A sofőr…
Írta: L. Timothy
Minden foglalkozásnak megvannak a nehézségei, de a jó oldala is. Egész életemet kormánykerék mellett töltöttem, már ami a kenyérkeresetet illeti, mert igazán akkor voltam boldog, ha a saját kocsimat vehettem birtokba és kedvemre száguldhattam vele. Kevés magánsofőr van, aki jobb márkájú kocsival jár, mint a gazdája, de én közéjük tartoztam, habár sosem vettem új, de még csak csikókorban lévő autót sem. Arra nem futotta volna, meg aztán a lónak sem látszik a kora, amíg a szájába nem néznek. Nemcsak vezetni tudtam, de értettem is a motorhoz, majdhogynem együtt duruzsoltam vele, vagyis kívül – belül rendben tartottam, megkíméltem a járgányt és ha beleültem, enyém volt a világ. Nem, mintha munkaidőben lett volna okom panaszra. A család, amelyet szolgáltam öt föböl állt, és mivel a személyzet mindig mindent tud, vagy ha csak sejt annak igyekszik rájönni a valóságalapjára: úgy ismertem minden utasomat, mint a tenyeremet, ami persze rossz hasonlat, mert az ember a tenyerét nem ismerheti, hacsak nem tenyérjós és önmagán tanult. Tény, hogy többet tudtam róluk mint ök egymásról.
Kezdjük a családfővel, aki talán egyetlen napig sem volt hűséges a feleségéhez, ami persze – férfi ésszel és szemmel nézve – nem csoda. A házasságok nem mindig az égben köttetnek. Az övéké vagyonis a földön jött össze, vagyis két vagyon egyesülésével lettek egymáséi, és egyből az ember nem tud választani, vagyis a gazdámnak be kellett érnie azzal, akit kapott. Csakhogy nem érte be. Sokkal jobb képű és nagyobb hírű férfi volt annál, mintsem valamit is kihagyjon ami örömet adhat neki, persze a pénzen kívül, mert azt gyűjteni szinte szenvedélyévé vált. Sokszor elgondoltam, ha nekem csak a fele lenne mint neki, élvezném, a hozamát, nem húznám az igát úgy mint két földi halandó vagyis napi l6 – l8 órában. Dehát nem vagyunk egyformák. A garázsban hat kocsi állt. A furgon a személyzet bevásárlásaihoz kellett, az ötöt pedig vagy a családtagok használták, vagy én vezettem, attól függően: melyik illett az alkalomhoz. Ha a parancs úgy szólt: álljon elő a Limuzinnal, egy kicsit elfogott az izgalom, több okból.
Az a bizonyos minden luxus igényt kielégítő, szinte szalonszerű autó, tíz méter hosszú volt és szinte bármire alkalmas A gazdám tárgyalt benne, de legtöbbször ott bonyolította nöügyeit is, ráadásul gyakran változtatott partnert. Előfordult, hogy felszedett egy utcalányt, akin éppen megakadt a szeme, és nekem járnom kellett a város utcáit, miközben ök. a szerelem istenének, áldoztak, vagy csak disznólkodtak, attól függően, hogy ki volt a partner és gazdámnak éppen mihez volt kedve. – Marha izgi a furika egy ilyen kocsiban, ahonnan ki lehet látni az utca forgalmára, de be nem, és csuda jó, hogy közben benne maradtunk a forgalomban, vagyis ugyanide hoztatok vissza! – mondta egyszer egy szókimondó utcalány és hozzátette: legyen máskor is szerencsém. Ha úgy intézed, hogy újra sorra kerüljek, te is megkapod ami neked jár. Naiv lélek! – gondoltam rezzenéstelen arccal. Még hogy egy utcalány, mit gondolsz mi vagyok én, milliomos? Én nem érném be veled, hiszen…
Ha asszonyom kérte a nagy kocsit mindig összerándult a gyomrom. Lassú víz partot mos. Szegény gazdám azt hitte, amihez neki nem fűlik a foga, az másnak sem kell. Ízlések és pofonok különböznek, és persze miért ne tetszene másnak az, amitől neki borsódzik a háta. Asszonyom kettős életet élt, de azokban hűséges volt. Ezt én is bizonyithatom. Lányregényekben gyakran előfordul, hogy gazdag leány szegény fiúba szeret bele, ahogyan ö is. Persze a jómódú szülök terve és az ö belenyugvása a gazdámhoz kényszeritette, de a szerelem évtizedekig fennmaradt. Az a férfi nem nősült meg, ami egy tanárnál nem is nagy csoda, hisz az egy olyan hivatás – legalábbis szerintem – amely egész embert kíván, vagyis ha nemcsak oktatója akar lenni a diákoknak, hanem atyai barátja is, ami az én szememben az igazi tanárt jelenti, akkor nem terhelhetik otthoni perpatvarok, családi bajok, házsártos feleség és anyagi gondok. A Limuzin volt asszonyom második házaséletének állandó színhelye. El sem lehetett volna képzelni jobbat. Az utasteret – tölem – szinte teljesen hangszigetelt, üvegfal választotta el, amelyen ök átláthattak, de én nem. Odabenn minden rendelkezésre állt: zene, telefon, ital és minden kellék, ami ahhoz kell, hogy két ember kedvére szeresse egymás, ha a belső hajlandóság adva van. Abban a két emberben adva volt. Sosem láttam még olyan alázatos, szinte rajongó szerelmest, mint a tanár Ur volt. Mindig más helyen vettük fel. Mihelyt meglátta, hogy besorolok a járda mellé, arcára kiült a legtisztább emberi öröm, a minden sallangtól mentes, érdek nélküli boldogság. Aztán beszállt, sosem kellett kinyitnom előtte az ajtót. Asszonyom akarta hogy a felhajtás minél kisebb legyen, mert egy ajtónyitásnyi időre senki nem be a kocsi belsejébe, de ha én eljátszom a protokollt, bárkinek feltűnhetett volna: mit keres gazdám kocsijában egy tanár, főleg ha asszonyom is benne van? Nálam is szólt a zene, miközben jártam az utakat, de az is előfordult, hogy asszonyom utasított: négy óránk van, menjen ki a városból. A légyottról mindig sietnem kellett haza, mert mindennel felszerelték a Limuzint, de a tusolás lehetőségét kifelejtették belőle, mivel mindenre még az extra terveket készítők sem gondolhattak.
Legjobban szerettem a kisasszonyt fuvarozni, mert ahogy azt mondta: ma a nagy kocsival megyünk, már tudtam, hogy boldog órák várnak rám. Beült és én kifutottam a városból hogy leálljak egy olyan helyen, ahol a madár sem jár. Minden ajtót bezárva, hátramentem hozzá. Amikor először kérte ezt, alig volt tizenhét éves. Tanácstalanul néztem rá. Nem érti? Magát akarom! – mondta kikerekített, csillogó szemekkel, és reszketni kezdtek a térdeim. Bolond ember utasít vissza ilyen kérést, még akkor is ha tudván tudja mennyi idős az, aki rá akarja venni a tilosra. Rávett. Amikor már végigcsókoltam a kisujjától a válláig, majd áttértem az arcára, a fülembe súgta: még szűz vagyok. Ha nem mondja sem rontok ajtóstól a házba. Túl nagy volt ahhoz a megtiszteltetés, hogy én, a nem túl jóképű, de karakán kinézetű férfi kelljek neki.
[rkey]
Úgy gondoltam: ha minden nő első szeretkezési emléke olyan lenne, hogy halálig érdemes volna visszagondolnia rá, több boldog ember élne a világon, ezért megadtam a módját. Ami azt illeti nem is esett nehezemre. Akkor még nőtlen voltam, és a kisasszony csodaszép. Semmi akadálya nem lehetett, hogy mindketten levessünk magunkról mindent. A kocsit csak én nyithattam ki, belülről és senki nem láthatott be, mégha az orrát odatapasztotta volna is az üveghez. A zene szólt, ittunk egy pohár pezsgőt és ajkaim szünet nélkül a terepelökészitésen mesterkedtek. Volt már annyi tapasztalatom, hogy meg kell várni, amíg a nő akarja, amíg sürget, hogy gyere már… most… nem bírom tovább. Ezt a szüzek is megteszik, mert ha nem, akkor csak félig kész állapotban vannak, vagyis kevés volt az előjáték. Az én drágaságom is kimondta, de akkor már minden izében reszketett és csókolózni remekül tudó szája, szinte magába szívta ajkaimat, miközben azt vacogta… mire vársz? Csak arra vártam, aztán a második és harmadik ölelésre. Csodálatos volt és büszke vagyok rá, hogy neki is. Nem sokat beszéltünk a dologról. Olyan volt ez köztünk, mint a nyílt titok. Nem is fűztem a dologhoz hiu reményeket, mert ugyan mit akarhat egy sofőr olyan finom úrilánytól mint ö. De egyvalamiben biztos voltam, ha egyszer is visszatér hozzám, ha a sok partin szerzett lovagja mellett még egyszer kedvet kap rám és utasít: ma a nagy kocsit kérem, nyert ügyem van. Mint ahogy az is volt. Ha valamelyik fiú rosszul vizsgázott, jött a nagykocsi és vele én, aki megpróbáltam kiköszörülni az erotikus elképzelésein esett csorbát, és bebizonyítani, hogy nem véletlen az örömszerzés sikere, csak embere válogatja. Már asszony volt, de még mindig igénybe vette a nagykocsit, ha a férje nem úgy nézett rá, ahogy szerette volna, vagy ha akkor maradt hoppon a karjaiban, amikor úgy érezte: szinte égeti a szexuális éhség. Én kéznél voltam, akár hajnalban, akár késő este, a kocsi indult, csak kérnie kellett.
A kishúga öt évvel volt fiatalabb, és hogy milyen gyorsan halad a világ, vagy inkább a nők érése a szerelemre, ö még csak tizenhat volt, amikor először, – igaz, kicsit erélytelenül – azt kérdezte: elvinne a nagykocsival a barátnőm házáig? Nem lepődtem meg, csak a szívem kezdett gyorsabban dobogni. Egy sofőr soha semmin nem csodálkozhat. Ugyan honnan tudhattam, hogy nemcsak villogni akar a járgánnyal a barátnője és a haverjai előtt, lehet hogy besorakozik hat – nyolc srác és furikáznak egyet, mint ahogy abban sem lehettem biztos: sejti-e a kicsike, mire való a csodakocsi. Nemcsak sejtette, tudta! Mint később kiderült nem a nővérétől, hanem saját fantáziája vezette rá: mi mindent lehetne csinálni abban a kocsiban, de úgy hogy lehetőleg senki ne tudjon róla. A senkibe persze én még belefértem, de egy kelekótya, hozzá való srác nem. Titok az amit egy ember tud, de a sofőr az nem ember, legalábbis ami a titoktartást illeti, vagyis úgy gondolta, megélheti élete első boldogító lépését, biztonságban, velem. Nem hátra ült, hanem mellém, ami nem zavart: ha másik kocsiban vittem akkor is előre ült, mert szeretett beszélgetni. Tudta, hogy tőlem bármit megkérdezhet. – Vannak örömférfiak, vagyis olyanok, akik mindenre kaphatók pénzért? – kérdezte miután elindultam, habár nem mondta merre, hová. Igen! – feleltem. – És mennyit kérnek? Fogalmam sincs. – Maga mennyit kérne, ha… Attól függ kitől. – Mondjuk tőlem – nézett a szemembe, bátran. – Mivel tudom hogy játék az egész miért ne válaszolhatnék őszintén: egy ilyen gyönyörűségtől, semmit, sőt. – A sőt mit jelent? Hálát, amibe minden porcikám részt venne. Akkor mire vár?
Csak arra vártam, hogy legyen egy letérő az úton és egy olyan hely, ahol nyugodtan parkolhat a kocsi. Akkor már tétova ujjai olyan helyen simogatták a testem, amely ugyan figyelemfelkeltő volt a folytonégö bolondos vágyával, de mégsem hittem volna hogy egy finom úrilány nemcsak hagyja magát, hanem kezdeményez is. Mint kiderült már nem volt szűz. Azért jutottam eszébe, mert megirigyelte a kalandot egy barátnőjétől, aki elcsábította a sofőrjüket, vagy az öt. Azt hiszem amikor az után a csodás pár óra után kicserélték a tapasztalataikat, fejhosszal vezethettem a kolléga előtt, mert attól kezdve ö is rendszeres használója lett a Limuzinnak, és egyszer kölcsönadta a barátnőjének is. Állítólag felülmúltam az eredetit, vagyis kiálltam a próbát.
Legnagyobb bajban akkor voltam, ha a fiatalúr kérte a kocsit. Én az ö helyében, saját kocsimon vágtam volna neki férfiúi vágyam kielégítenek, de hát ö egészen más tészta volt. Nem olyan mint mi, és nem is olyan, mint az igazi homokosok. Amikor először kérte a Limuzint, megkérdezte. – Nem tudja apám miért parancsolt rám, hogy furikáztassam magam ezzel a kocsival? Nem tudom uram! Akkor találgatok: ö is ezzel jár nőkhöz… és azt akarja hogy a mama megnyugodjék végre. Unom már az orvosokat, a pszichológusok, analitikusok hülye szövegét, és egyáltalán mindenkit, aki férfivá akar tenni. Mit csináljak ha egyszer nem vagyok az. Sem az sem más Csak volna erőm beletörődni, hogy sosem ölelhetek nőt hogy csak a szívemmel szerethetek, de sosem leszek képes magamévá tenni akiért reszketek, és sosem lehetnek gyerekeim.
És mit tesz a sors? Megsajnáltam, hiszen amikor egy férfi könnyekig kitárulkozik egy másik előtt, akinél pedig sok szempontból is elöbbrevalónak érezheti magát, annak segítségre van szüksége. Csak egy pillanatra álltam meg a kurvák utcájában, hiszen úgy ismertem már a képességeiket, a hajlandóságukat, mint kevesen. Felvettem egy nem túl fiatal, de professzori minősítésre is érdemes nőt. Gusztusos volt, és olyan kedves, amilyen csak egy anya lehet karonülö gyermekéhez, akivel meg akarja ismertetni a világot. Jól vizsgázhatott, mert attól kezdve a fiatalúr gyakran igénybe vett, de akkor már a forgalomban mulatták az időt. Amikor a nő kiszállt, mindig előreszólt. Maga igazán jó barát! Köszönöm! Aztán pár év múlva megnősült. Vagyis inkább megnősítette a vagyonuk. A lány, akit elvett sápadt volt és csúnyácska, de a teste, valami csodás. Nekem elhihetik, hiszen a koplalást még a nem sok reménnyel élő nők sem bírják sokáig. Legyen elég annyi, hiszen a titoktartás még mindig köt, hiába vagyok már régen nyugdíjban: hogy az ifiasszony elég gyakran tartott igényt a Limuzinra, és vele az én szolgáltatásomra, a fiatalurat is sürün hoztam össze a profi örömlánnyal, de hogy teljes legyen a hepy, két fiuk született. A család boldog volt. Különösen a mama, aki nem látott tovább a tanár Ur orra hegyénél, és nem is nagyon érdekelte más, csakhogy rendben menjenek a dolgok a családban. Azok pedig, hála nekem, rendben mentek. Hozzám mindig jöhettek elhagyatottságukban, vagy bánatukban a lányok, én mindig útrakészén vártam a buja ajkakra vágyó fiatal gazdát, akinek hiába mondtam: minden nőben megvan amit keres, miért nem próbálja rávezetni ifjú nejét: neki mi a legjobb, hátha közös nevezőre tudnának kerülni, és az asszonyka is beérné a legdrasztikusabb örömszerző testrész gyengébb kapacitásával, ha egyébként felér a kéjérzés legmagasabb csúcsára, és annyiszor ahányszor akarja. De neki beszélhettem. Szemérmes volt, kishitű, ami a csökkent képességűeknél sajnos nem ritka, és csak növeli a bajt. Amikor megszületett az első fia gratulált nekem, és megköszönte. A másodiknál kicsit nagyképűen hozzátette: a harmadik az enyém lesz. Van spermiumképződésem és a feleségem, ráállt a mesterséges megtermékenyítésre. Mit tehetett volna szegény sápkóros milói Vénuszom? Örülhetett, hogy két kakukkfiókát elnéztek neki, akik szakasztott olyanok voltak, mint én lehettem kicsi koromban. A harmadik gyerek nehezen jött össze és olyan sápkóros lett, mint az anyja, aki becsületes volt, mert amíg a próbálkozás tartott, nem kérte a kocsit. Úgy gondolta ennyit igazán megérdemel tőle a férje, ha már a többit megbocsátja.
Minek folytassam? Az évek szálltak, a fiaim nagykamaszok lettek, és ha nem is ugyanúgy, de ök. is felfedezték a luxuskocsi minden kényelmét. Sosem tudták meg, hogy én vagyok az apjuk, csak az bántott, hogy szabad akaratukból kötött házasságuk után is hamarosan kérték a kocsit. Érdekes módon akkor már két sofőr volt a család szolgálatában, de a mellékutakra mindig, mindenki engem kért. A fiaim is. A többieket szíves örömest vittem Próbáltam azt nyújtani, amit régen, habár néha már csak nosztalgiázás lett a vége, de nem minden örömérzés nélkül. Ám a fiaimat fuvarozva, mindig volt valami rossz érzés bennem. Talán mert nincs is a földön elégedett, boldog ember!Senki nem képes úgy párt választani, hogy ne bánja meg azonnal és ne használja ki az első alkalmat arra, hogy félrelépjen? És mi van ha a feleségem… ha nekem csak megjátssza a hűséges asszonyt, és miközben én… dehát az kizárt dolog. Amikor választottam, odafigyeltem, hogy mélyen vallásos legyen, aki majd csak a családjának él. A három lányomnak remek anyjuk volt, de túl gyakran járt gyónni. Szerintem nem lett volna oka rá… de aztán rájöttem hogy van. A pap. Ha magamra vonatkoztatva is volna humorérzékem azt mondhatnám: kinek a pap, kinek a papné. Dehát mit kívánhat egy olyan szertelen étvágyú, mindenkit kiszolgáló, minden jón kapva kapó férfi, amilyen én voltam? Ha szegénykém óránként gyónt volna, sem adja vissza azt a tenger gyönyört, amivel megkurtítottam az övét. Mert ha annyi szerelmi téren gurmant ki tudtam szolgálni, helytállhattam volna otthon is. Dehát a szolgálat hosszú, és rendszertelen a szabadidő, az élet rövid, és az a kocsi… kívánom uraim, hogy egyszer az életben legyen részük olyan szeretkezésben. Már amelyikük – korban még megteheti. Persze a szerelem kortalan. Örömet szerezni aggkorban is lehet, csak több bíbelődéssel jár. Egyébként úgy hallottam: a jobb örömlányok már olyan kocsikkal, futtában bonyolítják a fuvarjaikat, hitelkártyával fizethet benne a kliens és azt kapja amit rendel, miközben az álomautó megy, járja a várost, a testőr sofőrrel. Ebből is láthatják: az igazán jó ötletet mindig az élet adja…
[/rkey]

MAGAMRÓL
84 éves vagyok, három fiam, hat unokám van. Kb. 3.000 - regényt,
novellát, mesét, humoreszket, szindarabot, jelenetet, stb. irtam. Húsz
bünügyi regényem, és 30 romantikus füzetregényem jelent meg a sok száz
mese, krimi, szerelmes, novella mellett. Peterdi Pál, -aki az első hat
bünügyi regényem lektorálta-, a magyar Agáthának nevezett. A
Betükincstár mottója: jó az, ami olvastat: A krimi végére tripla
csavar, a romantikus novellákhoz, remény, és a gyönyörités témaköre
TÉMÁHOZ-, az önvizsgálat, és a sosem múló SZERETNIVÁGYÁS, - a mesékhez
pedig az ARANY CSILLAGOK ártatlan csodavárása DUKÁL.
810 ÍRÁS, csupán- ÉLETMÜVEM
--EGYHARMADA. KELLEMES IDŐTÖLTÉST!
