A nagy hódítás

Irta: L. Timothy

Azt hiszem mire végére érek a mondandómnak csodabogárnak fognak tartani, de vállalom. Jó időbe telt amíg rájöttem, hogy az ember csak egyszer él, és önmagát fosztja meg a jótól, ha a nyájjal tart. Az ijfuságomra nem érdemes sok szót pazarolni, úgy folyt le, ahogy más, – jobb családból való – fiatalemberé. Szófogadó, rendes gyerek voltam, és nemcsak kényszerből tanultam, hanem mert jó előre megértették velem, csak az viszi valamire, aki senki másban nem bízik, csakis önmagában. Komolyan vettem az iskolát, később az egyetemet is, de azért megadtam a császárnak ami a császáré, vagyis rengeteg babért learattam, amiért nem kellett sokat tennem, inkább csak állni elébe, és hagyni, hogy történjenek a dolgok. Elég jóképű férfi voltam, de hát ismerik a mondást uraim: amelyik fickó egy fokkal szebb az ördögnél, az már eladható, arról nem is beszélve, hogy ízlések és pofonok különböznek. Nem tudom hány nő ágyában fordultam meg, vagy hányat invitáltam az enyémbe, csak azt, hogy egyetlen olyan asszony volt, akiért pokolra mentem, volna. Úgy értem annak tudatáért, hogy milyen is valójában az, aki más mint a többi, akit nem érdekelnek a férfiak, aki csak a saját nemét szereti és ezt nem restelli, mert olyan jónevü irónö hogy megengedheti magának a leszbikusságot, vagyis hogy ne kérje ki magának lépten – nyomon, ha úgy néznek rá, mint tyúk a piros kukoricára. Amilyen viszolygást keltettek bennem az egynemű kapcsolatok, olyan kíváncsi voltam, milyen lehet egy nő, amikor átveszi a férfi szerepét, vagy hagyja, hogy egy másik asszony tegye azt. Talán magukról is tudják, hogy, ha valakit elkap a kíváncsiság, nehezen adja fel. Elhatároztam, hogy tűzön vízen át, megpróbálok közel kerülni hozzá.

A filozófusok dolga, hogy elvitatkozgassanak az emberi kapcsolatokon, de annyit – tapasztalatból is tudunk valamennyien, hogy ha valakit valamiért csodálunk, az majdnem szerelem. Hány együttesért rajongtunk fiatalkorunkban, férfiakért, – férfiszívvel, majdnem pokolra menve értük. Mivel magyarázzák azt az érzést? Gondolkoztak már azon, hogy a vonzalom borotvaélen jár, és könnyen átcsúszhat erre, vagy arra az oldalra, ha olyan erős a vonzás, hogy képtelenek vagyunk kiigazodni magunkon. Gondolom nem, én vagyok az egyetlen férfi, aki szinte szerelmes voltam egy – egy jó sportoló férfiba, és a nők zöme is rajongva sztárolta azt a világhírű tehetséget, aki a saját neméből egyedülállónak tűnt a szemében. A rajongó csodálat senki földje, vagyis olyan terület, ahol sokan megfordulunk érzelmileg, és miért ne akadhatna köztünk olyan, aki képtelen visszatérni a saját térfelére, inkább átlép oda, ahol kiélheti érzelmeit.

Nem volt könnyű dolog az irónö közelébe kerülni, csak a kiadói felolvasásokon vett részt, akkor is mindig az éppen soros szeretőjével, és nem az volt a baj, hogy a meghívók ára borsos, hiszen jótékony célra ment, mert ha az ember nagyon akar valamit, semmi nem drága, de – a számuk is korlátozott volt. Elég sok embert meg kellett mozgatnom, mire szereztem egy meghívót, ami azt jelentette, hogy két órán át egy levegőt szívhatok vele, és ha szerencsém van megnézhetem közelebbről: milyen egy nő, ha nem olyan, mint a többi. Tudtam, hogy semmi különöset nem találok rajta, hiszen a titkot nem ruha fedi, hanem a bőre, legfeljebb a mozdulata más, amellyel a párja felé nyúl, vagy ahogy érintését fogadja; és a mosoly, amit egymásnak szánnak – lesz zavarbaejtö. Aztán eljött a nap, és mivel elég korán érkeztem, volt módom úgy helyezkedni, hogy a közelében legyek. Megérkezett. Olyan határozottan lépdelt egy csodálatos kis szőke nő mellett, mint a férfi, akinek feltett szándéka, hogy minden bajtól megóvja azt, akit kísér, akire büszke, akit birtokol. Leült, és kezébe fogta a leg ujabb kötetét. Pár pillanatnyi hallgatás után, végignézve rajtunk, megszólalt.- Ez a könyvem más, mint a többi. Önéletrajzféle, persze tág teret hagytam a fantáziának is, de ki írjon meg egy igazi leszbikus, romantikus történetet, ha nem az, aki maga is abban keresi az élet értelmét. Bravó! Azt hittem mire idáig érek kiürül a terem, vagy legalábbis többen felállnak, hogy elmenjenek. De ha nem, nem! Önök tudják. És akkor jöjjön a részlet… – Nem akarlak elveszíteni. Láttam hogy nézett rád az a nő. Mi olyat ígért, amit tőlem, nem kaphatsz meg? Mit találsz benne, ami belőlem hiányzik? – kérdezte az asszony le fel járkálva, miközben koromfekete haja, szinte úszott utána. – Gyönyörű vagy! – súgta feléje a meztelenségében még csodálatosabb, szőke lány. – Sosem kellene más, csak te. Ugye nem hagysz el? A fekete amazon megállt, törékeny szerelmese előtt, lehajolt hozzá, és olyan gyengéden, ahogy a hiedelmek szerint csak nagyon erős férfi képes becézni egy nőt, megölelte a sóvár lányt. Ujjai bejárták a gyönyörű testet, és csókolni kezdte, de nem hitte hogy minden olyan szép marad, amilyen a kezdet kezdetén, és a vad erotikus vágy, az örökké lobogó tűz sosem hamvad el. Bárcsak bízhatna benne, hihetné, hogy féltékenységre nincs oka, de hogy is hihetné, amikor – akit szeret – , eszméletlenül gyönyörű! – hallgatott el az asszony.

A teremben csend lett, és akkor meghallottam a saját hangomat. Mintha nem is én mondtam volna azt, amire mindenki, felkapta a fejét és az irónö is belepirult, amikor rám nézett. – Én azt a fekete amazont vissza tudnám terelni a helyes útra. Nem szükségszerű, hogy egy nő leszbikus legyen, csak egyensúlyba kell hoznia a dolgokat. Mert kiből lesz homoszexuális? Akit a normálisnak tartott párkapcsolat megaláz, nem boldogit, vagy olyasmit él át a partnerével, ami visszariasztja, és mert gyengédségre vágyik, kerülni akar minden ütközést, tiszteletért – tiszteletet vár, ezért testi erőben egyenlö – vagyis hasonnemű partnert keres. Csakhogy van valami, ami szinte az élet minden területén jelen van: a féltékenység. Hogy működik a zöldszemű szörny egy olyan kapcsolatban, amelyben egy saját nembelivel kell megküzdeni azért, és aki szintén nőnemű?!

[rkey]

Nem sokat gondolkozott, amikor rávágta. – Ugyanúgy! Aki szeret, az félt, de ön szerint a sors iróniája, hogy akinek meg kell mérkőznie – ahogy ön mondta – , mindig nőnemű?! Ha egy normális párkapcsolatban feltűnik a harmadik, az legtöbbször nő, mert a régi hamarabb megöregedett, mintsem gondolni lehetett volna, és a pipihus láttán összefut a nyál, a lepusztult férfi szájában is. Ha két egynemű szereti egymást, az idő múlása nem jelenti egyben a szexuális vágy megszűnését is, hiszen amit mi művelünk egymással, ahhoz nem kell potencia, állóképesség, csak gyengédség, azt is mondhatnám, hogy szeretet. Eddig három párkapcsolatom volt, és mindhárom anyagiak miatt ért véget. Túl jól kerestem, túl sok jóval halmoztam el azt, aki fontos volt nekem ahhoz, hogy ne szálljon a fejébe a dicsősség, és amikor olyanra lelt, akinek több pénze volt, vagyis megengedhette magának, hogy lecsapja a kezemről azt, akit szeretek: a párom nem állta ki a csábpróbát. Hagytam elmenni. Nem mondom hogy nem fájt, legalább úgy, mint amikor egy férfi marad faképnél, de a nő nagyon erős, bárhogy próbálják is elhitetni velünk az ellenkezőjét. Uram, én pszichológiát hallgattam és egy ideig praktizáltam is. Az analíziseken háromszor annyi szerelmi csalódás miatt nyavalygó férfival találkoztam, mint növel – akik nem is annyira a párjukat sírták vissza, mintsem a férfiúi büszkeségükön ejtett csorba miatt nyalogatták sebeiket, sajnálták magukat.

Amikor a pezsgőt körbehordták, az irónö egyszer csak odalépett hozzám. – Szívesen elbeszélgetnék magával, és fogadjunk hogy meg tudnám győzni az igazamról. – Szívesen eltöltenék magával egy éjszakát, és fogadjunk, hogy vissza tudnám fordítani a helyes ösvényre! – néztem rá magabiztosan. – Téved! – Legyen mersze kipróbálni! – vágtam rá, ami egy kicsit elgondolkoztatta. – Rendben van. Majd értesítem hol, és mikor. – Mondjuk holnap este, nálam. Tessék a névjegyem. Gondolom magánál zavaró körülmény, hogy ott van akivel együtt él. – Téved! Egy leszbikus nő sosem rendez féltékenységi jelenetet, egy férfi miatt. Neki a férfi nem vetélytárs. – Most is tanultam valamit! – koccintottam oda a poharamat az övéhez, majd átadtam neki a névjegyem.

Nem tudom miért voltam annyira biztos benne, hogy eljön. Vacsorát rendeltem, pezsgöt hűtöttem be, mindent előkészítettem egy normális légyottra, és vártam. Aztán megérkezett. Kíváncsian nézte végig a lakást, és miközben elvette tőlem a pezsgős poharat megkérdezte: kezdhetjük? Vagy inába szállt a bátorsága? – A bátorságommal nincs baj, csak nem szeretek ajtóstól rontani a házba, és mindig sikeresebb az aminek megadják a módját. Üljön le, tegye magát kényelembe… nem… ne vetkőzzék… a ruha maradhat, van fantáziám, el tudom képzelni mi van alatta. Én mást szeretnék: ha a lelkéről vetné le a fátylakat, mert biztos vagyok benne, hogy van néhány amibe beburkolja az érzelmeit, hogy védje magát a külső ráhatásoktól. A második üveg pezsgő is majdnem elfogyott, amikor egyszer csak elmúlt a felületes dolgokról való beszélhetnékje. Akkor már mindketten ott feküdtünk – természetesen felöltözve – a széles heverőn, amin annyi babér termett számomra. Odabujt hozzám, és mint egy vinnyogó, kismacska, sírni kezdett.- Egy tanárom az oka, hogy gyűlölöm a férfiakat. Tíz éves sem voltam még, amikor örömét lelte abban, hogy kínozhatott. Sosem tett egészen magáévá, arra vigyázott, de azonkívül mindent elkövetett, amit a törvény is bűnnek tart. Természetesen hallgattam, mert nem voltam valami jó tanuló és a mostohaanyám inkább hitt volna neki, mint nekem. Undorító volt, akár egy háznélküli csiga. Szerencsére apám ráunt a mostohámra, és másik városba költözött: velem. Az a két év, az a szinte szavak nélkül folyó, undorító kényszerkapcsolat, rányomta bélyegét az érzelmi életemre. A koncentrációs táborok orvosai viselkedhettek úgy az embertelenségükre kényszeredett gyerekekkel, mint az a tanár velem. Terrorizált, éreztem, hogy uralkodik felettem, és eltűrtem bármit, csak mielőbb szabaduljak. Aztán jött volna az első fiú, és amikor hozzámért, elöntött a borzadály. Csak megjátssza magát, aztán ugyanazt teszi majd velem, mint az az átkozott. Tizenhét éves voltam, amikor egy jószemü lány észrevette, hogy férfivággyal bevehetetlen vagyok, és mellém szegődött. Csakhamar lubickoltam a jóleső érzésben, amit ébresztett bennem. Vágytam az együttlétre, arra, hogy megfogja a kezem, szóljon hozzám és természetesen, amikor először kerültünk ágyba, azt tehetett velem, amit akart, mert – a régi emlékhez képest – mindent mennyei boldogságnak éreztem, és akkorra már igazi szexuális vágy is élt bennem, vagyis könnyen boldogult velem. Tudod kik néznek le bennünket leginkább? A durva, basáskodó férjek, akiknek egy jó szavuk sincs a nejükhöz, vagy ahogy mondani szokták, – nem etetik tovább kukaccal a kifogott halat. Pedig az olyanok esnek pofára leghamarabb. Ök kapják rajta a párjukat egy növel, – ami szerintem a férfit minősíti, mert lassan ott tartunk, hogy boldog lehet az a férj, aki egy fickóval éri tetten a feleségét, nem egy hasonneművel, de még akkor is a párjuk buja, abberált ledérségét okolják, nem önmaguk bunkóságát!

Hagyta hogy levetkőztessem, és bennem soha nem érzett lánggal lobbant fel a vágy. Ritka trófea, – egy férfitől szűz – leszbikus nő, akinek bebizonyithatom, hogy nem minden ellenkező nemű akarja leigázni, mi is képesek vagyunk annyi gyengédséget, és gyönyörűséget adni, mint a gyengébb nem. Tudtam, hogy szép testem van, odafigyeltem rá, edzettem. Izmaim izgalmasan voltak felhordva – ahogy a nők mondták, – ha meztelenül járkáltam előttük. Amikor már pucér lett, engem kezdett vetkőztetni. Élveztem, hogy néz. Láttam a szemében felcsillanó kíváncsiságot, majd később csodálatot, és egyszer csak kinyújtotta felém a kezét, előbb az egyiket, aztán a másikkal sürgetett, és én – még mindig gyengéden, – örjitö vágyamat visszafogva, pontról – pontra kezdtem meghódítani. Tudtam mit szeret, vagy hogyan csinálják ök, ezért először az ajkaim járták be testének minden pontját, erotikus zónáit, és hagytam, hogy ö is csókoljon úgy, ahogy addig azt becézte, akit éppen szeretett, vagy hitte, hogy szereti. Olyan örületes extázist, amiben – célhoz érve – birtokba vettem öt, azóta sokszor átéltem… és ö is. Hagytam időt rá, hogy végiggondolja a dolgot, hiszen akkor még nem voltam szerelmes belé, csak izgatott, mint új, mint bevehető vár, mint egy fura madár, akinél bizonyítani tudok. Ám pár nap múlva, ahogy egyre inkább igazi asszonnyá vált a karjaimban, eszeveszetten beleszerettem, és tudtam: ha visszafordíthatatlannak tartja addigi életét: elvesztem. Mással sosem élhetem át azt, amit vele. Nem tolakodtam. Hagytam hogy ö hívjon, és ö hívott, jött. Egy hónap múlva már én is mehettem hozzá. Üres volt a lakás. Ezt jó jelnek találtam, és azt, hogy remek hangulatban van, nem depressziós, nincs válságban, tud dolgozni. Az alatt a hat hét alatt Irta egyik legsikeresebb könyvét, amit nekem ajánlott: a férjének.

Mielőtt érvelni kezdenének, vagy kétkednének kapcsolatunk sikerében, még annyit: két gyermekünk van, és nincs nála remekebb szerető az ágyban, de jobb anya és feleség sem. S hogy visszaszökött-e – az elmúlt évek során – egyszer – egyszer a múltba? Akadt-e az útjába olyan nő, aki megdobogtatta eldeformált szívét? Nem tudom! Csak abban vagyok biztos, hogy a felolvasáson igaza volt: a legtöbb nő leszbikusságát mi férfiak okozzuk, és nemcsak azzal, hogy pákosztos macska módjára rájárunk a serdülő lányok – kíváncsiság szülte vágyára – , vagy visszaélünk az erőnk adta kényszerítési lehetőségünkkel, mint az az alávaló tanára, – hanem azzal is, hogy kevés bennünk a mügyüjtö szenvedély. Ismernek igazi mügyüjtöt? Micsoda lázban van, amikor valamit kinéz magának?! Áldoz rá, megszerzi és szinte Haragon módjára helyezi gyűjteménye disz helyére, hogy élete végéig ne váljon meg tőle és képes legyen gyönyörködni benne, örömet adjon neki a birtoklás tudata, amíg csak él. De olyasmi, hogy – legalább a kedvencére – ne vetne, szinte naponta egy – egy féltő – birtokos büszkeségével teli pillantást, szinte lehetetlen. Hogy rossz a hasonlatom? Hogy az igazi gyűjtő sosem éri be egyetlen tárggyal? Lehet, de mindig van egy legbecsesebb, amit semmiért nem adna, amire büszke, amit birtokolni:maga a gyönyör, és aminek megtartásáért mindenre képes. Ezt a készséget kellene megtanulnunk, vagy néha – néha bevetni, még akkor is, ha kevés az időnk, ha mindig holtfáradtan érünk haza, ha azt gondoljuk: úgyis tudja, hogy szeretjük, minek hajtogassuk örökké. Nálunk naponta hangzik el: szeretlek, és ha nem én mondom, akkor csak oda kell súgnom: én is! De legtöbbször fordítva van… mert számomra a leszbikus feleségemmel elért boldogság örök, és semmihez nem fogható sikerélmény marad. Valahogy úgy érzem: megmentettem valakit az eltévelyedéstől, és mert felelősnek érzem magam érte, azon vagyok, hogy sose jusson eszébe letérni a – sokunk szerint – egyedül helyesnek tartott útról. De hát tudhatja-e bárki is: melyik a helyes út?!

[/rkey]