Hogy ki, miért választja azt a pályát, amire felteszi egész életét, azt nehéz lenne megfogalmazni. Sosem szenvedhettem a fegyelmet, a katonaságot is nehezen viseltem, mégis, amikor elvégeztem a jogot, a rendőrséghez jelentkeztem, nyomozónak. Fura gondolat, nem? Örök életveszély, újabb és újabb izgalmak, megfejthetetlen esetek, vér, mocsok, nyomor, csete – paté, és főleg vég nélküli munkanapok, munkahetek, és hónapok. Hiába mondaná a felettes egyik – másik izgalmas ügy közepén, hogy menj el pár napra pihenni, még aludni sem tud az ember, amig pontot nem tesz az eset végére, de akkorra már ott van a következő, mert ha valaki soha nem maradhat munka nélkül ebben az államban, az a bünüldözö.

Hogy miért jelentkeztem jogi diplomával nyomozónak, annak természetesen oka van, ráadásul nem is mindennapos, mert azzal tisztában voltam, hogy a rendőrségnél is szabályzatok uralkodnak, fegyelemnek kell lennie, de a diplomaosztás utáni buliról mentem haza, és két sarokkal előbb kiszálltam a taxiból, hogy magamhoz térjek a friss levegőn. Gyalog indultam el a lakásom felé, amikor az egyik kapuban megláttam egy nőt. Minden izében reszketett, és nemcsak azért, mert egy szál ruhában nem lehetett melege, hiszen én – ittasan is – elbírtam a felöltőt, hanem mert szinte magánkívül volt. – Mi a baj? – kérdeztem, és ugy meredt rám, mint aki nem érti: miért lenne baj. – Itt lakik? – néztem a kapu felé. Nagynehezen bólintott. Nem akar felmenni? – kérdeztem. Nem válaszolt csak hagyta, hogy belekaroljak, és elinduljak a bejárat felé. Az ember néha ugy karol bele a sorsába, mint ahogy én akkor belé, és mire észbekap már nem térhet le se jobbra, se balra.

A lakás ajtaja nem volt kulcsra zárva, mint ahonnan kirohan valaki, és utána az özönvíz. – Van itthon valaki? – kérdeztem mielőtt kitártam volna az ajtót. – Neeem… nincs. Senki! – mondta talán túl gyorsan is, és tétovázott beengedjen-e, vagy elküldjön. – Van itthon valami ital? Az jót tesz örömre, bánatra, én például ma örömömben hajoltam el ennyire! – magyaráztam, miközben bementünk. Elég szerény berendezésű szoba volt, és amig azt néztem, hol találhatnék valami italt, hirtelen a nagyapámék farmja jutott eszembe: a disznóölés vérszaga. Nem értettem, de mivel találtam valamit egy üvegben, töltöttem, és odaadtam a lánynak. Koccant a foga a poháron, de lehajtotta, és lassan elernyedt. Látszott, hogy nincs hozzászokva. Mi lesz velem? – zokogott fel, nem sokkal később, amikor már éppen azt fontolgattam, hogy búcsút veszek töle, és haza ballagok. – Mi lenne? – Fel fognak akasztani? – Miért tennék? -Azért amit tettem? – Ugyan kislány, mi rosszat tehetne egy ilyen szép teremtés, mint maga? – Nézzen be a másik szobába. – mondta, és újra vacogni kezdett. Ha nem vagyok ittas talán nem teszem meg, de így benéztem, és azonnal megértettem a farmi disznóölés jól ismert, és addig izgalmasnak tartott illatát. A szoba közepén egy férfi feküdt, merő vérben, testéből jókora kés állt ki, de látszott, hogy nem az az egyetlen szúrt sebe. – Ki ez? – támolyogtam oda a lányhoz. – Az apám! – mondta sóhajtásszerűen, majd zokogni kezdett. – Dehát miért tette? Úgysem hinné el! Tizennyolc éves vagyok, és ti éve én vagyok a játékszere. Ugy használ akár az anyámat, amig rá nem unt. Anyám nem tudott róla, azt mondta, ha elárulom megöl. – Akkor is jobb megoldás lett volna, ha beszél, minthogy. – Tudtam, hogy senki nem hinne nekem, anyám sem. Azt gondolná, én kezdtem ki vele. Olyan köztiszteletben álló férfit, mint ö volt, keveset talál a környéken. A legjobb férj, legjobb munkás, és legjobb apa: így beszéltek róla, csak én tudtam milyen alávaló, és ma betelt a pohár. – Mi történt ma? Megtudta, hogy szerelmes lettem, és randevúról jövök. Faggatni kezdett: lefeküdtem-e vele. Hogy fekhettem volna le, amikor a fiú érintetlennek hisz, de ö csak vallatott, miközben büntetésül olyasmikre kényszerített amikre addig soha. Elveszem minden szüzességed, nem marad rajtad olyan hely, amellyel még ne paráználkodtál volna. Enyém vagy, nem érted? Én vagyok az apád… Magamnak neveltelek. És ne mondd hogy rossz volt velem! Az úgyis rád un, megver, elhagy, felcsinál, én tudok vigyázni rád. Velem mindig jó volt, mondd hogy nem igaz. Így beszélt, és én anyám, meg a szomszédok miatt tettem, amit parancsolt s hagytam mindent, amit csinált velem. Amikor rám unt, kimentem a konyhába, nem tudom mi jött rám, mintha elborult volna az agyam, ugy gondoltam: ha most nem, akkor soha. Szeretem azt a fiút, de persze úgysem kellettem volna neki, akár megtudja, hogy mit művelt velem apám, akár megjátszom, hogy érintetlen vagyok. A férfiak kegyetlenek. Visszaélnek minden számukra kedvező helyzettel. Elővettem a legnagyobb kést. Mindig féltem, ha anyám kezében láttam, olyan rémisztően hosszu, és hegyes pengéje volt, aztán hátratett kezemben a gyilokkal, odamentem ahhoz az. állathoz. – Mi az? Ízlett, amit lenyelettem veled, és repetát akarsz? Egy kicsit várnod kell, de meglátod, van még ott, ahol az volt,-nyújtotta felém a karját. Én odamentem, mint egy engedelmes bárány, és amikor a fejemért nyúlt, hogy lehúzza, és egyre undorítóbb szájával belemarjon, döftem. Azonnal eleresztett, szemébe belefagyott a döbbenet, miközben én szúrtam, és szúrtam. Nem tudom hányszor. Aztán lementem az utcára. Anyámnak akartam szólni, aki a nővérénél segít takarítani, és ma éjjel nála aludt, de a kapuban elfogyott minden erőm. Mi lesz most velem?

Mit válaszolhattam volna? A fejem kezdett tisztulni, az alkohol okozta mámor, azonnal elszáll, ha nagy bajba cseppen az ember. Hivtam a rendőrséget, és ottmaradtam, amig meg nem érkeztek. Ahogy ellepték a lakást, sorozni kezdtek a flegma, biztosra menő gyanakvó kérdéseik: ketten tettétek el láb alól, mert az utatokban állt, és hasonlók. A lány hallgatott. Én sem mondhattam el a titkát, hiszen hogy lehettem volna biztos az igazában. És ha összevitatkoztak, ha hirtelen felindulásában. De annyi szúrással? Pár óra múlva elengedtek. Hazamentem, de nem tudtam szabadulni az élménytől. Mi lesz a lánnyal.

[rkey]

Ki hisz majd neki. Az anya azt mondja, ami a legkényelmesebb: nem láttam, nem vettem észre semmit. Persze könnyebb azt mondani, minthogy nem volt szívem feljelenteni a férjemet, mi lett volna velem a keresete nélkül? Mire az ügy lezárult, és szerintem a lány túl súlyos büntetést kapott, éppen azért, mert mindenki apja kiválóságát méltatta, ö pedig hallgatott – felbőszített az igazságtalanság, és elhatároztam, hogy beállok a bűnügyeket bogozó nyomozók közé, mert ítélni könnyü, különösen megalapozottnak látszó bizonyítékok, és vallomások alapján, de kideríteni a miértet, nemcsak érdekes munka, de kötelesség is. Így lettem rendör, és nem bántam meg, pedig sok gyomorfelfordító élményben volt részem. Kevesen tudják elképzelni, milyen egy több hónapos hulla, a föld alól, vagy vízből elökerül holttest, mert, ha látják is filmen, vagy a tévében, – tudják, hogy trükk – és még nem találták fel a szagosfilmet. A rendőrségnek sok nyomozó csoportja van, én a gyilkosságiaknál kötöttem ki, talán, mert egyetlen percre sem tudtam elfelejteni, mit éreztem azon a hajnalon abban a disznótorra emlékeztető szagú, szegényes lakásban, amikor az a lány ugy mondott el mindent, mintha a gyóntatópapja lennék. Elképzeltem micsoda megkönnyebbülés lehetett neki beszélni, és milyen golgotai út vezetette odáig, hogy megölje azt, aki nemcsak apjaként szerette, és talán csak akkor döbbent volna rá – ezt már tapasztalatból tudom – hogy szexuálisan is uralkodott rajta, amikor először vett volna részt normális partneri kapcsolatban. Beszéltem a pályafutásom alatt olyan asszonnyal, aki hiába ment férjhez, hiába szült gyerekeket, ha igazán nagyot akart élvezni, mindig elsomfordált gyermekkori megrontójához, légyen az a nagybátyja, apja, vagy a fivére. Mert ahány ember annyi világ, és ha nem is derül ki minden, azért a mocsoknak ez a fajtája is létezik. Furcsa volt megszokni, hogy akit éppen rajtakapunk valamin, annak pechje van, mert ugyanazt a bűnt sok százan megúszhatják, a körülmények szerencsés összejátszása folytán. A piti tolvajok többször buknak le, mint az igazi nagymenők, a nyakkendős pénzmosók. A kis tolvajt el lehet kapni, de a tekintélyes emberekkel a hatóság is óvatosabb, hiszen melyik nímandnak jutna eszébe kártérítési pert indítani személyi jog megsértése miatt, de abban szinte biztosak lehetünk, hogy ha a bizonyítékok nem megalapozottak, és körmére nézünk egy nagymemönek, – csatasorba állnak az ügyvédjei, és csak mi húzhatjuk a rövidebbet.

A gyerekek sérelmére elkövetett bűnügyek ma is felbőszítenek. Nemcsak azért, mert mindig is szerettem a kicsiket, és aki nem bennük látja a jövőt, hanem segítség helyett árt nekik, az nem érdemli meg, hogy embernek nézzék. Persze a nyomozó nem lehet részrehajló, elfogultságot jelenthet ugyan, de meg kell indokolnia mi az oka. Természetesen egy barát, vagy rokon ellen nem vagyok köteles terhelő adatokat gyűjteni, de hálistennek ilyen helyzet még nem adódott. Romlik a közbiztonság, több rendör kellene, ugyanakkor legtöbbünk akár bevallja, akár tagadja: fél. Nem tudja, hogy amikor eljön otthonról, nem utoljára látja-e a szeretteit, no meg, embert ölni sem felemelő érzés. Nekem eddig egyetlen egyszer volt részem benne, és bár tudtam, hogy hajszálon múlt a társam élete, sokáig képtelen voltam megemészteni az élményt, ahogy egy élet a szemem előtt kialszik, és én voltam a hóhéra. Éles helyzetekben mindig eszembe jut: lehettem volna bíró, ügyvéd, jogász, senki nem kötelezett rá, hogy nyomozó legyek, s ráadásul olyan vezető, aki mindig egy vonalban áll a beosztottjaival, mert ki nem állhatom, ha másra hárítják azt, amire nem lennének képesek. Mindig a katonai vicc jut eszembe: a század egy folyóhoz ér, híd sehol, s az őrmester kiadja a parancsot: oszolj, öt perc múlva sorakozó a túloldalon, csak, mert ö megtanult úszni.

Kényelmes székben ülhetnék, sorolhatnám a vád, vagy védelem érveit, egy perrel bezsebelhetnék annyit, mint a félévi fizetésem, mégsem bántam meg, hogy így döntöttem. Talán még megérem, amit már annyiszor javasoltam, hogy születik egy világegyezség: minden embernek – a születése pillanatában – le kell venni az ujjlenyomatát, és a DNS mintáját, amelyekből nincs két egyforma, és nyilvántartani. Milliárdnyi adatot tárolhatnak már a számítógépek. A tudósok kilométerekkel, előttünk járnak, és mi még ma is majdnem a Maigret nagyítós módszerével nyomozunk, pedig amit ajánlok, nem sérti a személyiség jogait. Vannak emberek, akiket életében nem igazoltat rendör, mert törvénytisztelők, és ugy élnek, ahogy kell, s az új megoldással is nyugodtan élhetne bárki, ha nem vét senki ellen, ám ha mégis, és valamiféle nyomot hagy maga után, pillanatok alatt, karosszékben ülve kinyomozhatnánk: ki volt az, és mehetnénk érte. Ma csak a priuszosok szerepelnek a nyilvántartásba, és ha új elkövetővel van dolgunk, főhet a fejünk. A nyilvántartás nagyobb visszatartó erőt jelenthetne, mint a sokak által pártolt halálbüntetés, hiszen a DNS minden testnedvből halálbiztosan azonosítható. Aki bűnt követ el, sosem ugy kezd neki: biztosan lebukik, ám ha tudná, hogy sokkal nagyobb esélye van rá, mint eddig volt, talán meggondolná, habár a drog már olyan hajtóerő, hogy nem képes ellenállni neki a józanész.

Nem lenne kerek a mesém, ha nem térnék vissza ahhoz a lányhoz, aki erre a pályára vezetett. Mihelyt tehettem bementem hozzá, és a lelkére beszéltem, hogy mondjon el mindent. Ne nézze az anyját, aki akkor már férjhez is ment, és ne arra gondoljon, hogy úgysem hinnének neki. Én mellette leszek. Jelentkezem tanúnak, és elmondom, amit ugyan az első tárgyaláson is elmondtam, de nem túl meggyőzően, hiszen tudtam, hogy ittas voltam, és azt hallhattam, ami éppen nem esett ki a fejemből, az alkohol okozta szédület, rosta likán. Szereztem egy jó ügyvédet, aki vállalta a perújrafelvételt, és a képviseletét. Örökké hálás leszek neki. A büntetést enyhítették, és a börtönben töltött idővel leróttnak tekintették. Az esküdtek elhitték, hogy a sorozatos, és tehetetlen – gyermek ellen elkövetett galádság, amikor eljön a felnőtté válás, gerjedhet olyan haraggá, amely bosszúért kiált, és ezt magyarázza a nem egy, hanem szinte ész nélkül szúrt seb, az apán.

Amikor kiléptünk a bíróságtól, felajánlottam, hogy nálam ellakhat pár napig. Könnyü dolgom volt, anyámmal éltem ott lehetett velünk, amig nem kerül más. Aztán nem került, vagy nem is akartuk, hogy kerüljön. Már két hónapja a feleségem volt, rajongott értem, ugy kúszott hozzám akár egy alázatos eb, hogy tegyek vele, amit akarok, de én nem akartam. Volt türelmem megvárni, hogy engem kívánjon a teste, higgye el, a testi szerelem nem bűn, nem kiszolgáltatottság érzését keltő, megalázó helyzet, hanem maga a mennyország. Hogy miért vettem feleségül? Mert akkor már megcsontosodott nyomozó voltam, aki tisztán látta milyen sor vár rá, ha megnősül. Talán nincs is olyan kolléga, aki még ne vált volna el, vagy ne élne külön a gyermekeitől, sőt a másodszori, harmadszori kísérlete is kudarcba fulladt. Nem könnyü egy nyomozó feleségének lenni. Hazavárni, rettegni, támasz nélkül lenni, és békésen tűrni, ha elszólítják mellőle, akár ölelés közben is azt, akit szeret, vagy akinek elhitte, hogy szereti. A feleségem mindig biztató mosollyal bocsátott utamra, vigyázz magadra, mondta és tudom, hogy sosem hagyna el. Nemcsak azért, mert a jótevőjét látta bennem, amig el nem hitte, hogy szeretem, hanem mert talán senki mással nem élhetné meg azt a csodát, amelyet csak a türelem hagyhatott kibontakozni, s rávezette, hogy az a kéjérzés, ami kicsi korától beleivódott,  apja testszagával, mosolyával, hörgésével párosulva, – lehet jobb, szebb, és tisztább is, ha azt ölelheti, és az akar örömet adni neki, kapni töle, aki szereti, és akit szeret. Csodálatos volt, amikor először lett az enyém. Nem azt mondta: kívánlak, hanem: gyereket szeretnék tőled, te csodálatos apa lennél. Megpróbáltam az lenni, mint ahogy gyengéd, figyelmes férje is, mert könnyü azt szeretni, aki hagyja magát, és aki képes viszonozni az érzelmeket, s akiben olyan biztos lehet az ember, mint önmagában. Neki én jelentem az igazi, az egyetlen férfit, minden más, ami volt az életében: rossz álom, amit amig csak élek igyekszem feledtetni vele. Természetesen volt egy kis gondom a nősüléskor, de akkor már elismert nyomozó voltam, és tudták, ha ellenzik: van hova mennem, a diplomámmal akár jobban is megélhetek, de azt is, hogy ízig – vérig bűnüldöző vagyok, aki sosem szűnik meg az igazságért tenni.

S hogy miért nyíltam meg ma, és miért meséltem el mindezt? Mert a feleségem tegnap, az ezüstlakodalmunkon árulta el, hogy ott a kapu előtt, belém szeretett. Mert, rajongani lehet azért, aki a bajban felénk nyújtja a kezét, lehajol hozzánk, és segíteni akar rajtunk. Aztán a rajongás – már csak nembeli különbözőségünk miatt is – szerelemmé változott, és ha abból, amit irántam érzett, nem meríthetett volna erőt, ki sem bírja a börtönéveket. Értem akart élni, túlélni, megtisztulni, habár sosem hitte, hogy amit érez az egyszer viszonzásra, talál. Hát ennyit az élet furcsa dolgairól, és arról, hogy a boldogságot vagy keresés nélkül is megtalálja az ember, vagy elmegy mellette, csak, mert ugy gondolja: jobbat érdemelne.

[/rkey]