Azt hiszem kiveszőfélben van az az állatfaj, amit én képviselek, de abban is bízom, hogy hamarosan újratermelődik, mert a nők tisztelete nélkül nincs harmonikus élet. Nem restellem bevallani, hogy már a pólyában rám ragadt az a megbecsülési hajlam, amivel apám viseltetett anyám, és minden nő – beleértve a rokonokat is – iránt. Állítom, hogy a tiszteletadásra csak minden lépését megfontoló, akkurátus ember képes, olyan mint apám volt, és amilyen én vagyok. Lehetne vitatkozni azon, van-e becsülete annak a viselkedési módnak, amely azt diktálja, hogy a férfi odafigyeljen a nőre, végighallgassa, kedvét keresse, és ne csak akkor legyen kedves hozzá, ha mások is látják, vagy hallják. Akkor még nem igen fogtam fel, de ma már tudom, mi az iskola legmeghatározóbb jelentősége, miért teszik kötelezővé az államok az oktatást. Olyan a suli, mint a borászatban az elegyítés, vagyis a lőréhez nemes bort adva, élvezhető nedű kerülhet a hordókba, majd később az üvegekbe. Így gondolkozott az állam, amikor rendeletet hozott a kötelező oktatásról, mert mi mással lenne magyarázható, hogy ott kell ülniük a serdülő ifjaknak félnapokat, egymással összezárva, miközben a gyengébbet ütik, vagy bosszantják, de mindenkit cikiznek, mert a gyereknél kegyetlenebb lény nincs. És miért az? Mert még őszinte, kimondja amit gondol, de az alapviselkedését otthonról hozza. Visszatérve az elegyítéshez: a jó családból való, vagyis otthon is nevelt, jó módoru gyerek bekerül egy közösségbe, ahol – ahány ház annyi szokás – mindenféle emberke létezik, és valamennyien hatnak egymásra. Azon már lehetne vitatkozni, a jó, vagy a rossz hatások erősebbek – e, de azon nem, hogy a kavics is a folytonos súrlódásoktól lesz csiszolt, sima és fényes. Képzelhetik min ment keresztül egy olyan tisztelettudó családból kikerült fiú, mint én, a durva szavú, gyorsöklű, nem is gúnyos, inkább sértően ironikus, szadizmusba hajló iskolatársak között. Sokszor irigyeltem azt a két barátomat, akik – mert művészi pályára szánták őket, – magán úton végezték az iskolát. Hogy tudtak annyit, mint én az biztos, hiszen sokat voltunk együtt, s ráadásul – mivel nekem nem kellett a pályára készülve órákat gyakorolnom, – hozzá is olvastam az iskolai feladványokhoz. Az én – pólyából hozott – jó modoruságomat azonban semmi nem tudtam megtörni. A lányokat előreengedtem, le vagy fel segítettem a kabátjukat, és nem tűrtem el, hogy amíg egyfelé megyünk, cipekedjenek. Akkor is elvettem a táskájukat, ha az enyém nehezebb volt, s ráadásul mindig volt a tarsolyomban egy – egy bók, ami sokuk szemében többet jelentett a virágnál, amit persze nem vihettem volna be a suliba. Lassan rájöttem, hogy a jó modor, a kedves szavak, az előzékenység, a tisztelet: kamatozó, jó befektetés. A lányok kezdték a kedvem keresni, aztán – a léhábbja – amilyen gyorsan rám hajtott, olyan hirtelen el is maradt mellőlem. Ma persze nevetségesnek hangzik, de amikor már láttam, hogy majd beleörül, úgy várja a csókom, szeme lehunyva, karjai lendülőben, akkor én – persze minden ízemben remegve a vágytól, azt kérdeztem: nem lenne ellenedre, ha megcsókolnálak? A lány nem válaszolt, csak rátapadt a számra, és mert éppen nem volt levegő a tüdőmben, azt hittem belefulladok a csókjába, vagyis én bújtam ki az öleléséből, ami azt eredményezte, hogy otthagyott, de – mint minden kis nőbimbó elmesélte az osztálynak: milyen hülyén illemtartó vagyok, még akkor is, és attól kezdve “nincs ellenedre” – nek hívtak, s azzal cikiztek, ha a csókra engedélyt kérek, mit mondok mielőtt kapura lőnék? Miért röhej, ha valaki kipuhatolja: nincs-e terhére a másiknak, nem berzenkedik-e az ellen, amire készül, miért baj, ha nem akar ajtóstól rontani a házba? Mindig megfontolt voltam. Amikor komolyra fordult a dolog valamelyik fruskával, vagyis a szívem is belemozdult a testi vágyba, nem mondtam ki azonnal, amit érzek, úgy tartottam helyesnek ha alaposan átgondolok minden lehetségest, mielőtt kinyilvánítom a szándékom, de akkor arra – akár a kősziklára – építeni lehet. Rengeteg olyan szó van, ami kitér a szeretsz kérdésre adandó igen, vagy szeretlek, imádlak elöl. Egy barátom megfogadta, hogy soha nem mondja ki az anyján és a húgán, vagyis a rokonain kiül, nőnek, hogy szereti, mert az csak egy szó, olyan akár a mezei virág, gyakori, és vannak ritkább intimebb, szebb szavak, amelyekkel tudathatja kedvesével, hogy a társkategóriában, ő a legfontosabb a világon. Tizenöt éve házas, a feleségének mégsem mondja, hogy szereti, ha rákérdez sem, csak azt: ha nem érzed, minek is mondanám, életem, mindenem, egyetlen boldogságom? Apám szemérmes ember volt, előttünk sosem beszéltek intim dolgokról, és természetesen ezt is átvettem tőle: nem csókolóztam mások előtt, illedelmesen viselkedtem a lánnyal, aki éppen soron volt, nem lógtunk egymás szájába nyilvános helyen, utcán megtorpanva, vagy ott, ahol éppen elkapott a kangörcs. Az érzelem magánügy, különösen ha mély és igazi. Egyik flörtöm tárgya – igazán szép és okos lány foglalta össze legjobban az én – sokak szerint – divatja múlt viselkedésemet, persze kicsit ironikusan, ami érthető, hiszen annyiszor megkérdezte: szeretsz, de én mindig kitérő választ adtam, mert nem éreztem döntésre érettnek az időt. Mielőtt feladta a reményt, azt mondta: tudod az a baj veled, hogy mire kimondanád: viszontszeretsz, nálam elmúlik az érzelem. Igaza lehetett, mert a becéző, vagy áhított szavak olyanok, mint nyílt tűzön a szalma, vagy a vékonyabb – vastagabb rőzse, ami ébren tartja – fellobbantja a vágy tüzét, ráadásul a melege is jóleső, még ha néha, amikor éppen az egekig csap a láng, meg is perzseli az embert, és az égett seb sokáig sajog. De miért jobb az, ha egy férfi hűbelebalázs módjára dönt, aztán mihelyt magáénak érzi a nőt elkezdi saját elképzelésére formálni, ami persze sosem megy simán.

Az egyetemen hamar kialakulnak a csoportok, olyan emberek csapódnak egymás mellé, akiknek egyforma, vagy hasonló az életfelfogásuk, sok esetben a családi hátterük is, vagyis mire lediplomáztam két lányt tartottam számon, akik szóba jöhettek, mint gyermekeim anyja. Akkor még egyikkel sem feküdtem le, és külön tetszett, hogy nem rivalizálnak, nem akarnak mindenáron alám, vagy fölém mászni, de józan ésszel ugyanakkor arra is gondoltam: mi van ha azért nem, mert nem vagyok az esetük, viszolyognak az érintésemtől, vagy frigidek. Az utóbbi nem riogatott, hiszen tudom hogy frigid nő nincs, csak lassúbb tüzű, és ha valaki nem sajnálja a fáradtságot, vagy az idejét, cédává izgalmasíthat bárkit. Isten egyformára teremtette a nőket, és bármit ki lehet hozni belőlük, ha mire beérnek nem kapnak gellert otthoni, vagy közösségi sérelem miatt. Sokáig tipródtam, mire úgy döntöttem: azt a lányt választom aki külalakra is szebb, és olyan kis tanitónénis, megbocsátós, elnéző, jobban elfogadja a különcségem. Addig jóformán csak hármasban, és barátként találkoztunk, de azt az estét döntőnek szántam, pedig nem voltam biztos abban, mit akarok, vagyis a másikat talonba tettem. A szüleim elutaztak, üres volt a ház, és a szokásos szövegemmel: nem veszed sértésnek, ha meghívlak egy kávéra, vagy italra? Ne gondolj rosszra bla… bla… Meg sem várta a végét, máris benn volt a házban, és perceken belül leszedte rólam a ruhát, miközben szája úgy csókolt, mart, olyan vakummal szívott, hogy arra gondoltam: ilyen ereje lehet az örvénynek, vagy vulkán kitörésnek, ahol nincs megállás, a víz elkap, a forró láva folyik, elsodor, feléget mindent, oda lesz a józan ész. Kábultan hagytam nyeregbe szállni, a lovam ügetésre készen állt, – nem voltam fatökű, gyorsan elfogott a vágy, ha kedvemre való nő közelébe kerültem, de addig a szeretkezést leginkább csak: élő testen való önkielégítésként éltem át. Ismerik a mondást, amikor a gyerek repetát kér, aztán otthagyja: csak a szemed kívánta! Úgy voltam én is: megfizettem, vagy csak részt vettem a dologban, de érzelmeket nem vittem bele. Akkor esett meg először, hogy szondázni akartam, bizonyosságot kerestem: jól döntök – e, és órákig azt hittem – ő az igazi. Úgy ragadott magával, úgy repített a mennyekbe, hogy én még el sem képzeltem mit kellene tennem, ő már fordított, irányított, újra küzdőképessé tett, akár egy ócska szajha, és nyerített, lihegett, vonyított, ha elérte amire vágyott. Sokkal többször járt a csúcson mint én, de végig élvezetes volt amit csinált… amíg ki nem apadt a vágyam, el nem fogyott az erőforrásom. Ahogy legtöbb esetben – ha valami nem úgy sül el, ahogy szerettük volna – megkeseredett a szájízem. Persze lehet, hogy csak a csődöt akartam elkerülni, de feladtam. Mint a kutya, ha eső után megrázza magát, kijózanodtam, és az lettem, aki voltam, amikor beengedtem az ajtón – tisztelettudó úriember, aki kétségek között vívódik mert nem tudja, van-e oka, hogy tisztelje akivel összefeküdt, akitől hagyta elgyengíteni magát, elismerve persze, hogy érti a dolgát. Ö nem adta fel olyan könnyen. Újra kezelésbe vett, ki akarta szívni a velőmet is, ami nekem – és holtfáradtan kinek nem – már inkább terhes volt mint mámorítóan kellemes. Más az, ha valaki élvezetből evez, vagy gályarabként teszi ugyanazt. Aztán odaállított maga mögé, és azt mondta: hágj meg… légy a csődöröm, a kangörcsös kandúrom, repessz szét, araszolj a vulkán katlanom felé mert imádom ha hátulról bütykölnek és közben a hágató ménre, az összeragadt kutyákra, az elefántbikák monumentális akarására gondolok! Ma már tudom: a leégéstől való félelem hozta ki belőlem: legalább elnézést kérnél, hogy hátat fordítasz! – de kimondtam. Lassan egyenesedett fel. Úgy nézett rám, mint aki rémet, vagy csodabogarat lát, és mert felfogta hogy komolyan gondolom, nevetni kezdett: te hülye vagy! Én azt szeretem, ha leringyóznak, miközben tömnek, mert az általam okozott kéj kihozza belőlük az állatot, a vad barmot, a semmit nem tisztelőt, a csak a vágyra hajtót, az örömet adni akarót, a tudat alatt felgyülemlett mocskolódási kényszert. Amikor kefélek becézésnek, elismerésnek veszem, ha mocskolnak, miközben egekbe emelem őket! Menj a francba a hülye modorosságoddal! Minden más tevékenység közben hízelgő az illem, de hogy valaki kurni se tudjon, viselkedés nélkül?! Te nem szeretsz engem! Nem tudsz egy húron pendülni velem. Azt hittem együtt repít bennünket a vágy, de nem akarok aludttejasszony lenni, nem mintha egy percig is bíztam volna benne, hogy feleségül kérsz, de tudod mit? Nem is kellenél. Az élet minden területén legyen az ember illedelmes, de amikor kettesben egy növel, ágyba, földre, vagy fotelba kerül, akkor vetkőzzék ki magából, törjön elő belőle a hím a birtoklási vágya, a leigázásra született férfi, aki érzi hogy szeretkezés közben ellenértelmüekké válnak a szavak, vagyis, ha azt mondja: céda, buja, cafka: a nő azt hallja; angyal, csillagom, szerelmem, soha ilyen csodás ölelést! Nem akarom elbaltázni az életem, mert – az én családom sem volt hangos a trágárságtól, de annyit tudok, hogyan kell viselkedni különböző élethelyzetekben, és ha minden másban jól nevelt vagyok is: amikor csintalakodom, dugok… És mondta, mondta, elsorolva minden ocsmány jelzőjét a szeretkezésnek, miközben magára kapta a ruháit és eliramodott. Sokáig nem volt merszem a másikhoz. Aztán megláttam egy férfival. Amikor felhívtam, kelletlenül válaszolt, azt mondta programja van, de amíg készül, egye fene, menjek fel hozzá. Szorongva csengettem be. Még élénken élt bennem a másik viselkedése, és attól féltem, ő is elront mindent, ha netalántán odakerülünk, és nem a szája íze szerint teszem amit elvár. Tele voltam gátlásokkal. Nem készült sehova, csak kelletni akarta magát, mint a tyúk, ha a kakas kergeti és fut két tisztességkört, mielőtt lelapul neki. Beszélgettünk, mint addig, bármikor. Teáztunk, és nem kellett témát keresnünk, miközben – mint később kiderült – első pillanattól kezdve megörültünk a másik bőrének érintéséért, ajkai játékáért, szenvedélyes csókjáért, vagyis azért hogy bújjon ki végre a szög a zsákból. Már búcsúztunk, amikor kezet nyújtott és – akár a  Michel Aangelo híres freskóján jól érzékeltetett – érintés, olyan mély hatást váltott ki belőlünk kezünk össze kapcsolódása. Ajkaink egymásba csaptak, a ruhát úgy téptük le a másikról, hogy mire visszaértünk a szobába, úgy néztünk ki, akár a kopasztott csirke. Végignéztem rajta: gyönyörű vagy! – Te is! – Ne udvariaskodj! – Ez az igazság, az hiszitek egy férfitest nem lehet szép? A fivéreimet gyakran láttam mezítelenül, az erősebb nem teste is lehet csodálni – imádnivaló, – mondta miközben ajkai már a legcsiklandósabb helyeken becéztek. Az ölelés harmonikusan lágy mozdulatokkal, de minden másodpercet kiélvezve, a másikra odafigyelve folyt le. Nem győztem betelni azzal, amit a boldogítási vágyam kihozott belőle. Megszépült, búgott, vonyított, suttogott, csókolt: de nem beszélt! És egyszer csak – mint amikor elered a nyári zápor, sürü villámlások és menydörgés közepette, átszakadt bennem a jólneveltség gátja, és egyre hangosabban soroltam: te céda, te tüzes katlan csatakanca, te számító ördög, te ellenemre törő, minden erőmet kiszívó, buja ringyó, te… és ő vette a lapot, elkapta a végszavakat, válaszolt parázna jelzőimre. A világ legintimebb monológja, egymás szavába vágó, erotikus szócsatája kezdődött el, miközben minden idegszálunk vibrált, égett, nem kértünk elnézést ha fordultunk, ha szájába egyszer csak ott volt az amijére én is rátapadtam, és mint két eszement, szinte el akartuk égetni a másikat szerelmünkkel. Amikor ki tudja meddig tartó orgazmus – sorunk véget ért, pihegni is alig volt erőnk, de első szavunk, amelybe egyszerre kezdtünk bele az volt: szeretlek! Az eljegyzést ott helyben, ugyan úgy tettük emlékezetessé, mint amilyen a – minden mocskos szót felszínre csaló első bujálkodásunk volt. Soha annyi ocsmány, de mégis kedves jelentésű jelzőt?! Azóta tudom: a lelke legmélyén minden emberben ott él a gátszakadási vágy, a semmi nem érdekes, csak a gyönyör, a vágy beteljesülése – az imádat érzékeltetése. Azóta is profán módon szeretkezünk, és illendően viselkedve élünk. A teste tüzes, a vágya kiapadhatatlan. A “szeretlek” szó húsz év alatt elkopott volna, ha a legintimebb percekben nem halmozom el annyi mással, ami a mindennapi életben – becsületsértésként – több évi börtönnel járna. Miközben egekbe araszolunk, visszájára fordul minden, és mi mással bizonyítsuk, hogy a kéj emberi mivoltunkból is kivetkőztet bennünket, ha nem azzal, hogy olyat mondunk, amit máskor soha. Szalonképtelen szavakat. Igaza volt annak a másik lánynak: a szavak átértékelődhetnek, ha olyan a szituáció, hogy elmegy az eszünk a gyönyörűségtől. Az egyetlen élethelyzet ahol nem szabad tettetni, udvariaskodni; adni kell magunkat, ahol fel kell szakadni minden feszültségnek, indulatnak, szeretőkészségnek, boldogság – vágynak, – mert különben mi értelme volna az egésznek?! A feleségem amikor az első fiunk megszületett, amíg nem vált értelmes lénnyé – úgy becézte, ahogy engem szokott legboldogabb perceinkben, és később is olyan túláradó boldogsággal tudta sorolni: te, aranyból összecsurgatott, gyémánttökű, csődörcsikóm, te! Remélem a fiaim hamarabb rájönnek majd a nők tiszteletének igazi értelmére: vagyis hogy kivételek erősítik a szabályt!