Szadista vagyok, de csak a szerelemben! Mielőtt bárki is pálcát törne felettem, hallgassa meg hogy lettem azzá, legalábbis szerintem. Előkelő családból származom és mint a nagyon gazdagok – és a nemes emberek – sarjai, a legszigorúbb kollégiumban, ugy is mondhatnám fiuneveldébe töltöttem életem l2 évét. Aki sosem élt közösségben, vagy csak filmeken látta – jópofaságként – hogyan szúrnak ki az új fiukkal, sőt később: a legidősebbek az alattuk járó évfolyambeliekkel, annak lehet némi elképzelése, de a legcikornyásabb fantázia sem elég dús ahhoz, hogy belepillantson a valóságba. Azt mondják az ember gyermek és ifjú évei határozzák meg: mi lesz belőle. Az első hat évet otthon töltöttem, de anyámat keveset láttam, apámnak csak a szigorú tekintetét ismertem, mindig a dadák és nevelönök voltak velem. A német nevelönöm olyan szigorú volt, hogy az már – felnőttfejjel visszagondolva rá – kínzásszámba ment. Kitűzött célja volt, hogy a legelőkelőbb viselkedésre tanítson, és – mivel szüleim szabad kezet adtak neki, csak a végeredményt kötötték ki – azt tett, amit jónak látott. Erre csak egyetlen példa: melyik gyerek ne szeretne enni, vagy legalábbis ne lenne kedvenc étele. Így voltam én is a spagettivel, amit ha elém raktak, képtelen voltam parancsolni mohó étvágyamnak és ugy villáztam befelé, ahogy más hétköznapi ember. Ö ezt mohóságnak látta, ezért rám parancsolt hogy szálanként, és jól megrágva fogyasszam el az ételt. A többiek már régen a parkban játszottak, én még mindig a tésztával vívódtam és attól kezdve, ha megláttam is, kirázott a hideg. Aztán jött az intézet. Sokan azt hinnék, a már bennlakók kiszúrnak egy valakit, akinek tenyérbe mászó képe van, és az lesz a célpont. Ez is igaz, de én amikor odakerültem szinte belerendültem a látványba, amikor mást vertek, kínoztak, vagy gyötörtek valamivel, csillogó szemmel, – arcukon kéjes vigyorral. Mire sorra kerültem, már nem éreztem fájdalmat, lelkileg annyira megalázott a gonoszság, a más fájdalmának élvezete, és a vigyor, amely a kínzók arcán volt. Önuralomra megtanított az első hat életévem, ezért mire végigszenvedtem az első megpróbáltatást, amely kínzó fájdalmat okozott ugyan, olyan erősen akartam, hogy ne fájjon… hogy azon kaptam magam: élvezem a kint. Jólesőnek érzem, mint ahogy az ember baleset után, a zsibbadás miatt, nem érez fájdalmat. Aztán azon kaptam magam, hogy nemcsak odatolakszom ahol valakit gyötörnek, hanem magam is beállok a kakaskodó, az egészet játéknak, vagy hagyománynak tekintő fiuk közé.

Utólag visszagondolva: nem engedném meg az iskolákban az állatboncolást, csak azok számára, akik olyan kemény természetűek, hogy orvosi pályára szánták el magukat. Azoknak tudniuk kell, hogy néz ki egy felmetszett hasüreg, meddig dobog egy kiemelt szív, de – ahogy az orvosi egyetemen is kiájulnak a padból az első patológia előadáson a hallgatók, pedig elszántan készül ének a gyógyításra, – ugy fertőzi meg az állat vergődése a gyengéd lelkű, légynek sem ártó gyermekeket. A gyerek eredendően kegyetlen, amíg nem tapasztalja saját bőrén a megaláztatást, addig élvezetből csúfol, tesz keresztbe a többinek, s miután maga is belekóstol: az élvezet átváltozik bosszúvággyá, és mindegy kin, de elégtételt akar venni az öt ért sérelmekért. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor először húztam be egy nagyot – olyan fiúnak, aki nem ugy nézett rám ahogy szerettem volna. Tűrte, mert fel sem fogta miért kapja az ütleget, de bennem eluralkodott a hatalmi vágy, ahogy a legkegyetlenebb hadvezérek sem érezhettek mást, amikor katonáikat a biztos halálba küldték, vagy statáriális bíróság elé állították, és rájöttem, hogy valakit leigázni, akaratom alá vonni, isteni érzés, szinte nemi gyönyörűség. Akkor már elmúltam tíz éves, és fura módon az első szexuális jelzést, vagyis ágyékom felforrósodását is egy – gyengébb fiú – megkínzása, rémült tekintete okozta. Akkor még nem volt magömlésem, de jóleső bizsergést éreztem, szenvedése és megaláztatása láttán, százszor kérettem vele bocsánatot a semmiért, mert minden elgyötört szava rátett egy lapátra a fura jóérzésre. Tizenkét éves koromban már magömléssel járt egy hosszabb “beiktatás”, és legszívesebben négyszemközt csináltam, nehogy a többiek kigúnyoljanak, gyengének tartsanak, amikor utána, ugy nyúltam a kéjt okozó, riadt tekintetű, földre tiport után, ahogy a kéjért hálás szerető tenné. Aztán jött az első lány. Az intézetben dolgozott, túl volt már a húszon, tenyeres talpas fehércseléd, akin végigment az egész intézet, legalább is ugy hírlett, de ezt sosem hittem el. Csak az lehetett képes rá, aki élő testen való önkielkégitéssel is beérte, mert a tisztátalan fehércseléd, inkább lelombozta a férfiasságot, mintsem szította volna a gyönyörvágyat. Aztán én is odakerültem, hogy összejött vele a dolog. Nem vetkőzött le, a hely sem volt alkalmas rá, csak feldobta loncsos szoknyáját a hátára és odaállt elém. Megcsapott a mosdatlan alpisi levegő, és azt hittem megfutamodott, pedig akkor még fogalmam sem volt arról: nem olyannak kell-e lennie minden nő gyönyör – amforájának, és a fiuk észrevették volna, ha nem történik semmi, vagyis hallgathattam volna a meghátrálásomért. – Te sosem mosod meg magad? – kérdeztem undorral – Minek? Mossa az maga magát, amikor huggyozok! Ezek az undorítóan profán szavak olyan haragra gerjesztettek, olyan fura dühöt váltottak ki belőlem, hogy azonnal kezelésbe vettem, a hadteret – ahogy csak lehetett – befedve a szoknyájával, nehogy több illat csapjon meg alulról, mint amennyit a gyomrom kibír. Az ember amikor már célba ér, nem sokat törődik semmivel, én is mindent elkövettem, hogy jónak érezzem az egyesülésünket, de mintha hat számmal nagyobb cipőben járkáltam volna, semmit nem éreztem a szagon kívül. – Add magad, te asszonyi állat! – szóltam rá, és belecsíptem hófehér, hájas farába. Felnyögött. A hang szinte olaj volt a tűzre. Újra marokra kaptam a tomporát, és csíptem, csavartam, ütöttem, egyik kézfejem is benyomtam érzéketlenül vergődő dárdám mellé, hogy minél nagyobb kint okozzak neki. Akkor kezdett lázba jönni. – Így jó, csináld csak! Ez az! – mondta és mozogni kezdett. – Ne hagyd abba a csípést, csavard meg, hogy fekete legyen a helye, hogy sokáig érezzem azt a drága… és mondta – mondta, a buja szavakat, amikről sokáig azt hittem, sosem lesz erőm elmondani senkinek. Attól kezdve folyton körülöttem sündörgött, és ha csak tehette, elém állt. Tizenöt éves koromig ki is tartottam nála, de – minden büntetést vállalva – beosontam a kamrájába, ahol oda volt készítve a zsákvarrót-t, amellyel addig karcolhattam a combját, vagy a mellét, amíg ki nem serkent a vére, ami mindkettőnket lázba hozott és ugy élveztük az üzekedő szertartásokat, hogy az elmondhatatlan. Akkor nyáron eljött hozzánk egy rokoncsalád, egy tizenkét éves lánnyal, akit három éve nem láttam, és akkor még kis pisinek néztem. Mihelyt megpillantottam a kimellesedett, izgalmas tekintetű, rózsaszín nyelvével folyton az ajkait nedvesítő teremtést, másra sem tudtam gondolni, csak hogy én legyek, aki először meghágja, de gyötrelmek gyötrelmével érjen asszonnyá, és ezerszeresen élvezzem én, hogy a kínzója lehetek. A dolog összejött, de tele volt csalódással. A legnagyobb az volt, hogy nem én voltam az első. Ugy irányit ott, parancsolgatott, mint egy hozzáértő, és – mert meglepett a talpraesettsége, és elég kellemes kielégülést nyújtott, engedelmeskedtem neki. Később cukkolni kezdett. – Fogadjunk hogy nem tudsz tíz percen belül még egyszer kielégíteni, mint a nagybátyám! Ki tudtam, de korántsem azzal, amivel elkezdtem, mert azt nem feszit ette vágy, jó egy órán át, de a zsigereimben feltámadt a szadizmus, a fájás élvezete, és kezelésbe vettem kitárulkozó testét. Először gyönyörbe révedő mosollyal tűrte, sőt adta magát, aztán amikor már eldurvultak az ötleteim, és inkább jajongott mint búgott, s már – már abba akartam hagyni, egyszer csak feldobta a testét, vonaglott, visongott, és elerőtlenedve azt súgta: ez jó volt. Csináljuk még. Az egész nyarat átszeretkeztük, amire az: átkínoztuk egymást, jobb jelző lenne, de végülis arra ment ki a játék, hogy egymásnak minél nagyobb kéjt okozzunk. Ugy megaláztam ahogy csak tudtam. Olyasmiket kértem tőle, amit józan ésszel teljesíthetetlennek hittem, de ö mindent megtett, és a vége mindig az lett, hogy megmerevedett akár a béka, az átélt gyönyörtől, ami persze nekem csak biztatást adott, a még fondorlatosabb játékok kiötlésére. Engedelmes alany volt, de egy dolgot nem hagyott viszonzatlanul, ha arra kényszeri tettem, hogy a száját is vesse be, és ne az ajkaimat szívja vele, odamutatott a helyre, ahol viszontszolgálatot tehetek. Végülis engedtem neki, mert mindegy milyen szex mellett teszi le végül is a voksot egy férfi, minél többet próbál, annál jobban dönt. Frissen nyírt füszagot éreztem, amikor először engedelmeskedtem viszonzási kérésének. Örjitö érzés volt, ahogy szinte minden érzékszervem ott matatott az alig féltenyérnyi helyen és mégis mindig újat láttam, szimatoltam, tapintottam, éreztem, ízleltem. Aztán mind többet és többet akartam testének azon részével foglalkozni, és mert ö sem tudott betelni az én jogarommal, ment is a dolog. Mennél tovább csináltam, annál nagyobb vágyat éreztem, hogy ott is megkínozzam, amiért megalázó pózba kényszerített és amiért elég gyenge voltam, hogy engedjek neki. A szám, a nyelvem, de még az ujjaim teljesítménye is végesnek bizonyult, ezért különböző kellékeket gondoltam ki. Volt, hogy gyermekkori épitöjátékomat tömtem belé, de ugy, hogy – ha odabenn lett volna hely – akár katedrálissá állhattak volna össze. Mindig több és több fért bele, és vonyított a amikor a legutolsóért is benyúltam, fél kézzel kaparászva utána, abban az észvesztő forróságban. Amikor visszatértem az intézetbe, már tudtam, hogy beteg vagyok, hogy elhatalmasodott rajtam a szadizmus, és soha az életben nem tudok normálisan szeretkezni, vagy beállni a fantáziátlan, bármivel beérő férfiak sorába. A szeretőszerzés nem okozott túl nagy gondot, mert a nők két dologra ugranak: a bókokra és a pénzre. Én nem akartam érzelmet keverni a dolgokba, előre kikötöttem, mennyit adok és mit várok el érte. Elgyötört szeretőim – megdöbbenésemre – sorra visszatértek, vártak rám, lesték mikor megyek kimenőre, és hozzáfantáziáltak ahhoz amit előzőleg átéltek velem, persze hozzátéve, hogy az többe kerül. Kisvárosban volt az intézet, de – így vagy ugy – majdnem minden lakója a diákokból élt. Nem én voltam az egyetlen aki kedvelte a mazószexet, és akadt is ajánlatom bőven valamennyiük számára, hiszen egy sima dugás nem mindenkinek ért annyit, mint amikor kiélvezkedhette magát, és a pénz beszél, vagyis legtöbbjük még abban kedvünkre tett, hogy visított, vagy meg sem mukkant fájdalmai közben, ahogy mi kértük.

Nem is tudom mi lett volna velem, valószínűleg börtönbe kerülök, ha nem töltöm be a tizennyolcat és nem kerülök el onnan az egyetemre. Mert tudat alatt mindig bűnösnek éreztem magam, féltem a büntetéstől, jogra jelentkeztem, hogy az esetleges atrocitás ne érjen felkészületlenül. Legalábbis akkor azt hittem, azért teszem, de később rájöttem, a sors vezérelt oda. Pár hónappal az évkezdés után elém állt egy csodálatosan szép lány. Három évvel volt idősebb nálam, pszichológiát hallgatott, és mindig olyan furcsán nézett rám, ha mellőztük egymást. – Te ugye a kemény szex híve vagy? – nézett farkasszemet velem. Képtelen lettem volna hazudni neki: a legkeményebbé! – vágtam rá, állva a tekintetét. – Akkor este várlak, itt a címem, hétre legyél ott. Ott voltam, és érthetetlen módon olyan vonzódással közeledtem a házhoz, olyan fura izgalommal, amit addig sosem éreztem. Gyönyörű teremtés volt, érett, kinyílt, hamvas, fogyasztásra alkalmas. De akkor még nem tudtam: mit csinál velem. A kérdése után azt vártam, hogy kezelésbe vehetem, hagyja magát kínozni, gyötörni, és a csúcson ugy liheg, akár halálra hajtott kanca. De nem ugy történt. Ö vett kezelésbe. Addig senki nem merészelte visszaadni amit kapott így a szadiszexböl csak a fájdalomokozás kéjét éltem át, de az általa okozott kin fejbekólintott. – Ne… ne olyan durván… fáj… fáj – nyöszörögtem, mihelyt nekem esett, és mohóságát még hízelgőnek is éreztem. – Hadd fájjon, nekem az a jó, ha neked fáj, óh micsoda gyönyör, milyen élvezet látni, ahogy eltorzul az arcod az általam okozott fájdalomtól – nyögte, és összerándult testtel adta bele minden erejét az orgazmusba. Én képtelen lettem volna vele tartani mert más: amikor látja az ember hogy kínoznak valakit és más ha ö a szenvedő alany. Ha az intézetbe belemelegedett is az ágyékom a durvaságba, nézni más szenvedését és átélni, valahogy nem volt ugyanaz. Arra gondoltam, csak egyszer megszabaduljak, soha rá sem nézek többé arra az észvesztően izgalmas testű nőre, aki pedig valami fura húrt pendített meg bennem, csupán azzal, ahogy nézett és megszólott. Nem akartam megfutamodni, álltam a sarat, hagytam, hogy végigélvezze az éjszakát, de mihelyt elszundítottam új erőre kapott, új kínzómódot talált ki és megint nekem esett. Reggelre tudtam, hogy örült, hogy távol kell tartanom magam tőle, sőt ha az első pár hónapi jogi tanulmányaimra hagyatkoznék: jelentenem kellene a hatóságoknak, hogy milyen, mert aki olyan, az akár kiskorúakkal is megteheti, hogy szexuálisan kínozza őket. Aztán az előadás végén újra elém állt, szelíd tekintettel nézett, lábujj hegyre állva megcsókolt és azt mondta: – akarlak! S mint a reflektorfénytől kába nyúl, vele mentem. Akkor éltem át életem első, gyengéd, igazán a szeretkezés szóra méltó testiségét. Mintha nem is az lett volna aki előző este volt. Simogatott, becézett, elmondott rólam minden szépet, miközben megpróbált normális módon kielégíteni, és a gyönyörben velem szárnyalni. S bennem felszakadt az a betokosodott fájdalom, ami életem első hat évében a szeretet – hiánytól rakódott le lelkem legmélyére: az anya, a női gyengédség utáni vágytól. Egyszer csak ölelésre mozdult a karom a szám nem marni akart, hanem becézni, és nem magamat, öt kívántam boldogítani. Csodálatos érzés volt, bár az csak a kezdetet jelentette. Minden este megkérdezte: hogy akarod? És én egyre határozottabban válaszoltam neki: szeretve, gyengéden, egymás gyönyörűségére. Csodálatos változáson mentem át, de ö hagyta, hogy azt higgyem: magamtól döbbentem rá, nem helyes amit az intézetben átélt, és tanult gyötrelmek diktáltak nekem, vagyis a kéj másként is elérhető. Amikor mindezt bevallottam neki, egy csodálatosan örömteli szeretkezés után, kacagni kezdett és azt súgta: meg akartalak váltani a szerelmemmel. Az egyetemen nem sokáig maradhat titokban semmi. Tudtam, hogy szadi vagy, nem kevés intézetben nevelkedő fiú lesz az, de mivel elbűvöltél, megbabonáztál, vállaltam hogy segítek neked. Tudtam, hogy leginkább a tüköreset teszi helyre a dolgokat, vagyis amikor magadon tapasztalod, látod, érzed, aminek addig tevőlegese voltál. Szeretlek! Házasodjunk össze! Megtettük. És… ha azóta eszembe villannak is azok a gyötrő – egyben undorító átkeresések, amiken átmentem, mire vele találkoztam, ö azonnal észreveszi, s ha lehet, oldja a hirtelen támadt feszültséget, még jobban szeret, belém lát, hiszen pszichológus. Sosem tudnék fájdalmat okozni neki. Neki nem, hiszen szeretem. De ez nem minden hozzám hasonló elferdült hajlamú férfinél van így. A szerelem csodákra képes, normális fickó lettem minden idegszálammal szeretek, és csak arra vágyom: több gyönyört adjak, mint amennyit kapok, ami szinte lehetetlen, de célnak csodálatos. S hogy miért kezdtem, mégis azzal: szadista vagyok? Mert aki valamit egyszer megpróbál, ha valaminek a függőségébe kerül, legyen az alkohol drog, vagy nikotin, sosem kezdheti a bemutatkozást a nevével, ki kell mondania: alkoholista, vagy narkomániás vagyok. Ez a legbiztosabb út a teljes gyógyuláshoz, amely nekem, – harmadik fiam születése után talán már kijelenthetem: sikerült.