A szerencsés

Irta: L. Timothy

A demokráciának, azonkívül, hogy nincs jobb létforma nála van egy csodálatos előnye: tud titkot tartani, vagyis ha az ember nem akarja hogy vele kapcsolatban bármi is kitudódjék, persze csak olyasmi, ami nem törvénybe ütköző, arra nem derülhet fény, védi a személyiségi jog. Egy cég belső életébe csak az láthat bele, akire tartozik, vagy akit az illetékesek bizalmukba fogadnak. Mindezt azért kellett előrebocsátanom, mert nemcsak léleknyomorító, örök önváddal járó, hanem jótékony titkok is léteznek, amelyek boldoggá tehetik az emberek életét. Ki gondolná például, ha a szomszédját látja, ahol két nő egy férfi és három, gyermek él, hogy miként viszonyulnak egymáshoz érzelemben, rokonsággal, barátsággal, és egyebekkel. Amíg hallgat róla a család, addig mindenki azt hisz, amit akar, mert Amerikában hál istennek, nem illő kíváncsiskodni, sem az anyagi sem személyes dolgok iránt.

Én most mégis elmondok valamit, anélkül hogy kérdeznék, mert az életem olyan csodálatos módon alakult, ami hat ember boldogságát adta meg, és mindezt egy szívből, szeretetből fakadó ötletnek, s egy asszony iránt érzett olthatatlan szerelmemnek köszönhetem. Alighogy kézhez kaptam a diplomám és bizonyítási vággyal telve, elhelyezkedtem egy ügyvédi irodában, megismertem egy lányt, aki ott verte a gépet egész nap. Nem a szépsége tűnt fel, mert miért másítanám meg a valóságot, nem volt világraszóló szám, de hát mondjanak valakit, aki mindenkire vonatkoztatva képes meghatározni: mit jelent a szó, szépség. Csak a külsőt, a belsőt, a mozdulást, a szót, a mosolyt, a jó szívet, mit? Az a lány egész nap ott ült a gép mellett. Amikor már beilleszkedtem észrevettem, hogy ebédelni sem megy ki, csak két gépelt oldal között harap – a magával hozott szendvicsből, de sosem morcos, mindig készséges, ha halomban áll a gépe mellett a munka, akkor is azt mondja: igenis, meglesz uram. Ennyi terhet csak az vállal, aki olyan egyedül van, hogy csak akkor boldog, ha érzi hogy szükség van rá, hogy hasznos amit tesz, vagy annyira szeret dolgozni, hogy semmit nem érez lehetetlennek, ami a munkabírását illeti. Nehéz volt vele szóba elegyedni, hiszen aki másol, vagy gyorsírásból teszi át a szöveget, annak a figyelme ott kell legyen, de egyszer elkaptam a pillantását. Merengett. Talán éppen rajtam, hiszen nem sokkal előbb adtam át neki egy gépelnivalót. Fénylő barna szemeit sokáig magamon éreztem pedig nem rám nézett, csak maga elé, egyenesen előre, s ha tekintete útjába estem volna, sem biztos hogy tudomást vesz rólam. Mi bántja? Mire gondol, ha éppen nem a tennivalóján jár az esze? Izgatni kezdett a dolog.

Aznap este másfél órát ültem az irodával szembeni bisztróban, mert nem találtam tovább okot arra, hogy bennmaradjak, és együtt léphessek ki vele az ajtón. Ö volt aki elsőnek érkezett és utolsóként távozott, és ezt mindenki természetesnek vette. Amikor elindult a kocsija felé, a nyomába eredtem. – Talán elfelejtett valamit? – kérdezte elpirulva. – Nem, Magára vártam. – Rám? Csak nem követtem el valami hibát? – Maga és a hiba?! – Akkor? – Beszélgetni szeretnék magával. – Sajnos sietek. – Ki várja? Senki, de… – Akkor vigyen el egy darabon – kértem. – Nem messze lakom, de hogy jön vissza a kocsijáért? – Csak vigyen el! – kértem és beültem, mellé. Egész úton nem szóltam, mert soha olyan érzelmi zűrzavart nem éreztem még. Hogy kezdjem, hogy meg ne bántsam, hogy ugy értse ahogy gondolom? – Nem túl beszédes! – jegyezte meg, amikor a járda mellé állt egy ház előtt. – Itt lakom, de ahhoz képest, hogy beszéde volt velem, nem sokat mondott ez alatt a nyolc – tíz perc alatt. – Felelne két kérdésemre? – néztem rá és éreztem, hogy ég az arcom. – Természetesen, hacsak… nem olyan ami nem tartozik másra. – Van valakije? Nagyon utálatosnak tart? – böktem ki olyan hirtelen, mint aki fél, hogy ha vár, meggondolja és sosem mondja ki amit akar. Elmosolyodott. Akkor tapasztaltam életemben először, mennyire képes elrendezni, szinte megszépíteni, beragyogni egy ember arcát a mosoly. – Senkim nincs, és ezt szó szerint is értheti, és maga a legszimpatikusabb kolléga akivel eddig dolgoztam. – Csak, mint kolléga, vagy… – Azt hiszem erre felesleges válaszolnom! – komolyodott el és lehunyta a szemét. Soha olyan erős késztetést nem éreztem arra, hogy megcsókoljak egy nőt, de egyúttal olyan jóleső gyengédség öntött el, hogy szinte alig érintettem az ajkait ahogy óvatosan rájuk csókoltam. Nem mozdult, én is hátradőltem ujra. Talán, mert éreztem, hogy amit mondani fogok ahhoz támasztékra van szükségem. – Legyen a feleségem! – Viccel? – nézett rám döbbenten. – Nem is ismer! Azt sem tudja, hogy… – Mindent tudok, ami lényeges ahhoz, hogy az ember békében élhessen önmagával, és boldognak érezze magát valakivel. Az együtt töltött hetek alatt, anélkül hogy észrevette volna, jobban megismertem, mintha évek óta tenném a szépet. Tehát? – Sosem szerettem még, de maga az első pillanatban megfogott. Az aurája, az a kedves derű, ami egész lényéből árad, olyan biztonságérzetet, annyi erőt ad, hogy sokszor alig vártam már hogy láthassam, ha fogytán volt a testi és lelki tartásom. Szeretem! Lehet, hogy elhiszi, lehet, hogy nem, de ha nem maga kezdi, sosem mondom el. Engem ez az érzés ugy is boldogított, hogy maga nem tudott róla. Gyönyörűség magát szeretni! Csodaszámbamenö szavain nem tudtam volna túltenni, hiába tanultam szónoklattant, mert ugy éreztem azt mondja amit nekem kellett volna, mert amit érzek, az a furcsa bizsergető, nyugtalanító nyugalom, az a jó ránézni, jó tudni hogy van, hogy él, hogy mosolyog, hogy egy levegőt szívhatok vele, – nélkül hogy bármi közünk lenne egymáshoz testileg, nem lehet más mint a legtisztább, legemberibb érzés, a szerelem.

[rkey]

A szerelemnek sok fajtája létezik: van aki ugy éli le az életét, hogy csak plátói módon szeret, mégis boldog, mert tudja: szerelme tárgya is az. Van szerelem, amelyről csak hiszi az ember, hogy az, pedig nem más, mint hirtelen fellángolás, testi vágy, szex éhség, a szépség csalóka képe, a csalódás melegágya. Létezik a fenntartás nélküli, áldozatos és még annyi féle szerelem, de hogy az enyém aszú – édessé érett, – anélkül hogy tudatosult volna bennem, – ha akkor meg is lepett: az elkövetkező napok, évek, évtizedek igazolták: ugy volt természetes.

Két hét múlva megvolt az esküvőnk. Én szerettem volna várni, amíg gondtalanabb életet biztosithatok neki, mert attól tartottam: a főnöknek sem tetszik majd túlságosan, hogy két alkalmazottja egybekel, és egy férj keblét sem dagaszthatta, akkoriban még, ha asszonyát dolgozni hagyta, miután feleségül vette. Mégis belevágtunk, és mert munkakedvem is megsokszorozódott a tőle kapott édes boldogságtól, hamarosan olyan megbecsülést vívtam ki az iroda tulajdonosánál, hogy komolyabb ügyeket kaptam, a fizetésem emelkedett és megszabadíthattam az én drágámat a gályázástól. Mert amit ö művelt: az volt. Amíg egyedül élt, a túlóráit sem mindig számolta el, hiszen úgysem lett volna mit csinálnia, és a dicséret:pénzzel nem mérhető, simogatóan jó érzés.

Csodálatos évek következtek. Két ember ritkán talál ugy egymásra mint mi ketten. Természetesen a boldogságunkért ö tett többet, olyan otthont biztosított, ahova öröm volt hazamenni. Az ö csupa erotika, átszellemült bucsúcsókjának íze egész nap elkísért, és sokszor eszembe jutott: ha hazaérek ugyanolyannal vár, mert mi sosem hagytuk el az igazi, szerelmes csókot. Amikor egy házaspár leszokik róla, csak kutyafuttában csókol, oda sem figyelve a másikra, nem áldozva ajkaik találkozásának pár másodpercet sem, akkor kezdődik a baj, az elhidegülés, és már nem is a szerelem, inkább a házasságlevél tartja össze őket. Egy nagy bánatunk volt: a gyermektelenség. Ö titkon minden vizsgálatot végigcsináltatott és amikor hat éves házassági évfordulónkon szóba került, mennyire szeretnék gyermeket, elárulta, hogy ö az oka, vagyis sosem eshet teherbe. – Ne emészd magad kevesem! – mondtam neki nem túl lelkesen, – majd pár év múlva örökbe fogadunk egyet és ugyan ugy szeretjük mintha a mienk lenne. Akkor már volt egy irodám és kezdtem divatba jönni. Egy este a feleségem azzal fogadott: hirdessek ösztöndíjat egy lány részére, aki jogász szeretne lenni, de anyagilag nincs módja rá. Úgyis szükség lesz később több munkatársra és miért ne jöjjön bele a cégbe, miért ne töltse ott a gyakorlati idejét, és hadd kötődjék szívvel – lélekkel ahhoz a céghez, amelyik lehet övé tette, hogy elérje az álmát. Amikor látta hogy nem ódzkodom, elárulta: már meg is hirdette, és másnap jönnek a jelentkezők, de arra kért, hogy együtt válasszuk ki azt aki elnyeri a lehetőséget. Mondanom sem kell: hány szebbnél szebb lány jelentkezett, remek bizonyítványokkal, és mi ketten kérdeztük, hallgattuk őket, vagyis a feleségem inkább csak figyelt. Amikor végeztünk azt kérdezte: hogy tetszett neked Miss. Mabel, aki intézetben nőtt fel, nincsenek rokonai, és ugy vág az esze, mint a borotva. – Remek! – bólintottam. – Nem ugy gondoltam: hogy tetszett neked, mint nő? – Nem is tudom! Kedves, szolid, látszik hogy odafigyel arra akihez szól. Kicsit emlékeztet rád, abból az időből, amikor… – Akkor válasszuk öt! A többit nyugodtan rábízhattam, vagy legalábbis azt hittem. Semmi feltűnőt nem találtam abban, hogy Mabel eljött hozzánk, hogy sokszor ott találtam este, hogy hármasban jártunk olyan helyekre, ahova addig ketten sem szívesen mentünk el, és ahol a feleségem a lányt, mint unokahúgát mutatta be. Aztán eljött az az este, amely fejetetejére állította egész életemet. – Szeretlek! – mondta a nejem, vacsora után, – és ha te is szeretsz megteszed amire kérlek. Töltsd az éjszakát Mabellel. Már ott vár rád az ágyunkban. Mindent megbeszéltem vele. Az időzítést is. Ha terhes lesz a szülés nem zavarja meg a tanulásban, mert a szünidő és a szoptatás egybeesik, aztán itt leszek én. – Neeeem! – tiltakoztam. – Sosem tudnálak megcsalni. – Ez nem csalás, ez ajándék, áldozat, nekem. Én kérem, és ha megteszed csak azt bizonyítod: szeretsz annyira, mint én.

Mabel terhes lett, persze nem egyetlen éjszakai szeretkezés eredményeként, és hogy őszinte legyek – s ezt a feleségem előtt sem titkoltam – nem volt kellemetlen vele a bujálkodás. Attól kezdve két asszony kényeztetett, kettőjük között választhattam esténként, vagy akár napközben is, mert ha a nejem észrevette kora délután, hogy vágy villan a tekintetemben, és Mabelre nézek, már indított is bennünket befelé a cseppet sem szokványos rendeletésü családi hálóba. Csak az tud féltékenység nélkül szeretni, aki arra gondol: nem akarom elveszíteni, és szeretném ha boldognak látni. A feleségem ilyen, és hogy micsoda anya lett, milyen odaadással ápolta, gondozta a fiamat, akit még a születése előtt apaként elismertem, akárcsak az – öt éven belül születő másik kettőt. Három fiú, a feleségem, és szinte desszertnek Mabel, akit nem tilos ölelnem, ha éppen rá támad kedvem, aki vérszerinti anyja a gyerekeimnek, de aki hálás azért, hogy megvalósíthatja önmagát, hogy a feleségem átvállalja az anyai teendőket. Nincs benne túl sok anyasági érzés, nem is tagadja, hogy ha nem így alakul az élete, ahogy hála nekünk, alakult, akkor sosem vállal gyereket, mert mindenáron sikeres ügyvéd akart lenni, és egy nőnek, ahhoz hogy megvalósítsa magát, sokkal több erőfeszítésre van szüksége, mint a férfiaknak. – A kellemest a hasznossal – mondta amikor a feleségem jelenlétében is bátran szájon csókolt, hozzám simult, magával huzott egy megfelelő alkalmatosság felé. – Így szeretőre sincs gondom, nyugodtan tanulhatok! – vacogta miközben olyan buján, gátlástalanul adta, kellette magát, hogy nem lehetett nem szárnyalni vele, elégni a karjaiban, s ami fokozta a jó érzést: nem jártam tilosban. Hivatalosan volt három vérszerinti gyermekem egy hites feleségem, és egy – minden képességével a jogra készülő, de vulkán lávájánál égetőbb tüzű szere töm. Fura kapcsolat de most hogy elmondtam sem szakadt le az ég. Miért titkolnám tovább? Nem kétnejűségben éltem, hiszen nem én választottam, mint az olyan országok fiai, akiknek több asszonyuk lehet, hanem mindig Mabel kezdeményezett. Ha ö feszült volt, ha szükségét érezte, hogy szeretkezzünk, én mindig rendelkezésére álltam. Nem kellett kiöltözködnie, mórikáznia, elmennie, időt pocsékolnia, mégis élvezte, jó volt neki. Nekem is. Miért tagadnám, hiszen igaz. A feleségem jogai sem csorbultak, sőt. Valahányszor a karomba simult nemcsak az olthatatlan szerelem áradt szét bennem, hanem az örök hála is, amiért olyan okosan elrendezte azt, ami miatt a legtöbb jó házasság is tönkrement volna. Nem kellett csalnom, adoptálnunk, és Mabel is szabad maradt. Ha jön valaki akit megszeret, bármikor elmehet, a gyerekeket vállaljuk, tehát tiszta lappal indulhat, hiszen a harmadik gyermek születése után a feleségem örök befogadta – az addig is nevemen lévő – gyerekeket. Addig akartuk lebonyolítani amíg a prüntyökék még nem tettek különbséget anya és anya között. Nem szerettük volna, hogy bármi is megzavarja lelkiéletüket.

A nagy szerelem Mabel életében csak nem jött el, talán mert túlságosan elmerült a munkában, a bizonyításban, és nem is csinálta rosszul. Remek védőügyvéd lett belőle. Vannak emberek akik oly mértékben alá tudják rendelni egész életüket hivatásuknak, hogy nincs hiányérzetük semmi olyasmi után, ami nélkül mások szerint, nem teljes az élet. Sosem titkolta, ha volt egy – egy futó kalandja, de büszke vagyok rá, hogy mindig hozzátette: szex terén a nyomodba sem léphetne. Te nemcsak örömet vagy képes adni, de érzem hogy tisztelsz, figyelsz rám, hogy nem kéne a kéj, ha nekem terhemre volna. Csodálatos szerető vagy! – mondja most, harminc év után is. A feleségemnek sincs panasza rám, hiszen kéznél van az ajzószer, amiről maga gondoskodott, és azt elismerheti bárki: a kettő mindig izgalmasabb, mint az egy, választani, vagy változtatni vérforraló potencia javító lehetőség. A gyermekeim régen nagyapává tettek, és nem is sejtik, hogy akit mamának hívnak, az apjuk csodatevő angyala, az életüket valóban nekik köszönhetik, és akit rokonunknak hisznek, nemcsak a cég legjobb embere, de vérszerinti anyjuk, apjuk megunhatatlan és hál istennek lerázhatatlan ágyasa is. Azért mondom, hogy lerázhatatlan, mert nem valószínű, hogy ha ötven éves koráig nem választott párt, mert jó volt neki ugy ahogy élt, ezután tenné meg. A mi házunkban tehát igaz boldogság lakik. Persze demokrácia ide vagy oda, az óvatosság sem árt. Mielőtt az első gyerek világra jött, átköltöztünk egy másik államba. Tiszta lappal. Azért mondtam el mindezt, mert ritka dolog, és mert az ötlet kiagyalója, véghezvivője, és védőangyala, a feleségem. Ne kérdezzék, hogy melyiket szeretem jobban? Mabel a gyerekeim anyja, rafinált szerető, hiszen szerzett némi gyakorlatot előttem és közben, s a feleségem is képes hatni rám, szexuálisan, de amit iránta érzek, az túltesz a legigazabb szerelmen is: olyan odaadó, hálás tisztelet, csodálat, amit az ember csak akkor érezhet, ha odaáll egy oltárkép elé, hogy hálát adjon valamiért, ami nem sok emberrel eshet meg, és ami maga a csoda.

[/rkey]