Ha egy kapcsolat tönkremegy, legtöbbünk a másikat okolja, pedig a kiábrándító okok mindkét részről fennállnak és oda – vissza. Nincs az a kutató aki annyiféleképpen kereste, próbált volna rálelni a céljára, mint én az igazi nőre, a legnekemvalóbb társra, az emberre, akivel képes lennék életem végéig egy fedél alatt békében, megértésben, boldogságban élni, elfogadni olyannak, amilyen. Nem egy – igazinak – hitt kapcsolatot szakítottam meg, mert valami olyat tett az édes, ami kiábrándító volt. Azt mondják: az ember a hibáját is szereti annak, akibe szerelmes, legalábbis az elején. Vannak dolgok, amikre érdemes aludni egyet, elgondolkozni rajta, csak egyvalamire nem: a szerelemre. Vagy fejest kell ugrani a mindent elsöprőnek hitt érzésbe, és bízni a szerencsében, hiszen összeszokni is könnyebb extázisban, mint minden szálkát gerendának látva. Lakva ismeri meg egymást az ember, csak együttélve jöhet rá, hogy a másik nem is olyan megértő, nem is olyan szerény, a kedvessége is kiszámíthatatlan, mert ugy érzi: birtokon belül van. Én nem kapkodtam el, és már harminc is elmúltam, amikor a – ki tudja hányadik komolynak hitt kapcsolatomnak véget vetettem. Mindegyik nőt szerettem, mind szeretett és valamennyivel vagy összeköltöztem vagy igyekeztem minél több időt vele tölteni, együtt aludni, ébredni, enni, vásárolni, társasági életet élni, hogy le tudjam vonni a végkövetkeztetést: képtelen lennék együtt élni vele. De hát csoda? Két ember között nem létezhet demokrácia, nincs többség dönt – ha mindketten mást akarnak, egyiknek engednie kell, de melyiknek? Az elején minden tökéletesnek látszott, aztán jött egy apró hiba, undorító szokás, amit másnapra még inkább felnagyítottam, amire meg sem próbáltam figyelmeztetni, hiszen vérig sérthettem volna vele, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy amikor ránézek, már nem simogatónak, kancsalnak látom a szemét, fittyedtnek az izgalmasan húsos ajkait, vagyis ezerszeresre felnagyítom a hibáit, miközben eszembe sem jut, hogy: ha ö, – hozzám hasonlóan szőrszálhasogató, tökélyre vágyó természetű lenne, milyen hibákat találna bennem?!

Harminc évesen elhatároztam, hogy engedékeny leszek, majd összeszokunk, ha házastársak leszünk, hiszen – egyenjogúak lévén – jóban rosszban tisztelnünk kell egymást, a másik szokásait, akkor is ha zavarnak, különösen ha már az elején megvoltak, csak akkor még hercignek, bájosnak, tündérien angyalinak láttuk, hiszen a józan észt elveszi a vágy, a szerelem. És jött a nagy ö. Amikor megláttam, tudtam hogy ö az igazi, mert mindene olyan volt, amilyenről kamasz koromtól álmodtam. A legtöbb barátom merőben más nőt vett feleségül, mint az ideálja volt, milyen boldog lehetek hát én, aki tálcán kapom álmaim megtestesítőjét. Ugy megszédültem, hogy nem láttam a fától az erdőt, de nem is érdekelt. Minden tetszett amit csinált: a csacsogása, az hogy hiú volt, – hiszen nekem akart tetszeni – , hogy piskóta lábacskái minden kirakat előtt gyökeret eresztettek, hogy mindig késett, de olyan kedvesen mentegetőzött, hogy képtelenség lett volna haragudni rá; hogy két adagot rendelt minden ételből, és szinte nem is evett: falt! A hormonháztartása mindenkinek más, és akinek akkora vágyétvágya van, mint neki, az megérdemel minden finomat. Gyorsan döntöttem, napok alatt feleségül vettem, és hetek múlva ugy éreztem, én vagyok a legboldogtalanabb férfi a világon. A feleségemnek be nem állt a szája, egy percnyi nyugtom nem volt tőle, akkor sem ha munkát vittem haza, folyton a tükre előtt ült, és ha vendég jött: nekem kellett fogadnom, mert sosem készült el időre, állandóan csomagokkal megrakva érkezett, felvásárolta volna a fél várost, és még örültem is, hogy nem vitt magával döntőbírónak:jól áll-e neki amit próbál? Sokszor kaptam azon, hogy éjszaka kioson, a hetűhöz, és ezt akkor is visszataszítónak tartottam, ha különben a szervezete zsírpárnák felrakása nélkül képes volt elégetni a tengernyi pluszkalóriát. Amíg szerettem tetszett a torkoskodása, hiszen a szex éhsége is figyelemreméltó volt, és mindent megtett azért, hogy lázba hozzon. Eleinte hízelgett a mohó vágya, de lassan kezdett terhemre lenni, hogy naponta ki akar facsarni mint a citromot és ráadásul fogamzás gátló tablettát sem szed, mondván: azért a havonta két – három alkalomért, amikor ráfanyalodom, felesleges mérgeznie magát. Ki tudja milyen mellékhatása van a hormontablettáknak, inkább bújjak én gumiba, azt a pár alkalmat kibírom. De mibe bele nem megy a férfi, amíg egy csodás testű növel büszkélkedhet, aki azt sem várja meg, hogy hazaérve lemossam az út porát, repül a karomba, vetkőztet és ágyba visz, hogy csodákat műveljen, új erögejzireket fakasszon belőlem, örök vágyéhségével. Folyton működő vulkántestével ugy tudott szeretni, hogy sokszor azt hittem eszemet vesztem, de a bőség is terhessé válik egy idő után. Amikor ugy éreztem, kezd satnyulni férfiúi teljesítményem, benne kezdtem keresni a hibát. Aki keres az talál. Ugy éreztem: ha szeretkezünk, sosincs ott az esze, csinálja mint egy gép, amit ha beindítanak, nem áll le, amíg tart a program. Persze magamban beismertem, hogy én is gyakran gondoltam másra, ha ugy éreztem, ami sok az sok, csakhogy csúcsra – járassam magam, mert egymás közt bevallhatjuk uraim: egy idő után kevesen vagyunk jelen szívvel – lélekkel, a hitvesi ágyban, és ha nem segítene a nosztalgia, az emlékdopping, egy jó kettyintés felidézése, amit mással élveztünk át, vagy egy filmben láttunk, könyvben olvastunk, nem tudnánk hozni a formánkat. Nem akarásnak nyögés a vége, és ez legigazabb a szexre. Ki előbb, ki később, de mindannyian rájövünk, hogy tökéletes ember nincs, kivéve persze magunkat. Hamar rádöbbentem, hogy pár éjszakát vele kellett volna aludnom, amíg csak tipródtam, mielőtt szint vallottam. Rossz alvó vagyok, és ö – ha nem is mindig, de amikor mélyen aludt, olyan embertelenül horkolt, hogy aki kintről hallotta azt hihette férfi van az ágyamban. Mintha tigrisek, oroszlánok és elefántok nászordítását turmixolták volna össze egy felvételre olyan rémes hangot hallatott, és én vagy felébredtem rá, vagy nem tudtam elaludni tőle. Fütyültem, csámcsogtam, füldugót vettem, felkeltettem, de azzal hamar felhagytam, mert olyankor azt hitte: kívánom, és alibiként mondom azt hogy horkol, és nem hiányzott, hogy álmatlan éjszakáimat még elviselhetetlenebbé téve, kiszedje minden maradék erőmet, aztán hortyogjon tovább. Minél elgyötörtebb lettem, annál jobban gyűlöltem, éjszakáim megrontóját. Reggel én ébredtem korábban, ha egyáltalán tudtam aludni, és letusolva, fogat mosva mentem be hozzá elbucsuzni. A párnája csupa nyál volt, az eszméletlen mély alvástól, ajkai cserepesek, mégis elvárta, hogy fogkrémtől illatos számmal – ne csak szőrmentén csókolva kívánjak neki jó reggelt: bizonyítsam: mennyire szeretem. Csak az tudja milyen egy alvás utáni száj szaga, aki kipróbálta, és nem is provokálna fordított helyzetben. A kis Torkoska becenév, észrevétlen alakult át bennem bélpoklosra, zabagépre, undorító falómasinára. Amilyen izgató volt ismeretségünk elején ahogy csipegetett, kóstolgatott, falatozott, érzékien simítva rá ajkait a gyümölcsökre, szinte erotikusan végignyalva a kanalat, villát, de még a kést is, mint aki egyetlen grammnyi jó ízt sem hagy veszendőbe, olyan undorító lett, ahogy múlt a szerelem. Hogy lehet így enni? Két pofára rágni, mint a hörcsög. Mitől fél miközben szinte dönti magába az italt: hogy valaki elveszi előle? A szexi fehér nemük, amikért az elején annyira odavoltam, kezdtek kurvásnak hatni rajta, mert veszélyt jelzett, és menekülési vágyam támadt, ha megláttam rajta, mert a férfierő is véges, és szerettem, ha én kezdeményezhetek. Ne ö figyelmeztessen: itt vagyok, eltelt egy egész nap, és én akarlak. Azt hiszem akkor tennénk helyesen, ha az első muszájnak érzett ölelés után, vennénk a kalapunkat és kilépnénk a kapcsolatból, csakhogy akkorra már összegubancolódnak az anyagi, társadalmi és egyéb szálak, és kényszerhelyzetbe kerülünk: vagy leülünk a párunkkal és próbáljuk elérni, hogy hagyjon fel rossz szokásaival, ne mutassa ki, mennyire uralma alatt tart bennünket, vagy elválunk. De nem! Mi a nyim – nyám, tedd ide, tedd oda férfisorsot vállalva, maradunk továbbra is rabigában és életünk végéig alkalmazkodunk, ha beledöglünk is. Az első lehetőséget kipróbáltam. Leültem vele, de elképedtem, álmélkodásán ahogy soroltam: mennyire zavar a horkolása. – És engem a tied?! Azt hiszed, te nem horkolsz? – szegezte nekem a kérdést. Ha akarod hallani, hozom a kazettát, mert akár éjjelente felvehetném milyen vadállati haláltusát idéző hangokat adsz ki. Szerintem nagy eséllyel pályázhatnál a feltámadásra hívó harsonás szerepére. Mit gondolsz, miért töltöm a fél éjszakát a konyhában? Miért eszem alvás helyett? – szeppentett meg. – De én legalább fogat mosok mielőtt megcsókollak! – Csakhogy hiába mosol. Nyitott gyomorszájad, vagy rossz fogad lehet, mert bűzös a leheleted. Ha nem szeretnélek annyira, erővel sem tudnál megcsókolni! – nézett a szemembe. – Ugy eszel mint egy éhségtől visító disznó, ha végre odaöntik elé a moslékot! – soroltam tovább érveimet. – És te? A nyámnyogásod, a vég nélküli rágásod még egy szerzetest is kihozna a béketűrésből. Azt hiszed olyan megnyugtató, ahogy a rizst is szemenként zabálod?! Falra tudnék mászni, amikor turkálsz az ételben, és gyakorta, csak azértis falok: lásd hogy finom:engem nem zavar, hogy neked nem ízlik. – Sosincs ott az eszed, amikor szeretkezünk! – soroltam tovább. – Szerencsédre! – Ezt meg hogy érted? – döbbentem meg. – Képzeld, ha teljes valóságodban magamon, vagy mögöttem éreznélek, a tenyered, az ujjaid elborzasztanának, mert szinte hideglelősen érezném rajtuk a munkád nyomát. Lelki szemeimmel látnám, ahogy a hullákhoz érsz, ahogy kiszeded a zsigereiket, ahogy analizálod, mit ettek aznap, vagy mitől haltak meg. Nem sok nő bírná ki egy patológussal, mert az orvosi fehér köpeny csábító ugyan, de annak amit te csinálsz nem sok köze van a gyógyítás bámulatra méltó hatalmához. Jól is néznénk ki, ha mindenki gondolatban is mindig ott lenne, ahol éppen van. Azt hiszed a színészféleségnek öröm ha smár közben arra gondol: ugyanaz a száj, a kivénhedt partnernője rúzstól érzéki, műfogsoros ajkába mart, csakhogy a közönséget elkábítsa, és olyan nő löttyedt tőgyeit markolászta, akit a szerep szerint simogatni, becéznie kellett. Ha a mészáros feleségeknek az járna a fejében, – közben – hogyan vágja el férjük az állatok torkát – milyen kéjjel matat a vérben, sőt, meg is issza, azon melegében, gondolod, hogy hagynák magukat? Nem lázadnának fel? Sok férfi jobban jár, ha a párja kiválaszt magának egy emlékképet, egy kellemes élethelyzetet amelyet megélt, és adja magát, csakhogy kedvetekre tehessen, hogy ne csalódjatok benne, vagyis együtt tusakodik veletek a kéjért – fejezte be habzó szájjal a nejem. – Miért nem szóltál minderről, eddig? – képedtem el. – Mert amikor találkoztunk, és te még kezet sem mosva, lehúztad a gatyád, aztán nekem estél, sem azon járt az eszem hogy végre egyesülhetek veled, akit szeretek, hanem arra gondoltam: koszos a praclid, még ha a boncteremben megmostad is, hogy mennyi váladék gyűlhetett össze a fitymád alatt arról már nem is beszélve – hogy a legtöbb ember csak a WC után most kezet, – ha mos – előtte nem. Ha nem akartam volna annyira ezt a kapcsolatot, ha nem magamat okoltam volna az undorodásomért, azt hiszed hagytam volna, hogy dupla óvszer nélkül hozzám érj? De kibírtam, mert szerettelek… ! – Mert férjet akartál fogni! – Is – is! – vágta rá. – Undorodom a bódító parfümödtől, amelyből a szemérem – dombodra, a combhajlatodba is locsolsz, pedig az a szag, ami a bemosakodás nélküli, spontánszeretkezések során elbódított, meghódított, észvesztőbb volt, a legrafináltabb illatnál. Mit tudtok ti nők a természetes illat büvhatásáról?! Ha sejtenétek amit az állatvilágban tudnak a szagok csábvarázsáról, meg sem próbálnátok kendőzni a testszagotokat, a számunkra legizgatóbb illatot, amivel leginkább hatni tudnátok ránk. Utálom hogy mindig elkésel… – soroltam tovább. – Valamikor nem zavart! Amire várni kell annak jobban tud örülni az ember…. És folyt a borotvaéles, mélyvágású szópárbaj, amíg a feleségem csomagolni nem kezdett. Akkor döbbentem rá, nem szabad elengednem, hiszen más sem lesz elviselhetőbb, legfeljebb más jellegű hibákat találok benne, és ha annyira állítja: nekem is vannak rossz tulajdonságaim, – ami, ha őszinte akarok lenni magamhoz – tény és való – akkor elnézőbbnek kell lennem iránta. Sosem hittem, hogy zavaró a pedánsságom, az étkezési kultúrám, a szorgalmam, a pontosságom, az üres fecsegés helyetti hallgatásom, a hangtalannak hitt alvásom, és a szájszagom, ami nem létezhet. Másnap elmentem egy kollégához: létezett. A magnószalag bizonyította a hortyogásom s hogy boncorvos vagyok, hogy egész nap holtak testével babrálok, azt miért tartja kiábrándítónak, hiszen tudott róla, igaz – nem az első szeretkezésünk előtt, mert akkor csak beceszó tolult a számra s ö sem arra gondolt, akivel valamikor oltáriakat kettyintett. Legalábbis akkor ugy éreztem. Aludtam egyet a dologra, és igazat adtam neki. Ha el kell tűrnünk egynémely kolléga idegesítő szokását, miért ne néznénk el azét, akit szeretünk? Legjobb volna – mindjárt az elején – csontöszintén elmondani a másiknak, milyenek vagyunk, de az önkritika nem könnyű és a szerelem úgyis vak és süket, vagyis aki igazán akarja a másikat, az egy ideig képes színlelni, hogy a hibáival együtt is oda van érte. Mérlegre tettem az általam hibának tartott szokásait, az általa fejemre olvasott kiábrándítóságommal és megállapítottam: kiegyenlítik egymást, vagyis – ha nem akarom elölről kezdeni a párválasztást, megjátszani a folytonos odafigyelést; kitartok mellette, de változtatunk kell a dolgokon. Azóta külön hálószobánk van. De a könyvtárszobát kineveztük átlényegülőnek, hogy aki ugy érzi magányra van szüksége – behúzódhasson oda, és boldogítani képesen nyisson be a másikhoz. A keszonszoba bevált. Nemcsak én bújtam be oda, ha szükségé láttam – ö is. Így költözött be a házunkba az elnéző, gyengéd, őszinte – szóból értő – szerelem. Azóta nem használ parfümöt, és mindig lázba hoz, az a drága vákuumos szerelembarlangja; a horkolását kedves szuszogásnak, madarak trillájának fogom fel, és órákig képes lennék gyönyörködni benne, ahogy eszik. Gyakorta lépünk be együtt a tus alá, és ö mos le engem, én öt, ugy hogy minden kételyünket eloszlassa a tiszta víz és a jószagu szappan. Azóta nem vigyázunk. Gyereket akarunk. Egy éve már hogy tart a paradicsomi állapot és sehol az utód. Spermavizsgálatra is elmentem: orvos vagyok, tudom, hogy minden ötödik nő feleslegesen szedi a fogamzásgátló tablettát, de velem minden oké, csak enyhülni kell az utódra vágyás görcsének. Legtöbbször az ajtókban találkozunk, egyszerre indulunk egymás szobája felé, nem hagyom hogy titokban nassoljon, felviszek neki mindent, amit megkíván, mert boldogság nézni ahogy eszik, erőt gyűjt a boldogításomra. Így is fel lehet fogni a dolgokat. Fütyülök az igéző fehér nemükre, mert legszexisebb a saját bőrében megköszönöm, ha mosolyogva azt mondja: menj el a fogorvoshoz, mint ahogy ö is hálás ha figyelmeztetem valamire, ami nincs rendben nála. Tükrei lettünk egymásnak, megbeszéljük a szex hogyanját, mellékizét. Ha együtt ébredünk, eszünkbe sem jut a fogkefe, olyan eszeveszett gerjedelemre gyújt bennünket a nemrég csókolt száj, mintha bimbózóban lenne a szerelmünk. Nem érzünk mást csak a csók izét, egymás natúr testillatát, amely sokféle szag összetevője. Ha megfigyelték már: más szaga van a fejbőrnek, – a frissen mosottnak is – a hónaljnak, az ágyéknak, és mindezek elegye a legbujább vonzerő annak, akit nekünk szánt a sors. A parfümök is átlényegülnek, egy idő után: mindenkin másmilyennek érzi az ember, ugyanazt az illatot. S hogy még inkább átérezzék a boldogságomat: tegnap este megsúgta, hogy anyává tettem. Létezhet ennél nagyobb boldogság?!