Nem tudom találkoztak-e már olyan férfival, aki huszonhat éves korában még nem ismert nőt, nem tudta mi az érintés, a vágy, hovatovább a nemi gerjedelem, de ha nem, akkor példának itt vagyok én. Mielőtt tévútra vinnék bárkit is, leszögezem, nemcsak nőt, de férfit sem ismertem testileg, vagyis hiányzott belőlem a szexuális érzékenység, a kezdeményező és a fogadókészség. Mindigis visszahuzódó gyerek voltam, és sokáig nem tudtam mi az oka. Természetesen a szűk családi körben igyekeztem azt a látszatot kelteni, mintha volnának kalandjaim, érdekelnének a lányok, de anyám – akinek a szeme belém látott – biztosan mindent tudott, talán azt is, amit akkor én még csak sejtettem. Szinte imádtam öt, ami fiúgyermekeknél nem ritka és anyám beleesett a leendő rossz anyósok hibájába, vagyis nem próbált elhidegíteni magától, az érzések egy bizonyos szintjéig. Az én szememben ö volt a tökély, a csodálatos, a gyönyörű, a hibátlan nő, akire mindig rajongva néztem, akkor is ha tudtam, hogy valami van a rovásomon, vagyis haragszik rám. Öt éves lehettem, amikor egyszer váratlanul lépett be a szobájába, ahol én – nyitott szekrénye előtt – a ruháit simogattam. Sokszor csináltam, és érdekes módon annyira kifejlődött a testillatok iránti szagérzékem, hogy ha hazaérve idegen kabátot láttam a fogason, csak belélegeztem az illatát és megmondtam ki van nálunk, feltéve ha járt már ott. Hallottam, hogy anyám a szoba felé tart és nem volt más választásom, minthogy bebújjak a szekrénybe, a fogason lógó ruhák közé, és magamra húzzam az ajtót. Lélegzetvisszafojtva álltam a szekrényben a csodálatos anyaillattól megrészegülve, amikor a zsalugáterszerűen képzett ajtón át észrevettem, hogy vetkőzik. Csak derékig láttam rá, mert a rácsokon nem előre, hanem lefelé voltak rések. Ahol én álltam onnan deréktól vállig láthattam, ahogy a nem messze lévő tükör előtt vetkőzött, majd öltözött. Teljesen elgyengültem meztelen felső teste láttán, de nem sokáig tartott az ámulat, mert kiment. Szinte előszédültem a szekrényből, és azt hiszem ezzel kezdődött minden. Anyám felső teste ugy rögzült bennem mint az igazi nő, olyannak maradt meg emlékezetemben amilyennek egy imádnivalón tökéletes asszonynak lennie kell. Hét éves koromban ölre mentem az elképzelésemért, mert egyik pajtásom firkálgatott, és persze mit rajzolhat egy fiú: női testet, de a lehető legszemérmesebb formában, vagyis a felső testen két körrel, – közepükbe egy – egy pontot pöttyentve. Néztem és nem értettem. A női mell nem olyan! – mondtam dacosan. Nekem mondod, hogy nem, amikor három nővérem van – gúnyolódott a srác. Akkor sem olyan. Ha nem, rajzold le, hogy szerinted milyen. A felső test, amelybe ö kört rajzolt majdnem ugyanolyanra sikerült, de én félkört biggyesztetem a mellek helyére és a bimbónak szánt pöttyöt a félkör aljára, – deréktájra – tettem. Felröhögött. Nem nevetett! Röhögött. Neked ilyen egy cirkó? Látszik hogy csak nagyanyádat láthattad meztelenül, és nem csoda ha az övéi már löttyedtek, derékig lógnak, de elöttem ugy cikáznak a nővéreim, rezgő, dús melleikkel, hogy csak kapkodom a fejem. Nem szégyenlősek, de ilyen a mellük és azt mondják a srácok imádják simogatni, nekik sem esik rosszuk. Egy világ omlott, vagy inkább állt fejtetőre bennem. Vitába szálltam, nem hittem neki, amíg egyszer, amikor éppen ott voltam náluk, az egyik növére kombiméban be nem nyitott a szobába. A barátom nem látott még igazi női mellet, megmutatnád neki? – nézett rá esengve. A lány mosolygott, megsimogatta a fejem és csak pár pillanatra, lehúzta a vállpántjait. Két csodálatosan dacos, rózsaszín bimbójú, rátarti mellel néztem farkasszemet. A lány kiment. Nyertem! – mondta a haver és én hazakullogtam. Napokig sírás fojtogatott, anyámra alig tudtam ránézni de nem haragból, vagy utálatból, inkább apám iránti gyűlöletből amiért hagyta magát elnyúzni tőle, amiért a paráznaság – a házastársi kötelesség, tönkretette a melleit. Akkor eszembe sem jutott, hogy a legnagyobb ludas én lehetek a dologban, akit – mert az anyatej egészséges – majdnem másfél éves koromig szoptatott, és egy lurkó örök éhsége nem mindig tesz jót a női mellek állagának. Addig, ha reggel felébredtem és anyámra gondoltam, jóleső érzés támadt az ágyékomban, merevedésem is volt, mint bármely korombeli fiúnak, amire egyesek odafigyelnek, sőt nagy igyekezettel gyönyört próbálnak csiholni belőle, vagy csak tudomásul veszik, és hagyják hogy magától csituljon a gerjedelem. Attól kezdve taszítottak a lányok, pedig addig mindegy volt egy körjátéknál, vagy kiránduláson hogy kinek a kezét kellett megfognom, ha párba mentünk. Attól kezdve, inkább fiú mellé álltam, hogy ne kelljen érintkeznem másneművel. Valami észtevesztö riadalom fortyogott bennem, mert sejtettem, hogy a női test egyéb titkokat, – és mennyi kellemes, vagy lesújtó meglepetést – tartogathat. Egy első kapcsolatnál sokat jelenthet, hogy az ember azt kapja amire vágyott, csakhogy mire vágyjon valaki, aki éppen abban csalódott akit tökéletesnek hitt.

Nem is tudom hogy sikerült elkerülnöm a leleplezés veszélyét egészen huszonhat éves koromig. Talán mert a ricsajos zene inkább idegesített mint megnyugtatott, vagyis nem jártam discóba, és mert két három diplomáért hajtottam szinkronban, és ment is. Természetesen a tanulás minden időmet lefoglalta és volt ebben valami önvédelem is. Sokszor ébredtem csuromvizesen, mert azt álmodtam, találtam egy lányt, akinek én is kellettem – persze olyan bőven akadt volna az én visszahúzódásom ellenére a valóságban is – és amikor a csóktól megrészegülve, minden tagomban reszketve lemeztelenítettem, anyám szánandóan nyúzott melleit láttam magam előtt. Nem alaptalanul voltak rémálmaim. Egyszer ugy húsz éves korom táján akadt egy lány, akinek mindene gyönyörű volt felöltözve. A lába, az arca, a haja, a bőre, és mivel látta hogy hatni tudna rám, megkérdezte: akarsz látni ugy ahogy az isten megteremtett? Annyi idős lehetett, mint a barátom kemény mellű nővére valamikor, tehát nem mondtam sem igent sem nemet, de ö beleegyezésnek vette és kigombolta a blúzát. Nem vette le, csak hátranyúlt és pattant a melltartó kapcsa, majd levéve, széthúzta a blúza elejét és farkasszemet néztem két majdnem olyan mellel, mint anyámé volt. Mindenkin van valami hiba! – mondta kicsit restelkedve Ez nálunk családi vonás. Anyám szerint valamennyi nőneműnek, akár szűzen is megroggyanhatnak a mellei. De ma már nem gond, mert ha gondolom megoperáltathatom, csak van akit zavar. Remélem téged nem ? – kérdezte és várta, hogy utána nyúljak. Képtelen voltam rá. Bocsánatot kértem és ott hagytam.

Aztán elérkezett a földindulás napja is. Akkor már egy ügyvédi irodában dolgoztam, minden percemet a munkának szentelve, és belépett egy új gépírónő. Éreztem, hogy sokszor rajtam van a tekintete diktálás közben, és sosem tévedtem, ha hirtelen felé pillantottam. Nem volt szép, de szinte sugárzott belőle a – csak nőkre jellemző – ragyogás, amit nevezhetnék jóságnak, gyengéd segitöszándéknak, adni akarásnak, becézési vágynak, bárminek, de amit férfiak arcán még sosem fedeztem fel. Eleinte megpróbáltam átnézni rajta, nem észrevenni. A munkahelyi kapcsolatoknak amúgy sem voltam híve, abból sosem származhat semmi jó. Aztán egyszer amikor befejeztem egy levelet és már mehetett volna ki, felállt, nézett és várt, mint aki szólni akar, de nem mer. Tessék! Ma van a születésnapom, és ugy állok a világban akár az ujjam, nagyon ellenére lenne, ha meghívnám, hogy ünnepeljen velem? De ha bármi akadálya van, nyugodtan mondjon nemet – tette hozzá gyorsan. Mintha nem is az én hangom lett volna, amely rávágta: nem, nincs semmi akadálya, és ha ugy gondolja nem leszek túl lehangoló ünneplőtárs, akkor mondja: hova menjek, és mikorra. Onnan már nem lehetett volna visszatáncolni, különösen ha az ember látja milyen mélyről fakadó örömet okozott neki azzal, hogy elfogadta a meghívását.

Olyan lámpalázasan készültem, mint egy kiskamasz az első randevúra, amelyről pedig tudtam, hogy ugy sem komoly, legfeljebb kollegiális, vagy baráti beszélgetés lesz belőle, netán a csókig is eljutunk, de semmi több. Az én férfivágyam régen betokosodott, nem csalhatja elő senki és semmi. Nagy gonddal öltöztem, virágot vettem, mintha anyámhoz mentem volna, akinek a égő rózsaszín volt a kedvence, és a hosszú szárúakért volt oda. Először tíz szálat kértem, aztán ugy gondoltam jobb lenne annyi, ahány éves, de fogalmam sem volt róla, hányadik születésnapját ünnepli, tehát tizenkilencet kértem. Eltaláltam. Éppen tizenkilenc éves volt, és sosem láttam még embert ugy örülni, amikor megszámolta a harmatos virágfejeket. – Honnan tudta? Az ember utánanéz annak, ami érdekli – hazudtam, belepirulva. Vázába tette, kérte hogy bontsam ki a pezsgőt, mert erre inni kell, de a vacsora is azonnal készen lesz. Az az este olyan volt mintha akkor születtem volna. Nemcsak azért, mert az egésznek a hangulata hazavitt, ugy éreztem magam, mintha otthon lennék a család anya melegében, ahol fontos vagyok, és ahol szeretetpihéből puhított fészek vár. Mire befejeztük a vacsorát már muzsikálni kezdtek bennem a mozdulatai a léptei, ahogy jött – ment, tálalt, leszedett, kérdezett, kin ált, mosolygott, szinte elvarázsolt. A torta finom volt, mindent ö készitett, és én nem győztem dicsérni. Vagy fennhangon, vagy magamban, bárhol ettem mindig anyám főztjéhez viszonyítottam amit elém tettek, de nála: első gondolatom az volt: honnan tudta, hogy így szeretem? – Most jut eszembe, hogy sem a virággal, sem az első pohár pezsgőnél nem kaptam puszit, pedig az ünnepelt megérdemli! – mondta, felém nyújtva az italt. Szinte elvarázsolt. Később sem tudtam élethűen visszaemlékezni arra, ami azután történt. Elvettem tőle mindkét poharat, és letettem az asztalra, miközben tekintetem rajta tartottam. Aztán két tenyeremmel lágyan, de feltartóztathatatlan vággyal alányúltam a hullámos, hátára omló aranyhajsátornak, és belecsókoltam elnyílt szájába. Talán túlságosan vágyta az érintésem – vagy nem is hitte hogy a pusziból csók lesz, de lassan ocsúdott. Aztán ajkai megmozdultak, nyelve köszöntésemre indult, és szinte magához szívta az enyémet. A csókhoz értettem, vagy legalábbis azt hittem addig, de amit ö művelt, az maga volt a csoda. Lágyan, de egyre eszeveszettebben ízlelgettük egymás ajkait, és egyszerre kisütött a nap, virágba borultak a fák, trillázni kezdett a világ minden énekes madara, magamba szívhattam az igazi nő, senkiéhez nem hasonlítható illatát, hajába fúrhattam az arcom, és semmi nem tarthatott volna vissza attól, hogy azt tegyem, amit egy – megtáltosodott – férfi azzal, akire minden porcikájával vágyik. Már a menyország kapujában éreztem magam, amikor kibontakozott az ölelésemből és azt mondta: Azt hiszem máris túlzásba vittük. Mit gondol rólam, ha az első alkalommal… Hogy mit gondolok? Nem vagyok költő, mert ha az lennék, talán képes volnék hozzsanába fogni: elzengeni mindazt amit megszólaltattál bennem. Engedd, hogy magamhoz szorítsalak, hagyd hogy próbára tegyem magam… segíts nekem! Egy darabig értetlenül nézett, aztán a legjobbat tette, amit tehetett, rám hagyott mindent. Ha hirtelen vetkőzni kezd, ha kitárulkozik, ha adja magát, szinte bujaságtól szédülten, akkor talán visszariasztja – a bennem egyre ágaskodóbb férfivágyat, de mert mi hímek, szeretünk megküzdeni azért, amit sikerélményre adhat reményt, én vehettem le róla mindent, és nem a blúzával kezdtem. Önvédelemből nem. A szoknyáját húztam le előbb, aztán a bugyit. Ö legalább olyan izgatott volt mint én, és az illatelegy, amit ugy rögzített az orrom, hogy az ö drága szaga, ujabb elemmel bővült. Sosem gondoltam, hogy egy női bugyi olyan észvesztő örömet okozhat egy férfinak. Belefúrtam az orrom, mélyen beszívtam a szokatlan illatot, hogy még inkább szítsam a tüzet, ami már – már lángra kapott bennem. Derékig olyan kecses volt, annyira észbontó, hogy egy mély sóhajjal arra gondoltam: jöhet bármi, lehet felül… akármilyen, becézni fogom a csókjaimmal, ujjbegyem vágyódva bizsereg majd, ha visszaidézi keblei érintését, mert a mellek, bármilyenek is, olyan lényhez tartoznak, aki fontos nekem, akinek minden porcikája imádnivaló, még akkor is ha mások szerint nem lenne tökéletesnek mondható. Lassan, szinte végtelennek tűnő idő alatt gomboltam ki a blúzát. Láttam, hogy mellbimbói kőkeményen nyomják ki a finom selymet, és amikor az utolsó gombbal is végeztem, szétnyitva a blúzt, felujjongtam. Két csodálatos, értem ágaskodó, engem vágyó kéjtől borsódzó, rózsaszín bimbójú csodálatos halom tárult elém. Szebb volt mint az, amivel a barátom régesrég az igazát bizonyította. Levettem róla a blúzt, és mintha csak tudta volna, hogy elérkezett az ö ideje, meglazította a nyakkendőm – gombolni kezdte az ingemet és mindent ugy szedett le rólam, mint valamikor anyám, hátulgombolós koromban, csak ö nem beszélt hozzám közben. Nem mesélt, tanított, hanem reszketett, akárcsak én Aztán amikor végre egymáshoz simultunk és szinte minden porcikánk érintkezhetett a másikkal, óvatosan felemeltem és az ágyra tettem. Olyan gyengéd – óvatosan, mint aki még mindig nem hiszi, hogy a vágya kitart a beteljesülésig, hogy nemcsak fellángolás, hanem holtig tartó tűz lobbant fel benne. Csodálatos ölelés volt… mintha évek óta összeszoktunk volna, pedig… mint később kiderült… neki is én voltam az első. Természetesen feleségül vettem, három gyönyörű lányunk született, és ugy imádom ma is, akár egy szentképet, vagy akárcsak ö engem. Azt hiszem a jó házasság, a sokat kibíró kapcsolat alapfeltétele hogy a két ember tisztelje egymást, bízzon a másikban, figyeljen oda rá, és ossza meg vele örömét, bánatát egyaránt. Hogy sajnálom-e az elvesztegetett ifjú éveket? Nem is tudom. Sokszor elgondolom hány kapcsolatom lehetett volna huszonhat éves koromig, esetleg átesem egy – két betegségen is, vagy nem kívánt terhesség okozta gondon, de lett volna hasonlítási alapom. Csakhogy mi szükség rá? Érzi azt az ember, ha ugyanazt az érzést ébreszti fel a másikban, amit tőle kap, mert a szerelemben az a legszebb, hogy nagyobb öröm adni mint kapni, pedig az sem semmi, de a kettő egymás nélkül nem az igazi, vagy legalábbis hosszú távon nem tartható. Ha szerelemről esik szó, két ember egymáshoz valóságához, mindig egy cipőgyár jut eszembe, amelyben jártam. Ugyanannyi bal, mint jobb lábra való lábbeli készül, aztán a meós kiszedi közülük a hibásakat, és félredobja. A makulátlanok rutinszerűen kerülnek egymás mellé, egy dobozba: a pár összeáll. A kis hibásakkal már több gond van. Javítani kell, egymáshoz illeszteni őket, és nem ritka hogy sikertelen a kísérlet. Ott marad egy csomó jobbos, vagy balos, de ugyanolyan fazonú topán a raktárba, vagy elfolyik az értékesithetöség valamely csatornáján. Vannak kisebb igényű, sőt féllábú emberek is, vagyis az áru nagy része teljesítheti azt a feladatot, amiért megtervezték, legyártották. A lábbelik kitartanak a párjuk mellett, hiszen a viselőjük dönti el, meddig tart a szolgálatuk: és ha egyik csámpás lesz, vagy javíthatatlan, szemétbe kerül mind a kettő.