Irigyelt és egyben istenverte foglalkozás az enyém. Sokan vagyunk a szakmában, de kevesek neve válik ismerté, hadd ne mondjam világhírűvé. Nem mindig az a legtehetségesebb, aki kifuthatja magát, de mindenképpen az a legszerencsésebb, mert az élethez az is kell. Vagy csak az kell igazán. Vannak mesterségek, ahol hamar megmutatkozik a rátermettség, a szárnybontogatás sokat igére, de mi film és színpadi rendezők, ahhoz, hogy vászonra vagy színpadra kerülhessenek az elképzeléseink, nehéz utat járunk be. Nem a tehetség, még csak nem is a szorgalom dönti el, mikor üt be a siker, sokkal inkább a véletlen. Ki hinné el nekem, hogy csak a szerencse vitt fel a csúcsra és tett híressé, pedig anélkül talán nem sokra vittem volna és a sorsom, mint annyi más sikertörténetben egy csodálatos asszony kezében volt. Ahhoz, hogy megértsék, mikor adódik olyan alkalma egy tejfelesszájúnak, hogy egyáltalán a lehetőség közelébe kerüljön hadd mondjam el: reggelente évekig megelőztem a napot felkelésben, igyekeztem ott téblábolni, vagy ha nagy megtiszteltetés ért, ott ülni a nagyok asztalánál valamelyik törzshelyükön. Minden szavukat lestem, minden szavukra ugrottam, s bármit megtettem volna, amivel megbíztak. Nagy kegynek számit ott, ha megengedték, hogy részt vehetek – persze csak mint lóti – futi fizetség nélküli megfigyelő egy – egy belső, vagy külső felvételen. Minden simán is ment, amíg meg nem szólaltam, vagyis nem tudtam magamba tartani a véleményemet. Nem mindig helyes ha egy hátulgombolós beleszól a nagyok dolgába, de nekem mázlim volt: a mester azt tartotta, tanulni a butábbtól sem szégyen, vagy éppen egyet gondoltunk, ki tudja, de rám nézett és kérte: mondjam el ujra. Felbátorodtam. Aztán odaintett maga mellé, és ha sokáig hallgattam már várakozóan nézett rám. Csodálatos érzés volt, de korántsem elbizakodásra okot adó. A mester a nép hangját, vagy szemét látta bennem és úgy gondolta, jobb ha én mondom ki amit gondolok, amikor még változtathat a dolgon, mintha a kritikusok belezik ki, a kollégák kárörvendése közepette. Mire észbe kaptam megbízott a próbafelvételek készítésével, ami valami csoda. Nemcsak az én életemben volt azt, hanem azéban is akit éppen vett a kamera. Az operatőr véleménye volt az első rosta: ha azt mondta a delikvens fotogén, belekezdhettem az eligazításba és jöhetett a felvétel.

Vannak totózhatatlan világszépségek, és vannak csúnya emberek, akik remekül fényképezhetők. Hogy erre csak egyetlen példát említsek az én időmből: Audrey Hepburnt imádták a kamerák. Öt akárhogy lehetett venni, nem számított a haj, a kosztüm, csak a mindent kifejezni képes arca, mosolya, csillagszemei. Öt az isten is filmszínésznek teremtette, pedig sosem tanulta a szakmát, mégis szinte vibrált a vásznon. Született színész volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tehetség csak filmen érvényesülhet, de tudok olyan csodálatos színészekről, akik sosem kaptak filmszerepet s később már azt mondták: nem is akartak, pedig… a felvevőgépek nem tudtak megbarátkozni az arcukkal, úgy visszaadni a csodálatos alakítást, ahogy azt a néző a színházban láthatta. Van ez így.

Visszatérve a próbafelvételekre, egyik alkalommal fiatal nő következett. Sok tehetséges embert ismertem, hiszen állandóan színészek között forogtam, de neki aurája volt. Mihelyt belépett izzani kezdett a levegő, megtelt a műteremsarok ragyogással, pedig a Jupiter lámpák akkor még nem is égtek. Mit kell tennem? – kérdezte úgy, mintha otthon a takarítás következő fázisa után érdeklődne. Kértem, hogy adjon elő egy élethelyzetet, és ha lehet improvizálva aztán megbeszéljük, hogy én mit éreztem ki a jelenetből. Vett két – három mély lélegzetet és azt mondta: kezdhetjük. Aztán eljátszott egy epizódot. Találkára ment, várakozással telve és ö érkezett elsőnek. A feszült a várakozást, le – fel járkálást, a szorongást, a reményvesztettséget, majd a teljes letargiát, ahogy órájára nézve látja: felültették, csodálatosan adta elő. Aztán meglátott egy férfit, aki csak arra jött, de ahogy ránézett, elhitette velem, hogy arra a tekintetre még a királyfi is megállna és leszállna a fehér lóról, csakhogy megcsodálja. Pár pillanat és ujra. feltámadt benne a mindig újrakezdésre képes, sosem csüggedő, minden csalódást elbíró, csodálnivalóan erős nő. Ragyogott, boldog volt, belekarolt a férfiba, és nem is kiment, kilibegett a színről. Az operatőr rám nézett. Nem szóltunk, mégis sejtettük: valami érlelődik a lányban, netán már kész is a természet csodája, csak a tojáshéját kell feltörnie, hogy kibújhasson az aranysárga, puha pihéssé száradó csibe. Utána szóltam: köszönjük, majd értesítjük, de amikor két óra múlva kiléptem a műteremből, ott várt rám a nagy kapu előtt. Nagyon rossz volt? – kérdezte. Nem mondanám. Akkor biztat? Nem én döntök. De maga beleszólhat! Talán igen. Akkor tegye meg. Színésznő akarok lenni. Mindenre hajlandó vagyok! Mi mindenre? – néztem rá mert az volt az első elszánt felajánlkozás, és addig valahogy nem is nagyon hittem a szereposztó díványokban, meg a felfedezettek efféle hálalerovásában. Még szűz vagyok! – mondta. Az a maga baja! – vágtam rá. Tegyen róla! – nézett rám szemrebbenés nélkül Most sietek! – kaptam el a tekintetem. Ha értesítik, úgyis látjuk egymást, ha meg nem… Tehát nem segít? – kérdezte s szemét elöntötte a könny. De kislány, ez nem protekció kérdése. Ha a felvétel jó, ha mutat, ha olyannak látja más is, amilyennek én láttam, akkor… Tehát van remény? – ragyogott fel. Remény mindig van – mondtam, és otthagytam. Megittam egy italt a sarki bisztróban, és nem is nagyon csodálkoztam, hogy amikor kijöttem: ott találtam, ahol hagytam. Hát nem érti? – néztem rá. Saját érdekében kérem, menjen el Ha most… hálás lenne nekem, elveszítené az önbecsülését, sosem hinné el hogy a tehetsége miatt hívták be, ez olyan mint az orvos beteg kapcsolat. Nem korrumpálhat, és nincs is értelme: ha rajtam múlna, magát behívnák. Akkor meg? Úgy sem tudnék aludni. Hozzám nem mehetünk, egy másik lánnyal lakom, de talán magának van lakása Van, de… nős vagyok. Képzelheti mit szólna a feleségem. Hazudik! – - mosolygott kételkedve. Olyan csúnyának tart? Maga gyönyörű! Akkor meg? Na jó, nem bánom, itt a kocsim, szálljon be… de úgy megy el tőlem, ahogy felviszem. Akkor minek visz fel? – kérdezte beülve. Mi mást tehetnék… különben ott állna a ház előtt hajnalig!

Persze, hogy nem bírtam ki a testközelségét, éreztem micsoda drukk feszül benne, s tudtam: a simogatással, a csókpásztával semmire nem megyek. Nagyobb sokk kell, hogy szűnjön a stressze. Olyan volt, akár egy bábu. Engedelmes és mindent rámhagyó. Jobb is mert így legalább olyan gyengéd voltam, amilyen csak lehettem. Ö úgy vett részt a dologban, mintha lélekben ott sem lenne. Elképesztően furcsa érzés volt. A gyönyörű érzéketlen test, és semmi reakció, mintha nem is öt becézném, nm neki akarnék örömet adni. Aztán elaludtunk, mert nem akart elmenni. Hajnalban csörgött a telefon. A mester hívott. Hol az a lány? – kérdezte úgy mintha természetes lenne, hogy nálam van. Melyik? Az a csodálatos… mit tetteti magát? Nem tudom! Akkor keresse meg, és egy órán belül itt legyen vele. Végre megtaláltam akit kerestem… Jó hogy hazafelé menet benéztem a laborba… fáradt voltam, de most már nem tudnék elaludni, amíg a saját szememmel nem látom.

Amikor a kicsike meghallotta mi újság, fejre állt benne a világ. Képtelennek éreztem amit művelt. Más hanyatt homlok tusolt, öltözött sminkelt volna, nehogy lekéssen egy ilyen lehetőséget, ö rámborult, csókolt ahol ért, semmi nem számított neki csak én, és szinte megerőszakolt, de olyan ártatlan, mégis buja szenvedéllyel, hogy éreztem: minden örömét, háláját beleadja az ölelésbe. Kétszer röpített a csúcsra, és voltak percek, amikor én is elfelejtettem: ki vár ránk, és mennyi az idő. Kicsit késtünk, de a Mester csak ránézett és tudta: az irántam érzett háláját már lerótta.

Jó a felvétel! – mondta és belekarolt a lányba. Jöjjön, az irodámba megbeszéljük. Három órán át “beszélgettek” miközben én ott gyötrődtem a műterem egyik sarkában és sokért nem adom, ha látom, ki tudott-e csiszolni a fénytelen, de nagy csillogásra reményt adó gyémántból fele akkora örömet, mint amilyet tőlem kapott, vagy inkább nekem adott. A lány sokáig volt kettőnk szeretője. Nála megjön az étvágyam, de veled lakom jól! – súgta a fülembe még évek múlva is, amikor pedig már én is számítottam a szakmában, de őrá mindig vevő voltam. Ha jött fellobbant bennem a vágy, mert mégiscsak ö volt az első hálaszeretkezésem és ráadásul nála is én voltam az első… s amiket egyre gyakrabban hallottam a szex étvágyáról: elég jó avatónak, vagy inkább mesternek bizonyultam.

Rengeteg nő és férfi kínálkozott fel a pályám során. A saját nemem mindig taszított, de egy fiúval kivételt tettem, mégsem bírtam ki a beteljesedésig. Hiába kapja el az embert az esztelen kíváncsi vágy, egy ponton hirtelen magához tér, mint aki azt kérdi: mit keresek én egy ilyen helyzetben. A fickó kapott egy kis szerepet, nem volt tehetségtelen és mindig kell egy alak, aki a buzifigurát jól hozza, és legalább nem halok meg úgy, hogy azt az élethelyzetet ki ne próbáltam volna. Rám inkább az asszonyi test hatott. Pályám során, kimondva vagy kimondatlanul sok felkérést kaptam keringőre. Értettem mit akarnak, hiszen ki tudna szavak nélkül bármit is jobban elmondani, egy színésznőnél? Voltak ki nos helyzetek is. Például, amikor egy epizódszerep miatt bejött hozzám egy korban alkalmas, de nálam jóval éltesebb művésznő. Tudtam, hogy tehetséges, de nem öt képzeltem el, igaz akkor még más sem. Aztán amikor látta, hogy nem kell, pillantok alatt egy három felvonásos dráma játszódott le az arcán, pedig jószerivel arcizma se rezzent. Lehet hogy csak én értettem igazán, de övé lett a szerep. Restellem magam! – mondta mikor közöltem vele. Miért? – kérdeztem. Mert amikor erre a pályára hozott a belső tűz, számoltam azzal, hogy nemcsak a lelkem adom el, hanem testem minden porcikáját, idegeim vibrálását, egész meztelen valóságomat alá kell rendelnem a művészetnek, hol így, hol úgy, de ma már a hódi tás nem az én műfajom. Nem sokszor adódott, hogy a testemmel róttam le a szerep elnyerése iránti hálámat, de amíg fiatalabb voltam, előfordult, hogy éreztettem: mindenre hajlandó lennék, és értettek belőle. Egy időben majdnem feladtam, mert megalázó volt, hogy akár férfi akár nő, ha hatalmában állt, azt kérte, vagy várta tőlem. A hír gyorsan jár vagyis körbeforog. Mindenkiről tudjuk mivel lehet elérni nála valamit és azt is, van olyan Mester, akinél úgy kecsesen térdre ereszkedve, és buja pillantással a nadrágját gombolva kell kezdeni az alkalmassági próbát. Magáról még nem hallottam ilyesmit, de ebben a korban még az úgyis jön a sok egyéb után, és aki nem hagyja ki amikor szeretkezik, pro és kontra, jól jár, sokat nyer vele. Sajnos már kinőttem a felajánlkozás korából, a térdeim sem túl hajlékonyak, a Hatalmasok pedig kényelmesek: ülve várják a reménykedők áldozatát. Mert a szex sokszor inkább áldozat, mint élvezet. Ma már eszébe sem jutna senkinek, hogy ágyba bújjon velem mégis minden szerepért a testemmel fizetek. Mihelyt kilépek a színpadra, mindegy milyen jelmezben, talpig pucérnak érzem magam, de annak is kell lennem. Akkor jó az alakítás, ha a színész a lelkét is kirakja a bőre fölé hogy lássák, érezzék, vegyék át a belőle sugárzó erőt, örömet, fájdalmat, ahogy a szerep kívánja. A színész nem lehet szemérmes, csak lámpalázas, mert ez egy ilyen szakma. A varrónő odaül a gép, vagy a szalag mellé és a keze jár, figyelme munkáján van, de egyébként eleresztheti magát, nem számit hogy néz ki. Nekünk a néző mindenünkre kíváncsi, hogy képes legyen elhinni: nem engem a színésznőt lát, hanem a szenvedő vagy boldog asszonyt, akinek szerepem szerint a bőrébe bújtam, vagy magamhoz idomítottam, attól függően melyik volt a könnyebb és jobb megoldás.

[rkey]

A nem túl híres színésznő abban a szerepben ugrott ki. Csodálatosat alkotott vagyis sosem bántam meg, hogy ö kapta a szerepet, és persze mást sem. Mert akár hiszik akár nem, olyan észvesztő testi kapcsolat szövődött köztünk, amely tisztelettel kezdődött, de a szeretkezés sosem látott orgiájával folytatódott, éveken át. Én harminchárom éves voltam, ö majdnem ötven, de mindig más bőrébe bújva ölelt. Hol szende szűz volt, hol félrelépő feleség, rafinált utcalány vagy mazochista örült. Mihelyt magunkra maradtunk tündöklő alakításba kezdett. Sosem tudtam betelni vele. Olyan vágyat korbácsolt bennem, ami mire odáig nőtt, hogy feltehettük rá a koronát, mással soha nem, érzett kielégülést hozott. Megadtuk a módját, nem kapkodtuk el, mintha egy fiatal női test tüzelt volna fel, mert a vágy a szépre gyorsan lobban, de hamar el is ég. A mézzé érlelt, lassan égő, de szinte emésztő tűz olyan mint borban az aszú. Sokáig kell várni rá, édes izgalommal tölt el: milyen is lesz, és amikor belekóstolunk, mintha nem is ezen a földön lennénk. A művésznő valóban egész testével szolgálta azt amit vállalt, és szolgálja ma is… 82 évesen. Nem játszik, csak a tüzet próbálja átadni. Szerepet váltott. Tizenöt éve kurva lett. Büszkén vállalta, és azt is, hogy a tudást, amire szert tett kulturáltan, okitólag kell továbbadnia. Én is járok hozzá. Ma már ritkán van köztünk testi kapcsolat, csak mesél és én tátott szájjal hallgatom. Fiatal fiukat vezet be a szexbe, és felkeresik a régi vendégei is. Szerencsére azok sem lettek fiatalabbak és van mire visszaemlékezniük, mint ahogy nekem is. Csodálatos asszony. Ö megértette mi végre teremtette isten a nőt: szolgálni, gyönyört örömet, élményt nyújtani, minden porcikájával, teljes szívével, még ha közben szerepet játszik is.

Egyébként sosem voltam nős. Feleslegesnek tartottam, hogy megházasodjak. Egy életet kevésnek éreztem arra, hogy megvalósítandó terveim végére érjek a szakmában, kár lett volna tehát esküvőkkel, civódásokkal, válásokkal elpocsékolni belőle akár egyetlen napot is. Úgy érzem nem éltem hiába. Marad belőlem a földön valami, ha a rendezők nevét nem is jegyzik meg úgy az emberek mint a filmjében játszó művészekét, de ahhoz, hogy éppen azok a művészek kapták a szerepet, volt némi köze neki is. Gyermekeim vannak, és ha nem is látom őket túl gyakran, vagyis a nevelésükben sosem vettem részt, ismerem az apaság érzését. Ha bajban voltak, hozzám mindig jöhettek, segítettem, ahogy tudtam. Anyagilag mindent elrendeztem, s talán egyszer megértik: az anyjuk iránti szerelmem szép volt, de elmúlt és magunk vagyis ellenük is vétettünk volna ha együtt maradunk. Sosem berzenkedtem az utódok ellen, vállaltam minden lehetséges gyermekemet. Lehet, hogy a hat közül akad egy – kettő amelyik nem is az enyém, hiszen a művészvilág fura társadalmi réteg, de az sem kizárt, hogy az én gyerekem mást hív papának. Ahogy mondani szokták csak az anya biztos, ha el nem cserélik a kórházban a kisbabákat. A tehetség áldás, vagy átok. Civil nehezen bírja velünk, a bennünk lévő, de titkolt féltékeny hiúság pedig a szakmabelivel teszi lehetetlenné az együttélést. Legjobb egyedül, hiszen a hajnalban támadt ötlet, hamar elszáll, ha – amíg továbbgondolva az ideát, a dolgozószoba felé megyünk, valaki kiszól a dupla ágyból: mi az, hova mégy éjnek évadján? Ki tudja hány remekmű vetélését okozzák a művészlelkekkel együttélök azzal, féltő gondoskodással veszik körül. A fantáziadús embert hagyni kell, hogy fél kábán, elfeledkezve a világról megalkothassa amit kigondolt… hátha örömet adhat vele. Olyan ez, sőt talán néha keservesebb, mint egy szülés… csak lehet, hogy a mű, sokak gyönyörűségére, túlél egy emberöltőt, néha többet is…

[/rkey]