Az embert mihelyt megszületik rabul, ejtik az érzései, eleinte tudat alatt, később tudatosan. Amig magatehetetlen: ösztöne diktálja, hogy ragaszkodjék, szeressen, vagy mosolyogjon arra, aki törődik vele, később egyéb szempontok is szerepet játszanak abban, kit kedvel meg, vagy kit szeret, úgymond kötelességből. Barátot választhatunk magunknak, de szülőket, testvéreket nem, és mégis mindennél erősebb érzéssel kötődünk hozzájuk, ami nem csoda, hiszen ha az ember együtt él, játszik, eszik, tanul, lakik valakivel, ahhoz ilyen vagy olyan, de leginkább szép érzésekkel kötődik. Mi ketten voltunk testvérek. Három évvel vagyok idősebb a húgomnál, és bár külön neműek vagyunk, – mindig egyforma az érdeklödési körünk. Mikor megtanultam írni, olvasni, természetes lett, hogy megtanítsam, és nemcsak azért mert nem ment le a nyakamról, boldog volt, ha a közelemben lehetett, hanem mert csodás érzésnek tartom, ha azt, amit tudok, átadhatom valakinek, akiben olyan szomjúság él, hogy szinte minden tudásmag megered, amit kíváncsisága magába fogad. Jó ideig nem számított, hogy másneműek vagyunk, mert a kicsik játéka egyre inkább közös nevezőre kerül: a lányok nemcsak babával a fiuk nemcsak autókkal, és fegyverekkel játszanak. A videó, a számítógép, és az a rengeteg csoda, ami az utóbbi negyven – ötven évben megjelent, közös játszóteret teremtett a gyermekek számára. A húgom különben is olyan volt, mint egy kis utánzó majom, ha meg akartam bántani, vagy terhemre volt az örökös kotnyeleskedésével, ugy is becéztem, de sosem bántó szándékkal. Természetes volt, hogy együtt mentünk mindenhova eleinte szüleink kíséretében, később én vettem át a gardedám szerepét. A húgom a szemem láttára érett nővé, és micsoda nővé?! Nem kellett lesnem rá, izzadó tenyérrel, ahogy a többi fiú mesélte. Neki természetes volt, hogy előttem vetkőzik, meztelenül jár – kel, hiszen a bátyja voltam. Mivel az a három, év elég sok a gyermek életében, amivel én okosabb voltam, egy ideig csak az tűnt fel, hogy neki nincs ott, az, ami nekem van, de tudtam, hogy mindketten pisilésre használjuk, a nem egyformát, és némi elégtételt éreztem, amikor én csak ugy odaállva a bokor mellé könnyíthettem magamon a praktikus megoldással, miig neki le kellett húznia a bugyiját, és leguggolnia valahova. Praktikusabb férfinak lenni, állapítottam meg magamban, és jól elvoltam saját nemiségem tudatával. Tíz éves korom után azonban furcsa érzések kezdtek ébredezni bennem, és nemcsak akkor, amikor a húgom játékosan odavetette magát az ágyamba, vagy felkapaszkodott az ölembe, hanem később már akkor is, ha rágondoltam, ahogy kecses gyermektestével jár – kel előttem. Egymás melletti szobában laktunk, de legtöbbször az én ágyamban aludt el, vagy hajnalban bekúszott a takaróm alá, azzal, hogy rosszat álmodott. Kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül – de ugyanakkor, csodálatosan- érezni. Kifejlődő férfiasságomat teljes mértékben elvarázsolta húgom kecses termete, és az a természetesség hogy – még amikor már diónyi kis mellecskéi voltak – sem vált szemérmessé, ugyan ugy mutatta magát, mint addig. Én persze sokszor elfordultam, mert attól féltem rajtakap, hogy az a bizonyosom, nemcsak pisilésre való. Megkívántam a másik nemet, és mert a húgom személyesítette meg, hamarosan rádöbbentem, hogy borzongatóan jó érzés, szinte elhagy minden erőm, amikor hozzám ér. Ö mitsem tudott az érzéseimről, és a szüleink sem szóltak a túl szoros kapcsolatunk miatt. Akkor jöttem rá, hogy minden porcikámmal, bűnös módon szeretem. Közben  tizenöt éves lettem, és elkezdtek kísérteni a lányok. Olyan is akadt, aki a szexet célozta meg, mert a fruskák hamarabb érnek, és bennük is feltámad a nemi kíváncsiság. Irtóztam minden érintésüktől, ugyanakkor szívszakadásig vágytam a húgoméra. Senkit nem engedtem magamhoz közel, még a beszélgetésem is gellert kapott, mihelyt egy idegen lány ugy állt mellém, hogy a pillantása szinte sütött. Egyiknek sem volt olyan öszinte, nyílt tekintete, mint a húgomnak, akinek – akkor még gyerekként – én lehettem a csoda – a bátyus, a mindentől, és mindenkitől megvédő hatalom. Felnézett rám, hozzám bujt, csókolgatott én pedig vacogtam, mozdulni sem tudtam, és remegve, azért imádkoztam: nehogy megtörjön a varázs. Tudtam: ha nem fojtom el magamban az érzést, a legnagyobb bűnbe esem, amit egy testvér – önön vérével szemben elkövethet – de akkor már beszélhettem magamnak! Nem volt, akinek elmondjam gyötrelmeimet, mert ahhoz túl bizalmasnak, vagy inkább szégyenletesnek tartottam, hogy idegent avassak be, szüleim pedig ugyan ugy viselkedtek, mint addig, vagyis semmit nem tiltottak. Nagyon szerették egymást, és azt akarták, – mint minden szülő – , hogy a gyermekeik kiegyensúlyozott boldog emberek legyenek. Azzal, hogy semmit nem tiltottak, elérték, amit sok szülő veréssel, büntetéssel, sem: sosem kóstoltuk meg a drogot, nem gyújtottunk rá, nem próbáltunk lopni, még heccből sem, vagyis mivel mindent szabad volt, kialakult bennünk egy egészséges erkölcsi gát: amit másokban visszatetszőnek tartottunk, azt meg se próbáltuk. Sokszor eszembe jut, ha a szüleim nevelési elveire gondolok: mi lenne, ha olcsóbbá és legálissá tennék a drogárusítást?

[rkey]

Valószínűleg sokan megpróbálnák egyszer, de tény, hogy szétomlana a terjesztőlánc, megszűnne a velejáró bűnözés, s ha nem édesítené meg a mámort a tilalom, kevesebben szoknának rá. Minek? Amig a szesz tiltott volt, mindenki inni akart, ha valamiből hiány van, sorba állnak érte, tartalékolni akarják, de mihelyt korlátlanul kapható: leül a kereslet. Amig sokan a bűnözés megelőzésében a halálbüntetést tartják visszafogó erőnek, – figyelmen kívül hagyva milyen nagy szerepe van a kábítószereknek a személyiség szétesésével együtt járó bűnözési hajlamnak – addig én, a drog szabad forgalmazásában hiszek, de ez magánügy.

Visszatérve a mi boldogító testvéri kapcsolatunkra, az első lórúgás akkor ért, amikor a húgomat egy iskolai bulin lekérte egy srác. Szinte természetes volt, hogy mindenhova együtt megyünk, egymással táncolunk, és én kisérem haza. A lányok nehezteltek rám. A fiuk: pisistestőrnek csúfoltak, miközben próbálták megkörnyékezni a húgomat, hiszen tizenöt éves korára már csodálatos nővé fejlődött. Alig vártam, hogy vége legyen annak a táncnak, és boldoggá tett, hogy a húgomnak sem volt kedvére a srác. Azt mondta, menjünk haza, nem jó ott. Elindultunk. Átkaroltam, és szinte belső parancsszóra megálltunk, szembefordultunk egymással, aztán először csak puhatolózva, lágyan, gyengéden, majd egyre vadabbul csókolózni kezdtünk. Sosem tisztáztuk: volt-e neki az egyre eszeveszettebbé váló csókolózás során orgazmusa, de hogy én átestem az első extázison, vagy ahogy a kamaszok emlegették, spontán magömlésen, az biztos. Nagynehezen erőt vettünk magunkon, és kéz a kézben hazamentünk. Ám a kezünk egész úton beszélt, mert az ujjak igenis beszédesek, különben hogy eshetett volna meg, hogy mielőtt nekiindultunk volna az alvó házban, az emeletre vezető lépcsőnek, újra lecsaptunk egymás szájára. Akkor éjjel az én ágyamban maradt, és ugy kínálta magát, mint egy kis szajha, vagy a legtisztább angyal, de mert én három évvel okosabb voltam, beértem a csókkal, simogatással, teste csodálásával, becézésével. S attól kezdve, annyi időt töltöttünk egymás boldogításával, amennyit lehetett, anélkül hogy férfi – nő kapcsolat alakuljon ki köztünk, de szerintem gyötrőbb, ugyanakkor gyönyöradóbb volt a legkeményebb szexnél, amit mi a szánkkal, kezünkkel, és minden porcikánkkal műveltünk egymás gyönyörizésére. Valahogy akkor mindez természetesnek tűnt. Miért ne szerethetné egyik testvér a másikat, amikor ugy ismeri, mint a tenyerét, tisztában van jó, és rossz szokásaival, egy fedél alatt nőttek fel, hol találhat bármelyikük is olyan párt, aki annyira nyitott könyv, mint az, akihez különben is erős érzelem köti, ugynazon szülök gyermeke. Mire betöltöttem a tizennyolcat, tudathasadásos állapotba kerültem. Nem akartam továbbtanulni, mert akkor évekre elszakadok a húgomtól, és elszeretheti tőlem egy goromba, nagyképű, mitugrász srác, mert miért lenne ö állhatatosabb, mint a többi lány, miért ne akarná ö is megszerezni azt, akit éppen a társnői futtatnak, ha mással, nem kitalációikkal? Apám még örült is, amikor felajánlottam, hogy pár évre beállok a céghez, mielőtt továbbtanulnék, mert még nincs bennem jövőkép, annyi minden lehetnék, de szeretném a legjobbat választani. Otthon maradhattam hát, és legtöbbször apával együtt mentünk haza, de mivel egész nap a húgom után sóvárogtam, amikor megláttam, maga volt a csoda. Már a tekintetünk szeretkezett, pedig a testünk még akkor is csak kóstolgatta egymást, nem mentünk el a beteljesedésig. Mielőtt elmarasztalnák szüleinket, a szemük előtt játszódó, nyílt vérfertőzést elnéző tunyaságuk miatt, hallgassanak végig. Nem fogom hosszu lére. Ahogy betöltötte a tizennyolcat, enyém akart lenni. Képtelen voltam ellentmondani, hiszen minden porcikámmal arra vágytam, hogy teljesen birtokba vegyem, hogy ne maradjon rajta egyetlen hely sem, amit nem én vettem be, aminek lerohanásától rettegnem kelljen. Készültem az első ölelésre. Szüleink elutaztak, anyám hosszabb üzleti utakra elkísérte apámat, magunkra maradtunk. Nincs az a nászágy, amin több fehér és rózsaszin rózsa díszlene, italt nem hűtöttem be: minek? Az igazi, mély érzéseket inkább szétrobbantja, elbizonytalanítja a szesz adta mámor, mintsem fokozná! Ismertük már egymás testét, mégis azzal kezdtük, hogy végre felszabadadultan, vagyis azzal az érzéssel, hogy most már mindent szabad, megcsodáltuk azon részeket, amelyeket addig, ha csak lehetett elkerültünk, még az érintésünkkel is. Észbontóan csodás éjszaka volt. Nem terveztük a mozdulatokat, mégis mintha valami csodálatos belső koreográfiára cselekedtünk volna, eszeveszetten erotikus szeretkezésekben váltunk újra, és újra szinte teljesen eggyé. Természetesen óvszert használtam, mert volt bennem némi bűntudat, annak ellenére, hogy akkor már mindketten tudtuk mit teszünk, úgyis mondhatnám, hogy benőtt a fejünk lágya, de azt is, hogy vannak esetek, amikor megáll az ész, szétesik minden okos gondolat, a szerelem mozgatja valamennyi porcikánkat: a csoda megismételhetetlen, és a legtöbb embert csak egyszer éri el, miig mi – csecsemőkorunk óta lubickolhattunk a bűvös érzelemben, hiszen számunkra, nem létezett senki: csak a másik!

Apám cége bővítése miatt utazott a szomszédos államba, és semmi különöset nem talált azon, hogy felajánlottam neki: átveszem az új ágazat vezetését, ha rám bízza, mert abban a városban van a legjobb egyetem, és ha ott élek, legalább a húgomtól, nem kell elszakadnom, ha már a család kettéválik is. Olyan természetesen soroltam mindezt, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, hogy amit a húgom szeretne tanulni, azt ott oktatják a legmagasabb színvonalon. Kivettünk egy lakást, a húgom egyetemre járt, de otthon, a négy fal között mi voltunk a legboldogabbak a földön. Közben ö ügyvéd lett, én bővítettem a céget, de a szerelmünk nemhogy alábbhagyott volna, inkább betonkémény szövetséggé vált. Amikor megtudtam, hogy van egy hely, ahol nem tilos a vérszerinti házasság, hogy akár az anyát is összeadják a fiával, Thaiföldre utaztunk, és a különleges szinorgiáju, kábító illatú virágok alatt roskadozó oltár előtt, örök hűséget esküdtünk egymásnak. A törvény előtt házaspár lettünk, enyhült bennem a bűntudat, mert csak bennem volt: a húgom csodálatosképpen sosem értette meg, miért volna tilos, ami jó, még ha kívülről fújta is a jogot. Azt mondta, ha tőlem eltiltanák, sosem kellene neki más, és ugyan miért akarhatná isten, vagy a törvény, hogy egy, vagy két ember boldogtalan legyen, csak, mert egyazon szülök gyermeke, hiszen a teremtés is egyetlen emberpárral kezdődött. Örjitöen boldog éjszakáink voltak, igaz összehasonlítási alapunk nem volt, mert mi jelentettük egymás számára az elsőt és egyetlent. Soha bántó szó nem hagyta el a szánkat. Tökéletes testvérpár -, mondták az emberek, akiket meghagytunk abban a tudatban, amiben a szüleink is voltak. Egyszer észrevettem hogy a húgom vágyakozva nézi a kisbabákat. Láttam, hogy szíve minden melegével vágyik az anyaságra, amit – bárhogy elvette is az eszem, az iránta érzett vonzalom – nem adhatok meg neki kettőnk: vagyis a kicsi érdekében. Sokat gondolkoztam akkor, de tudtam: inkább gyermektelenül élni, mint egy idiótát látni nap, mint nap. Annyiféle megoldás létezik a gyermekáldásra: idegen sperma, lombik bébi, de valami azt súgta, ráérünk még. Harminc éves voltam, amikor a szüleink autóbaleset áldozatai lettek. Mindenüket kettőnkre hagyták, és amikor a hírt meghallottam csak egyvalami enyhítette a mérhetetlen fájdalmat: vége a titkolózásnak, nem hozunk szégyent a fejükre. Valahogy az volt az érzésem: mindent tudnak, csak azért nem szólnak, mert arra várnak: én térjek észre. A végrendelet mellett volt egy levél, nekem címezve: “ha nem adjuk át, 35 éves korod előtt nem nyithatod fel”. Kivártam és alig egy éve felbontottam. Iratok voltak benne. az örökbefogadásomról. A szakirodalomban sokszor leírták már, hogy egy nő, sokszor azért nem esik teherbe, mert olyan szívszakadásig vágyik rá. A szüleim nyolc évig vártak, aztán örökbe fogadtak engem. Mihelyt elmúlt anyám szorongása, az esetleges meddősége miatt, szinte azonnal teherbe esett. Két éves voltam, amikor a házhoz kerültem, és megszületett a húgom, a szerelmem, a mindenem, az, aki nélkül képtelen lennék élni, akiért a halálbüntetést is vállalnám, de akihez, mióta azt a levelet felbontottam – nálunk is – elismert törvényes kötelék fűz. Akkor vált világossá előttünk: miért nem tiltottak bennünket egymástól a szüleink. Ha elébük állunk, hogy szeretjük egymást, talán felajánlják a legjobb megoldást, de mi nem hittünk a csodában. Azóta egyre inkább. Megindítottuk a hivatalos eljárást, kértük a házasság érvényesítését, de ismervén a bürokráciát, nem vártuk ki a végét. Ha egy nő 32 éves és öt gyermeket szeretne, akkor sürget az idő. A napokban várjuk az elsőt. Mióta elmúlt belőlünk a bűntudat nyomasztó érzése, ha lehet még boldogabbak lettünk. Azt nem mondhatom, hogy újra egymásba szerettünk, hiszen, mióta az eszemet tudom, egyformán szeretem, gyámolításból induló, igazi mély férfiszerelemmel. Ha öt gyermeket szeretne, akarhatok én kettőt, vagy hatot? Érte mindenre hajlandó volnék, és azt hiszem ezt nem, kell bizonygatnom. S hogy miért meséltem el mindezt éppen ma? Mert ezen túl, nagy néha sem jövök a klubba. Eddig is ö küldött: vegyülj el a férfiak között, még a végén gyanús lesz, hogy ennyi év után sem vágyódsz el a húgod mellől. De ezután már nemcsak öt kéne ott – hagynom pár órára az önök kedves társaságáért, hanem azt is, aki után szívszakadásig vágyott, és akit mindketten ugy szeretünk majd, ahogy engem a nevelő szüleim: különben miért hagyták volna, hogy az életem ugy folyjon, ahogy folynia kellett, és miért adták rá – hallgatólagos – áldásukat, hogy a lányukért rajongjak, hogy öt tartsam a világ legaranyosabb teremtésének?

[/rkey]