Ugy látom ma nehezen akad mesélő, ezért bocsássák meg, ha mint egy volt kollégám vendége, itt kötöttem ki az önök asztalánál. Ö csak elhozott és leült kártyázni, azt mondta jöjjek ide mert itt mindig történik valami, ugy értem valaki mesél és nem is akármit. Azt hiszem ma én leszek a mesélő, amit nem is bánok, hiszen ha valami nyomja az ember lelkét, amiről senkinek nem beszélhet, azt legjobb ha olyan közegben mondja el, ahol nem ismerik, nem alkotnak véleményt róla nem szólják meg, és főleg nem zsenírozza az őszinteség.

Kezdjem azzal, hogy ahányan, annyi félék vagyunk, és ez nem baj, sőt. Biztosan nem véletlen az emberi természet sokszínűsége, hiszen különben ki tudna magyarázatot adni arra, hogy két ugyanazon istenáldotta tehetséggel megáldott festő, miért alkot homlokegyenest másként, és most nem a látásmódról, hanem a megjelenítési formáról beszélek. Elgondolkoztak már azon, mi könnyebb feladat:óriás képeket festeni, vagy miniatűr alkotásokat? Talán nem is lehetne eldönteni, de tény: mindkettő alkotója késztetést érez az alkotásra, különben miért ne állna be a sorba, és készitene normális méretű képeket? Ízlések és pofonok változóak szokták mondogatni és sosem hittem, hogy valakire annyira hathat az éppen kedvére való, mint amilyen döbbenetszerű, szinte földindulásnak mondható vágy tört rám, amikor huszonöt éve megláttam: öt! Nagy ö mindenkinek az életében van, legfeljebb nem veszi észre, elmegy mellette, de legalább egyszer mindenki előtt ott a lehetőség, csak bátorság kell hozzá, hogy üstökön ragadja. Nekem volt.

Tudom sokan elmondták már, hogy akibe ök, villámcsapásszerűen beleszerettek, vagy inkább megbabonázta őket az olyan volt, hogy nincs hozzá fogható. Én mégis megismétlem, mert nem tagadhatom, hogy így volt és, ha végighallgatnak megértik miért hihető amit elmesélek. Csodálatos volt. Mindene formás, kecses, mosolya elbűvölt és látszott rajta: hozzászokott ahhoz, hogy megcsodálják, vagy elképedjenek láttán az emberek. Ahogy később elmondta olyan rajongó ámulatot, mint az én tekintetemben látott, még sosem tapasztalt, ezért vett erőszakot önmagán és ö szólított meg engem. Jól ül? – kérdezte kedves mosollyal és én fel akartam ugrani, mert neveletlenség hölgy jelenlétében ülve maradni, de ö visszatartott. Maradjon. Az ölébe akarok ülni! Oda vágyom! Baj? Azt a néhány pillanatot amelyben egyszercsak ott ült a térdemen és várakozó mosollyal nézett rám, sokszor próbáltam visszaidézni, de azt hiszem sosem sikerült pontosan, mert szinte önkéntelenül cselekedtem, és aki ugy meglepődődik, hogy szinte nem ura a tetteinek, az nehezen tud visszaemlékezni rá, de mindenestre jólesett, valahányszor újra és újra átéltem azokat a perceket. Nem én kezdeményeztem. Ö csókolt meg. Lágyan, Évától örökölt, vagy a nők génjeiben folyamatosan továbböröklödö természetességgel, szinte felajánlkozva, mint aki azt mondja: minek húzzuk az időt, hiszem látom rajtad, hogy kellek neked, és minden percért kár, ami eseménytelenül telik el. Két csodálatos karja a nyakam köré fonódott és belekábultam ajkainak, és parázna nyelvének buja játékába. Hol a számra tapadt, hol csak érintette, majd nyelvével kényszerítette, hogy nyíljon meg, és mihelyt észbe kaptam már a szemem becézte, a fülem legérzékenyebb pontján járt az a csodálatosan formás asszonyi száj. Életemben sosem voltam még olyan helyzeten, hiszen mindez egy szálló halljában történt, ahol vártam valakire, és ö sem céltalanul került oda.

Ha van hova vinned menj előre, követlek! – súgta, amikor már minden ízemben reszkettem, mert olyan észvesztő kéj fogott el, amilyet sosem éreztem addig, pedig betöltöttem a huszonhatot. Óvatosan állítottam fel, aztán anélkül hogy körül mertem volna nézni, elindultam kifelé. Tudtam hogy furcsálló tekintetek követték lépteimet, mégis lassan haladtam, mint aki érezni akarja, hogy követik – e. Olyan volt az egész mintha alvajáró lettem volna, aki önkéntelenül halad valamerre, és csak az angyalokra hagyatkozhat hogy ne essék baja. Végre ott voltam a kocsimnál és kinyitottam a hátsó ajtót. Nem néztem a bejárat felé: gondoltam ha becsapott és nem jön, egy darabig elálldogálhatok a nyitott ajtó mellett, de ha mégsem, akkor azonnal besegíthetem mihelyt odaér. Pár pillanat múlva ott volt, és én fél kábán néztem, ahogy kecsesen beszáll, biztatón rám mosolyog és int, hogy csukjam be az ajtót, induljunk, amíg lehet.

Akkor még legényember voltam, de mert otthonról jól voltam eleresztve elég szép házat béreltem. Amikor kivettem sokat gondolkoztam: kell-e nekem a külön ház, a lezártság, nem lenne-e jobb a városközpontban egy toronyépület emeletén lakni, ahol nem kell füvet nyíratni, őrizni a házat, ahol anélkül élhet az ember elzárkózva, hogy a szomszédok megsértődjenek, hiszen azokkal nem kötelező szóba állni. Akkor először örültem annak, hogy házam van és nem lakásom egy portástól őrzött házban, mert amit az épület őre tud, azt mindenki tudja. Szerencsére már sötét volt, különben a szomszédok közül megbotránkozhatott volna valaki, mert bármily furcsán hangzik is, a csodálatos teremtést az ölemben vittem be. Ö nyújtotta felém a karjait ugy, mint a gyermek, amikor apja erős ölelésébe vágyik. Egy kézzel nyitottam ki az ajtót és nem is álltam meg a hálószobáig. Letettem azt ágyra. Minden ízemben vacogtam. Soha olyan erotikus vágyat, amilyet a reám váró, különleges női test keltett bennem! Vetkőztess le! – kérte elnyíló szájjal és nem is tudom hogy voltam képes rá, amikor közben egy pillanatra sem szűnt meg testünk kapcsolata, vagy az ajkunk, vagy az ujjaink egymást becézték. Aztán felállítottam magam elé, és ö élvezte ahogy csodálom. Tetszem? – kérdezte a nőkből sosem hiányzó természetes kacérsággal, és én ugy dobáltam le magamról a ruháimat hogy azzal választ is adtam a kérdésére. Bízd rám magad! – mondta és a nyakamba csimpaszkodva súgta:menjünk a tus alá! Örjitö volt ahogy lemostuk egymás testét, és minden ami azután következett. Csak ugy írhatom le hűen az eseményeket, hogy rábíztam magam az akaratára, mert nemcsak a túlfödött vágy, de a csodálatos test érintése is bénitólag hatott rám, miközben férfivágyam teljében voltam. Tudom sokan azt gondolják, egyetlen percet sem vártak volna a helyemben, hanem ősi férfi ösztönnel gyengéden, vagy szenvedélyesen erős mozdulatokkal birtokba veszik a testet, leigázzák, és megpróbálják kihozni belőle, és magukból a legtöbbet ami az örömszerzésben lehetséges. Én mégsem bántam meg, hogy hagytam, hadd menjen minden ugy, ahogy ö akarja. Nem voltam túl hangos szerető, de akkor: a gyönyör pillanataiban, mert hiába tagadnánk is, az igazi kéj nem percekig, csak másodpercekben mérhető ideig tart, nyüszítettem, sírtam és kacagtam, mint egy eszement. Sosem éreztem azt, amit vele, és tíz teljes éven át én voltam a legboldogabb férfi, a legtöbb gyönyörben megmártózó, a legtöbb kéjt élvező széles e világon. Mégsem vettem el feleségül, mégis volt ami megkeserítsen.

Nagyon kellemes családban nőttem fel, ahol a gyereket egyenjogú félnek, és az élet értelmének tartották. El sem tudtam volna képzelni, hogy nekem ne legyenek fiaim, ne nézhessek végig rajtuk olyan büszkén, mint apám és nem érezzem értelmét a munkának, hiszen miért törné magát az ember, ha nem azért, hogy aki tovább éli az életét, az jó szívvel gondolhasson rá, még a hátrahagyott anyagiak miatt is. Hazudnék ha azt mondanám nem kértem meg a kezét, nem könyörögtem neki, hogy maradjon mellettem egész életen át, de belül mindig megkönnyebbültem amikor elutasított és csak azzal érvelt: nem lehet gyereke. Harmincöt éves koromig ment minden a maga utján. Minden anyagi lehetőséget rendelkezésére bocsátottam, pedig ö nagyon kevéssel beérte: csak nekem akart tetszeni, értem akart szép lenni, de én olyan őrületesen féltettem, hogy házhoz rendeltem a szabónőt, a fodrászt, és olyan személyzet állt rendelkezésére, amely még a gondolatát is leste. Semmi nem kerülhette el a figyelmemet. Ha a testőre tekintetében megcsillant valami fura fény, amikor rátekintett: azonnal kirúgtam Biztos voltam benne, hogy nincs férfi a világon, akinek vér folyik az ereiben és rátekintve ne képzelje el a legvadabb erotikus dolgokat. Tudtam hogy ragaszkodik hozzám, hogy szeret, dehát ki ismerheti a női lelket, és jobb félni mint megijedni. Tíz év multán is ugy éreztem: ha elveszíteném az életemnek is vége lenne. De akkor már sürgetett az idő. Ha azt akartam, hogy fel is tudjam nevelni a gyerekeimet, feleség után kellett néznem. A társasági kör, amelyben mozogtam bőven kínálta a megfelelő partikat, és mert jóképű fickónak tartottak, elég lett volna a kisujjam mozdítani, hogy bármelyik pénzes lány a karjaimba hulljon, de becsületesen akartam megoldani a dolgot. Sokáig figyeltem a szóbajöhetöket, mig végül kikötöttem egy nem túl szép, de nagyon eszes és halk szavú mellett. Alaposan megfontoltam mindent, aztán kiteritettem elé a lapjaimat.- Feleségül vennélek, de nem játszom meg az irántad való szerelmet, elég ha te vonzódsz hozzám és vállalni mersz egy életre de vannak kikötéseim. Ne tartsanak nagyképűnek, hiszen tudtam hogy odavan értem és azt is, hogy ha esküvő előtt nem tisztázok mindent utána pokol lesz az életem. Gyereket szeretnék! Remélem nincs akadálya, ugy értem hajlandó vagy előbb teherbe esni, aztán odaállni a polgármester elé, velem. Írásba adom, hogy nem leszek szószegő, de ugy gondoltam, csak egy esetben tudnék elválni attól akit egy életre választottam: ha nem adhat nekem gyermeket és a puding próbája is az, ha megeszik. Láttam, hogy boldogan vállalja amit kérek, ezért elő mertem adni a nehezebb kikötésem. Odavagyok egy nőért. Tíz éve reszket érte minden porcikám. Nem hiszem hogy valaha is olyan őrjítő vágyat tud ébreszteni bennem, és nemcsak azért, mert nem vagyok szerelmes beléd. Az ö teste fogva tart, ha csak meglátom reszketni kezdek és elmegy az eszem. Kétlem, hogy ne tartson ki ez a kötödés életem végéig, de ígérem, hogy hozzád is jó leszek. Mindig tisztelni, szeretni foglak, hiszen a gyerekeim anyja leszel, és a feleségem. Az ágyban megpróbálok méltó társad lenni, és nem lesz nehéz dolgom, hiszen tudom mennyire szeretsz, milyen szívesen adod magad. Restellem, hogy sosem tudok ugy érezni irántad, ahogy te rajongsz értem, de hiszem hogy amit egyik érez, arra két ember, sőt egy egész család boldogsága is felépíthető. Róla tudsz, mert ki ne tudna már, ha még olyan titokban akartam is hódolni neki, vagy inkább képtelen vágyamnak. Ezután is igyekszem a legdiszkrétebben tartani a kapcsolatot, de nem akarok hazugságot Ha nem mondom hova megyek, tudd, hogy hozzá. Nem ígérem hogy csak nappal, hogy csak ésszerű időpontokban indulok felé, hiszen eddig is gyakran előfordult, hogy éjjel arra ébredtem, elveszítem, ha azonnal nem megyek hozzá, ha nem ölelem, nem próbálom magamba szívni, egekig emelni azt a boszorkányosan lenyűgözi testét. Vállalod-e ezt a sorsot? Szeretsz-e annyira, hogy el tudd nézni a mások által nemi eltévelyedésnek vélt viszonyt, vagy mondj nemet. Ugy becsületes. Igent mondott. Két fiunk született. Husz éve élünk együtt és sosem lehetett oka panaszra. A házastársi ágyban ugy öleltem, hogy nekem is örömöm telt benne, hiszen – minek is kellett volna azt is bevallanom neki – közben is azt a másikat, azt az észvesztőt képzeltem a helyébe. Boldog családnak hittek, és azok is vagyunk. Lehet hogy ö mást mondana, ha egyszer őszinte merne lenni hozzám, de becsületes szavatartó ember, és mióta anya lett, mint általában a többi feleségnek, másodrendűvé vált számára a férje. Első az anyaság, a gyerek, vagyis nyugodtan rohanhattam bármikor ahhoz a minden idegszálamba beleégett ritka csodálatos női testhez, hogy a szerelem oltárának nézve végkimerülésig áldozzak neki, akár az ősi népek a sámánjaiknak. Harminc év, és sosem szűnő vágy! Látom kicsit hitetlenkedve hallgatják. Pedig létezik ilyen és állítom többen lennének önök közül, akik ugyan ugy védtelenek volnának azzal a csodatesttel szemben, mint én. Ugy érzem férfierőm végteleníti, ha hozzám ér nem tudok másra gondolni csak arra a sok belülről fakadó szex fifikára amit annyi éven át képes volt megújítani, színesíteni. Egyszer amikor tőle tartottam hazafelé, holtfáradtan, de mégis lázban égve, mert testének tüze ugy hatott rám, mint a szauna száraz melege, amit végtelenségig lehet fokozni, hiszen a kő forró, ha nem is látszik tüzesnek, csak rá kell loccsantani egy kis vizet. A forró melegtől elgyengült test vágyja a hideg vizet, az észheztéritö józan valóságot, az új erőt adó homlokegyenest mást, ezért nagyobb sebességre kapcsoltam. hogy mielőbb hazaérjek, ahhoz az asszonyhoz, aki mindig képes volt kerekké tenni a kört vágyó ölelésével, aki bármikor mosolyogva ébredt, ha kedvem támadt rá, és aki mellől új erőre kapva kelhettem fel, pedig mielőtt karjaiba fogadott, nemhogy férfierőm, de jártányi is alig volt. Amit kiszívott belőlem egyik a forróságával, tikkasztó vágyával, azt visszaadta a másik, a hétköznapi asszony, aki csak szeretett, ugy mint sok millió társa a férjét, de aki nélkül nem lett volna teljes a kéj, aki nélkül talán rá is untam volna arra a másikra. Habár ezt képtelenségnek érzem még akkor is, ha hihetetlennek tűnik. Tudom, másnak már benőtt volna a feje lágya ennyi idős korára, meg tudta volna értetni magával, hogy egy családapa nem élhet kettős, és ráadásul erkölcsileg elítélhető életet, hogy a fiaim meggyűlölnek, hiszen előbb utóbb rájönnek: anyjuk nem az egyetlen és főleg nem a nagyobb jelentőségű nő az életemben. De az vesse rám az első követ aki ellent tudott volna állni annak a ritka csodának, akit harminc éve ott a hallban megláttam és a pillantásomban – ezt sosem mondtam neki – több volt a szánalom, vagy isten tudja mi, mint a férfivágy – , hiszen… törpe. Alig éri el a méteres testmagasságot, de soha formásabb testet nála, soha forróbb tüzű női vágyat, és nézzen a szemembe az aki ellen tudna állni egy remekbe formált asszonyi testnek különösen akkor, ha alig pár hozzá hasonló található a földön, és már rátekinteni is izgalmas. Hogyne menne ki egy férfi lábából az erő, ha elképzeli, hogy az alig derekáig érő női testet ölelheti, rábízhatja magát, és olyan élményben lehet része, ami keveseknek adatik meg. Gyönyörű szerelem a mienk, és ma már saját magasságomban lévőnek érzem, mert olyan boldogságot adott nekem, amit a legbujább, legképzettebb, növésben hozzám való, gyönyörű testű ötöl sem kaphattam volna meg soha. Miért izgatóbb a más? Miért hihetetlen, hogy ami fizikai képtelenség azt is képes feloldani a vágy? Sosem éreztem, hogy fejlettségben nem hozzám való, inkább azt hogy egymáshoz szabott a testünk, és a leggyakorlottabb profival sem lehetett olyan jó, mint vele, akit ugy becézhettem, karjaimban tartva, akár egy szöszi hajú rajongó gyermeket. Tudom: ez nem normális dolog, és köszönöm, hogy meghallgattak, mert ugy van a bűnnek vélt dolgaival az ember, mint a gyomorrontással: mihelyt kiadja magából ami nyomasztja, megkönnyebbül. Bármit gondolnak is: szerintem az élet gyönyörű, tele van magyarázhatatlan, de annál nagyobb boldogságot adó csodákkal, csak nem mindenkinek van mersze, hogy fütyüljön a világra és hagyja magát elámítani…