Azt mondják már az anyaméhben eldől az ember sorsa, vagyis, hogy milyen lesz, milyen lehetőségekkel vághat neki a boldogságkeresésnek, mert mi más lenne a lét, ha nem a boldogulás utáni hajsza, amely legtöbbünknek sikerül, sokan elmennek mellette pedig ott van a közelükben, de van aki hiába keresi, mert ahhoz, hogy kapjon az ember adni is kellene, vagy legalábbis hagyni, hogy boldogítsák: fogadóképességgel kellene rendelkeznie. Hál istennek nem sokan vagyunk mi nemiséghiányosak, rosszul fejlett, elfuserált egyedek, nem is tudom minek nevezzem magunkat, de vagyunk egy páran. Éppen elegen ahhoz, hogy elmeséljem mit is él át az, akinek nem fejlődik ki a nemi szerve, és a szülészek is nehezen tudják eldönteni, milyen neműként anyakönyvezzék. Persze a fejlődés sok mindent eldönt, vagyis aki – születési rendellenessége ellenére – fiús jeleket vesz fel, leginkább családi ráhatásra, az nevezheti magát – felnőttként – férfinak, de minek? Nagy néha hírt ad a sajtó egy – egy fickóról, aki nem tud megbékélni semmilyenségével és műtéti beavatkozásra adja a fejét: átoperáltatja magát, ami javíthat a dolgon, de kevés esetben jelenthet teljes megoldást. Vannak akik csendben csinálják végig, hátha sikerül, és akkor nem sir le róluk, hogy összefércelt férfiak, s a szex terén is elérhetnek valamit. Hogy világossá tegyem a dolgot: nekem hüvelyem van, de méhem nincs csak rövid zsák vezetne befelé, ha volna hova, de külső képződményként, azt is mondhatnám csökevényként: a csiklóm kissé meghosszabbodott, csecsemö fütyinek is vehető, de a pisilésen kívül másra nem használható. A legszörnyűbb volt az egészben a nemi gerjedelem. Már kamasz koromban is végigszaladt a testemen valami, ha olyan helyzetbe kerültem, hogy tevékeny lehettem volna, ha lett volna mivel. Sok kellemetlen helyzet adódik az ember életében: ha van kivel és van mivel, de nincs hol, gerincsorvasztó érzés, ha van mivel és hol, de nincs kivel, az inkább hajtó erőt jelent, mint kínlódást, de ha van hol és lenne kivel, de reménye sincs a mivel – nek, az a – sok férfi számára tragédiának érzett – részleges, vagy időleges, esetleg egy át élvezkedett élet alkonyán jelentkező impotenciával, egy napon sem emlitehetöen: kétségbeejtő. Nem részletezem mennyi testi – lelki kínlódáson mentem át, mire úgy ahogy, belenyugodtam, hogy bár férfiruhában járok, borotválkozom elvihetnek katonának, végszükség esetén, de sosem lehetek igazi hím, tüzes szerető, vagy apa, habár egy herém bolygó hollandiként fellelhető valahol a hasüregemben, vagyis megbarátkoztam a gondolattal, hogy úgy kell leélnem az életem, mint a cukorra éhes gyerek, aki odanyomja az orrát a kirakatüveghez és bámulja a hőn óhajtott csemegét, próbálja az izét elképzelni, de biztos benne, hogy sosem kóstolhatja meg. Persze mint minden példa ez is sántít, mert sok férfitársam intézi el úgy a szexuális életét, hogy csak a szeme és a keze vesz részt a dologban, no meg persze a füle, mert a pornófilmek ahhhh – hüüü hangjai is rátesznek egy lapáttal a fantáziálásra, vagyis jobban megy tőle a maszturbálás. Csakhogy ők legalább maszturbálni tudnak. Van mit lázba hozni, felébreszteni, félkeménységre kényszeríteni, és beleképzelni magukat egy egetverő aktusba, de én csak a szememmel és a szívemmel szerethetek, ami persze a legtöbb nőnek nem elég. Azt mondják ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség, mindenre van megoldás, aki mer, az nyer, és sorolhatnám a lelkesítő közmondásokat, de egy dologban valamennyi igaz: nem szabad belenyugodnia az embernek ha gödörbe kerül, mert még a mesebeli, – aludttejbe pottyant béka, életért való kapálózása is sikerrel járt, hiszen a tejszínből vajat köpült, és a vajdarabról már vissza tudott ugrani az életbe. Elhatároztam, hogy én sem adom meg magam, mert ha csodabogár vagyok is, akad még egy néhány női néven anyakönyvezett sorstársam, és ha két egylábú ember összekapaszkodik, az már két láb, s ha futni soha nem is tudnak – az előrehaladáshoz lehet némi reményük. Külsőre nem látszó fogyatékosságom a pályaválasztásban is nagy gondot okozott, hiszen orvosi vizsgálat nélkül nehezen ússza meg az ember, bárhova jelentkezik. Elhatároztam, hogy iparos leszek, és mert leginkább az elektronika érdekelt, a számitástechnika pedig akkor már ígéretesen fejlődőnek ígérkezett, rávetettem magam a komputerekre, és elméletileg is képezve magam, magánszorgalomból túl is léptem a megkövetelt szinten. Tehettem, hiszen a serdülő és ifjúkori szórakozások nem nagyon vonzottak, vagyis mentem volna én bárhova, ahol lányok is voltak, de úgy éreztem: tudja, amit én, vagyis örökös kisebbségi érzéssel küszködtem. Azzal pedig nem lehet sikeres egy fickó, még ha olyan lányos szépségű arca van is, és a testével sem vallana szégyent, amíg le nem hull az utolsó lepel, vagyis fel nem fedi a nemtelenségét. A család próbálta titokban tartani a dolgomat, de mindent elkövetett, hogy így – vagy úgy, segítsen rajtam. Ez azt jelentette, hogy mire felnőttem minden-e témával foglalkozó – tudóst, orvost, kutatót megismertem, aki csak számított a szakmában. Bla – bla – bla – bla. Kívülről tudtam már mit fognak mondani – miután alaposan megvizsgáltak, vagy csak átnézték – kötetnyivé gyűlt leleteimet. Minden reményem elveszett, és egy borongós napon leültem egy parkba, mert kétségbeesett életuntság tört rám. Nem sokáig maradtam egyedül. Odatelepedett mellém egy öregúr, és mint afféle szóra éhes vénember, csakhamar mondott valamit, amire oda sem figyelve reagáltam, aztán beszélt, beszélt, és én azon kaptam magam, hogy jólesik a szó, a hang, a törődés, és később az együttérzés. Biztosan tudják, hogy az ember legkönnyebben annak tárulkozik ki, akit nem ismer, akit – úgy gondolja – sosem lát többé, és én sem vagyok kivétel. Amikor az öregúr elmondta, hogy szexuálpszihológiát oktatott az egyetemen, mintha meglegyintett volna valami reménység szellő, és kezdtem figyelni rá. – Tudja fiam mi vitt rá arra, hogy éppen a szexuális élettel foglalkozzam? Született egy gyönyörű, hajas baba unokám, de sokáig vitatkoztak felette a szülészek, mire beírták: leány. Mint orvos, tudtam: sok víz lefolyik még addig a Hudsonon, amíg véglegesíthető lesz a nemi hovatartozása, vagyis vannak műtétek, beavatkozások, viselkedési ráhatások, szóval a reményt sosem szabad feladni. Aki olyan férfivággyal és főleg tehetséggel élte az életét, mint én akkoriban, az el tudta képzelni milyen az, ha egy életrevaló ember éppen azt nem élvezheti ami a létünk sava – borsa, ezért utánanéztem mindennek amit ebben a témában publikáltak, és mire a kis angyalkám nagylánnyá kellett volna hogy serdüljön, már képes voltam féltudományosan megértetni vele: miért kell majd döntést hoznia, ha úgy gondolja – egy esetleges beavatkozásról -, amelynek kimenetele mindig kétséges – hacsak nem történik valami csoda. – Csoda? – néztem rá egyre feszültebb érdeklődéssel. – Igen! A csodákban mindig hinni kell, hiszen az örök pesszimista mi végre él a földön? Nem hirtelen fejlődésnek indulásra, vagy a fejletlen belső szervek csodaszámbamenö megjelenésére gondoltam, hanem arra, hogy a világtalanok is lehetnek boldogok, a siketek is megértethetik magukat, vagyis minden fogyatékos számára létezik életforma, csak meg kell barátkoznia vele. Lánygyerekkel könnyebb dolga van az embernek, hiszen bennük később jelentkezik a nemi vágy, és külső behatásra, vagyis ha nincs széptevő, mézre röppenő méh, vagy darázs – , a gyönyörérzet – akár csipkerózsika álmot is – alhat. De anélkül, hogy egy nőt becézzenek, öleljenek, szeressenek – hogy szíve minden melegével elhalmozhasson egy férfit, aki rajong érte, nem lehet teljes az élet, ezért elhatároztam, hogy minden követ megmozgatok, felkutatok olyan fiatalembereket, akik hasonló cipőben járnak, és megpróbálok nekik – párban – segíteni. Az unokámat, akárcsak a tükörfényesre törölt piros almát, nem lenne nehéz eladni, ha lelketlen kofa lennék, aki tudván tudja, hogy a gyümölcs belül férges, mégis piacra viszi, – dobja a szemétre más – , ő sikerrel szabadul meg tőle, ezért úgy gondoltam legjobb az őszinteség. Ha két jelentős szempontból összeillő ember egymásra lel, abból minden lehet, legfőképpen azért, mert nincs mit egymás szemére vetniük, számolnak a lehetőségeikkel, és úgy boldogítják egymást, ahogy tudják. Szeretni szexuális kapcsolat nélkül is lehet, hiszen mi lenne erre nagyobb bizonyíték, mint az anya érzése amely sírig tart, mindent megbocsátó, és boldogító mindkét fél számára. Itt az unokám fényképe. Ugye milyen gyönyörű? És boldog, kiegyensúlyozott – pedig tudja, hogy csak kívül nő, belül elkorcsosult, nincs folytatás, nincs cél, nincsenek olyan szervei amelyek igazán nővé tennék, sosem lehet anya. Aki meztelenül látja elámul. Nem véletlenül lett aktmodell. Öt nem ronthatja el a szakma, nem vehetnek rajta erőszakot, nem szedhetnek tőle sápot, mert – tudatában van annak, hogy nem gyengülhet el, nem engedhet a leglángolóbb ostromnak sem, ha nem akar botrányt. Csak a testét adja, a külső burkot, a lelke érintetlen marad a – sokak számára lenézett munkában. – Uram! – szólaltam meg, mert addig sem a latolgatás miatt hallgattam, hanem mert úgy éreztem úgysem hallaná amit mondok, annyira torkomba szorult a reménység izgalma: hátha? – Semmi értelme! Ö nem nő, nem szülhet gyereket, csak simogatással lehetne izgalomba hozni, ha feltámadna szívében a szerelem, és a vágy hogy boldogítson. – Mutasson be kérem… – mondtam és elmeséltem neki, amit Önöknek is. Ha láttak még meghatott embert. – Mindig tudtam hogy vannak csodák! – mondta és felállt. Úgy követtem, akár egy megszállott, és csakhamar ott álltam a leggyönyörűbb nő előtt, akit – ha épen jön a világra, s nekem sincs fogyatékosságom – akkor sem igen mertem volna megkörnyékezni, önkritikus természetem okán, ha tekintete biztató. Két hét múlva volt az esküvőnk. Annyi idő elég volt ahhoz, hogy – az első pillantás szédületet okozó, mindkettőnkben feltámadt szívbéli szerelem okán – tisztába kerüljünk a tényekkel. A csókolózás észvesztő volt vele, úgy éreztem elég minden porcikám, és mintha szégyenterepemen is megmozdult volna valami, de a szívem szinte égett, a boldogítási készség minden porcikámat eluralta, és mivel az érzés kölcsönös volt, elkészíthették volna velünk, a különböző forróságú csókok, oktató filmjét, aminek láttán – egészséges ember nem állt volna meg a beteljesülésig. Mi nem mehettünk tovább, de az ölünkben egyre nagyobb lett a forróság, és az orgazmus csúcsa volt – amikor szinte belemásztunk volna egymás testébe, de szájon át, beleadva az ölelésbe minden gyengéd vadságot, vágyódó keservet, örömkeresési gyönyöritési hitet, vagyis hittük, hogy mi is lehetünk boldogok. Ugye nem hinnék, hogy szívvel is lehet érezni a bőr simaságát, azon keresztül is lázba jöhet a test minden idegszála, és a kielégülés sem marad el, ha látjuk, hogy a másikat boldoggá tettük s az örömszerzésbe – minden erőnket beleadva, – egymáshoz simulva becézünk tovább. Az esküvő után már mélyebb expedíciós útra merészkedtünk, egymás fogyatékosságának megismerésében, és a lehetőségek feltárásában. Kiderült, hogy a hüvelyfala érez. Az ujjaim is kéjjel töltötték el, de péniszcsökevényem képtelen volt a behatolásra, csak dörgöléssel próbálkozhattam, aminél – mert őszintén beszéltünk egymással – az ujjaim sokkal jobban estek neki. Akkor vettünk – együtt – néhány szexuális segédeszközt, nem túl nagy méretűeket, de izgalmasakat, és úgy gondoltuk, ha a szám az ajkát becézi közben, és nem önkezével próbál kielégülni, az mégiscsak más, mintha – mint sok ép asszony – magának próbálna örömet szerezni a szerkentyűkkel. Csodálatos volt látni az első igazi orgazmusát. Egy ideig teljes volt az örömünk, de ő nem akart adósom maradni, vagyis szerette volna átéltetni velem a gyönyört, és ezért mindent bevetett. Tudom undorítóan hangzik, de hogy megértsék el kell mondanom, mivel tett teljes szexuális gyönyört átélő emberré. Azért nem mondom, hogy férfivá, mert férfi sosem leszek. Semmire nem használt hüvelybemenetembe bemerészkedtek puha begyű, érző ujjai. Előbb csak egy, aztán kettő, miközben ajka megpróbált lelket csókolni nevetségesre sikeredett férfijelembe, ami nehezen bár, de a két érzés egymásráhatásával végül is: sikerült. Sosem felejtem el azt a boldog percet, amikor magasra dobta testemet a kéj. Talán azt mondanák: vak vezet világtalant orgazmus volt, de mindkettőnk szeme könnyben úszott, és fulladásig csókoltuk egymást. Tudom a nyomorék elborzasztja az emberek egy részét, hiszen látszik, de hogy mi van a ruha alatt, milyen tengernyi kétséggel, fájdalommal kell leélnie az életét annak, akit a sors fintora megfosztott valamitől belül, vagy kívül, – netán ebből is adott egy kicsit, abból is – , azt kevesen gondolnák. Két gyerekünk van, mert örökbefogadással azt is megoldottuk. A kicsik szines börüek, mert ki érthetné meg jobban a másságot nálunk, és boldog emberekké szeretnénk nevelni őket. Nemileg épek, meleg szívű gyerekek, és mellettünk azok is maradnak, hiszen akinek a szívével kell bizonyítania szerelmesének – mert mással nem tudja igazán – annak az érzelmei fejlettebbek, mélyebbek lesznek, az nem restelli, ha meghatódik a másik láttán, hogy megkönnyezteti a párja szépsége, és ragyog, ha szerető gyerekeire néz. Akik a munkánkon keresztül ismertek meg, becsülnek. A feleségem időben abbahagyta az aktfotózást, de addig is, én ismertem el elsőként a legjobb felvételek élethűségét, hiszen biztos lehettem benne, hogy sosem csalhatna meg, még ha akarna sem. De nem akart. Amikor a srácokat örökbe fogadtuk – hogy maga oszthassa be az idejét – nyitott egy ügynökséget, és mint a szakma csínját – binját jól ismerő, hamar sikeressé vált. Emberi kapcsolatokat közvetít! Ugye fura foglalkozás? De gondoljanak arra, hogy ha akkor az az öregúr nem ül le arra a padra, amelyre engem a kétségbeesés vitt, ma nem lehetnék boldog ember. A feleségem testileg, vagy lelkileg sérült párokat próbál összehozni – elég nagy sikerrel. Sokan csodálkoznak: miért vagyunk mi mindig mosolygósak, miért süt rólunk a boldogság? Mert szerencsétlenségben szerencse, hogy a vak véletlen összehozott bennünket, és nem kell savanyu, magányos, megkeseredett emberként leélni az életünket. Higgyék el: mindenkinek lehet sikerélménye, ha felméri a helyzetét, és úgy próbál boldogulni, ahogy tud. Kapni jó, de örömet, adni még csodálatosabb, ontani magunkból a jót, a szépet, hasznára lenni azoknak, akik ugyan ezerszer szerencsésebbek nálunk, mert épen születtek, de be akarják venni a világot, habzsolnak, nagy kanállal falják az életet, bukdácsolnak, többet akarnak, sosem elégedettek, és lassan rádöbbennek, hogy a drog, az ital és a nikotin tönkretette az egészségüket, oda a – valamikor híres – potencia, és az üzleti siker sem boldogit, hiszen az élet különböző dolgainak szinkronban kellene kerülnie ahhoz, hogy olyan elégedetten élhessenek, – ha kicsit másként is, – mint mi – , vagyis akiről még a hozzáértők is azt mondják: semmilyen ember…