Nem tudom láttak-e már szinte kékesfekete bürü, szálfaegyenes, arányos termetű, csodálatosan ívelt, nem túl vastag szájszélű néger férfit? A férjem olyan! Amikor először megláttam, tudtam, hogy vagy ö, vagy senki más, pedig a helyzet, amelyben először rám pillantott a legmegalázóbb szituáció volt, amelynek egy nő részese lehet: terhességmegszakitásra mentem, tizennyolc évesen és nem egészen szabad akaratomból. Kedvesemnek, életem első férfijának, még nem volt meg a diplomája, korainak tartotta a gyermekáldást, de az óvszeres védekezéshez sem fölt a foga, és mivel orvosnak készült, a fogamzásgátló szedését nem javasolta. Azt mondta vigyáz. Feküdtem a vizsgálóasztalon, kiszolgáltatottan előkészítve a beavatkozásra, amikor megjelent ö. Megállt szétszíjazott lábaim között, pillantásra sem méltatott, mint akinek ellenére van, amit tennie kell, aztán leült és hozzákezdett nem mondom, hogy meg sem szisszentem közben, bár ugy dolgozott, mint akinek lepkeszárnyból vannak az ujjai. Én nem tudtam levenni tekintetem az arcáról, mert csak azt láttam, és mert valahányszor hozzá hasonló ébenfekete bürü afrikait, vagy ahogy magamban mondtam: szerecsent láttam, mindig elfogott a csodálat. Ö, fajának egyik, vagy talán legszebbik példánya volt. Amikor elkészült, felállt, lehúzta a gumikesztyűjét, majd kezet mosott, és amikor elhagyta az ambuláns műtőt, amelyben velem még az asszisztencia foglalkozott, egy pillanatra megállt a fejemnél. – Nekem jobban fájt, mint magának! – mondta és nemcsak a szívemet fogták marokra a szavai, de a torkomban is éreztem az izgalom gombócot, ami jobban nyomott, fájt mint amíg csak féltem attól, ami vár rám. A folyosón elém sietett a kedvesem: Na ugye – nem is volt olyan borzasztó! – mondta és meg akart simogatni. Elhúzódtam tőle. – Tehát fájt? Ennyire ügyetlen volt a kolléga? – kérdezte és nem értette miért hívatok taxit, és miért nem vele megyek haza. Nem mentem oda a telefonhoz, megtiltottam, hogy beengedjék, csak sírtam, feküdtem, aludtam, mint aki belül olyan üres, hogy szinte kong. Minden porcikám szenvedett. Két férfi, és két külön világ. Egyik nemes, hiszen megtette, mert meg kellett tennie, amit kiosztottak rá, de nem állta meg, hogy a maga módján ki ne fejezze rossza lását a döntésem miatt, mig a másik, fellélegzett: lerázott magáról egy kötelezettséget, szabad az út, elmúlt a viták ideje, jöhet az édes odaadó szerelem, s talán még a házasság is majd egyszer, diploma után, ha lesz létalap, jómód, ház, bútor, kocsi, szóval ami késik, múlhat. A szüleim nem tudták mi van velem és én nem mondtam el nekik hogy jártam meg testben és lélekben egyaránt a Golgotát.

Aztán eltelt pár nap, és nem tudtam kiverni a fejemből a fekete daliát. Rászántam magam, felhívtam a kórházat, meg kellett tudnom nős – e, aki megbabonázott, elvarázsolt, rabul ejtett. A neve ott volt a zárójelentésen, ugy kezdtem hát, hogy a felesége vagyok, és beszélni szeretnék vele. A központos nevetett. – Ezt már sokan mondták, de a doktor úr még nőtlen! Felkacagtam. Tehát szabad! Meghódítható, életünk végéig szolgálható, imádható, becsülhető, csak azt a keserves helyzetet nézze el nekem. Időpontot kértem, mert azt mondták, ha bármi probléma lesz, mutassam meg magam. Semmit nem akartam kevésbé mint a műtéti részt megmutatni, de azt hittem belehalok, ha mielőbb nem láthatom, nem értethetem meg vele hogy nem én, én soha… szóval, egy véleményen vagyok vele: nekem sem csak fizikai fájdalom volt a beavatkozás. Amikor meglátott, pár pillanatig nézett, mint aki tetőtől talpig feltérképezi, aki előtte áll, aztán elmosolyodott. Mi a baj? Semmi! Akkor? Semmi és sok! Hallgatom! – mutatott helyet, és ö is leült. Fizikailag jól vagyok, csak a szívem… Nem tudtam róla, hogy baj van a szívével! Nincs is, csak amióta magát megláttam. Engem? De hiszen… én… Igen! Tudom! Maga néger, én pedig fehér vagyok, de kit érdekel, mert engem nem. Nézzen rám: képes volna megbarátkozni a gondolattal, hogy… Hogy lefeküdjek magával? Ugy tudom, van aki… Volt! Amíg a maga pár szava és az övé, zakatolni nem kezdett a fejemben. Megértettem, mekkora különbség lehet két ember között. Maga nem szeretett, nem is ismert, mégis fájt a döntésem, ö a szenvedést is el akarta bagatellizálni, ami a beavatkozással járt, amit csakis miatta vállaltam. Mit szólna hozzám a családja, a baráti köre? – kérdezte azzal a bűbájosan szégyenlős, ” bocsánat, hogy élek, és ráadásul ilyen kirívó külsővel” mosolyával. Nagykorú vagyok, de mit szólna hozzám a maga családja? – kérdeztem. Senkim nincs. A szüleimet nem ismertem. Bevándorlók voltak és elrágta őket a munka, vagy a nélkülözés. Engem az utca és a fajdámbeliek összetartása nevelt fel. Korán megismertem a munkát, és beszorgoskodtam magam egy idős néni szolgálatába. Áldja meg az isten haló porában is. Fehér volt, talán észre sem vette, hogy én nem vagyok az. Mindig azt mondta: az embert a tettei minősítik, azok miatt lehet szeretni, vagy megvetni őket. Mindennap többször benéztem hozzá, és nemcsak az újságot vittem neki, amire előfizetett, hanem bármit elintéztem ha megkért. Tudtam, hogy kedvel. Egyszer azt mondta: a fiam sem lehetne jobb hozzám, nálad. A középiskolára magam kerestem a pénzt, és amikor már majdnem lemondtam arról, hogy az lehessek, amire vágyom: orvos, meghalt a drága, nemes lelkű asszony. Szívbeteg volt. Kim éltem, ahogy tudtam és a karjaimban aludt el örökre. Azt mondta, legyek olyan mint addig, és köszöni, hogy törődtem vele, gondoljak rá jó szívvel. Nem is tehetnék mást hiszen, mint később megtudtam, rám hagyta a házát és megtakarított pénzét. Nem volt túl nagy összeg, de arra éppen elég, hogy az egyetemet akkor is végigjárhattam volna belőle, ha meg tudok lenni: csak a tanulással. Dolgoztam, és van egy kis tartalékom. Jó érzés volt, amikor idevettek, csak az fáj, hogy nem mondhatok nemet amikor olyasmit kell tennem, ami nekem jobban fáj, mint annak, akinek csinálom. Megsimogathatom? – álltam fel. Tapintásra olyan a bőröm, mint a magáé! – mosolygott, és indult felém. Csak bársonyosabb, simább, és csodálatos színe van! – súgtam, mihelyt megérinthettem. Mit gondol a kettőnk gyereke tejeskávé szint lehetne? Kettőnk gyereke?! – ölelt magához, mint orvos a betegét. Ébredjen fel kislány. Ébren vagyok és a válaszára várok! – mondtam, s mire észbekapott volna, lehajolva a kezére, megcsókoltam Zavarba jött, viszonozni kezdte és egyszer csak lágyan megérintett az a szépen ívelt csodálatosan érzéki ajka… nem tudtunk betelni egymással. Azóta sem. A családom egy kicsit berzenkedett, de amikor azt mondtam: van hova mennem, elcsendesedtek és befogadták a világ legdrágább lelkű emberét, akinek látásával sem tudok betelni. Elvégeztem az ápolónöképzöt, hogy ne csak akkor lehessek vele, amikor nincs szolgálatban. Tíz éve vagyunk házasok és már van egy kis rendelője, amiben ketten dolgozunk. Mindhárom gyermekemet ö segítette világra, és aki nem látott még férfit kacagva zokogni, el sem tudja képzelni milyen az, mikor a sziklából kristályvíz fakad, és nem tudni, melyik szenved jobban: a szikla vagy a forrás, amíg előtör. A fiuk bőre nem egyforma szint, de biztos vagyok benne: az ö unokáik már nem lógnak ki a sorból, hacsak azzal nem amivel az apjuk: az emberségükkel. Hogy könnyű volt-e nem meghallani az emberek szörnyülködését? Ha szeretünk valakit, olyannak fogadjuk el, amilyen, és aki boldog az ne törődjék mással, csakis azzal, aki szebbé teszi az életét, amely úgyis lepkeszárnyon jár, ha boldog az ember, és ólomlábakon cammog, ha bánat éri…