Sokan megkérdezték már tőlem, miért lettem plasztikai sebész, és az igazság az, hogy sosem adtam öszinte választ. Attól tartottam nem értenének meg, de Önök uraim, akik olyan nyílt szívvel mesélnek és hallgatják a másikat, biztosan megértik, miért nem vertem nagydobra a pályaválasztásomat. Az, hogy orvos leszek már szinte gyerekkoromban eldőlt. Egy családban, amelyben a nagyapa, és az oldalági rokonok is orvosok, nem is készülhet másnak egy gyerek, vagyis inkább nem is nevelődhet mássá, mert ez nem pálya, erre nem lehet – csak – készülni, erre születni kell, ez hivatás, és ha az ember nem képes magát a tudománynak szentelni, azonnal indulni a segélykérésre, sose mondani nemet, ha hívják: az nem érdemli meg a diplomáját. Láttam otthon milyen kötöttséggel, jár az orvosi pálya: apám sosem ment el ugy, hogy ne hagyta volna meg: hol lehet elérni, ha szükség van rá, megálltunk minden országúti balesetnél, még akkor is, ha apámat elküldték az anyjába, amikor kiszólt: orvos vagyok, nincs szükségük segítségre? Eleinte nem értettem, aztán megmagyarázta, vannak esetek, amikor a biztosítók, és egyéb dolgok miatt, jobb, ha nem marad nyoma a dolognak, vagyis elintézik egymás között, semmi szükségük tanura. De félre a napi kellemetlenségek felemlegetésével, inkább a pálya – egyedien izgalmas – szépségeiről mondanék néhány szót.

Hogy orvosira jelentkezem, és ha lehet sebész, leszek, az már tizenhét éves koromban eldöntött volt, de akkor találkoztam egy lánnyal, aki évközben iratkozott be, mert odaköltöztek a városba. Életemben nem láttam még olyan szépet. Órákig el tudtam volna nézni az arcát, amelynek összhangja senkit nem hagyhatott hidegen, a haja hullámos, fekete, a dereka két marokkal átérhető, a lábait mintha a legértőbb szobrász formázta volna, és nemcsak térdig, combtőig: tökéletesre. Karcsú boka, formás lábszár, kecses térd, elöl domború, hosszu combok, és ha egymás mellett voltak a lábai: a térd fölötti résbe, éppen befért egy férfitenyér élére állítva, vagyis olyan volt, ahogy a nagykönyvben elö van írva. Utoljára szóltam a minden fiú szivet megdobogtató melleiről. Melyik kamaszt vagy férfit hagynának hidegen a női keblek, de legtöbbjük a dús mellekért van oda. Annak a lánynak teste, és dereka karcsúságához képest, igencsak méretes cickói voltak. Látni lehetett, hogy melltartót hord, és akkor már tudtam, hogy nem minden lány szeret rengő keblekkel járni, kihívónak tartja, vagyis ha méretes mellei vannak, amelyek – a futásnál is rezzenéstelenek -, akkor is melltartóval szorítja le. A lányoknál olyan a melltartó, mint fiuknál a borotválkozás, amikor van mit: kordába szorítják, mi pedig leszedjük, nehogy tejfelesszájúnak nézzenek bennünket a pelyhedző állunkkal. Tánc közben azt hiszem minden férfi, megpróbál tájékozódni: hord-e a partnere melltartót, és ha nem, elképzelni, milyen lehet, ha semmi nem takarja az izgalmas halmokat. Visszatérve arra a gyönyörű lányra, természetesen akár az éhes falka valamennyi korombeli, és felettem járó fiú legszívesebben utána vetette volna magát. Egyesek meg is tették, aztán lógó orral elkezdtek rosszat mondani róla. Férfias eljárás. Ha nincs meg, és nem is hazudhatjuk, hogy megvolt, legalább lejáratjuk a többiek előtt, ha mással, nem olyasmivel, amiről csak egy próbálkozó tudhat: rücskös a bőre, hullik a haja, kancsal, ha elmélázva néz, vagy isten tudja mi, nem jut eszünkbe sértett hiuságunkban. Én nem tolakodtam, csak messziről csodáltam a lányt, és mint annyiszor, akkor is bejött, hogy a türelem rózsát terem. Jó tanuló voltam, és elég jóképü is ahhoz, hogy aki végignéz mondjuk tíz fiún, annak megakadjon a szeme rajtam.

[rkey]

Ö kezdett ki velem, de nem, mint férfival, hanem tanulótárssal. Megkérdezte, amit nem értett az anyagból, és én mellette ragadtam. Már nem is csodálkoztak rajtunk, ha együtt láttak bennünket, és sok irigy fiúpillantást kellett állnom, pedig csak én tudtam, hogy még a kezét sem fogtam meg. Aztán eljött annak is az ideje. – Csókolj meg! – nézett rám, és nekem kiszáradt a szám a lehetőségtől. Ö csókolt, én csak tűrtem, majd amikor elhittem, hogy nem álmodom, csodának vagyok részese, belevetettem magam a boldogságba. Lágyan, puhán, vadul, majd újra elcsendesedve, csókoltam. Azt hittem szétpattanok a vágytól, de nem akartam kezdeményezni, a csókkal is szerencsém volt. Nem minden lány csípi a tolakodó férfiakat. – Nem tetszem neked? – kérdezte ölelésembe bújva. Még kérdezed? Akkor mire vársz? Veled szeretném elveszíteni a szüzességem.

Nálunk voltunk, üres házban, senki nem zavarhatott bennünket, ugy akartam hát elérni az első gyönyörűséget, hogy ne okozzak neki csalódást, és nekem is részem legyen a legszebb csodában. Vetkőztetni kezdtük egymást. Már csak a bugyi és a melltartó volt rajta, amikor rám nézett és azt mondta: előbb a melltartót kapcsold ki. Ajkaim egy pillanatra sem hagyták abba a csóközönt, szemem lehunyva próbáltam beleélni magam abba, amiben részem lesz, miközben ujjaim szétpattintották melltartója kapcsát, és mert nincs izgalmasabb látvány, mint amikor a lepel lehullik, kicsit elléptem mellőle, hogy megcsodálhassam azokat a sokak által vágyott, dús kebleket. S akkor – a kikapcsolt melltartóból kiestek, ugy is mondhatnám: alázuhantak az emlői. Kiestek, a szó szoros értelmében, mert olyan hosszura nyúltak, hogy majdnem a hibátlanul karcsú derekáig értek. Ott állt előttem, belepirulva fogyatékossága tudatába, majd szemét elöntötte a könny, és azt kérdezte: ugye így nem kellek? Ami igaz igaz, meghökkentő látvány volt a helyett, amit vártam, de aki orvos akar lenni, annak uralkodni kell tudnia az arcán, mert apáméktól sokszor hallottam, a beteg nem láthat mást gyógyítója arcán, csak megértést. Az undor a viszolygás, vagy a sajnálat, nagy hiba. Akár hiszik, akár nem, a gyönyörű lány könnyes szemébe nézve határoztam el: plasztikai sebész leszek, hogy eloszlathassam a felhőt a hozzá hasonló, kisebbségi érzéssel küszködő nők tekintetéből. Apám könyveiből tudtam, hogy szabhat egy jó kezű sebész bármilyen mellből hibátlant, és azt is: akkor van könnyebb dolga, ha van miből dogoznia, – nem kell szilikont alkalmaznia – mint a rossz szabónak, aki minél több anyagot kap, annál lezserebben szabhat. Addig nem vonzott a divat diktálta szakterület. De akkor valami megmozdult bennem. Felemeltem a gyönyörűt, és lefektettem az ágyamra. Lehúztam róla a bugyit, és én is megszabadultam, a ruhadarabjaimtól, aztán ott kezdtem, ahol akkor is kezdem, ha mellei égnek meredő gyönyörű, eper szinü bimbójú csodák lettek volna. Könnyü dolgom volt. Behunyt szemmel várta mi történik vele, s én becézni kezdtem a megereszkedett kebleket. Ahogy két tenyerem közé véve simogattam, babusgattam, csókolgattam a két restellnivaló éket, ugy oldódott a feszültsége. – Azért nem feküdtem le senkivel, mert féltem, hogy lebőgök, és mindenki megtudja, hogy. – Pszt! – hallgattattam el egy puha csókkal s attól kezdve – ha lehet – még szebb lett. Nem volt ugyan jártassági vizsgám a testi szerelemben, inkább kezdőnek, mint amatőrnek nevezhettem volna magam, hiszen addig csak profikkal feküdtem le, vagyis hagytam magam, mintsem resztvettem volna az előjátékokban. Apám vitt hozzájuk először miután megígértette velem, hogy szólok, ha nem birok magammal, de nem rontom el a kezdetet, mert akkor a folytatás sem lehet jobb. Én szóltam, ö elvitt, és azokban a percekben nagyon hálás voltam neki érte. Ha nem vágyódom annyira a gyönyörű lány után, ha nincs köztük olyan baráti, vagy inkább lelki kapocs, amilyen volt, ha nem nyugodt körülmények között kerül sor az egészre, ki tudja nem rontott volne-e, el mindent a sokkoló látvány. Így gyönyörű emlék maradt mindkettőnknek. Másfél évig tartott a kapcsolatunk, amikor örömmel újságolta, hogy másnap megműtik. Kap két normális mellet, és végre nyugodtan levetkőzhet a lányok előtt, nem kell attól tartania, hogy meghökkenti öket. – Jó hogy te voltál az első, és köszönöm, hogy a sors fura fricskája benned nem szánalmat, hanem olyan vad vágyat ébresztett, amilyet egy nő csak legmerészebb álmaiban képzel el, és boldoggá tettél.

Mire kijött a kórházból, én egyetemre kerültem, de nem is voltam kíváncsi, mit alkotott a plasztikai sebész, a számomra a legszebb szerelembe belépőjegyül szolgáló megereszkedett emlőkből. Családi vonás volt, anyai felmenői, de a nővére keble is hamar elveszítették rugalmasságukat, miközben testük más része rugalmas maradt. Amikor végeztem sok helyen megfordultam, míg eljutottam a plasztikai klinikára. Emlö nagyobbitást sosem vállaltam. Elvből. Nem értek egyet az idegen, még ha ezerszer testbarát anyag – beépítésével sem, amely olyan akár a ketyegő bomba, és szeretek nyugodtan aludni. Apám nem nézte jó szemmel, hogy nem ideg, vagy agysebész lettem, de próbáltam vele megértetni azt, amit éreztem, amikor azt a gyönyörű lányt lemeztelenítettem, és látnom kellett, milyen semminek érzi magát – a szerinte testi hiba miatt – az előtt, akit meg akar hódítani. A tökéletes alkat növeli a magabiztosságot. Ez mindkét nemre egyaránt vonatkozik, de amig mi, férfiak rakhatunk magunkra izomcsomókat, a szabónk korrigálhatja az ólábat, vagy a görbe hátat, semmire nem megyünk, ha kopaszodunk. Azt hiszem, hamarosan elkezdik a fejbőrátültetést, mert egy halott lehúzott fejbőrének felvarrása, feltéve, ha nem kell tartani a szervezet ellenállásától, sok férfi számára teszi feleslegessé a paróka viselését, vagy tüntetni el a kopaszsága miatti kisebbségi érzését. Legjobb megoldás a női fejbőr lenne, hiszen a nők később, vagy egyáltalán nem kopaszodnak, de ez nem ilyen egyszerű, hiszen a testük hormonháztartása is más, és az idegen környezet, szóval ezek még megválaszolásra váró kérdések. Egy biztos: ami nekünk a kopaszodás, az a nőknek a mellük megereszkedése. Kellemetlen érzést kelthet abban, aki szeretne jól kinézni, élvezné, ha megcsodálnák, és mindent megtenne azért, hogy aki szereti, annak ö legyen a legszebb. Lehet, hogy újságot mondok, de ha valaki szeret valakit, annak kampós, vagy sasorral, tokával, pocakkal, de még ólábakkal és ernyedt keblekkel is ö a legszebb, feltéve persze, ha nem esnek egymásnak az első randevún, hanem megvárják, amig a bennük ébredő szimpátia, szeretet, vagy szerelem elnézőbbé teszi öket a másik hibáival szemben. Sok nagy, vagy elálló fülű, kirívóan rút orrú nőt szabadítottam meg a gátlásaitól, és szép eredményt értem el a nyúlszáj korrekciókban is, amely persze nemcsak nőknél fordul elö, sőt a férfiaknál gyakoribb. Ha egy tar fej, vagy lógó mell képes valakinek megkeseríteni az életét, képzeljék, mit érezhet egy olyan ember, aki nyúlszájjal született, és kicsi korában a szülei nem sok gondot fordítottak a rendbe hozására, vagy pancser kezébe kerültek, aki az igen körülményes beavatkozást, átlagos kivitelben sem tudta elvégezni. A szájszél, más, mint az emberi test sokféle tapintású bőre, és a párkapcsolatban fontosak az ajkak. Hogy is szövődik a szerelem? Kezdődik a megpillantással, a beszéddel, amikor a tekintet a mozgó ajkakon van, és ha a férfiak képesek is némi bajusz serkentésével takarni a hibát, de a nők?! Aztán jönne a csók? Egy gusztusos, szép érzéki ajkat megcsókolni, mindkét nemben gyorsan fakadó vágy, de sokkal nehezebb megkívánni annak a csókját, akit egy elnagyolt, heg csúfit. Nem adok igazat azoknak, akik a plasztikai sebészt szépségkufárnak tarják, hiszen a balesetektől, égési sérülésektől, forrázásoktól származó bőrhibák helyrehozása igazi gyógyító munka. Aki nem érzi jól magát a bőrében, az nem élhet kiegyensúlyozott, boldog életet, és mindegy, hogy a bajt kór okozza, vagy kisebbségi érzés, nekünk az a dolgunk, hogy segítsünk. Nem fogják elhinni, de az én munkámban is létezik szakmai ártalom. Én már nem a szépet, hanem a hibát látom meg a nőkben, és azt nézem, hogyan lehetne helyrehozni. Minden kapcsolatom, kisebb – nagyobb testi hibára való felfigyeléssel kezdődött. Én azt szerettem a nőkben, ami tökéletlen. Nem sajnálatból, együttérzésből, vagy önkritikai késztetésre: mert néztek már önök ugy a tükörbe uraim, mintha egy nő szemével figyelnék magukat? Szép az, ami érdek nélkül tetszik, de nekem el kell, játszanom némi együttérzés is, hogy közel kerülhessek egy nőhöz. A feleségemet egy partin ismertem meg, ahol, amikor megtudta, mivel foglalkozom, megosztotta velem vívódásait. A mellei ernyedtek, az orra elrontja az arca harmóniáját, szinte uralja a vonásait, és a lábai térden alul még csak – csak, de a combjaira annyi háj rakódott, ráadásul deform módon, hogy aki a derekát nézi el sem képzeli, mit takar a szoknya. Szeretett volna pantallót hordani, de mert volt önkritikája, és félt a gúnyos megjegyzésektől lemondott róla. Szépen rendbe hoztam rajta mindent, és mire olyan lett, amilyennek szerette volna magát, egy életre belehabarodtam. Lelki szemeimmel ma is ugy látom, ahogy először a késem alá feküdt Valamennyi, általa elviselhetetlennek tartott, de általam megejtően kedves testi hibájával. A barátaim azzal ugrattak: te a feleségedet akár ki is festethetnéd a klinika cégtáblájára: ilyen volt, ilyen lett. Az orvos – beteg érzelmi kapcsolat gyakori, sőt az a ritkaság, ha a beteg nem vonzódik az orvosához. Ö sosem hitte el nekem, hogy én első pillanatban kedvesnek találtam a nagy orrát, és ernyedt, vagy inkább mélybecsüggedt kebleiért egyenesen odavoltam. Azt hagytam a műtétek sorában utoljára, és bánom is hogy megcsináltam, hiszen a lógó kebleknek köszönhettem első gyönyörű szerelmemet, amelyre az óta is jó visszaemlékezni, és azt, hogy az orvosi pálya e területét választottam. Sok hálás nő felkínálta magát, és minek szépítsem a dolgot: a lógó keblű, műtét előtt állóknak sosem tudtam ellenállni. Az operáció után már könnyü volt elhárítanom a vonzalmukat: így nem tetszik, a hibájával kellett volna! Meghökkennek, tréfának veszik, pedig én komolyan gondolom. Az, aki csak nekem szép, akit szeretek, azt akkor is szépnek látom, ha ö nem hiszi el, hogy nincs nála gyönyörűbb nő a világon. Sok mindenben lehet hibátlanra törekedni, de képzeljék el, mi volna, ha valamennyi férfinak ugyanaz tetszene egy nőben, vagy valamennyi nő a hibátlan Adoniszt keresné bennünk. Nem tudom van-e önök között olyan, aki hasonló nőt vett feleségül, mint amilyet ijfú korában a zsánerének tartott. Gondolom nem sok. Más szemmel nézi az ember azt, aki felborzolja minden idegszálát, de csak ideig, óráig lehet szót találni vele, mint azt, aki mindenben igyekszik olyanná lenni, amilyennek a párja szeretné. Alkalmazkodni mindkét házastársnak szükséges, de átlényegülni, megalázkodni kiábrándító, nem is szólva arról, hogy a szolgalélek képtelen egy házasságot jól működtetni. Akkor pedig, minek?!

[/rkey]