Azt mindenki természetesnek veszi, ha egy kislány táncosnö akar lenni, de engem anyám becsvágya vezetett a pályára. Nagy csodálója volt a balettnek, és megélhette élete nagy álmát: a fiából táncos lett. Ha azt mondom: nemcsak rajtam múlt, azt szó szerint kell érteni, hiszen, egy hat – hét éves gyereknél, még ha hozzáértők vizsgáztatják és vizsgálják is meg – alkatilag nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Nem egy osztálytársam maradt ki, mert langaléta lett, és aki nagydarab, az tánc közben nincs összhangban a filigrán partner mozgásával, s ha szép látványt nyújtana is a – csupa erő férfi táncos, aki viszi, röpíti a balerinát, az ütem elcsúszik, vagyis aki kinőtt a sorból: eltanácsolták. Mindent előírás szerint csináltunk, nem erősíthettünk nyakló nélkül, mert az izmokat esztétikusan kellett felvinni férfiasodó testünkre, és csak oda, ahol a kosztümök alatt jól mutatnak. Képzeljenek el egy izomkolosszust, ahogy éppen Romeo szerepét táncolja?! A kiesett fiuk vagy elmentek modern táncokat bemutató csoportokhoz, vagy máshol keresték a boldogulásukat. Nem egy közülük belerokkant lelkileg, hogy amire feltette az életét, azt nem csinálhatta végig és ráadásul nem is önhibájából. Már kamasz koromban gyakran észrevettem, hogy utánam fordulnak a nők. Nemcsak a fruskák, az értőbbek is. Egy klasszikus balettet tanuló fiúnak minden mozdulata kecses, járása olyan, mintha mindig zenére lépne, vagyis van a mozgásában valami csodálnivaló ritmus. Az ember megszokja, hogy mindig figyeljen a testére, ne hányja vesse a karjait, egyenesen tartja a fejét, és ne úgy lépdeljen, mint egy tenyeres talpas. Aki táncosnak készül, egész napos iskolába jár, így ritkán találkoztam a szomszéd fiukkal, de ha mégis; nem fogytak ki a gunyoroskodásból Öregem, micsoda remek dolgod lehet neked ott a balettpatkányok között, nyugodtan nyúlhatsz oda is ahova nem kéne, még csak elnézést sem kell kérned, hiszen emeled, és ha minden porcikáján nem tartanád rajta a szemed, könnyen a földön találná magát, vagy nem így van? Nehezen tudtam volna egyetlen mondattal válaszolni, mert igaz ugyan, hogy szinte minden előttünk zajlott, valamennyi lányról tudtunk mindent: mikor van nehezebb napja és miért, de a cirkókra bukó fiuk elcsodálkoztak volna, milyen lapos mellű lányok maradtak benn az utolsó évre. Tőgynek ható dudákkal nem lehetne táncolni, és nemcsak azért, mert mozgás közben bárhogy fixálnák is: rengenének, de a balerina úgy szép ha kecses, szinte törékeny. Azért a kis mell is észvesztő simítású, különösen ha bátorítást kap a legényke. Engem egy, – két évfolyammal felettem járó lány avatott be a testi érzésekbe, mert nehogy bárki is azt higgye, hogy amikor Rómeó átöleli, vagy ugrás közben elkapja Juliát, egy pillanatig is képes arra gondolni, hogy egy hús vér nőt tart a karjaiban. Az a jó táncos, aki színlelni is képes, mert ha csók kevés darabban van is, de a rajongó, átszellemült pillantás, az egymáshoz simulás kell hogy érzékeltesse: a szereplők odavannak a másikért, és a szép tiszta, vagy éppen vad szerelmet elevenítik meg.

Az első lány, vagyis inkább már nő, hiszen mindenki annak tekintette, – mert egy tizenhat éves fiú és a vele egykorú lány között is nagy különbség van, hát még ha a hölgy két évvel idősebb – egész életemet meghatározta. Csakhogy ezt, akkor még nem tudhattam A lányok előbb érnek, előbb érzik vagy inkább vágyják a másik nem szükségességét, előbb ébred bennük a szerelem, vagy legalábbis vonzalom. Nem mondom, hogy mindenki szerelmes volt belém, mint ahogy én sem csíptem valamennyi kislányt, de amikor összejött a dolog: jó volt, kellemesen elzsongított. A táncosnő teste csupa ideg, izom, minden porcikája úgy rezzen, ahogy más beszél, bármit képes kifejezni a mozdulatával, és mivel a táncos sem panaszkodhat a figurájára, vagyis: ha mindaz amit művelnek nézők előtt történne igencsak elgyönyörködhetne harmonikus szeretkezésükön a közönség. Két gyönyörű emberi test, amelynek minden porcikája beleolvad az ölelés harmóniájába, amely képes egyetlen ujj vagy fejmozdulatával érzelmek egész sorát kifejezni, ajkait is bevetve, koreográfia nélkül teszi azt amit a természet diktál, ami szinte vele születik az emberrel, csak egyikünk félénk, másikunk vadabb, de mindenkiben ott él a “hogy kéne csinálni, hogy minél jobb legyen?”

A lány, akit említettem, igencsak meglepett, hiszen sosem mutatta, hogy tetszem neki és amikor elmentem hozzá a megbeszélt időben, azonnal a testemre tapadt. – Minden mozdulatod lázba hoz, csodálatosan lágy mozgású, mégis férfias vagy! – dideregte. Két hét múlva férjhez megyek, nem szakmabelihez, és nem szerelemből, vagyis nem kaphat meg szűzen. Veled akarom elveszíteni! Az a lány nemcsak remek táncos, csodálatos nő, de okos is volt. Számot vetett a jövőjével, vagyis azzal, hogy meddig táncolhat, meddig bizakodhat karrierben és milyen jó, ha biztos háttere van, addig is amíg felléphet, amíg színpadon lehet. A táncosok akár a bányászok és kohászok, előbb mehetnek nyugdíjba. A tánchoz erő, remek kondíció, és talán, ami legfontosabb, ép test és kemény lélek, végtelen akarás, örök csodavárás kell. Vannak híres balerinák akik hatvan évesen is táncoltak, és aki nem tudta nem gondolta volna, hogy nagymamakorúak. De a realitás mégis más. Alig két évtized áll rendelkezésre a több mint egy évtizednyi tanulás után, hogy valaki megvalósíthassa önmagát, sikert érjen el, s esetleg a jövőjét is elegyengethesse.

Az a lány csodálatos éjszakákat adott nekem, és lopta meg velük rajongó vőlegényét. Sosem mondtam meg neki, de olyan örjitö férfivágyat támasztott tizenhat éves testemben, hogy attól kezdve képtelen voltam csak kolleginának tekinteni a partnereimet, vágyó szemem a nőt kereste bennük. És amelyiket megkívántam, amelyik – érzésem szerint adta volna magát – azzal igyekeztem mielőbb túl is esni a dolgon, mert az emelések, az igazi erőfeszítést kívánó ugrások, elkapások addig alig – alig sikerültek, úgy éreztem kimennek alólam a lábaim, és az járt a fejemben: hogy leengedem a földre, a két térdére és hagyom hogy csinálják velem azt, amit az a csodálatos menyasszony. A szex oldja a feszültséget, és ha meg is esik a dolog, attól még lehetnek jó barátok és tehetnek úgy, mintha semmi nem történt volna, csak a stressz oldódott bennük.

Csodálatos élet a táncosé, ha elér odáig, hogy sikere lehessen, hogy fényes színházakban táncoljon, és összehozza a véletlen a világ nagy balerináival, akik legtöbbször idősebbek nála, ami nagy megtiszteltetésnek számit. Az is, ha a – sokszor anyja korabeli – partner megkívánja, és helytáll, vagyis nemcsak a színpadon pendülnek egyhuron, hanem az ágyban is. Rengeteg egyszeri szeretőm volt. Egyszer és soha többé. De azon voltam, hogy az az egyszer, olyan húsbavágóan élvezetes, és szép emlékű legyen, hogy még ma is le tudnám írni a szeretkezés koreográfiáját, remélem az is, akivel átélhettem. Mit számit tíz – húsz év korkülönbség, ha két testből egyszerre tör fel a vágy, vagy csak egyik adja magát, de a másik alázatból, tiszteletből bár, de vevő rá. Ha a nő lefekhet apja korabeli férfival, miért lenne szégyen, fordítva?

A táncos mozdulatai lágyak, finomak, nem csoda hát hogy rengetek férfirajongóm is akadt. A virágok zömét, amit esténként az öltözőmbe hoztak, férfiak küldték, és mit meg nem adtak volna értem?! Van aki képtelen ellenállni a csábításnak, és még akkor is megadja magát, ha addig a nőket szerette. A férfiak szerelme – legalábbis egy táncos kollégám szerint maga az édes, izgalmas, buja nyugalom, amit féltő szeretet és megértő barátság leng át, s amelyben mindkét fél biztonságban érezheti magát, hiszen mindketten egymást akarják, nem egy – egy nőt. Egyszer majdnem befestettem a hajam feketére, mert a lovagom a szösziségembe bolondult bele. Karláncot, és értékes ajándékokat küldött, olyan vadul ostromolt telefonon, és személyesen, hogy elküldtem volna a francba, ha nem az lett volna, aki: tiszteletreméltó tudós, akire számos ország diákjai felnéztek és állva is végighallgatták az előadásait. A lányok megvesztek érte, szinte odaomoltak a lába elé, mert olyan fejedelmi szépségű férfit azóta sem láttam. Ha nő lennék csak olyanról álmodnék, mint ahogy sokan meg is teszik: fekete, hullámos haj, magas vállas termet, tengerkék szemek, okos tekintet, szédítő mosoly. Sokszor bántam, hogy hagytam elmenni, persze mindig csak, ha az éppen soros barátnőm hisztizett, vagy faképnél hagyott, amikor én még adtam volna neki két hetet a végső Bucsuig. Nem igaz, hogy homokosnak születnek. Hogyan? Két homokos nem lehet szülőpár, legalábbis vérszerinti nem. Talán nem lesz érdektelen, ha elmesélem hogy környékezett meg a tudós.

[rkey]

Egy hajszálon múlt az egész. Elmentem a partijára, azt mondta sokan lesznek. Csak én voltam. Nem ronthattam ki a házból, amely olyan fenségesnek tűnt, mint a gazdája. Azt hihette volna, hogy gyáva vagyok és megijedek a férfias bókoktól. Inkább kíváncsi voltam rá. Egy ujjal sem érintett meg. Mintha arra is figyelt volna, nehogy koccintás közben az ujjunk összeérjen, de itatott. Két üveg Johny Wokert ittunk meg hajnali háromig, és olyan magával ragadó előadó volt, hogy az ital hatása ide – vagy oda, már – már ott tartottam, hogy rábólintok az igazságára: vagyishogy a boldog, kiegyensúlyozott, élet alapfeltétele az egyneműek kapcsolata, amely egész életre szólhat, és csak egyvalamiről kell lemondaniuk: az utódokról. Akkoriban még eszembe sem jutott, hogy gyerekekkel vagyis nősüléssel komplikáljam a helyzetem, tehát elfogadhatónak tűnt az ajánlat… de megláttam a szemében a fellobbanó sárga fényt – ami az észvesztő vágy áruló jele – , és percek alatt kijózanodtam. Sokan azt mondták legalább megpróbálhattam volna: milyen az egyneműek kapcsolata, s ráadásul nem is kéne szégyenkeznem a párom miatt, de akkor csak arra tudtam gondolni, hogy örökké utálnám magam, ha belemegyek abba, amire szinte fogvacogva vágyott.

Harminchat éves koromban nősültem meg. Tarka, színpompás kertből választhattam volna friss, üde virágot, a feleségem mégis két évvel idősebb volt nálam, és dúsgazdag. Azt a végzős növendéket vettem el, aki bosszúból adta nekem a szüzességét, és nemcsak a házassága lett boldogtalan, de a karrierje sem sikerült, hiába volt a férje pénze, a mintaszerű menedzselés. Túl nehezen tűrhető házastárs egy művészlélek még akkor is, ha amikor összekerülnek, rajong a párjáért, Ö pedig sosem szerette azt a – jóval idősebb – férfit. Csak számi tásból ment hozzá, de végülis, – ahogy később annyiszor elmondta: jól számított. Mire első szerelme, vagyis én, kezdtem volna a visszavonulással gondolatával foglalkozni, Szinre léphetett ö, a rengeteg pénzével, sosem múló szerelmével, és azzal sem futottunk ki az időből, hogy fiukat szüljön nekem. Hobbiból tartott fenn egy táncintézetet, ahova olyan tehetségeket vett fel, akiknek nem futotta volna a drága iskolára, de valami istenáldotta módon meglátta bennük a kiváltságost. Neki Pavlova, nekem Nurejev volt a példaképem. Jó ha ötven évenként születik a világra olyan táncos, mint Nurejev volt, de ami szinte hihetetlen: l7 éves koráig egy kis faluban élt, ám akkor felkerekedett és meg sem élt Moszkváig, ahol jelentkezett táncosnak. Szerencsére hittek benne, és ö behozta a korabelieket. Ha ritkán is, de megesik, hogy a tehetség nem hagyja magát elnyomni, előbújik, akár a pálmamag a kő alól, amit ültetéskor tesznek rá. Egyre több időt töltök tanár – ként az iskolában, élvezve azt amire valamikor az életem tettem fel, szegény anyám akaratának engedelmeskedve, de belehabarodva a pálya szépségébe. A feleségem vagyona anélkül is működött, hogy mi belekontárkodtunk volna a hozzáértők dolgába. A férje jó érzékkel tudta megválasztani a munkatársait, vagyis sosem volt anyagi gondunk. A gyerekeknek sem. Sokszor felvetődött: mi lesz ha egyikük táncos akar lenni. Abban, hogy a tánc olyan a pályák közt, mint a vas és acélhidak mellett egy – a folyó vizén áthidaló korhadó palló, – s aki elindul rajta, nem biztos hogy célhoz is ér, egyetértettünk. Szerencsére ma már a szép mozdulatok nem foszlanak semmivé, hiszen a technika fejlett, és akár évszázadokig megőrzi a csodát. Nurejev fiatalon ment el, de utánozhatatlanul könnyed, mégis erőteljes táncművészete sok millió embernek nyújthat ritka élvezetet. Nem igazság, hogy egy olyan nagy művész fiatalon haljon meg. Akit isten a művészetek valamely ágával ver, vagy áld meg, amit úgy hívunk tehetség, elhivatottság, megszállottság, vagy nevezzük, aminek akarjuk, megérdemelné, hogy – ha töretlen akarat is van benne – kifuthassa magát. Mennyi tudást adhatott volna át? Micsoda hitet plántálhatott volna a nekirugaszkodókba, de az élet nem volt kegyes hozzá, és halála – akarva – akaratlan – eszembe juttatja – ha én akkor annak a professzornak engedek, nem sodort volna – e, a kapcsolatom korai halálba.

Hatvan éves vagyok, de ma tízzel fiatalabbnak érzem magam mert a foglalkozás után odajött hozzám a legformásabb növendék. Végzős, és azt kérte tőlem, amit valamikor a feleségem. Nemet mondtam volna, ha a párom nem biztat: ne utasítsd vissza, egy világ dőlne össze benne. Tudtam hogy nem viccel. Ö mindig képes ketté választani egy kapcsolatban a testiséget és az érzelmeket. Szerinte a szex olyan, mint az éhség, vagy az étvágy: le kell csillapítani, mindent meg kell kóstolni, semmit nem szabad kihagyni különben olyan érzésünk marad, mint aki gyermekkorában nem kapta meg a játékot, amire vágyott, és mire megvehetné, nem telik öröme benne. Amit az élet nyújt, azt el kell fogadni, ezért én sem okoztam csalódást annak a kislánynak. Gyengéd voltam hozzá, kíméletes, de mégis lényegretörö, igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy egy igazi férfi, profi szerető. Most jövök tőle. Többé sosem kerülünk kapcsolatba de hazaérve, megköszönöm a páromnak a jó tanácsot, mert – mint már mondtam: tíz évet fiatalodtam a csodás bujálkodás közben, és, ha egy férfi feltöltődik erővel, abból a feleség is profitálhat. Ma este azért bújok mellé, mert érzem: csak az adhatja meg valakinek – még azt is, amit ö nekem – , aki tiszta szívéből szeret. Mintha újra öt öleltem volna, ahogy azt a kis szüzet a karomba tartottam. Tagadhatatlanul jólesett a hálája, becéző ajkai még most is sütik a testemet, hiszen alig van hely, ahol ne jártak volna. A helyzet más, hiszen a feleségem – hajdan – velem egykorú volt, és egyikünk sem mondhatta magát szex mesternek, de ma?! A tanítvány, aki rajongó imádattal csügg a mesterén, és a szexben sokat tapasztalt férfi – talált egymásra, és remélem olyan élményt adtam, amit soha nem felejt el a kis balettpatkány. Nemcsak azért, mert a tanár mindig többszörösen értékes skalpnak számit, hanem mert nekem ajándékozta azt, amit a nők zöme nehezen ad, vagy oktalanul elherdál, anélkül hogy legalább szép emléke maradna a szüztelenitésröl. Az a kedves kislány megemleget, amíg csak él. Ezt mondja a feleségem is, akit – mióta nőül vettem – most csaltam meg először, és ma is az ö engedélyével, vagy inkább: kifejezett óhajára. Isten áldja meg az okosan szerető nőket!

[/rkey]