Inkább hallgatok mintsem beszéljek, de a napokban szöget ütött a fejembe egy újsághír. Valamiféle statisztikát vett alapul, amely szerint azok, akik húsz évnél hosszabb ideje élnek jó házasságban, több a rövid ismeretség után kötött, mint a jól megfontolt, sőt néha évekig tartó – együttéléssel is kipróbált – szerelem megpecsételés. Sosem hiszek igazán a statisztikáknak, mert a nagy számok törvénye igaz, de azonkívül mindent lehet kozmetikázni, nézőpont kérdése az egész. Lehet véletlen is, hogy a megkérdezettek nagy százaléka jól döntött, amikor párt választott, – vagyis lehetne – , ha nekem nem volnának ellenpéldáim arra, hogy nincsenek véletlenek, legfeljebb a kivételek erősítik a szabályt. Még az egyetemi évek alatt összekerültem egy csoportbeli lánnyal. Akkor már egy másik fiú szeretője volt két évig, amikor cseréltünk, vagyis engem elhagyott az én babám, s ök is éppen szét menőben voltak, tehát hagytuk hogy menjen minden a maga útján. A lány nem volt szép, csak jó alakú, ugyanannyi idős mint én, és volt egy tulajdonsága, amitől anyám mindig óvott, de mint annyi hitetlenkedő gyermek, én sem hittem el: ugy tudott hízelegni, duruzsolni, hogy még a jeges szívet is megolvasztotta volna, hát még ha nem is szívről volt szó. Tüzes kis nő volt. A második az életemben. Az első sokat kínlódott velem hiszen gyermekkori fitymaszűkületem miatt sokat szenvedtem, de sem – amikor a szüleim akarták – sem később nem hagytam, hogy elvégezzék rajtam azt a pár centis nyisszantást, és arra sem tudtak rávenni, vagy képtelen voltam elszánni magam rá, hogy húzogatással tágítsam a fitymát. Természetes, hogy a szeretkezés több gyötrelmet okozott, mint amennyi örömet az extázis adott, amig el nem szántam magam a beavatkozásra. Vele már ugy kezdtem a viszonyt, hogy nem fájt, és nem kellett rábeszélnem magam a szeretkezésre. Ám, a hogy mondani szokták: jóból is megárt a sok, és a kedvesem olyan étvággyal vett birtokba, hogy elvárásainak eleget tenni, nemcsak fárasztó, hanem egyenesen minden rossz emlékemet felidéző élmény volt. Nem hittem el, hogy hazudik, amikor duruzsol, hogy nem elég neki annyi szex, amennyiben velem vesz részt, de szerettem, és inkább ugy tettem, mint a meg több férfi, ha tudja hogy nem alaptalanul félti a párját – homokba dugtam a fejem. Csak tudnám, mitől féltem. Hogy elhagy? Hogy nem lesz nála jobb? Elvégeztük az egyetemet, de akkor már két éve együtt éltünk. A szüleim nem szóltak érte, anyám megfogadta: négy fia azt vesz el akit akar, nem szól bele, mert ö nyolc gyereket szeretne, mintsem a négyből akár egyet is elveszítsen. Sajnos hagyta, hogy – ha nehezen is, de – öt évi együttélés után rászánjam magam a házasságra. Előttem öt abortusza volt, de ezt csak akkor tudtam meg, amikor hét hónapra megszületett a kisfiam, akire szívszakadásig vágytam. A szüleim gyermekszeretők, jól éreztem magam a tesóim között, én is nagy családra vágytam. Gondoltam is én arra, hogy 3. 2o dekával nem nagyon születnek hét hónapra csecsemők, és csak egy év múlva kezdtem visszaszámlálni, amikor semmi hasonlatosságot nem találtam a gyerekben, és amikor már az a kis szajha is a szemembe mondta: nem tudja ki a gyerek apja, mert sosem szeretett takarékon élni. Elképzelhetik, mit éreztem, de legnagyobb szégyennek azt tartottam, hogy megcsaltak, hogy köztudottá válik: nem én vagyok a gyerek apja, és azóta is több férfival tartott kapcsolatot, mióta feleségül vettem. Rettenetes helyzet, hiszen ha a kicsi világra jötte előtt ész bekapok, megbizonyosodom, akkor megtiltom magamnak, hogy szeressem a csöppséget – ha lehet a szeretőkészségre béklyót vetni – érzéketlenül teszem tisztába, vagy vigyázok rá, amig az anyja fodrászhoz megy, ahogy mondta, de egy éves volt már a fiam, amikor a szemembe mondta: nem én vagyok a gyerek apja. A szeretet évelő növény. Az nem gaz, hogy az ember csak ugy kitépje a szívéből, különösen akkor nem, ha senkinek sem ártott a létezésével. Négy évig éltünk egy fedél alatt, csak asztallal összekötve, de olyan erősen kötődtem a kicsihez, hogy mindent vállaltam, még ha szenvedtem is, mint egy fába szorult féreg. Végre éreztem magamban annyi erőt, és össze tudtam gyűjteni – éjszakai munkával annyit, hogy ne hagyjam a fiút, aki nevemet viseli, apunak hiv, de bácsit, vagy bácsikat emleget, – kisemmizve. A házat megvettem a fiam, nevére otthagytam mindent neki, vagy inkább nekik, és tetemes tartásdíjat ajánlottam, amit arcátlan feleségem – akitől közben elváltam – aljassága tudatában is, elfogadott. Ugy gondoltam, a gyerek az én nevemet viseli, és képtelen vagyok elfogadni a tényt: nem az enyém, vagyis nem hagyom, hogy bármiben is hiányt szenvedjen. A gyermeket nemcsak a vére köti a nemzőjéhez, hanem a szíve, szeretete, ragaszkodása, amely kicsi korban még érdek nélküli, vagyis öszinte. Nem kértem vérvizsgálatot, nem akarom biztosan tudni, hogy nem az enyém. Nem bírná el a lelkiismeretem azt a törést, amit a gyerekben okozna, ha egyik napról a másikra azt mondanák neki, nem én vagyok az apja. Nem kívánom senkinek, hogy olyan jóhiszeműen, gyanútlanul menjen neki a válási tortúrának, mint én. Ugy gondoltam, akinek vaj van a fején, az behúzza fülét farkát, és megelégszik azzal, amiben megegyezünk, de mire észbe kaptam: a padlón voltam, mert a hízelgés, az ígérgetés most sem maradt el, és mire szabad lett, – ha nem is a fia apjával, de bárkivel újrakezdhette az életét, mert jó partinak bizonyult.

Ha addig csak emésztettem magam, a válás után – ha lehet még rosszabb lelkiállapotba kerültem, hiszen akkor már nem volt hova hazamennem, nem futott elém a fiam: papa, papikám, és hiába hallgattam volna az anyja álnok szavait, nem volt jogom betenni a lábam, az általam összehordott otthonba. Harmincöt éves voltam akkor.

[rkey]

Az okos férfiak abban a korban kezdenek házasságra gondolni – belőlem pedig még a reménye is kiveszett annak, hogy valaha saját gyerekem, és szerető feleségem legyen, akibe megbízhatok, aki ugyanolyan átlátszó tisztán él mellettem, mint én, az áspislelkű, hízelkedő mellett. Szemlesütve jártam, nem érdekelt semmi, legfőképpen az emberek, mert az ismerősöknek magyarázkodni kellene – felelni a kérdéseire: hogy vagytok, miért, hogyan, nem kellett volna hagynod magad. Egy napon felfigyeltem két lábra, amelyek már jó ideje előttem lépdeltek. Ne nevessenek ki, hogy ezt mondom, de megesett a szívem, vagyis beleszerettem a járásába egy olyan nőnek, aki elölről nézve akár banya is lehetett volna. Valahogy olyan istápolásra szorulóan, olyan bocsánat hogy élek – szerüen haladt, hogy feltámadt bennem a férfi, az örök gyámolítani akaró, az erős, a mindent legyőző. Egy darabig tudatosan követtem, aztán amikor már elég erőt éreztem ahhoz, hogy akár egy boszorkánnyal is szembe nézzek, megelőztem. Hazudnék ha azt mondanám: soha olyan szépséget – hogy a madarak dalba kezdenek, ha rátekintenek, a virágok ontják magukból az illatot, és megélénkül a színük, ha a közelükbe kerül. Ember volt, olyan mint én, vagyis átlagos. Az ízlések egyébként is különbözőek, habár a sztárok sokaknak tetszenek, de az mesterségesen szított hisztéria, nem lélekből fakadó szimpátia. Bement egy boltba. Követtem. Női holmikat árultak. Hirtelen nem jutott eszembe jobb: vettem anyámnak egy pár harisnyát, és majd elsüllyedtem szégyenemben, mert nem tudtam hányast hord. Ö bezzeg tudta mind a négyünk valamennyi méretét. Mindig ö vásárolt nekünk, apró gyermekkorunktól kezdve, és azóta is, amit ö vett, a sokszor jobban tetszett, megfelelőbb volt méretben, mint amit magam választottam. Fülig pirulva kértem háromféle méretet. Ö végzett, fizetett, és indult volna kifelé. Véletlenül léptem a sarkára, de olyan ügyetlenül, hogy kiszakadt a harisnyája. Nem mordult rám, csak hátramosolygott: olyan sürgős? Várják a lányok a harisnyákat? – kérdezte, és én ugy éreztem: ilyen nő nincs is. – Magának vettem, de nem tudtam a méretét, azért kértem három félét is! – vágtam vissza, de nem ismertem rá a hangomra. – Vagyis szándékosan taposott a sarkamra? – Ha nem is szándékosan, de isten akaratából! – Ezt meg hogy érti?! – Beleszerettem a járásába. Ha nem vette volna észre, jó ideje követtem, és nem tudtam kinn maradni, mert féltem hogy van egy hátsó kijárata is a boltnak. – Nincs! – De próbafülke van, ahol harisnyát cserélhet. Tessék! – nyújtottam oda neki a kis csomagot. Ö kicsit tétovázva elvette, aztán bement egy fülkébe.- Magának fogalma sincs a női lábakról! – kezdte, amikor az üzletből kiléptünk. – Miért gondolja? – Csámpás vagyok, felcsapom a sarat, kacsázom, vagyis nem lett volna belőlem jó balerina. – Vagy éppen azzal korrigálhatta volna képzelt hibáit, de jó, hogy nem volt elég önbizalma a tánchoz, így legalább lehet reményem. – Magának? Mihez? – Hogy feleségül jön hozzám. – Ez aztán a rohamtempó! Azt sem tudja szabad vagyok – e, tetszik-e nekem, szándékomban áll-e férjhez menni, és egyáltalán: mit tud maga rólam? – Hogy olyan meghatóan kedves járása van, hogy szeretnék maga mellett állni egy életen át, odanyújtani a karom, hogy mindig legyen amibe megkapaszkodjon, és ha hisz a meglátni – megszeretniben akkor hamarosan belátja: nem tehet mást, minthogy igent mond! – soroltam olyan gyorsan, mint aki még bizonytalan abban amit kér: mi lesz, ha igent mond, ha nem vehetem viccre a dolgot, ha saját levemben fövök meg. – Nincs válasz? – néztem rá.- Orvosnő vagyok, vagyis azon dolgozó nők körébe tartozom, akiket nem kapkodnak el. Az orvoslás férfipálya: tartották még a század elején is, csak mi akarjuk véres verejtékkel bebizonyítani, hogy nem, hogy képesek vagyunk gyógyítani, mindent megtenni a betegért miközben megpróbálunk feleségek, jó anyák, háziasszonyok is lenni, hogy teljes életet élhessünk, megvalósíthassuk magunkat, ne szoruljunk háttérbe, maguk mögött. Tudja mi az, ha egy feleség huszonnégy órán át nincs otthon, ha éppen szeretkezés közben csengetnek, és indulnia kell a beteghez. Maga abbahagyná? – nézett rám ugy, hogy belepirultam. – Talán befejezném, ha nem olyan sürgős a hívás… – Vagy ha nem foszlana szét az illúziója! – tette hozzá a nő, akit – sosem tudnám elmondani miért – akkor már régi barátnak, hozzám tartozónak éreztem. – Most is szolgálatba megyek. Reggelig ügyelet, aztán kezdődik a munkanap. Elég hervasztó hivatás. Nem nyílnak szépség rózsák a nő arcán, ha nem alszik eleget, ha semmi másra nem jut ideje, legfeljebb szakirodalomra, s ha nem is igazán törődik azzal, hogy néz ki, mert nem tetszeni akar, hanem szakmailag megfelelni. Feladtam!- Ne adja fel. Ha tudnám, hogy jól teszi ráhagynám, de akkor én sem tehetnék mást, minthogy feladom, pedig nekem ez az utolsó lehetőségem. Ha most nem kerül sínre az életem, vége a csodának, amiben részem lehetett volna azzal, hogy anyám világra – hozott, hogy végigmagoltam az egyetemet, hogy mindig többre és többre vágytam. – Mire? – Gyerekre! – Nincs? Nem lehet, hogy eddig megúszta a házasságot! – Sajnos nem úsztam meg, és van egy fiam is, de ez most nem fontos. – A fia nem fontos? – nézett rám döbbenten. – Nem az enyém, csak annak hittem, miközben az igazi apja röhögött a hátam mögött… – Szegénykém! – sóhajtott fel a nő, aztán megállt, szembefordult velem. – Elváltak már? – Igen! – Akkor: igen! – Ezt mire mondja? – néztem rá hitetlenül. – Pár perce megkérte a kezem, vagy nem gondolta komolyan? – Dehogynem! – Tehát igen? Mikor? – Akár holnap is ha nem ragaszkodik egy alvástól kisimult arcú, fitt menyasszonyhoz, de ha mégis, akkor várnunk kell néhány napot. – Mikor végez holnap? – Kettő körül. – Mondja meg hova menjek, és én ott várom. Addig elintézek mindent, ha megbízik bennem, és ideadja az iratait. Az enyém nálam van. – Nekem haza kell mennem érte, de nincs messze, és még van egy órám, az ügyelet átvételéig. Legalább megnézi hogy lakom. A lakása olyan volt akár egy parányi ékszerdoboz. Mihelyt beléptem, körbefordultam, és azt kérdeztem, de szinte kacagva: hogy fér el majd ebben a kis fészekben akkora boldogság, amilyet én szeretnék adni neked, hogy magam is részese lehessek a csodának?! – A fellegekben jársz! – nyújtotta át az iratokat ö, és én nem kaptam át, nem estem neki az ajkának, csak néztem öszinte barna szemeit, aztán mindkét kezét megcsókoltam, olyan alázatos odaadó tisztelettel, ahogy annyiszor akartam már az anyámét is, de valahogy sosem volt rá alkalom. Ö megsimította a fejem, és láttam hogy könnyes a szeme, amikor újra összeakadt a tekintetünk. – Boldog vagy? – Mi más lehetnék? – Az állóvíznél, a kilátástalan várakozásnál, a kutbaugrás is jobb, és hátha ez nem lesz az. Csak rajtunk múlik, és velem könnyü kijönni, te pedig olyan csodálatos külsejű, és lelkű férfi vagy. Megérdemled, hogy boldog légy.

Másnap háromkor megesküdtünk. Megállapodtunk, hogy csak akkor leszünk egymáséi, ha a vágy hajt bennünket a másik karjába. Egy hetet vártunk rá. Akkorra tisztába jöttünk magunkkal, és soha annál áhítatosabb, könnyes – boldogabb szeretkezést. Mint amikor egy tikkadt szomjazó: oázisra lel, a vándor: hazaér, a céltalannak látszó élet egyszerre értelmet kap. Ennek húsz éve uraim, és már az első hetekben tudtam: sosem szabad egyik nő után megítélni a másikat. Nincs két egyforma ember, csak mi hibázzuk el: mi, akik túl jóhiszeműen, hiszékenyen adjuk magunkat, mert azt hisszük, a másik is olyan átlátszó, annyira hátsó szándék nélküli, öszinte, és szeretettel tele szivü, mint mi. Érdekes, hogy eszembe sem jutott volna másnap nem elmenni az esküvőre, pedig ha elmondom valakinek, akinek adok a véleményére, nem igen tanácsolhatott volna mást. Sosem bántam meg, hogy hirtelen belevágtam, hogy hallgattam egy belső hangra, és odaálltam a mellé a drága asszony mellé, aki elég bátor volt ahhoz, hogy ne mondjon nemet. Igaz, túl sok választása nem volt. Aki gyermeket is akar, a hivatását sem szeretné abbahagyni, az előbb utóbb belebukik, és valamelyiket fel kell adja. Neki mindkettő megadatott, és ha hallgatom, ahogy hálálkodik a teljes életért, elrestellem magam. Attól a régitől sosem kaptam a sok hízelgő szó között egyetlen elismerőt sem, mindig kilógott a lóláb, ha becézni kezdett. A válás után megkísértett egy párszor. Könyörgött, ígért, azt mondta: én voltam az igazi, kérte, hogy csináltassuk meg a vizsgálatokat, a fiú az enyém. Akkor undorodtam meg töle igazán. Szurkálni egy ártatlan gyermeket, amikor biztosan tudja, hogy legfeljebb kizárásos alapon találhatnának apának, de mit számit az, amikor már egyetemre jár, apjának tekint, szeret, és tőlem soha nem hallott egyetlen rossz szót sem az anyjáról, s ugy szereti a három lányomat, mintha egy fészekben nőttek volna fel. De talán ugy is van. Mert mi adja a családi fészek melegét, a lélekből áradó szeretet, az én szívem pedig mindig telve volt öszinte érzéssel iránta, hiszen aki egy évig azt hiszi, hogy apa, az képtelen megtagadni érzelmeit, vagy nem érdemli meg, hogy embernek nevezze magát. Ez is egy életfelfogás, de azt hiszem csak egyetlen ember van a földön, aki pedig akár ellenérdekelt is lehetne a dologban, mégis egyetért velem: az én drága, kapásból választott feleségem, aki megérdemli, hogy sírig hűséges maradjak hozzá, és utolsó sóhajtásommal is azt mondjam: szeretlek… áldjon meg az isten a hozzám való jóságodért, szerelmedért, türelmedért, és azért a sok gyönyörűségért amit a tested adott. Hát ennyit a statisztikai felmérésekről uraim…

[/rkey]