Meg tudnák mondani uraim, miért mindig az a jó, ami tilos? Amire nincs mód, nincs lehetőség? Sosem értettem, hogy én, aki sokszor hetekig képes voltam ellenni itthon nő nélkül, miért bizseregtem, mihelyt kifutott a hajó, tudtam, hogy se égen, se földön sehol egy ölelhet nő, és az elö kikötőig nem is lesz. Akkoriban még hosszu utakra jártunk, és aki matróz akart lenni, vagy inkább igazi tengerész, netán fel is szeretett volna jutni a ranglétrán, az nem alapított családot, mert minek? Azért, hogy addig másé legyen az asszony, amig ö vízen van, és az alatt a pár nap alatt, amit itthon tölt még összeszokni se legyen igazán idejük. Kicsit aggaszott ugyan a hogyan, mert amikor elszegődtem matróznak alig múltam tizennyolc, de már sejtettem, hogy az az élet való nekem és el sem tudtam képzelni, hogy lesz belőlem ugyanolyan jó apa, szerető férj, és gondos családfő, mint szegény Tatámból. Gondoltam majdcsak kialakul, nem minden nőnek olyan forró a vére, hogy ne bírná ki, amig a férje úton van, csakhogy akkor még nem is gondoltam, hogy szinte senki sem bírja ki. Nem üres szólam, nem szóbeszéd, hogy a tengerész minden kikötőben tart egy szeretőt, mert különben begolyózna. Voltak, akik mihelyt partra tették a lábukat, irány az első szeszkimérés, és padlóra itták magukat, vagyis mire odakerültek volna, hogy kitombolják visszafojtott vágyaikat, hullamerev részegek lettek. Volt, aki fordítva csinálta. Utólag ivott a medve bőrére, vagyis előbb lezavart négy – öt numerát, vagy amennyire motalkót érzett magában, aztán kezdett inni. Én egyik megoldást sem tartottam jónak, nemcsak azért, mert addig sosem fizettem nőnek, és a fiuk szerint ingyen nehezen adják magukat a lányok, a pár órás kikötésnél pedig nincs idő széptevésre, hanem mert tudtam: egy olyan fickóval, akitől semmit nem remélhet, csak az alja fehérnép adja össze magát, de mit is akarhat az, aki ma itt, holnap ott?! A lelkemre kötötték, hogy azért ki ne hagyjam, mert a színes bőrű nők temperamentumosak, vadak, minden porcikájukat beleadják a szerelembe, és ahogy ők mondták édesebb is az övéké egy fokkal, mint az otthoniaké. Arról is sokszor beszéltek, hogy mi hozzájuk képest halvérűek vagyunk, mert ha a melegebb éghajlat lakóit elkapja a vágy, ugy érezzük minden porcikánk lángolni, kezd. Szorongva léptem partra, de vagy nagyon lányos, és gyámoltalan lehettem, mert alig mentem két sarkot, egyik csoporttal sem tartva, megállt mellettem egy kocsi. Na, te is jótól akarod megkérdezni, mi merre van, gondoltam magamban, de amikor megláttam, hogy egy nő néz rám, méghozzá észvesztő tekintettel, mindjárt tudtam, merre van a mesebeli kerekerdő. Nem sokat teketóriáztunk, mert nem mindig igaz, hogy ha két ember kommunikálni akar, érteniük kell egymás nyelvét, vagy valamelyik idegent. Ö kihívóan, sokat sejtetőn mosolygott, bennem még jobban fellángolt a vágy, a titokzatos kalandra való sóvárgás, és észre sem vettem, máris ott ültem mellette. Csak néztünk egymásra és mosolyogtunk. A mosoly sok mindenen átsegít. Vannak esetek, amikor felesleges is lenne minden szó. Az illata kellemes volt, én is arcszesztől, szagos szappantól illatoztam, aztán egyszer csak megfogta a kezem, és felfedezőútra indította magán. Micsoda idomok. Még most is érzem a tenyeremben kőkemény kebleit, amelyek a majdnem átlátszó blúz alatt emelkedtek, egyre gyorsuló tempóban. Ö is odanyúlt, ahova vagy kellett volna, vagy nem, de mire a kocsi megállt egy ház előtt, romjaimban hevertem, nem győztem szabadkozni. Ö mosolygott, ami azt jelentette: oda se neki kölyök, majd megmosakszol, rendbe hozod magad, és lesz még a tartásod hosszabb, lenyűgözőbb is.

[rkey]

A ház az övé volt, szószerint, mert másként megy haza a sajátjába egy asszony, és másként az uráéba. Gazdag család lánya volt, és hogy a vagyon duplázódjék, hozzá kényszeritették egy kiélt öregúrhoz. Az afféle házasságok sem sikerülnek mindig rosszul, ö sem panaszkodott, sőt. – Tudod, jobb egy idős férj, aki elég okos ahhoz, hogy tisztában legyen a képességeivel, és eléggé szeressen ahhoz, hogy belássa, amit ö nyújthat, nem elég a boldogításomhoz. Ahhoz, hogy fiatal maradjak, hogy vele is mindig vidám és türelmes legyek, szívesen félrenéz, amikor olyasmit teszek, ami nem az ö szemének való. Ne félj, kedves lesz hozzád, sőt el is kell mesélnem majd, mit műveltél velem, tehát tegyél ki magadért, mert legközelebb ugy néz rád, mint tyúk a piros kukoricára, mivel nem tetted boldoggá a feleségét. .

Délelőtt estünk be az ágyba, és már sötét volt, amikor adott egy kis pihenőt. Hogy mennyi bejárható helye van egy csupa ideg, gyönyörre éhes női testnek? Nem győztem mondogatni magamnak: most egyél, te nyomorult, amikor terítve az asztal, ne a hajón epekedj azután, amit úgysem kaphatsz meg. Dehát a teljesítőképesség véges, és egyszer a felgyülemlett erő is elfogy. Fürödtünk, ettünk, iszogattunk, beszélgettünk, hármasban a ház urával, aztán éjfél körül újra bevitt bennünket az ágyba a vágy. Hajnalban arra ébredtem, hogy a ház ura ott áll a felesége felett, és lágyan simogatja, kisimítja arcából a haját, és csókolgatja, mint gyermekét az anya. Ugy tettem mintha nem vettem volna észre, pedig látta, hogy felpattan a szemhéjam. Átjött az én oldalamra is. Kellemes volt? – súgta a fülembe. Ugye eljössz máskor is? Boldoggá tetted, akit nagyon szeretek, és mi másért élne már egy ilyen vénember a földön, ha azt sem láthatja boldognak, akiért rajong? Hát nem mondom kicsit mellbevágó volt a hálálkodás, de megnyugtató is. Itthon volt már részem a kapkodva szeretésben, az ablakon való kiugrásban, de semmi nem lehet kellemesebb érzés, mint a nyugodt bujálkodás, a végtelen ideig való vágylobbantás, és elégetés.

Még szerencse, hogy majdnem a hajóig vitt a kocsijuk, ha az asszony, akkor már nem is jött velem, mert alighanem kigúnyolnak a többiek, ha észreveszik, mennyire elerőtlenített a partraszállás, és másként inognak a lábai annak, akinek a szex vette ki minden erejét, mint aki elitta az eszét.

Egy év múlva kerültem arra újra. Féltem, hogy nem találok oda a házhoz, és értesíteni sem akartam, mert a kikötés nem olyan, mint a menetrendszerű Express; vagy akkor érünk, amikorra terveztük vagy pár nap múlva. Elindultam hozzájuk. Amikor a cseléd meglátott szinte végigvisított örömében, a házon. Elsőnek az úr került elö. Megölelt, itallal kínált, aztán intett, hogy kövessem. Az asszony szobájába halkan nyitott be. Sosem láttam még olyan csodát, éppen szoptatott. Senki nem mondta, hogy az én gyerekem, dehát miért ne hihettem volna azt, amikor addig, a tíz éves házasság nem hozott gyümölcsöt, és az idő is kijön, ha utána számolok, mert a kisded olyan három hónapos forma lehetett. Néztem és próbáltam hasonlóságot felfedezni benne. – Mit szólsz a fiamhoz? – vágta el fajtakutatási gondolataimat a férj. Csodálatos bébi ugye? Igazi szerelem gyümölcse. Csak olyan asszony adhat ilyen utódot a férjének, aki olyan rajongón szereti, mint engem az enyém. Ennyiben maradtunk! De majd szétrepesztett a büszkeség. Gyerekem van. Fiú. Ráadásul jóval sötétebb bőrű, mint én, de korántsem olyan, mint a hiedelem szerinti szülei. Mi lenne, ha egyszer odaállnék eléje, és azt mondanám: keblemre fiam. De nem örültem meg. Feltett célom volt, hogy minél kevesebb gonddal, és mennél több örömmel élem az életet, és ha a jó sorsom – első szárazföldi kalandomat ilyen bőkezűen rendezte el, akkor enyém a világ.

Nem minden kikötőben volt ekkora szerencsém, de azért nem panaszkodhattam. Egy helyen felszedtem egy ártatlannak tűnő virágszálat. Csak addig hittem, hogy az, amig el nem állt szemem-szám, miket művel, hogy nekem is olyan jó legyen, mint neki. Ezeket nevelik erre, tanítják az iskolában, vagy a vérükben van, mint nekünk a biznisz, pénzhajhászás? Mennyivel kellemesebb szenvedély vagy átok, az övéké. Akadt olyan kikötői feleségem, – ahogy mi mondtuk – akihez évekig visszajártam, és majdnem minden évben várt egy új poronty. Arrafelé a gyermekáldást nem tervezik, csak jön, és ha egy asszony szikkadt, nem termékeny, senkinek nem kell. Előbb megbocsátják, hogy összeállt egy jött – menttel, mint azt hogy nem tud életet adni egy új embernek. Nem tudom hogy csinálta, de közben férjhez ment. Akkor már két gyereke volt, és a harmadik is látszott rajta, de a férj nem esett nekem. Vagy, mert nem tudta hogy én vagyok a ludas, vagy ugy tartotta, mint igen sok férfitársam: a borjas tehén a vásárban is többet ér, mint az üsző, amelyikről csak hiheti az ember, hogy nem lesz meddő, és bőven ontja a tejet.

A férfiak, akik a világ vízi vagy szárazföldi országutjain kóborolják át az életüket, elpotyogtathatnak egy – két utódot, és mióta az enyémek kirepültek a fészekből, gyakran eszembe jutnak az oldalági gyerekeim: ahogy én mondom. Vajon mi lett belőlük? Vajon vitték-e valamire, örököltek-e valamit a génjeimből, hajtja-e öket is olyan akarat, mint engem, hogy egyre többre és többre vigyék. Időközben tiszt lettem, és a tisztek már nem járhatnak, kelhetnek a kikötőkben nyakló nélkül. Vagy diszkréten csinálják, és van hova menniük, vagy betérnek egy jobb bordélyházba, lehetőleg nem párosával. Én jobbat találtam ki. A hajót, mint tiszt hagytam el, de átöltöztem matróznak, és mert az igazi nevem sem mondtam meg soha, amikor kalandba keveredtem, nem akadhatott volna a nyomomra senki. Mire a hajóra jóllakottan, rengeteg kellemes emlékkel visszatértem, újra én voltam a szigorú, a fegyelmet megkövetelő, minden szabálytalanságot üldöző másodtiszt, akire otthon rendes asszony és két gyermek vár.

Sok nőért lángoltam életemben, sokféléért, de szerelmes csak a feleségembe lettem. Három évig tartott, amig meggyőztem, nem minden tengerész álnok, hűtlen, csapodár. Elhitte. Szegényke. A bizalma akkoriban vagy két kikötőben visszafogott, és majdnem az egész időt a hajón töltöttem. Féltem kimenni, mert tudtam, ha rám néz egy buja fehércseléd, szerelem, és hüség ide vagy oda, nekem végem lesz. Persze hogy én is megcsaltam a feleségem, nem lehet az ember fából, ha olyasmibe cseppen, amit a laikusoknak mondjuk egy Riói karnevál jelent. Az a parányi ruhacsík, ami takarja a legcsodálatosabb enyhet, vagy még őrjítőbb, szomjat oltó kutat, felkavarja még a káposztalével töltött érrendszerű férfiakat is, és ha egy férfi jóképü, ha a nő megkívánja, bűn lenne nem hagyni, hogy menjen minden a maga módján. Kinek árthatunk vele? Itthon nem tudják meg, nekem kellemes emlék, s attól még lehetek a törvényes gyermekeim szemében minta apa, jó férj. A feleségem nem volt túl vérmes természetű, könnyen bírta a hónapokig tartó koplalást, de azért előfordult, hogy amikor hazaértem, már az ajtóban nekem esett, és ugy kúszott rám, akár az inda. Azt hitte olyan éhes, vagyok, mint ö. Fürösztött, törölgetett, ágyba csalt, hogy, aztán amikor már kicsit csillapodott benne a vágy, ellásson mindazzal, amit készített nekem, amivel várt. Amig a gyerekek nem voltak, átszeretkezhettünk minden napot. Lustálkodtam, aludtam, és öleltem azt, akit szeretek, miközben bele – beleloptam egy – egy olyan mozdulatot, az egyesülésünkbe, amit valamelyik parti asszonyomtól lestem el, és mert nekem is jólesett, gondoltam, hátha a nejemnek sem lesz ellenére. Nem is volt. Azt hitte a vágy, csalja ki belőlem az újabbnál újabb módozatokat, és elhitte, hogy évről évre jobban szeretem. Dehát csoda volna, ha így lenne? Az ember, ha ritkán lehet együtt azzal, akit maga választott, akit igazán szeret, mindig nagy boldogság a találkozás, és – bármilyen jól tartották is közben -, az itthoni ízek, a megszokott mozdulatok az isten tudja honnan elő kerülő, de szinte sosem hallott, becéző szavak, mindig megteszik a magukét. Amikor jöttek a gyerekek minden megváltozott. Amig kicsik voltak semmibe vették, hogy az apjuk csak napokig van itthon, és akkor ki szeretné sajátítani az anyjukat, hiszen régen vágyik rá. Ha felsírtak, a feleségem teste megfeszült, és tudtam, hiába van ott még az ölelésben, már nincs velem, nem szárnyal – ami engem is sokkolt, de ki értse meg, ha nem a férje, hogy egy nő – ha anya lesz: első a gyereke. Amig meg nem győződik róla, hogy minden rendben, csak a cumi esett ki a kicsi szájából, csak egy korty teára szomjazott, úgysem lenne nyugodt, csak tettetné magát. S a csalást sosem bírtam, legalábbis másban. Szerencsére a feleségem okos nő volt Nem igen tett fel olyan kérdéseket, amelyekre ne válaszolhattam volna, mert mit tehet egy tengerész, ha a felesége megesketi: ugye nincs minden kikötőben egy nő, aki csak rád vár? Rávágja, hogy mit képzelsz kedvesem. Még hogy csak rám? És éppen rám? Ezzel az okosabb feleség be is éri, és a matróz sem hazudott, hiszen honnan is tudhatná, hogy aki neki oda adta magát, másnap nem teszi-e, egy másik tengerésszel ugyanazt. A szexuális vágy örök éhség, minél többet kap belőle a nő, annál többre vágyik, másra, jobb ízekre, remekebb fickókra. Az a jó nő, aki született kurva természetű, habár van egy tengerész a hajón, aki intézetben nőtt fel és, igéjévé vált, hogy: nem az a kurva, aki mindenkivel lefekszik, hanem aki eldobja a gyermekét. Minden férfi tartsa szerencséjének, ha tüzes nőbe szeret bele, olyat választ élete párjául, és eleget is képes tenni az elvárásainak. A bővérű férfiaknak jó megoldás a sexéhes feleség, de sosem szabad elfelejteni: az oroszlánt jól kell tartani, mert ha nem, vadászni kezd, zsákmányra les. Másrészről, valóban hűtlenek vagyunk, ha olyan helyen csillapítjuk éhségünket, ahol kiszolgálnak bennünket, és nem érezzük ugy, mintha kényszermunkán lennénk. Összetett dolog a szerelem, a szex, a férfi – nő kapcsolat. Sokszor – miközben az asszonnyal bíbelődöm -, ma már nem túl beható eredménnyel, elnosztalgiázom azon, amiben részem volt, és amit sosem tapasztalhattam volna meg, ha nem támad bennem kóborlási vágy, kalandéhség, és nem jelentkezem tengerésznek. S ha elgondolom, hogy szegény szüleim mennyire ellenezték. De ami igaz – igaz: bele is szakadt volna a szívük, ha olyan biztosan tudják, mint én, hogy nem egy kikötőben élnek – ma már felnőtt – emberek, akiket joggal szerethettek volna unokájukként, ha a világ, és főleg az ember nem olyan gyarló, annyira esendő, mint amilyen. Dehát egyszer élünk, és amit ebben az életben elmulasztunk, arról később még nosztalgiázni sem tudunk.

[/rkey]