Nagylábon élek, de nem mindkét értelemben. Amíg ötvenes cipőben járok a l98 cm – es testmagasságommal, addig az életvitelem korántsem fényűző, vagyis nem élek olyan jól, ahogy megtehetném. Aki gyermekkorában megszokja a beosztást, a takarékosságot, az később sem lesz pazarló, vagy legalábbis, nem fennhéjázó módon. De térjünk vissza a nagylábúságomra. Már tizenkét éves koromban is negyvennégyes cipőt hordtam, és csak akkor kezdtem szárba szökkenni vagyis ugy nőttem, mint akit húznak. Pechemre mindigis felnéztem a lányokra, vagyis azt szerettem, ha a lány, akire rácsodálkozom magasabb nálam. Mivel kétméteres nők nem nagy számban szaladgálnak ahogy magasodtam, ugy kellett leszállítanom partneremre vonatkozó igényemet mig nem megállapodtam a vállamig érőknél. A legtöbb magas férfi aránytalannak érzi a testét, kisebbségi érzése van, mert ugy gondolja a feje túl kicsi az óriás termethez, ráadásul ha azt még edzi is, vagyis nem olyan akár egy csontváz, hanem telerakódik izommal, kicsit fura a kép. Én gyereknek aranyszőke, később barna de angyalian fürtös voltam, és vagyok, ami sokat javít az arányokon mert egy bodros fej nagyobbnak látszik, de ha nem így lenne sem tetettem volna a hajamba tartós hullámot, csakhogy ne nézzek ki ugy, mint egy öshüllö. Tíz éves koromtól tornásztam, amit később versenyszerűen is űztem, de mikor már szinte leértem a nyújtóról, abbahagytam, és atletizálni kezdtem. Mindez azért fontos hogy éreztessem, sosem futottam a lányok után, mert nem volt időm rájuk. Az edzések naponta két – három órámat vették el, és akkor még hol voltak a különböző versenyek, a hétvégi utazások, és ha ehhez hozzávesszük, hogy csak az lehetett csapattag, aki jól tanult, akkor elképzelhetik, hogy be kellett osztanom az időmet. Szorgalmas voltam, ezt nemcsak a jó bizonyítványom igazolja, de az is, hogy négy idegen nyelvből szereztem szakdiplomát, és ha valaki tanult már nyelveket, tudja, hogy ahhoz nem jó fej, hanem jó fenék kell. Az alig átfogható szótárkötetekkel barátságot kötni, és szinte szóról – szóra bemagolni, nem lehet állva, járkálva, csak melléülve, lapozgatva, összefüggéseket keresgetve, kitartó türelemmel. Azért nem kell sajnálniuk, mint ahogy a középszerű fiuk, akik semmivel sem lógtak ki a sorból megtalálták a mindennapi szex eledelüket, nekem sem nagyon kellett törnöm magam a kislányok után. Ott voltak mindjárt a tornászfruskák. Aranyosak, vékonyka, izmos testűek, és agyonhajszoltak, akik egy jó szóért, egy mosolyért, bármikor az ugrószőnyegre hulltak volna, de az edző szigorú volt és kegyetlen, s mi egy idő után ugy éreztük: nem tudnánk tanulni – de élni sem – , a napi pár órás gyötrelem nélkül, vagyis igyekeztünk szót fogadni neki. Azért akadtak percek, amiket sosem felejtek el. Egy kislány, aki a gerendán – amit mindig kínzó – eszköznek tartottam – legjobb volt, egyszer odajött hozzám és – alig a mellkasomig érve felsúgta: megtennéd, hogy egyszer felveszel a karjaidba, és ugy viszel, mint anya a gyermekét? Tizenhat éves volt, amikor sor került rá. A szülei elutaztak, ugy mond tálalva volt a karban hordásra minden. Elmentem hozzájuk, ahol terítve volt az éden, a szó minden értelmében: étel, ital az asztalon, lágy zene szólt és ö szolgáltatta volna a kéjt. Nem állt oda elém, hogy: na: akkor emelj, hanem azt mondta, ugy sem titok egymás előtt a testünk, annyit láttuk már a másikat tapadó mezben, hogy dobjuk le a göncöt. Azt hittem cseppnyi melle sincs, mert torna közben a domborítás inkább elteríti, mintsem kiemelné a cickókat, de amikor levette a blúzát, meglepett, hogy majdnem tenyérbekívánkozó, marokra fogható trófeái vannak. Persze marok és marok között van némi különbség, és az enyémben ugy bújtak meg, mint kolibri fióka egy normális tenyérben, de jó volt érezni, hogy meleg, hogy birizgál a kőkemény rózsaszín bimbó, vagyis csodálatos délutánt töltöttem vele, szeretkezés nélkül: élvezetesen. Mindketten többször átéltük a fizikai orgazmust, de ha térden állva könyörög és ha agyvérzést kapok is a vágytól: nem mertem volna magamévá tenni, mert a testem arányos, vagyis egyetlen részem sem szánalmas és attól féltem, felnyársalnám szegény vékonyka kis testét, amely anélkül is annyi gyönyörűséget adott. Végigcsókolt, persze én sem voltam tétlen, de amikor elért a lábujjaimig, ugy örvendezett akár egy gyerek, ha új játékot kap. Nem tudott betelni a lábam nagyságával, a lábujjaim hosszával, mert képzelhetik, hogy egy 5o – es méretű lábfej, nem csupa boka, sarok és homlokzat, hanem az ujjaim is hosszabbak, mint némely emberéi: a kezén. Ö mérte meg először a nagylábujjam hosszát. Akkor tizenkét centi volt, azóta hármat nőtt. A méretből adódott az ötlet: szeressem azzal. Nem én találtam ki, de őrületesen jó érzés volt, ahogy először a szájával becézte, – addig csiklandós – lábujjaimat, majd ráfészkelődött a legnagyobbra. Dicséretére legyen mondva, fel sem szisszent, csak búgott, akár egy galamb, pedig féltem, hogy fájdalmat okozok neki, hiszen az én nagylábujjam jóval túltett egy átlagos fiúszerszámon, talán még vastagságban is, és akkor még nem esett szó a csontkeménységéről, a mozgathatóságáról. Mert az volt ami legjobban tűzbe hozta. – Mozgasd, turkálj vele, csináld! – könyörgött, és én tettem, amit kért. Akár az lehetett volna a ll7. egyesülési figura mert az a póz, amit az élet koreografált, amit egyikünk sem tervezett csak csinált, észbontó volt. Ö hanyatt feküdt, lábait széttárva, én egy lábon álltam felette, akár a gólya, és – mivel jobbkezes vagyok, a jobb lábam ujjával hatoltam belé. Nagyujjam mindhárom percét mozgatni tudtam és mert láttam az arcán elterülő gyönyört, égnek meredő izgalmas melleit, hallottam esdeklő hangját – kicsit a kezeim is besegítettek: velük tanultam meg – magamon – a merevedés elhúzását, vagyis – az akár több órás – , magömlés nélküli folyamatos kéjszerzést. Remélem értik? Szexkontroll. Legjobb, ha az ember ugy gyakorol, hogy nemcsak érez, hanem látja is, mi folyik le a testében, anélkül, hogy gumit kellene húznia, vagy ki kellene szállnia a megálló előtt, nehogy baj legyen, és mindvégig kézben tartja a dolgokat. A kislányt – utána – alig tudtam levakarni magamról, de nem is nagyon bántam. Ö a lábujjamat akarta, azt mondta élvezetesebb egy csuklómozgású rúd, mint a bot egyenes, és sokszor még ahhoz sem adott időt, hogy lábat váltsak. Én csak gólyafigurának hívtam a vele való szeretkezéseket, mert azok voltak, hiszen többször jutott el a csúcsig, miközben én is edzettem a “kitartó szerető” címre. Csakhogy a lányok semmit nem tudnak magukba tartani – kivéve azt – és csakhamar híre kelt, hogy én különleges fickó vagyok: három Rudim van, és mind állja a próbát, nem ugy mint némely csenevész, hamarkéjű fiúé. Ami új, az mindig izgalmas, és dúskálhattam a felkínálkozó lányokban, asszonyokban. Az egyetemen is hamar lebuktam, vagy kitűntem, vagyis sosem voltam szexszükében. A leghosszabb aktusom három óra huszonkét perces volt, amely alatt végig éreztük egymást, de alig mozogtunk, és nem is csak a másik becézésével voltunk elfoglalva, hanem: idegen szavakat gyakoroltunk. Izgalmas dolog ugy tanulni, hogy minden jó válaszért jár egy puszi, vagy egy gyengéd lökés, de később tízszerezni kellett a feladatmennyiséget, mert különben nem bírtuk volna olyan sokáig, orgazmus nélkül. Mindig vigyáztam a nőkre, vagyis figyelembe vettem az akaratukat. Az például nem szedett fogamzásgátlót és bár – ha az ember odafigyel a másikra – elkerülhető a magömlés, vagyis anélkül is okozható kéj, a vége mégis mindig az volt, hogy kiadtam magamból a feszültséget, de vele mindig ugy ahogy kérte: mert imádta a szagát, a permetét, és amikor már ugy éreztem pattanásig feszül a testem, kimenekedve fölé hajoltam, és gyönyörnedvemmel locsoltam be gyönyörű testét, amit ö puha tenyerével kéjesesen simogatott szét a keblein, a hasán, de még az arcán is. Először kicsit meghökkentő volt, de amikor – kedvesen bár de – rákényszerített, hogy csókoljam a száját, járja be ajkam az arcát, amely az én nedvemtől lett szerelemillatú – megbarátkoztam a szex ezen módjával is. A lábujjaim remek cinkostársaknak bizonyultak. Ök. helytálltak akkor is, ha a nőhöz egyébként semmi kedvem nem volt, de nem hagytam ki, mert csodálatos érzés, győztes oroszlánvadászként állni egy nő fölött, aki esengve néz, és olyan szavakat suttog, amit más soha. A tanulás, a sport és a szex – később a munka – , kitöltötte egész életemet. Negyven éves vagyok, de még nem nősültem meg és idáig azt hittem nem is fogok. Túlságosan hozzászoktam a változatossághoz mert hiába mondják hogy minden nő egyforma, ugyanannyi élvezkedési lelőhely van mindegyiken, – nem igaz. Más a hozzáállásuk, másként izgalmasak, vagy undorit óak, mert olyan is akadt, akin a mérgem akartam kitölteni és mással, mint a lábujjammal képtelen lettem volna hozzányúlni. Ö kegynek vette, mert neki új volt, izgalmas, és – többek egybehangzó véleménye szerint – a keményen mozgó, három izé l5 cm – hosszú nagylábujj túltesz mindenen, legyen az a minden bármily játékos vagy méretes, hiszen a ki – be – ki – be játékra hamar ráun a nő, de a belül táncoló, többféle mozdulatra képes Rudi – szerintük – felülmúlhatatlan. Volt egy főnöknőm, akit nem állhattam – Ö annál inkább engem. Kevés férfi teszi szóvá a munkahelyi szexuális zaklatást, és nem azért, mert nem tudná bizonyítani, hanem mert nem akar közröhej tárgya lenni: milyen fütyi az, amelyik hagyja, hogy a másvilágon orrkesztyű legyen bel öle, jó puska nem ismer rossz célpontot stb. A randi összejött, de elhatároztam, ha eddig csak a nagyujjam járt nőkben, ö megkaphatja az egész lábfejemet, ameddig belefér. Én lepődtem meg jobban: a lábujjal való kezdést nem tartotta megalázónak, aminek szántam, sőt ugy kúszott rá, annyira adta magát, hogy mire észbe kaptam, olyan mélyen kutakodott lábfejem a gyönyörkatlanába, mint senkiében soha. Jó érzés volt, engem is lázba hozott. Olyannyira hogy meg akartam adni a császárnak ami a császáré és gondoltam, olyan rugalmasan táguló, de mégis kellemesen feszes helyen még ugy sem járt a förudim, ezért körülnézek vele is, mi van odabenn, s ameddig bírom, boldogítom, de nem kellett neki. – Az sem lehet különb mint a sok évi átlag, volt már részem néhány fickós, vagy szánandó szerszámban, de az ujjaid, megőrjítenek! Maradtunk tehát a lábujjaimnál, és ö volt az, aki lapáttenyeremre is szemet vetett. Ordenáré dolog így kimondva, de csinálni nem volt rossz: a kezem is felfedező útra indult, benne – persze az már másik alkalommal volt, és ha az enyém nem is, de egy normális férfikéz kényelmesen el tudott volna forgolódni odabenn. Engem inkább borzasztott, ezért nem akaródzott a kézi szex, de neki mindegy volt, csak minél nagyobb körfogatú, és mennél mozgékonyabb valami tevékenykedjen benne, s persze olyan férfihez tartozzon, akiért odavan. Ö volt az első nő, akit megnéztem közelebbről: ott, mert nem tudtam elképzelni, hogy aki sosem szült, olyan tág legyen. Akkor néztem először farkasszemet a hellyel, és meghökkentően rózsaszín volt, szűzies, akár egy alvó vulkán. A keskeny bejárat, a csodálatos látvány annyira begerjesztett, hogy szinte megerőszakoltam. Nem nagyon ellenkezett, de mégis éreztem milyen feszes, és – amit semmi mással nem tapasztalhat egy férfi csak azzal, ami odavaló – tudott fogni, szorítani, tágulni, simogatni, szóval örjitö volt. Életem első, alig tíz percig tartó, de legemlékezetesebb numeráját éltem át vele, amelyet még nagyon sok, és sokkal hosszabb, perverzebb, izgalmasabb követett. A viszony most is tart. Sokszor éjjel arra ébredek, hogy ugy érzem: megörülök, ha nem merülhetek bele, kézzel lábbal, bármivel, ha nem érezhetem a bőrét, és hívom telefonon. Azóta férjhez ment, el is vált, mert – ahogy elmondta – abban is engem keresett. Vagy ö jön, vagy én megyek, de egy húron pendülünk és – amit külön becsülök benne – mégsem kérte soha, hogy vegyem el. Pedig mi akadálya lett volna, vagy… lenne? Amikor először magához hívott még éhes szexétvágyu, nem túl előnyös külsejű, de nett, és mindig csinosan öltözött hajadon volt, aki az utolsó percig reménykedett, hogy megkérem: legyen az én feleségem. De én szabad madár vagyok, semmi érzékem a fészekrakáshoz, a közös nyűgökhöz, és egoista lévén, nehezen viselném, ha mindig alkalmazkodnom kellene valakihez, később valakikhez. Ö két évvel fiatalabb nálam, vagyis – most jut eszembe – még szülhetne is. Nem is lenne rossz egy srác, vagy több is. Az ember egy idő után ráun a magányra is. Aki fiatalon kiremetéskedte magát a magánéletében, arra idős korában tör rá a társ utáni vágy, és fordítva. Én a szerencsésebbekhez tartozom, mert eddig csak a tejfölt szedtem le az aludtejröl, de mintha kezdenék fáradni, megcsömörleni a változatosságtól, az örökös kitérő válaszokon való fejtöréstől. Senkivel nem tudtam olyan érzelmek nélkül, vagyis direkt módon, csak a gyönyörért szeretkezni, mint vele. Tudom, hogy szerelmes belém, de én mindig csak a nőt, a másneműt, az élvezetest láttam benne, és partnernek tekintettem, akárcsak az artista azt, akivel – és csakis vele – tökélyre viheti a produkcióját. Van az udvartartásomban néhány bombázó, akikkel a frigy anyagilag is lendíthetne rajtam, de az külön riaszt, hogy más vagyonával gyarapítsam azt, amit saját erőmből teremtettem, és – ha csak önmagam előtt is – de kiszolgáltatottá váljak. Neki még mindig megvan a cége, ahol első munkahelyem volt, gyarapodott is, de új ötletekkel többre vihetné, és nekem lennének is, de ahhoz már… nem tudom menne – e?! Most még csak próbálgatom kimondani: legyél a feleségem, gyereket szeretnék tőled, de nem ismerek rá a hangomra! Vele kapcsolatban könnyebb, mert mihelyt rágondolok eszembe jut az a feneketlen, mégis izgalmas tűzokádó barlangja, odaadó szerelme, amivel mindent képes ráhagyni arra, akiért ég, és még örömét is leli az önfeláldozásban, lemondásban, vagy csak egyszerűen abban, hogy szerethet, boldogíthat, értelmet adhat az életemnek. Ki érti ezt? Végigszalad a hátamon a jóleső borzongás ha eszembe jut, miként becézi az ujjaimat buja ajkaival, és – ahogy ö mondja – csókjaiban füröszti a lábam. Egy csiklandós férfi – abban a helyzetben – nem érezhet mást, csak visongató kéjt, de ugy lázba tud hozni a becézéssel, hogy az, mi lényegem – is harcra késszé válik, és átszakad a vágy gátja, képtelen vagyok nem felülkerekedni rajta és kiváltani bel öle azt a gyönyört, amit én érzek. Csak tudnám minek nevezhető ez, az érzés? Azóta már hat nyelven beszélek, minden szót ismerek, még az argókat is, mégsem ugrott be eddig: milyen jelző illenék legjobban ahhoz az érzéshez, ami hozzáköt. Szerelem? Mert mi más lehetne ha nem az, amikor az ember tűzrakásra vágyik, pedig tudja, hogy elég benne, amikor megalkuvásra kész, sőt egyre inkább hiszi: alkalmazkodni, adni, kedvébe járni valakinek van olyan boldogság, mintha csak magunkra gondolunk. Az ember páros lény, egymás nélkül nem sokra menne, az élet egyetlen területén sem – ez egyre inkább igaz – miért ne barátkozhatnék meg hát a gondolattal, hogy ö a nyerő, hogy vele kell leélnem további életem, tőle kell gyereket kapnom, mert ö szeret. Azt hiszem feladom életelvemet. Kezdek kíváncsi lenni: a fiaim is kapnak-e tartalékfegyvert a férfiasságukhoz? Ilyen nagy lábakat, mint az enyém, de mi lesz ha lányaim születnek és olyanok lesznek, mint én? Üsse kő! Az élet jó rendező, csak segítenünk kell neki: ki a lábujjával, ki egy mákszemnyi perverzitással…