Hetven éves vagyok, és tisztességes, becsületes polgárként, jó házasságban élek, immár negyven éve. A zsák megleli a foltját, – szokták mondani, mégsem mindenkinek sikerül rálelnie élete igazi értelmére, már ami a párkapcsolatot illeti. Nekem szerencsém volt. Vagy mégsem? Döntsék el Önök. Anyagiakról ne essék szó, mert tehetös családban születtem és bár meg kellett dolgoznom mindenért – mert apámnak elvei voltak – bármit megkaptam, amit akartam. Üzletet ajánlott: zsebpénzért nyári munka, és közben kandi szemmel tébláboljak a cégnél, mert hite szerint az igazi tudást nem az egyetemi tanulmányok jelentik, hanem a nagybetüs élet, a gyakorlati tapasztalatok. Mire megkaptam a diplomát, végigmásztam a szamárlérán és – mert mindenre odafigyeltem, apám is sokat magyarázott, akár le is ülhettem volna a helyére, de más terve volt velem. Átküldött a szomszéd államba, egy uj leányvállalata élére. Ott az igazi bizonyitási lehetöség; ami uj abból még mindent ki lehet hozni, vagyis – ahogy mondta – ha kapsz három méter szövetet, hogy szabj egy öltözet ruhát, könnyebb dolgod van, mintha egy használt vagy elszabott öltönyt kell kiforditanod, abból már nehezebb ujat vaárzsolni, nem adhatsz bele sok fantáziát, köt az elödöd ollója. Akkor nem is fogtam fel, milyen szerencsém van, hogy elkerülök otthonról, mert anyám féltö szeretete, – nagykamasz koromig – jólesett ugyan, de egyre terhesebbé vált. Hova mégy? Mikor jösz haza, ne tedd ezt, ne tedd azt, és egy gondos, – fiáért aggódó anya nehezen érti meg: a gyermeke felnött, utjára kell engednie, felel a tetteiért. Föleg nöügyekben zavart az odafigyelése, mert amugy sem voltam csapodár természetü, nem ugrottam fejest semmibe, de amikor még felül is birált valaki, megpróbált rá – , vagy lebeszélni – az olyan dacot váltott ki belölem, hogy juszt is az ellenkezöjét tettem, akkor is ha eredetileg az volt a szándékom, amire rá akart beszélni. Azt hiszem nem egyedül vagyok igy. Szerettem megismerni a nöket, már akiket komoly szándékkal pecéztem ki, és akkoriban még nem volt divat, hogy a keresztnevét sem tudták egymásnak, máris irány az ágy. Amikor az ember tisztában van vele, hogy csak egyszer választhat de akkor kifoghatja a legrosszabbat is, nehezen dönt, sokáig latolgat. Utólag sokszor megmosolyogjuk: mennyit kódorogtunk jobbra balra, pedig az igazi ott volt mellettünk, és nem is mi választottunk. Az én párom ott ült az elöszobámba, más vette fel, de nekem kezdett dolgozni, és nem is rosszul. Elvem volt, hogy házon belül, – lehet a világ legszebb nöje – , akkor is alkalmazott, munkatárs, vagyis tabu. Jóformán meg sem néztem mint nöt, miközben egyre inkább elismertem, mint munkaeröt, mint figyelmes titkárnöt, aki mindig tudta mikor kell megkérdeznie: nem nem kérek-e teát, kávét, vagy nem éheztem-e meg, aki mindig gondoskodott róla, hogy legyen váltás ingem az irodám melletti pihenöben, hátha gyorsan kell valahova mennem. Ideális munkatárs volt, és – mert kezdöként csak a bizonyitásnak éltem, – elégedett voltam vele. Aztán egyszer át kellett fogalmaznom egy szerződéstervezetet, mert amikor elolvastam támadt egy jó ötletem, de másnapra kellett újra diktáltam az egészet, és meghagytam, hogy mihelyt kész, küldje a lakásomra. Mire legépelte, majdnem tíz óra volt, vagyis akkor ért vele a ház elé. Elküldhette volna valakivel, de ö szerette tudni, hogy amit kiad a kezéből, célba ér, ezért maga hozta el. Akkor még nem volt inasom csak bejárónőm, mert amikor fáradtan hazaértem, szerettem a csendet, a magányt. Egyre türelmetlenebbül vártam az anyagra, már azt hittem valami baj van, amikor megállt a kocsija a ház előtt, hogy attól kezdve, mindig az legyen a jármű végcélja. Ám amikor kicsit izgágán beengedtem, ezt még nem is sejtettem. Átadta a szerződést, én megköszöntem, de ö csak állt. Ha az ember – akarva nem akarva – nézni kénytelen valamit – amire addig oda sem figyelt – , mi mást tehetne, minthogy szemügyre veszi. Így voltam én is. Először a vörös, hullámos hajtömege tűnt fel, amelyet addig kontyba kényszerítve viselt, aztán zöld szemei, a hófehér bőre, – csak díszítésként – néhány szeplővel, és a szája, amelyre addig – elrévedezve – csak a szavakért figyeltem: mit kér, javasol, vagy jelent. Elbűvölt a hosszú nyaka, csodálatosan dús keblei, amelyek bimbói majdnem átszúrták a vékony selyemblúzt, és férfitenyér pihenőjének teremtett csípője, na meg a folytatás: két karcsú, csodálatosan kecses lábai. Vak voltam én, hogy eddig nem vettem észre, vagy ö álcázta olyan ügyesen magát, hogy ne lássam a fától az erdőt? – Gondolom hosszú volt a nap, elfáradt a gépelésben, üljön le. Kér valami italt? Azt hiszem nem ártana, ha oldódna egy kicsit a mai nap feszültsége. Én már megittam két konyakot, elernyedtem, csak a szerződést vártam, és mert tudom, hogy ugy sincs benne hiba, ráérek holnap elolvasni, a gépen! Leült. Annyira fáradt volt, hogy a lábait sem rakta keresztbe, leejtett vállakkal várta az italt. Gint kért tonikkal, és kicsit sokra sikeredett a keverési arány, ö pedig szomjas is lehetett, nemcsak fáradt, mert, mint amikor az ember túl van valaminek a nehezén és fellélegezhet: majdnem egy kortyra hajtotta le az egészet, aztán hátradőlt, – gondolom ha egyedül lett volna, nyújtózik is egy jólesőt, és keresztbe rakta a lábait. – Vesse le a cipőjét! Mozgassa meg a lábujjait! Tegyen ugy mintha otthon lenne! – mondtam, vagy mondatta velem valami fura késztetés ami belőlem jött, az én hangomon szólalt meg, de én is alig ismertem rá. Ö szót fogadott, és csakhamar ott volt előttem a világ legcsodásabb nője, ellazulva – elnyílt szájjal, várakozó tekintettel, majdhogynem felkínálkozva. Talán az ital tette, de elkapott a gépszíj és elindultam feléje, de ö megállított: nem uram. Szexről szó sem lehet! Én más beállítású vagyok, és nem hinném hogy jó lenne, ha… – Hogy érti a “más beállítottságút”? A lányokat szereti? – kérdeztem, mert meglepett a visszautasítás. – Nem uram… az állatokat! – Na és? Más is szereti az állatokat, de az a normális szexet nem zárja ki. – Tudom, de nekem van egy kutyám… – Na és? Nekem is lesz, ha végleges otthont veszek. Kell az a háznál… – mondtam és leültem mellé. – És az ágyban! – tette hozzá, farkasszemet nézett velem. – Ugye csak viccel? – Nem! Egy kutya a szere töm, és nem tudok elképzelni jobbat annál, amikor… – Hagyja abba… és… és menjen el! ugrottam fel. – Szívesen, hiszen már nagyon vár. Mindig tudja mikor van szükségem felüdülésre és… többet ér ezer férfinál! – állt fel, cseppet sem pironkodva. Mint amikor az ár átszakítja a gátat, megvadított a perverz vallomás. Átkaptam a vállát. – Viccelsz? Játszani akarsz velem? Azt hiszed be tudod mesélni nekem, hogy egy kutya ér annyit, mint az én ölelésem? Majd megtudod mi az igazi bagzás, csak hagyd magad – mondtam, inkább az ital hatására, de mindenre elszántam. – Bizonyítsa be hogy többet ér, mint ö, akinek örjitö nyelve is van, és mert kölyök kora óta ugy idomítottam, megvész az illatomért… – duruzsolta kihívóan. Ez csak olaj volt a tűzre. Letéptem róla a ruhát és vadul, nekiestem. Hideg maradt, akár a jégcsap, pedig szűz volt, ami kicsit megszeppentett, mert akkor már, – akár akartam, akár nem – , el kellett hinnem amit mondott. – Ha látná, vele hogy csinálom? – nézett rám, miközben a ruháját hozta rendbe. – Látni akarom! – Jöjjön velem, de nem szabad közbeavatkoznia, mert ilyen hosszú nap után, vadul kíván! Ugye, hallva is vérforraló szavak, hát még a látvány, ami nála fogadott, mert mondanom sem kell, hogy kocsival követtem hazáig. Óriási farkaskutya kezdett szűkölni mihelyt meghallotta lépteit és ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, milyen óvatosan de mégis vadul tépte le róla bugyit, miközben olyan izgalmi állapotba került, mintha megveszett volna. A gazdija gügyögött, becézte, aztán széttette a lábát és a kutya alá állt. Mint a jó házőrző aki tudja, a gazdival jött ember nem veszélyes, rám se hederített, csak tette a dolgát a fenséges combok között. – Guggoljon le, ugy jobban látja! – súgta a nő, de lesz még mit néznie! Pár perc múlva megrándult a teste, mint alattam azoké a nőké, akik nem tudtak csendben gyönyörködni, szabadjára engedték érzelmeiket. A kutya tolta az ágy felé. Ö rogyadozó térdekkel feküdt le, és szemérmetlenül szétterpeszkedett. Lehet, hogy nem hiszik el, de anélkül éltem át orgazmust, hogy akár egy ujjal is, magamhoz nyúltam volna. Örjitö látvány volt, de a finálé még csak azután követezett. A lobonc – vörös démon lelépett az ágyról és a szőnyegre térdelve, két tenyerét a földre téve – - állatként kínálta magát, az akkor már láthatóan feszit vágyú ebnek. Nagyapámnál a farmon láttam már állatok párzását, üzekedését, tojózását, folyatását, melyik fajtára mi illik, de amit annak a kutyának az arca, vagyis ez nem jó szó: a szemei mutattak, amíg a csúcsra ért, és amikor a kutyamennyországban járt, az leírhatatlan kéj, szemmel látható állatgyönyör volt. Tudtam, hogy a kutyák utána percekig összeragadva vonszolják egymást, vagy csak állják a természet adta helyzetet amely azért nem engedi elszakadni őket egymástól, hogy a bagzás eredményes legyen. Az a parázna azonnal leszállt asszonyáról, mihelyt véget ért a gyönyöre, de – amit aztán tett nemcsak azért döbbentett meg, mert bizonyítva láttam mennyivel állatiabb az ember az állatnál, hanem mert el sem tudtam képzelni, hogy amit csinál nem ösztönből teszi, hanem ugy idomították – farkcsóválva, előrement szeretője arcához, és nyelvével gyengéden körbenyalta, hozzádörgölődzött, hálás volt neki a kapott élvezetért. Állati utó játék, amiből sok ember tanulhatott volna. Én tudtam hogy a nőt akkor sem szabad magára hagyni, ha túljut a kéjen, már csak azért sem, mert a gyengédségből új virág nyílhat. Akkor, ott, állóhelyemben átlényegültem, vagyis kibujt belőlem egy másik én, az amelyik sokszor gondolt egy régen hallott, nem is értett viccre Tasziló és Arisztid a sivatagban menetelnek. Csak egy tevetehenük van és Taszilón erőt vesz a vágy. Leszed egy ládát a málhából, rááll, és nekilát. A teve nem egykönnyen adja magát, mindig előre – lép. Mivel Taszilót gyötri a kangörcs, megkéri Arisztidet fogja meg a teve kötőfékjét és tartsa nyugton, amíg könnyit magán. Arisztid megteszi és Tasziló végre révbe jut, ám egyszer csak felnyög:most… most… most adj neki egy nyelves puszit. A viccet nem igazán értettem, és undorit ott is, de sokszor visszagondoltam rá. Arra azonban sosem számítottam, hogy egyszer szemtanúja leszek valami hasonlónak. A kutya száját nyalva a sarokba vonult, elfeküdt, mint aki minden erejét kiadta, én felsegítettem döbbenetes titkárnőmet, aki behúzott magával a tus alá. Amikor törölköztünk, és csókkal martuk, haraptuk, becéztük egymást, már tudtam: életem legszenvedélyesebb szeretkezése előtt állok. Ugy is lett. A hálószobába nem jött be a kutya, de ö épp ugy adta magát nekem, mint hűséges elszeretőjének, és – férfiközremüködéssel életében először – magasba dobta izgalmas testét a kéj. Mint az eszement kértem meg a kezét. Ugy jöttem el tőle, hogy vőlegény voltam, és megkértem: estére szedje össze a legszükségesebb holmiját, mert ott szeretném tudni a házban… a kutyájával együtt.

A cégtől nem lépett ki, mert azt mondta: régen és olyan mélyen szeret, hogy nem bírná ki egész nap, nélkülem. Vacogva vártam az estéket, de sosem akartam első lenni. Elnyílt szájjal, vágytól vacogva néztem végig, mint elégíti ki a kutya két pózban is a nyelvével, aztán, mivel a kan nem mindig tettre kész, átvettem a terepet, és hajnalig alig aludtunk. Esküvői ajándékként egy tyúkot kaptam tőle. Igazi, élő, hófehér baromfit. Megtanított a használatára, és orgazmuszáporban nézte végig, hogyan csinálom. Kinek jutna eszébe, hogy azon az apró állaton van egy lyuk, amelyen ha a tojás kifér, más is beférhet, és a testhőmérséklete, fantasztikus. Sokféle állat megfordult az évek során az ágyunkban. A tyúkocskám évekig megvolt, sőt nem tudott nélkülem, élni. Reggel odasettenkedett az ágyhoz, s mihelyt ébredeztem, a mellemre röppent, hátat fordított és lapulva kínálta fel magát, mint kergetőzés után a kakasnak. A feleségem élvezte a jelenetet, és ha rá már nem maradt volna erőm, behívta a kutyust, aki percek alatt lázba hozott, azzal, amit művelt vele. Így lettem perverz – hivatalos nyelven szexuálisan eltévelyedett, – de szerintem csak a normális férfi női kapcsolathoz ajzószert használó, ésszel élő fickó, aki rátalált igazi párjára. Ami jó az nem lehet bűn, és szolgáljon mentségünkre, hogy nemcsak nekünk volt élvezet, hanem kedvenceink sem tudtak volna meglenni a barizgatóan izgalmas élmény nélkül, miután először végigélték. Az évek során egész kis állatkertünk lett. A kan kutya mellé került egy szuka, és ahogy a ménesgazda segít a csődörnek révbe jutni, ugy hoztuk izgalomba, hol egyiket, hol másikat, hogy szemünk előtt ragadjanak egymásba, és tettünk is arról, hogy minél jobban érezhessék a másikat. Az állatot a fajfenntartási ösztön űzi, az embert a vágya, de amíg az állatok – kevés kivétellel – csak akkor képesek párzani, ha a természet ugy diktálja, az ember gyönyört kereshet és találhat anélkül is, hogy utódnemzés lenne a célja; csakis az élvezetért ölel, bujálkodik. Ebben különbözünk az állatoktól, de azok is képesek hozzánk aljasodni, megszokni a cél nélküli bujaságot, ha ahhoz idomítjuk őket. Nem tudom ki hogyan próbálta gyerekkorában lehűteni azt a jóleső melegséget, ami az ágyékában támadt, – gondolom, a farmergyerekek sok mindenre ráfanyalodtak, vagy csak az állatokra lesve szereztek maguknak élvezetet. A feleségem ebei cserélődtek, hiszen az állatok élete rövidebb, de mindig volt kölyök kutyánk, amit idomit ott, hozzá szoktatta buja illatához, és bár az eb több ezer illatot képes megjegyezni, arra az egyre messziről ráismert, akárcsak ma a kábitószerkeresésre kiképzett állatok. Fura érzés volt hazaérve ránézni az elébe futó, éppen soros kanra, és a férfit, a vetélytársat látni benne, aki nem tűri hogy megelőzzék, aki már alig várja, hogy odadugja az orrát az annyira vágyott illat melegébe, és nyel évének lágy, majd egyre vadabbul csapongó lefetyelésével érje el, hogy a gazdi senkit ne szeressen – abban a pillanatban – nála jobban. Amikor helyet cseréltünk, tőlem is mindig simogatást kapott, mert miért ne legyen hálás az, aki igazán szeret, azért, ha annak, akiért szinte elég, örömet okoz, akár egy oktalan, idomit ott állat is? Férfiszeretötöl sosem kellett tartanom, mint ahogy én is hűséges maradtam állatidomárnömhöz. Olthatatlan szerelem és egy – emberi szemmel nézve – bűnnek számító titok fűzött össze bennünket, és bár gyermekünk nincs, nem érzem ugy, hogy hiába éltem a földön. Ha az Ur nem párban teremti az embert, hanem két férfi egy nő, vagy fordított felállásban, talán sokan boldogabban élhettek volna, hiszen ki hinné el, hogy a háremekben milyen buján szeretik egymást a nejek, és nem irigykednek az éppen sorra kerülőre, inkább mindent megtesznek, hogy uruk kedvére szépítsék, előkészítsék, izgalomba hozzák, ezzel is növelve szerelmük gyönyörét. Fordítva persze – nyíltan – sehol nincs, mert a férfi a teremtés koronája, de annyi dollárom lenne, ahány nő nem éri be egyszerre egy férfival, és pénzzel, vagy extra szolgáltatással azt is eléri, hogy tűrjék egymást az urak, vagy közösen boldogítsák. Csakhát nem sokat tudunk erről, mert épp ugy nem elfogadott, mint ahogy mi élünk. Most is van egy tyúkom, és egy pónim. Méretre vásároltam. Kényelmesen mögé állhatok, és szereti, ha a kedvébe járok. A feleségem pedig?! Épp ugy élvezi a látványt, mint én, ha éppen ö bujálkodik kedvenc állatával, vagy mit ne mondjak: velem! S hogy miért lett olyan, amilyen? Mert kislánykorában meglátta az apját egy fehér tyúkkal az ólban, és a fivérei is bárányokkal, vagy más kézre álló állattal kezdtek fajtalankodni, de még mindig jobb, mintha vele tették volna. Sokszor halljuk: a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak, meghatározó szerepe van a nevelésben, és elsősorban példamutatással. Így igaz!