,  és olyan boldognak éreztem magam, hogy abban a pillanatban semmi bosszúvágy nem volt bennem.

Aztán lett, mert kiderült, hogy a fiatalember, vagyis inkább már meglett úr előkerült. Letelt a büntethetőség határideje. Hamis papírokkal lépett le, a családja segítségével, mert kábítószer ügybe keveredett, és így két legyet üthettek egy csapásra, mert akit megölnek, azt nem is keresik, vagyis megúszhatja a börtönt, és az életveszélyes leszámolást. Hazudtak, hogy nincs hírük róla, és -mert a szülők anyagi háttere segítette, az állítólagos áldozatomból vagyonos úr lett. Talán ha ő keres fel először, másként állok a dolgokhoz. De az ügyvédjét küldte bocsánatot kérni és felajánlani anyagi kártérítést a fogva tartás l5 évéért. Elöntötte agyamat a vér.

-Kártérités l5 évért aminek egyetlen napját sem lehetne pénzben kifejezni, de megbocsátható, ha igaz megbánásból eredő bocsánatkéréssel akarják kárpótolni az embert. Talán ha az a régi kislány megérteti velem, hogy ami elmúlt elmúlt, hogy ha valaki, hát ő nem felejtett el, másként állok a dolgokhoz, de ő megölte magát, mint megtudtam azért, mert terhesen maradt magára, és nem tudta melyikünké a gyerek.  A fiút megszülte, hat hónapig szoptatta is, akkor intézetbe adta, és elbúcsúzott a számára kegyetlen világtól. Bárcsak mellette lehettem volna. Uramisten! Akkor az is lehet, hogy a gyerek az enyém. Hogy van egy nagykamasz fiam, aki állami gondozásban sóvárogja a család szeretetét, mint annakidején én.

Azonnal hozzáfogtam a felkutatásához. Nem volt nehéz, mert anyja vezetéknevét, és az én keresztnevem viselte. Amikor megláttam nem érdekelt kire hasonlít, van-e benne az én kromoszómáimból, hiszen azé volt, akit szerettem, akivel boldog lehettem volna, de aki szégyenében nem mert a szemem elé kerülni. Kár, hogy nem bízott bennem jobban. De a fiam nem hagyom. Amikor megtudtam, hogy a gyerek igyekvő, jó tanuló, tisztelettudó, mint valamikor én voltam, kezdtem hinni az apaságomban. Nem is akartam soha DNS vizsgálatot végeztetni, hiszen félig azé volt, akit egész életemben legjobban szerettem, de a törvény ragaszkodott a nevemre vételnél a vérvizsgálathoz. A gyerek az enyém. Azt hiszem akkor bőgtem először kálváriám éveiben. Ordítottam, mint a vágóhidra vezetett barom, amikor lebunkózzák. Elvették tőlem a fiam legszebb gyermekéveit, azt hogy segíthessem, nevelhessem, boldoggá tehessem, és szebb életet biztosíthassak neki, az enyémnél.

A családdal nem tárgyaltam, de szabad perceimben azon gondolkodtam, miként tudnék figyelemfelkeltő pert indítani a kárpótlásom ügyében, azok ellen, akik a társadalom nevében, a társadalom pénzét herdálva, jogtalanul ítéltek el.

Úgy gondolkoztam: ha egy buszvezető felel az utasokért, ha a kereskedőnek szavatolnia kell az áru jó minőségét, ha az orvos felelősségre vonható a műhibáért, ha a ringlispíl tulajdonosa elítélhető a személyi balesetért, és sorolhatnám, akkor miért ne felelhetnének a igazságszolgáltatásban önként, vagy kötelezően résztvevők anyagilag, és szabadságukkal.

A keresetet megszerkesztettem, és illetékes helyekre benyújtottam. Az újságok szagot kaptak, és nagy betűkkel hozták:

Nem anyagi kártérítést kér a l5 évet ártatlanul ülő vétlen elkövető, hanem elitélőinek számonkérését, és elmarasztalását, A vétlenül ülő a vádlottak padjára ülteti a l2 esküdtet, az ügyészt, a bírót, és kirendelt védőjét. Bíróság elé állíttatja a hamisan valló családot, akik hagyták, hogy fiuk eltűnésének árnyéke egy ártatlan emberre vetődjön, és az általa elkövetett ügy elévüléséig vártak a szökés felfedésével. Követeli hogy szülessen döntés, vagy állásfoglalás az ügyben, mert még egy év sem téríthető meg pénzzel, nemhogy l5, az emberi lét legszebb időszaka. Saját bőrükön kell tapasztalniuk azoknak, akik ítélethozó helyzetbe kerülnek, hogy emberek sorsa felett döntenek, hogy hisznek-e saját tévedhetetlenségükben?

Ha csak panaszt tennék, és pénzbeli kártérítést kérnék, fizetne a társadalom, és az igazi bakizóknak annyit sem kéne mondaniuk, hogy bocsi.

De ki tévedhetetlen? Ki gondolja, hogy az áldozat családja eskü alatt hamisan vall? Ki, és főleg hogyan kárpótolhatja az elitéltet szexuális élete tönkretételéért. Azért, hogy szabadulása után nem képes nőre gondolni, de egészségileg is megviselte a börtönben elszenvedett életmód.  Sokszor halljuk: az emberi szabadság megfizethetetlen, de vajon hányan vállalnák döntési  pozícióban, hogy inkább tíz vitatható bűnöst futni hagynak, mintsem egyet ártatlanul elitéljenek?

Indokolásul hoztam fel, mi mindentől estem el l5 év alatt? Elvégezhettem volna az egyetemet, sztár ügyvéd lehettem volna, megnyerhettem volna a lottó főnyereményt, rátalálhattam volna a páromra, és születhetett volna három gyermekem, világot láthattam volna, emberhez méltóan élhettem volna, és sorolhatnám.

39 éves vagyok. Ismerem a jogot, hiszen volt időm átrágni magam még a fontosabb  állásfoglalásokon is, de nem vállalok döntő szerepet az igazságszolgáltatásban, mert saját példám int arra, milyen könnyü – még az egyre fejlődő technikai lehetőségek között is- tévútra jutni, de ha a fiam a jogi pályát válassza, amire van némi remény, beállok hozzá ügyvédbojtárnak, és esküszöm hogy nemcsak az elkövetet bűnt, de az érte kiszabott büntetés súlyát is képes leszek igazságosan mérlegelni. Egy biztos, bármilyen döntés szülessék is, belőlem már nem lesz legszebb férfiéveiben élő férfi, köztiszteletnek örvendő állampolgár, mert a rosszat, amit olvasnak egy emberről magyarázni lehet, de meg nem történtté tenni, soha.

[/rkey]