Uraim Önök valamennyien tudják, hogy nem volt mindig cipőbolt hálózatom, hogy valamikor ott ültem egy kis műhelyben, csirizes suszterkötényben, három lábú faszéken, egy alacsony, térdmagasságú asztal mellett és egész álló nap szabtam, varrtam, szögeltem a méretre készített cipőket. Micsoda lábbeli költemények kerültek ki a kezem alól?! Nem azért mondom, hogy magyarázzam miért hívnak még ma is mesternek, de nem egy díjat nyertek el az én női topánkáim, ha úgy hozta a sor, hogy értő zsűri szeme elé kerültek. Micsoda gyönyörűséges egy mesterség volt az?! Nem is lehetett volna belőlem más, hiszen apám, már gyermekkoromban is ugyanabban az apró műhelyben csinálta azt, amivel én kezdtem. Gyakran rányitották az ajtót, javítani valót hoztak, kész cipőért jöttek, és ahogy ez még akkoriban szokás volt, elbeszélgettek vele. Én mint afféle fülesbagoly gyerek, minden szóra, apám minden mozdulatára figyeltem és szinte anélkül jött át a kisujjamba a cipész szakma, hogy beülhettem volna a mester székébe. Ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak, de szíve titkos vágya az volt, hogy az ö mesterségét kövessem. Úgy is lett. Mihelyt befejeztem az iskolákat, odaállított még egy széket, magával szemben nekem, és attól kezdve ketten raktuk tele a szánkat faszeggel, ketten kopácsoltunk, kentük a csirizt, szögeltünk, vertük a kaptafára feszített bőrt, naphosszat. Csak arra nem tudtam rájönni eleinte, miért küld el engem valami halaszthatatlan, de szerintem teljesen felesleges ügyben olyankor, ha szemrevaló fehércseléd lépett be a műhelybe. Nagykamasz koromban egyszer kilestem őket. Akkor láttam apámat életemben először férfinak, vagyis gyengédnek, simulékonynak, olyannak, amilyennek anyámmal soha. Egy világ dőlt össze bennem, hiszen minden gyerek azt hiszi az ö apja szent, és nem iszik bort, miközben vizet prédikál. Aztán kezdett érdekelni a műhelyvilág minden apró titka. Rájöttem, hogy mindenhol terem virág annak, aki észreveszi és van hozzá mersze, hogy elgyönyörködjék benne, anélkül hogy leszakítaná. A kis suszteréj egy függönnyel volt ketté választva, és a mögött állt, egy – nem úri szem elé való – ejtözöhely, hogy ha apámat ebéd után elnyomná a buzgóság, ne kelljen ülve aludnia, és persze jó volt az másra is. Ott, azon a fekhelyen csalta meg apám ki tudja hányszor anyámat, cselédekkel, kéjsóvár nagyságákkal, és mindig éhes vérmes asszonyokkal. Már túl voltam a húszon, amikor beavatott. Ha olyan nő jön fiam, akire fáj a fogad, vagy látod rajta, hogy adná magát, csak emeld fel a kalapácsot, és ejtsd vissza, s én máris felállok, hogy dolgom van. Egyszer élünk, és miattam sose fogd vissza magad. Azért férfi a férfi, hogy bizonyítsa mit tud, hát még ha öröme is telik benne.

Attól kezdve előfordult, hogy naponta kétszer is leejtettem a kalapácsot és mikor apám visszatért, csak mosolygott ha odasandítva látta, hogy reszket a kezem. Egy tüzes asszony nagyon ki tudja venni még egy fiatal férfi erejét is. Azok a parázna és telhetetlen ajkak, hogy a többiről ne is beszéljek. Amíg apám élt, az én kezem alól, közvetlenül a megrendelőhöz nem kerülhetett lábbeli, mert akkoriban még sokat adott a mester a munkájára, és mihelyt azt mondtam: készen van, elvette, mustrálta, mintha a konkurencia fércművét nézné, és jobban esett a lelkének, ha felmelegítve a simítóvasat, javíthatott imitt – amott a bőr fényén, simaságán. Jóval halála után értettem meg, mit jelentett neki a minőségi munka, a jóhire, mennyi ideje ment rá, mire kivívta magának az elismerést, és persze hogy nem akarta miattam veszni hagyni.

Mielőtt meghalt, én már sokszor gondoltam arra, hogy üzletet nyitok, hogy ne csak készítsük a kisipari lábbelit, de áruljuk is azt, amit a gyárak előállítanak. Ö nagyon ellenezte, de alighanem rábólintott volna, ha nem fosztja meg a döntéstől a gyors halál. Ott a műhely melletti helyiségben nyitottam meg az elsö üzletet. Egy inassal szolgáltunk ki, és lassan kezdett fellendülni a forgalom. De ahogy emelkedett a bevétel úgy sokasodtak a gondjaim is. Szerencsére nem az anyagiak. Sokan el sem képzelnék, milyen parázna, merész vágyú buja teremtmények az asszonyok, mennyivel jobban esik a fehér májúaknak, ha hazardörködnek, keresik a veszélyt, és ki nem hagynának semmit, ami örömükre lehet. Akkoriban még volt próbaszék: a kereskedő oda ült a vevő elé, felsegítette rá a cipőt, miután megmutatta kívül belül, elöl hátul, a tenyerére állítva, vagy a kezébe adva. Biztos emlékeznek még rá, milyen volt az a szék. Alacsonyabb, mint amin a vevő ült. A könnyű anyagból készült szoknyák, lebbentek, röppentek, segített is nekik egyikük másikuk, és miközben próbáltam ráigazítani a kecses lábakra a gyári cipellőt, nem egyszer odapillanthattam Ezeregyéjszaka sejtelmes csodái felé. Amikor éppen nem volt ott más, a cipő orra hamarosan olyan helyen járt, ahol férfiember nem igen marad érzéketlen, ha vér folyik az ereiben. Voltak akik addig provokáltak amíg ki nem bökték: ezek nem felelnek meg. Talán a raktárban találunk valami szebbet! Találtunk. Ha nem is cipőt, de abban a kis műhelyben annyi gyönyörűség rejtezett, amit sok mai, kapkodva szeretkező, minden szép érzését elherdáló fiatal, el sem tud képzelni. A raktárból lehetett odajutni, és nem akadt asszony, aki abban az édes emlékeket felsejdítő csirizszagban, a faszögek között ne érezte volna magát boldognak. Minden ami új, izgalmas lehet és – csak azok a régi falak, s persze az évszázados szerszámok tudnák elmondani, mennyi óóóóóhhhh, mennyi aaaaaaahh szakadt fel a kéj csúcsán járó, fehérnépek torkából. Aztán ahogy nőtt az eladók száma és egyre veszélyesebbé vált a nyílt játék, a régi műhelyből igazi emlékszobát, vagy inkább kéjlakot varázsoltam. Az asztal a faszögekkel, a három lábú székek, minden maradt, csak a fekhelyet tettem melléjük úgy, hogy a miliő egyedülálló emlék maradjon. A sámfára húzott felsőrész, a dikics, a kalapácsok, szöghalmok a polcokon sorakozó rengeteg kaptafa, mindig megtette a magáét. Tégy velem úgy, mintha szattyánbőr lennék. Húzz rá a legméretesebb kaptafádra! Érezzem, hogy tele vagyok, hogy úgy tapadok rád, mint bőr a sámfára, te… te csodálatos mester, te. Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak el a régi műhelyben, amelyről anyám, aki akkor még élt, azt hitte, csak azért nem szórom szét, mert nosztalgiázni akarok, és emlékezni a kezdet kezdetére. Honnan is sejthette volna, hogy selyempamlag, szállodai dupla ágy, hat méter hosszú kocsi minden nőnek megadatik a szerelmi légyotthoz, de hogy egy hajdani cipészmester boltjában értse meg: mi célja volt a kaptafának, és milyen aprólékos bibelödö munka kellett ahhoz, hogy a régi dámák végigtipeghessenek a korzón cipőcsodáikban, miközben csillagokat látott az, aki nem merte bevallani, hogy az egy számmal kisebbre szabatott cipő nyomja a lábát. Persze a jó mestert nem lehetett becsapni. Az csak végigsimította az általa varrt cipőt, amikor már lábon volt, meggyőződve az izmok lazaságáról is, ha lehet minél feljebb araszolva a kecses lábszárakon, és azonnal tudta, hol nyomhatja a tyúkszemet, a bütyköt, vagy úgy simul a lábra, akár a vaj a kenyérre. Apám nagyon értette a módját a fájdalom, masszírozás által való megszüntetésének. Persze olyankor engem mindig elküldött valamiért. Sokszor megfigyeltem, hogy ha meg akart szerezni egy tartózkodó asszonyt, annak a lábbelijén mindig talált valami igazítanivalót, amit csak használat közben korrigálhatott. És remélem korrigált is. Az élet olyan rövid, különösen az övé, hogy kár lett volna végigülnie egy háromlábú széken, beérve anyám testével. Tudom, ritka gyerek gondolja így, és főleg nem addig, amíg be nem nő a feje lágya, de miután én is hasonló cipőt húztam, vagyis megnősültem, semmi rosszat nem találok abban, amit művelt.

Nem szerelemből házasodtam, hanem pénzért vettem el egy régi kuncsaftunkat, akinek apja jómódú volt, és neki a bal lábára, – aprócska lány kora óta jó pár centivel megmagasított talpú cipőt szabtunk. Amúgy nem volt csúnya, és ha tartózkodónak tűnt is eleinte, de a csókot szerette. Semmi mást nem hagyott magával csinálni a jegyességünk alatt, de a csókba majdnem belefulladt. Teljes átéléssel, és szinte megunhatatlanul csinálta volna éjjel – nappal. Ha meglátogattam őket és bevont a szobájába, a csókcsaták után úgy jöttem el tőlük, mint egy felhúzott csipegető madár, szinte rángatózott minden porcikám. Azt hittem az ágyban, is olyan telhetetlen lesz, de tévedtem. Ott is csak csókolni akart, a teste olyan maradt, mintha élettelen lenne. Nem túl szórakoztató dolog mozdulatlan nőt egekig emelni, különösen úgy, hogy öröme is teljék benne az embernek, de egy férjnek tudnia kell mi a kötelessége, vagyis egyre ritkuló rendszerességgel, helytálltam, felrázhatatlanul frigid testű feleségemnél is.

[rkey]

Akkoriban egy darabig tartózkodtam a félrelépéstől, de aztán úgy gondoltam: ha neki semmit nem jelent a szex, jogom van ott hozzájutni, ahol tudok. Akkor vettem a műhelybe egy cipőtisztító emelvényt. Olyat, amilyet az utcán még ma is látni. Az ügyfél fellép, beül a karosszékbe, és újságot olvas amíg, a cipőjét rendbe teszik. Az az emelvény és rajta a szék: örjitöen erotikus vágyakat ébresztett bennem, tehát megvettem és amint lehetett ki is próbáltam. Vagy én ültem fel a pulpitusra, hogy éppen kézre essek, vagy a cicust ültettem fel, és akár állva, akár térden bármit elérhettem, amire vágytam. S ami a legdöntőbb, a feleségem sem talált kifogásolnivalót az új bútordarabban, mert úgy vezettem elő neki, hogy a mester műhelyembe vettem egy relikviát, mire ö ránézett és azt mondta: úgy látszik múzeumot akarsz létesíteni ebben a lyukban. Ráhibáztál szentem! – gondoltam magamban. Emlékmúzeumot, ahova jó lesz visszajárni akkor is, ha már nem sok értelmét látom, de addig?!

Nem sok közöm volt ugyan az általam árult gyári cipők milyenségéhez, de alibinek csuda jól jött, ha megsimogathattam a nő lábán és azt mondhattam, itt egy kicsit kemény, kalapálok rajta egy régi műhelyben, amit csak ritka kedves vevőknek mutatok meg. Én helyrehozom az ipar hibáját, maga addig nézegeti, milyen módszerekkel dolgozott valamikor egy cipészmester. Ahhoz, hogy az alacsony asztalon mindent jól szemügyre vehessen a kíváncsi vevő, le kellett hajolnia, és ha úgyis lehajolt, a magasság megfelelt: s ha éreztem benne hajlandóságot a pajzánkodásra, nem késlekedtem a hátára hajtani a szoknyáját. Mennyi titkot takarhat egy női alj? El sem hinnék hány asszony nem hord bugyit, és egyszer akadt egy lángoló vörös hajú vevőm is, akiről persze azt hittem festi a haját, de mihelyt beláthattam a titkok dús redőzete alá, azonnal szembefordítottam magammal: ott is olyan volt, mint a haja. Nem tudtam betelni vele. Jó ideig bámészkodtam, becéztem és már szinte a foga is vacogott, mire a sámfára került. Hányszor szóródott szét a faszög, esett le a kalapács, borult fel a háromlábú szék a fura hangulatú szeretkezés közben, de ki törődött vele. Űztük az ipart, a nosztalgia műhelyben, mert sokféle ipar nagy változásokon megy át, annyiféle újat kitalálnak, de a szerelem marad a régi. A szeretkezésben nem sok újat lehet produkálni, mert az erő véges, az édes izgalom megszokottá unalmasodik, és leül az egész. Vagy legalábbis másnál leült, de egy olyan férfinál, mint az apám volt, aki a robotot is képes volt megédesíteni a szerelem édes mézével, sosem szűnhet meg a férfiúi vágy, és mindig akad, aki ébren tartsa. A házasságommal nem sok szerencsém volt, vagyis hasonló mint legtöbbünknek. Van két szép fiam, unokáim, és egy sosem mosolygó asszonyom, aki nem szól érte, ha azt mondom: elmegyek egy kicsit nosztalgiázni. Tudja, hogy a műhelyt nézem meg, és mert esküdni merne rá, hogy az a fegyver ami otthon, nyugodt környezetben már régen nem működik, máshol sem sülhet el, nem bánja. Örül, hogy nincs rám gondja, amíg nem vagyok otthon. Remek anya, odaadó nagymama, csak a feleséget, a buja szeretőt képtelen voltam felébreszteni benne. Valószínűleg bennem van a hiba, mert állítólag nincs olyan hangszer, amiből ne lehetne kicsalni akár mesteri hangot is, ha az ember nem sajnálja rá az időt és behangolja. Egy férfiembernek nem kell úgy kinéznie, mint Apollónak, olyan semmitmondó is lehet, mint én, csak fantáziája legyen, mersze, és hajtsa a vágy. Bármit teszünk, mindig lehet új, ha olyannal tesszük aki úgy… még sosem csinálta. Szerencsére sok asszony akadt, akinek a faszegszámlálásos játék is új volt, mert a férje sosem próbálkozott másként, csak a misszionárius figurával, ahogy általában minden, magát tisztességesnek tartó családapa. Abban a műhelyben nem lehetett lebukni, mert bárki bejött volna, csak a szoknyát kellett a helyére engednem, a kebleken lévő kezemmel kalapácsért nyúlni, mintha azt mutatnám, a kedves vevőnek: hogyan dolgozott valaha egy cipész mester.

Nagyon sok üzletem lett azóta, de azt a műhelyt sosem engedném szétszedni. Jó pár éve már hogy nem mondhatnám magam naprakész iparosnak, de ha akad egy igazán szép darabra vágyó nő, annak mindig ott, abban a régi műhelyben adom át a cipőt, amit nem én gyártottam ugyan, de én aratom le a sikerét. Akadtak visszatérő vevőim, akik mihelyt beléptek csábos mosollyal azt kérdezték: volna 37 – es kaptafám? Nem mindig mondtam hogy van, de azért egy kicsit fájt, amikor már nem tőlem érdeklődtek, hanem a fiatalabb eladóktól. Ámde abba a műhelybe csak velem juthatott be, aki bejutott.

Nem restellem bevallani, inkább büszke vagyok rá, hogy van néhány kedves kuncsaftom, akikkel még most, hetvenen túl is behúzódom a műhelybe, mert annak a szegényes kis helyiségnek varázsa van. Nekem azért, mert sok emlék fűz hozzá, s akit odaviszek annak felejthetetlen marad, hiszen elmondatja velem, mi mindent műveltem, ott, amikor még azt hittem magamról, hogy a fickósságnak sosem lesz vége.

Lehet hogy nem sok dicsekednivalóm lenne vele, de mint érdekességet elmondom: tíz évig jártunk oda egy ordenáré szájú, de született céda természetű növel. Amikor először leültetett a próbaszékbe és szemrevételezni akarta a kaptafámat, nem fogta vissza magát a becsmérlésben. Csak harmincötösöd van? Nekem negyvenkettes kéne. Azt hitted minden nő felvág, ha kicsi a cipője? De sose csüggedj, ha nem tudok ebből a kaptafából pontosan akkorát csinálni, amekkorára vágyom, akkor nem is érdemlem meg. Elém térdelt és csak akkor fordult háttal, amikor elégedetten azt mondta: most jó. Ez az én méretem. Csodálatos dolgokat szelt ki. Egyszer bevett a szájába öt szem faszeget és azt mondta, addig nem enged ki onnan, amíg egyenként ki nem köpi, az orgazmus után. Képzelhetik mit el nem követtem, hogy mielőbb üres legyen a szája, és – bevallom – nemcsak azért, hogy hamarabb szabaduljak. De azok az vulgáris szavak, és a buja ajkak, valósággal megőrjítettek. Volt gyakorlata, vagy szerelemre termett, ki tudja. Egy biztos, ha én lehettem volna a férje, soha eszébe sem jut, hogy holmi ócska műhelybe keresse azt, amiben otthon is bővelkedhetne. Egyszer találkoztam vele az utcán, a férje karján, mögöttük négy gyerekkel és olyan szende képpel, mintha egyenesen a mennyországból szállt volna alá. Hát ilyen titokzatosan csodálatos teremtmények az asszonyok. Ez is azt bizonyítja, hogy néha fontosabb a hogyan, mint a kivel, persze csak akkor, ha van hol.

[/rkey]