Gyerekkoromban nem értettem miért van a gyóntatószékek oldalán olyan rács, amelyen csak a pap nézhet ki, de aki lelke legmélyét is felfedi, nem látja kinek teríti ki lapjait. Nem, vagyok vallásos, így sosem kívánkoztam pap elé, de ugy érzem nem vihetem a sírba legféltettebb titkomat, amelyről a férjem sem tudott. Most hogy özvegy vagyok és legalább olyan érdektelenek előtt vallhatok, mint a gyóntatópapom lenne, nem hallgatok tovább.

A férjem orvos volt. A kórházban ismertük meg egymást. Engem vakbéllel vittek be, ö kezdő sebész volt, és mivel a vakbél ujjgyakorlat, ö kapott engem, először csak mint esetet, aztán egymásba szerettünk. Senkinek nem kívánok boldogabb házasságot mint a mienk volt, csak egy valami vont bánatot boldogságunk egére: a gyerektelenségünk. Tizenegy éves együtt éltünk során mindent megpróbáltunk, s bennem nem volt hiba. Tulajdonképpen benne sem, csak azt mondták a spermái lusták, kevesen vannak – ami persze több milliónál nem semmi – vagyis legyünk türelemmel. Láttam hogy bántja, pedig sosem éreztettem vele, hogy miatta nem lehetek anya. Próbáltam ugy tenni, mintha semmi nem árnyékolná be az életünket. Volt egy barátja, aki ugyanabban a kórházban dolgozott és nem csinált titkot abból, hogy a saját nemét szereti. Sosem láttam daliásabb férfit. A férjemre sem lehetett panaszom, de az a fickó messze felülmúlta, kinézetre. Sokszor elgondolkoztam azon: micsoda ócska fintora a sorsnak, hogy egy ilyen imádnivaló férfit hiába ostromolna a legcsodálatosabb nő is. Mert neki olyan híre volt. Az uram szerint az egyetemi évek alatt, a medikák – fogadásból – ráhajtottak, de egyiküknek sem sikerült, még egy csókba sem, belevinni ugy, hogy rámozduljon a szája, a gyorsan támadó ajkakra. Ugy viselkedett, mint aki fából van. Ha egy férfi megbízható, kedves, jó humorú, művelt és mindent megtenne a barátjáért, – nemcsak a testiért – , azt egy feleségnek is szeretnie kell. Nem volt nehéz. Csodálatosan tudott bókolni, mókázni, színészkedni, és nem kellett férfiszámba venni, mint ahogy az ember a sógorát sem tekinti kileheti vadnak.

Ö akkor jött, amikor akart, mindig otthon érezhette magát nálunk és persze nála – és másoknál is – sokat voltunk együtt. Aztán az uramat meghívták egy háromhetes külföldi előadó körútra. Mondanom sem kell, hogy nehezen váltunk el, de nem mehettem vele, nem álltunk olyan jól anyagilag, hogy csak azért fizessük az utat, a szállodát, hogy egész nap rá várjak. Esténként hívott telefonon, és én vártam haza. Természetesen a barátja gondjaira bízott, és minden ugy ment mint azelőtt. Kettesben ugyanannyit jártunk társaságba, mint hármasban, és a férjem örült, ha azt hallotta a telefonban: istenien éreztem magam valahol.

Aztán egyszer ittam egy keveset, és engem olyankor mindig valami határtalan jóság, valami tenni akarás, vagy isten tudja milyen hangulat száll meg. Természetesen ö is látta, hogy kótyagos vagyok és hazavitt, s mert a melegen még szédülni is kezdtem, levetkőztetett, hogy ágyba dugjon. A nyakába csimpaszkodtam, apró ügyetlen csókokkal hálálkodtam, amiért ilyen csodálatos lovagom van, és egyszer csak ott volt a száján a szám. Éreztem, hogy megmozdul, hogy nem marad érzéketlen. Talán csak véget akart vetni a játéknak, mint az anya, amikor azt mondja: még egy utolsó puszi aztán mars aludni, de én nem hagytam magam lerázni. Ö sem volt teljesen józan, vagy csak nem akart megbántani, ma már nem tudnám megmondani, de egyszer csak éreztem, hogy kíván és én olyan lettem, akár a megszállott. Hittem, hogy lehetőséget kaptam arra, ami addig senkinek, de nekem sikerülhet: visszavezetni öt az ellenkező nem karjaiba, hogy egészséges férfi legyen, akár a férjem. Éreztem a pillanat megismételhetetlenségét, és tudtam, ha hagyom elrepülni ha megtöröm a varázst, ha nem csinálom végig, amit isten sem tarthatna bűnnek, – hiszen olyan alázattal rendeltem alá magam, férfierejének, mint aki tudja, hogy áldani fogják azért, amit tesz – örökké bánni fogom.

Sosem beszéltünk többé arról a pár percről, de sokat gondoltam rá, próbáltam elemezni: meddig tartott, neki jó volt-e mert nekem nem, semmit nem jelentett, csak a vágy hajtott, hogy megváltsam, segítsek rajta, tegyek valamit a férjem barátjáért. Az uram hazajött, és olyan vad vággyal vetetettem magam a karjaiba, mint aki vezekelni akar azért, amit ellene, jó szándékkal, elkövetett. Olyan boldogok voltunk, mint annyi éven át, csak bennem mocorgott valami bűntudatféle, a gellert kapott segíteni akarásom miatt. Aztán egy reggel, – alig két hétre a férjem hazatérése után – hányingerre ébredtem. Terhes voltam. A fiam nyolc és fél hónapra érkezett, de a párom azt mondta, ö is alig várta már, hogy lásson bennünket. Örült, repesett, boldog volt. És a barátja is. Csak kevesebbet járt hozzánk. Azt mondta nem akar zavarni, tudja hogy a gyereknek nyugalom kell, és mi sokáig nem tudunk majd betelni vele. Igaza volt. A fiunk szépen fejlődött, csak én küzdöttem lelkifurdalással. Sokszor voltam azon a ponton, hogy elmondom a boldog apának: Nem a te fiad! Bocsáss meg nekem! Mégsem tettem meg. Az ember sokszor nem tudja mit miért csinál, és vannak dolgok, amik nem fájnak, amíg nem tud róluk az ember. Amikor a fiunk egy éves lett, újra terhes lettem. Akkor már nem lehetett semmi kétségem, hogy a bennünk felszabadult szülői vágy, a felengedő szorongás: termékennyé tette a földet, vagy csirázóvá a magot. Kislányunk született. Tiszta apja. Csak a fiunk nem hasonlított egyikünkre sem, vagyishogy olyan, akár a barátunk. A férjem magával vitte a sírba a titkot: tudta-e amit én tudtam, vagy gondolni sem mert volna rá. Egyetlen egyszer mondta, a fiára mutatva, a barátjának: ez a gyerek a mi barátságunk megkoronázása, olyan, mintha közben is te jártál volna a fejemben.

Azóta harminc év telt el. A fiam imádja a lányokat. Még nem nősült meg, de hadd tombolja ki magát, mert mindkét szóba jöhető apja igencsak heves vérű férfi volt, és ha a névszerinti nem talált volna magához való, gyorsan lobbanó, magas lánggal, folytonégö nőt, nem igen élhetett volna olyan boldogan, mint velem. A napokban még egy bánat ért. Meghalt a jó barát, akinek akkor régen… megváltójául akartam szegődni. Minden vagyonát a gyerekeimre hagyta… nem a fiára, akiben biztos lehetett, és hitem szerint az is volt! Kettőjükre! Mert a barátság valami égigérö csoda, ami sokszor emberi viszonyítással, le sem mérhető!