Szenvedélybeteg

Irta: L. Timothy

Sokszor eszembe jut egy vicc, amely szerint az eladólány tanácsot kér az apjától, melyik kérőjét válassza a három közül? Egyik nőzik, másik iszik, a harmadik kártyázik. Menj ahhoz, amelyik nőzik, mert a másik két szenvedélyéről – holtáig sem fog leszokni. Sok életigazságot mondanak ki az anekdoták, de én szerencsétlenségemre elég önfejű voltam ahhoz, hogy a más kárán se tanuljak, és szinte gyermekkorom óta mindenem volt a kártya. Akkor még nem voltak félkarú rablók, amelyek manapság szedik áldozatukat csak kártyaszalonok, amelyekben a bridzsel kezdtem. Az igazi kártyás nemcsak a nyerést élvezi, hanem a jó partnert is, ezért egyre tehetősebb emberek asztalához ülhettem le. Ha akadt is néha – néha némi vakszerencsém, leginkább vesztettem. Harmincon felül már olyan szenvedélybeteg voltam, hogy ha hosszabb ideig nem játszhattam, mert az üzlet nagyon lekötött, vagy nem volt pénzem a tétre, már szinte fájt a kényszerérzés. Olyasmire gondoljanak, mint az alkohol, vagy droggfüggőség. Egyik sem izgatott soha, csak a zsuga, póker, rulett és minden amin nyerni lehetett volna, – ha mellém pártolt a szerencse. Volt olyan éjszaka hogy félmillió dollárt veszítettem. De az még az enyém volt. Akkor válaszút elé állított az élet, vagy belebukom a szenvedélybe és adósok, adócsalók börtönében kötök ki, vagy megházasodom, és lehetőleg nem szerelemből, vagy legalábbis nemcsak abból. Nem néztem ki rosszul, ügyesen kombináló pénzembernek tartottak, aki mellett – ha erélyes asszony állna, akire hallgat, még sokra vihetné, ezért amikor híre ment, hogy nincs pénzem kártyára, körüldongtak a nők, akik addig csak órákra tudták lekötni a figyelmemet. Csodálatos asszonyok lehettek volna a szeretőim, válogathattam a legszebb lányokban, de ha csak két napot rájuk áldoztam az életemből, kihagyva a játékot, már nyűgnek éreztem mindent: a csókot, a csábos testet, és a szeretkezésben egyre többször mondtam csődöt. Nem sok dolog van, amit teljes odafigyeléssel kell megélni, de a szerelem: az, – nekem pedig sosem azon járt az eszem, amit csináltam, és mindig sajnáltam az időt az elő és utójátékokra. Egy jó leosztást többre tartottam a legjobb pipinél, és ha nyertem?! Nem az összeg nagysága számított, hanem hogy szerencse istenasszony ott ólálkodik körülöttem, és – ahogy más százezreket nyert tőlem – , egyszer rám is kacsinthat. Mindig azt hittem akkor nyertem volna, amikor éppen akadályozott valami és nem ültem asztalhoz.

Sokan hiszik megalapozottnak a közmondást: madarat tolláról embert barátjáról, pedig nem egyértelműen igaz. A legjobb barátom sosem vett kártyát a kezébe, minden szerencsejátékot került, sosem fogadott, azzal hárította el a kezdeményezést: úriember, ha tudja hogy igaza van nem fogad rá. Hogy miért maradtunk meg mégis egymás mellett? Mert ö olyan volt akár egy falat kenyér, és tudta hogy nekem szükségem, van rá. Nem egy ember lőtte már főbe magát, mikor kisemmizve kilépett egy kaszinóból, de én biztos lehettem benne, hogy bármilyen veszteség érhet, van valaki, aki odafigyel rám, aki karon fog, amikor letörve kibotorkálok a hajnali utcára, és az jár a fejemben:semmi értelme tovább az életnek… ha nem tudok pénzt keríteni. Egy ideig megpróbált elvonni a szenvedélyemtől, teniszezni hívott, golfozni tanított, mulatságos hétvégeket szervezett, de alig érkeztünk meg, mindjárt azt néztem, kiben találhatnék partnereket a kártyajátékokhoz. Aki ismeri a hazardőr lelkivilágát, az megértheti Shandvich grófot, amiért odakészíttette magának a finom falatokat, csakhogy az evés miatt se kelljen megszakítania a játékot. Ha kártyát láttam, ha a keverés ismert neszét hallottam, megállt az idő, nem számított mi történik a világban, csak az, milyen lapot kapok, és mi lehet a többiek kezében. Én azt hittem jól tudok blöffölni, de akadtak akik olvasni tudtak az arcomról, vagy jó logikai kepeséggel rendelkeztek, de tény, hogy legtöbbször lebuktam: annyira kiült az arcomra a belső izgalom. A barátom szerint – saját érdekemben – elvonókurára kellett volna mennem, de tudta, hogy amíg ö él, és amíg pénze lesz, tőle sosem kérek hiába, vagyis mindig adni fog, hiszen mi a barátság, ha nem az: hogy olyannak fogadjuk el a másikat, amilyen. Ö nemcsak elfogadott, de a jövőmre is gondolt, és szinte kényszerített, hogy amikor jól mennek a dolgok, fektessek be, forgassam a pénzt, hiszen istenáldotta tehetségem van a profitszerzéshez. Apám helyett apám volt, és bármily furcsán hangzik is: a feleségemet is ö választotta.

Nem csoda, hiszen gyakran előfordult, hogy ö ment el a találkákra: helyettem, mert nem tudtam abbahagyni a játékot. Olyankor hetet – havat összehordott, csakhogy mentse a helyzetet, és annyi szépet el tudott sorolni rólam, hogy a nők megbocsátottak. Akit ö mutatott be, a feleségem szerepére, vagyonos lány volt. Neki tetszett, nekem nem annyira, vagyis ha választanom kellett volna a hazardírozás és közte, biztos, hogy nem mellette kötök ki. De hát olyan gyönyörűséges teremtést, akiért be is tartottam volna a fogadalmat, mely szerint: többé nem veszek kártyát a kezembe, nem ülök le rulettezni: úgysem hordott a hátán a föld. A lány kellemes külsejű volt, el lehetett vele beszélgetni, amíg oda tudtam figyelni arra amit mond, de célratörő voltam, mielőbb túl akartam lenni az egészen.

A hitelkártyáimnak nem volt fedezete, a cégemnek szinte a napi bevételét dézsmáltam meg, amikor megembereltem magam és odaálltam a lány elé: legyen a feleségem. – Szeret, vagy csak a pénzemet akarja? – nézett rám tiszta tekintettel. Zavarba jöttem. – Hozományvadásznak hisz? – Csak hazardőrnek, és folytonos játéklázban égőnek, ezért van egy üzleti ajánlatom. – Hallgatom! – Biztos benne, hogy csak a lapjárás izgatja, csak a nyerés lehetősége viszi be újra, és újra a kaszinóba? – Mi más vinne? – néztem rá értetlenül. – Akkor azt hiszem segíthetek: jó kártyás vagyok, mindent játszom, amit tudomásom szerint maga szeret. Ha megfogadja, hogy három hónapig csak én leszek a partnere, mással nem ül le kártyázni, a magáé lehet amit elnyer tőlem. Majdnem felnevettem. Balga lány! Sosem láttam még jól kártyázó nőt, vagy legalábbis olyan ritkák akár a fehér holló. – És hogy gondolja? Alá irat velem egy váltót, amellyel belevághatunk a három hónapig tartó partiba, vagy… – Semmi szükség a pénzre, vagy zsetonra, megteszi egy jegyzettömb is. Felírjuk ki mennyit nyert, és három hónap múlva: adós fizess. – És ha mindenét elnyerem? – Akkor nem kell feleségül vennie, de ha én nyerek… – Mi lesz akkor? – néztem rá kicsit furcsán. – Vagy elvesz, vagy lefekszem az első férfival, akit másnap reggel meglátok. Örültségnek találtam, de egyben izgató játéknak, amin én, semmiképpen nem veszíthetek. Ha elnyerem mindenét szabad maradhatok és senki nem szól bele, mit csinálok a vagyonával, ha ö nyer, – az legyen a legkisebb bajom, hogy kivel adja össze magát. Kezet fogtunk és állt az alku. Csak a barátom ne mosolygott volna olyan sandán. Bár tőle szokatlan volt az árulás, de valami azt súgta: nem nekem kibicel majd.

Nem részletezem, mert úgysem lehetne élethűen visszaadni azoknak a kártyás estéknek, vagy inkább átkártyázott éjszakáknak a történéseit. Első két este én nyertem, de valahogy nem tett túl boldoggá. Legyőzni egy nőt, ráadásul olyat, aki feltételeket szab, nem túl nagy élvezet. De aztán egyre inkább megdöbbentett: jobb kártyás, mint én! Mindig tudta mi van nálam és mi van a pakliban, mint akinek lelki szemei előtt ott egy monitor, rajta valamennyi kártya, csoportosítva. Első hónap végén milliókra rúgott az adósságom, ezért két napig újra hagyott nyerni. A tartozásom apadt. Eufóriássá tett a szerencsém. Belelendültem a munkába és azon kaptam magam, hogy érdemes reggel bemennem a céghez, kiötölni valami bombaüzletet, hogy este: egyenlő partnerként ülhessek le játszani azzal a növel, aki abban akart diadalmaskodni felettem, ami nekem addig az élet értelmét jelentette. A kártyacsaták az én házamban folytak és természetesen nappal mindketten mentünk a dolgunk után. Ö haza aludni, vagy komissiózni, – lelke rajta – , én a céghez, hogy ott is szerencsét próbáljak, kísértsem az istent, vakmerő ötleteimmel, amelyek egyre gyakrabban bejöttek és a második hónap végén, – bár a kártyában én álltam vesztésre – , dőlt a számlámra a pénz. Csodálatos érzés volt.

[rkey]

Sosem éreztem magam olyan jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak, szinte boldognak. Mint amikor a libikóka mindkét vége egy magasságban, megáll: a játék is megvolt, a munka is haladt. Már közeledtünk a harmadik hónap végéhez, amikor azon kaptam magam: ha elmaradnak a kártya partik, üres lesz az életem, de nem nyerhetek, mert akkor veszitek. Elveszítem az addigi legjobb és legizgalmasabban megnyugtatató, legkellemesebb kártyapartneremet, akivel egyre jobban esett a beszélgetés, kezéből az étel, ajkáról a bucsupuszi, tekintetéböl a melegség.- Ma ne kártyázzunk! – fogadtam egy este, észrevehetően kicsinosítva magam. – Miért? – Játszunk mást! – Mit? – Fogadjunk! – Miben? – Hogy: ha egy éjszakát a hálószobámba tölt, akkor is ragaszkodik a házassághoz, ha anyagilag megkopasztom. Nem lepődött meg. Indult felfelé a lépcsőn, én pedig utána és mire a hálószobába értünk, alig volt rajta valami. Én is úgy szórtam le magamról a gondosan összeválogatott göncdarabokat, – pedig, ha valaki nekem egyszer azt mondja: a nőre való vágyakozás is lehet szenvedélyes, nyughatatlan, nem hiszem el. Az az éjszaka felejthetetlenül szép colt. Nemcsak azért, mert elbűvölt az érintetlenségével, hanem mert sosem figyeltem addig úgy nőre, mint rá, aki tapasztalatlanságában is azon volt, hogy minél nagyobb örömet leljek benne. Mindent megpróbált, mindent viszonzott, és ha valakinek ülnek a poénjai, az újabbakra ösztönzi, vagyis én is kitettem magamért, mindent bevetettem, hogy boldogíthassam, és először kaptam magam azon, hogy nem vágyom el a nő mellől, akit ölelek. Reggelre rájöttem: a legcsodálatosabb szeretőt szalasztottam volna el, ha vele nem találkozom. Legalább úgy értett ahhoz, hogy testem minden izét bűvköre alá vonja, mint a kártyához. Újra és újra feldobott a vágy és egyre több kedvem telt abban, hogy öt is. Azon az éjszakán kívántam először: bárcsak sosem érne véget a kártyaparti. – Este találkozunk! – sugta hajnalban, amikor arra ébredtem, hogy felöltözve áll az ágy mellett, aztán kisurrant a szobából. – Ne menj el… ne hagyj itt… akartam mondani, de mintha egy másik énem biztatott volna rá. Borotválkozás közben remek üzleti ötleteim támadtak. Még be sem fejeztem az öltözködést, már hívtam a brókereimet és elképesztő megbízásokat adtam nekik. Tudtam, hogy van pénzem, hiszen az üzlethálózatom teljes hozadéka – három hónapja gyűlt, vagy forgott, hogy megduplázva írják a javamra, – de szívből kívántam, hogy veszítsek a kártyán, hogy ne kötelességből kelljen megkérnem a kezét annak, aki csitítani képes – akaratomat uraló, elhatalmasodott szenvedélyemet; miközben egy másirányi vágyat ébreszt bennem. Akkor már nem tudtam volna megmondani: a kettő közül melyik ad nagyobb sikerélményt, teljesebb kielégülést, kellemesebb érzést, maradandóbb élvezetet. Az utolsó éjszakán nagy tétekben játszottam. Mindent vagy semmit akartam. Csitított volna, de úgy látszik, aki tudatosan veszíteni akar, azzal Fortuna istenasszony is csúfolkodik, mert minél jobban vágytam arra, hogy ö nyerjen, hogy ne mehessen el, – ha akar sem, – annál többet nyertem. Mikor már annyi nullát kellett a nyereségemhez írni, hogy szinte ki sem fejezhettük első pillantásra, mennyivel tartozik nekem: elvettem előle a noteszt, összeszedtem a kártyát és ránéztem.- Akarsz a feleségem lenni? Ne mondj nemet. Ígérem, ha az enyém leszel, sosem ülök le többé játszani, még veled sem. – Úgysem tudnád betartani! – nézett rám hitetlenkedve, de tekintetében ott égett a vágy, hogy képes legyek rá. – De igen! – Miért vagy olyan biztos ebben? – Mert belehalnék, ha lefeküdnél az első férfival. Szeretlek! Vacogtatóan szerelmes vagyok. Lassan érlelődött benne az érzés, de úgy elhatalmasodott, hogy mindent idegszálammal vágyom a látásodra, lámpalázas vagyok, hogy megfeleljek neked, hogy olyan lehessek, akit szeretni, becsülni tudsz, akinek gyerekeket is szülnél, ha szépen kérne rá! Kicsordult a könnye, és elkomorult az arca. – Sajnos nem lehet. Van valaki, aki szeret, és amikor leültem veled játszani kedvesebb volt a szívemnek, mindenkinél. – És most? – kérdeztem esengve. – Három hónapja, hagytam magam rábeszélni erre az örültségre. Szentül hitte, hogy van remény, hogy egyszer – valamiért – csak abbahagyod, és hogy tudd milyen jó barát, milyen nemes férfi… – Ne folytasd! – hűlt meg bennem a vér. – Tőle nem vehetlek el… tőle nem! Ö tett értem legtöbbet az életben s akit ö szeret, az benne megkapja a teljes biztonságot nyújtó, sírig tartó boldogságot. – Amit te nem tudnál megígérni? – kérdezte. – Tiszta szívemből, de lásd be: öt nem lophatom meg. Ö a barátom. Felhívom és megmondom: visszakapja az első helyet a szívedben, de amit tett nem volt hiábavaló. – Csakhogy én magam rendelkezem az érzéseim felett! Vagy legalábbis azt hittem, amíg érted reszkető, minden porcikámmal utánad vágyó, szerelmes asszonnyá nem tettél, akit semmi nem szakit hat el tőled, aki boldogan vár rád hajnalonta, ha teljesen kifosztva hazatérsz, mert ki legyen melletted a bajban is – ha nem az, aki úgy szeret, mint én?! Engedd hogy én mondjam meg neki… tőlem nem lesz olyan fejbeverö a hír! – mondta és tárcsázott. – Férjhez megyek! Nem tudtad, hogy vannak örömkönnyek is! Miért ne sírhatna, aki olyan szerelmes, mint én… – sorolta miközben gyönyörű arcán igazgyöngyként gurultak végig, csillogó könnyei. Elvettem tőle a kagylót. – Ne haragudj… megtagadhatod öt tőlem, de ha vele élhetek, minden megváltozik. Miért hoztál össze vele? Mit akartál elérni? Ismerlek, remek emberitélö vagy, tudhattad, hogy az ujja köré csavar, hogy belebolondulok, mégis kockáztattál? Ennyire biztos voltál benne, hogy sosem hagyna el téged? – kérdeztem. – A szó bizonyos értelmében, igen! – mondta a barátom magabiztosan. – Gratulálok! Szóval nem adod? – Nehogy lecsapd, te… te vadszamár! – Adom! Hogyne adnám, hiszen ezuttal én fogtam ki rajtad. Az a lány az unokahugom, és ha sikerült rálelnie benned a boldogságra, annak csak örülni tudok. – Ö a… az unokahugod? – Igen… a kártyapartnered a kis húgom, aki fényképről – fruska kora óta – ismer és amikor először mondta, hogy olyan férjre vágyik, mint te: komolyan gondolta. Most ott van. Miattad tanult kártyázni, mindenben partnered akart lenni. Beleszerettél? – kacagott fel. – Tudtam… hogy, ha neki nem sikerül, akkor senkinek, akkor elkótyavetyéled mindened, kifutsz az időből, elmegy melletted az élet, a boldogság a család – alapítás lehetősége. Az igazi örömök sorra elszállnak, s mire megvénülsz nem marad másod, mint a magány a nagy kaszálásokon való nosztalgiázás. – Ne folytasd ! – csuklott el a hangom. – Mindig tudtam hogy jó barát vagy, de most befejezem, mert másra kell a szám! Ö nevetett, én pedig belemerültem egy aranyos lány csókéhes ajkaiba, és halálomig nem akarok kikerülni a varázs alól, amelyet körém szőtt. Azóta nem kártyáztam mással, csak vele, de nem pénzben játszunk, és mindegy melyikünk nyer, mert a tét mindkettőnket boldogit. Három fiunk van, akik előtt nem titok – volt – szenvedélyem. El kellett mondanom nekik, hogy megértsék, amire én elég későn jöttem rá: sikerélményre szüksége van az embernek, de az okosabbja nem délibábot kerget, nem a szerencsében bízik, csakis önmagában, vagy abban aki a legjobb barátjaként szereti. És még valami: rájöttem, hogy csakis olyan nőt érdemes feleségül venni, akit barátként is elfogadnánk, – ha férfi lenne – , és ezzel nem a homoszexuálisok mellett akarok szót emelni, de megértem őket: mert ha – akit szeretünk, egyben a legjobb barátunk is, az kész csoda!

[/rkey]