A vő

Irta: L. Timothy

Sokan meghökkennek azon amit elmondok, de remélem akadnak olyanok is, akik megértenek, azon alapelv alapján, hogy a valamiben mást, nem elítélni, hanem tisztelni, vagy legalábbis tűrni illendő. Azt hiszem nem titok, hogy két drót végének összeérintésével működésbe lehet hozni egy sok lóerős motort, különben nem sokra mennének a kocsi tolvajok, de hogy ugyanezen az elven működik az emberben valami megmagyarázhatatlan vonzás, azt kevesen hiszik el. Amikor megláttam öt, mintha összeért volna két ellenpólusú drót, vagyis minden idegszálam működésbe lépett és megbabonázva, szinte szólni is képtelenül néztem rá. Nála is hasonló benyomást váltott ki a találkozásunk. Sosem hittem a “meglátni és megszeretni” – ben, de akkor – abban a percben – igazat adtam azoknak, akik azt vallják: a testi – lelki vonzalom, a hirtelen ráeszmélés – hogy a másik nélkül nem lenne érdemes élni, csak egyetlen pillanat műve. Nem mondom álomszépnek öt, mert nem volt az, csak figyelemreméltó és tiszteletet parancsolóan duskeblü. Ékességeit olyan egyenes háttal – karcsú derékkal, emelt fejjel hordta, hogy aki ránézett azt hihette, mihelyt kiszabadítanák a két diadalmas keblet ruharabságukból – előremeredve, remegve várnák a csodálatot, a becéző simogatást. Pedig semmi nincs úgy, ahogy elképzeljük. A nagy méretű keblek előbb megereszkednek, mint az almaformájuk, de nincs kedvesebb, megejtőbb látvány a nők ékességénél, amikor egy kissé – térdet, vagy inkább fejet hajt – előttünk, csodálóik előtt. Ki nem állhattam a plasztikázott kebleket. Kiráz a hideg, ha egy filmben vetkőző nő, majdnem a hóna aljáig ki van tömve, szinte feszül a kerek halmokon a bőr, és a cirkók olyan fickósak, hogy a bolond is látja: mellszobrásznak köszönhetik, a milyenségüket. A valódi, terjedelmes emlő egyszerre lehet áldás, és átok. Ö hamar mellesedett. Tizenegy éves korában már diónyi halmai voltak, aztán csak nőttek és nőttek, s mire a laposabb lányoknak – alig látható – ékességeik lettek, ö már fejedelmi keblekkel büszkélkedhetett, amelyekre nem kellett volna melltartót, vagyis béklyót vetnie, de ahogy lépdelt olyan gerincbizsergetően ringtak, hogy nem akadt olyan férfiember, aki utána ne fordult volna, nem is szólva a fiataloknál oly gyakori futás esetén való vérforraló hullámzásukról. Ki nem állhatta az istrángot, vagyis a szoros cici fixet, de szülei odafigyeltek: nehogy kihívónak tartsák, mert a jól nevelt kislány szemérmes, még azt is igyekszik elrejteni, amivel más inkább felvágna. Biztosan láttak már olyan alakot, mint az övé. Valamikor fejedelminek mondták, és nagyasszonyokat, delnőket ábrázoltak, vagy fűztek be úgy, hogy vérbő amazonnal hassanak, vagyis olyannak, mint ö. Mielőtt irigyelni kezdenének azért, hogy – amilyen vadászszenvedéllyel van megáldva egy férfi – biztosan megszereztem magamnak a trófeát, vagyis azt a nőt, aki olyan hatással volt rám, mint addig soha senki, előre kell bocsátanom, hogy én Husz éves voltam akkor, ö majdnem negyven. Ám mit számit a kor annál, aki szép, aki szinte elbűvöli, megbabonázza az embert. De akadt más akadály is, hiszen a korkülönbséget annyian leküzdöttek már, és együtt maradtak – több kevesebb sikerrel: csakhogy ö aktív feleség, és egy nagy lány anyja is volt. S hogy milyen érdekesek a gének: a lánya olyan lapos volt, akár a deszka, talán keszeg apjától örökölte a figurátlanságot. Az asszonyt meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, de közelférközni hozzá, megtudni: hogy rá is hasonló hatással vagyok, szinte vibrál minden idegszála, amikor ránézek, hogy el kell kapnia a tekintetét rólam, ha nem akar parázna hírbe keveredni, – az nem ment egyik percről a másikra. Akkor már bankban dolgoztam, ahova ö ügyfélként tért be. Nem okozott feltűnést, hogy szót váltottunk, de nem volt mindegy miről beszélünk. Jó időbe telt, mire valahogy közös nevezőre jutva megállapodtunk, hol találkozunk. A családom jómódban élt, már sráckoromban is remek autóval furikáztam, és mert tanulni nem nagyon akaródzott, de valahogy bele kellett jönnöm a pénzkezelésbe – vagy forgatásába – némi protekcióval bár, de bekerültem egy apai barát bankjába.

[rkey]

Tudtam, hogy mi vár rám, ezért próbáltam odafigyelni a dolgokra, hogy mielőbb apám vállalatainál hasznosít – hassam a tanultakat. Azt mondják a sorsunk előre meg van írva. Én hiszem hogy így van. Már csak azért is jól jött a bankfiúság, mert nem okozott gondot a találkozásunk, nem keveredett hírbe, ha – akár naponta akadtak elintézendő pénzügyei. Aznap, amikor tudtam, hogy be fog száll a kocsimba, jóval tovább készültem reggel. Válogatott holmit vettem magamra, pedig nem lehetett egyéb reményem, minthogy ott ül mellettem, szól hozzám, netán megérinti a kezem, vagy égő tüzű szemeivel, leplezetlenül néz. Sosem reszketett a kezem a kormányon, de akkor jólesett, hogy volt mibe kapaszkodnom. Egyetlen szót sem váltottunk, amíg ki nem értünk a városból. Végre egy letérő, amely talán egy farmra vezethetett, de nekem mindegy volt, csak megállhassak és szótlanul bámulhassam, beszívhassam azt a – senkiéhez nem hasonlíthatóan asszonyos illatát. Mégsem úgy történt. Alig állt le a motort, alig néztem feléje, máris átkapta a nyakam, szája vércseként tapadt az enyémre, és a többi… bíbor szint álom. A kocsit bezártam, az üvegeken nem lehetett belátni, kényelmes volt, de mégsem arra tervezték, hogy két – szinte egymást tépázó, vad madár összecsapjon, és versengve próbálja kiszedni a másik erejét, harcképtelenné téve, miközben maga is azzá válik. Volt néhány nő az életemben, de azok a keblek?! Engem is meglepett milyen dacosan állnak, mennyire fittyet hánynak a múló időnek, és milyen édes illatuk volt, ahogy arcomat közéjük szorítva, két tenyeremmel összefogva, szinte magamba akartam szívni, öt magát. Hogy nincs jobb szerető, egy idősebb nőnél, azt már tapasztalatból tudtam, hiszen a felavatóm:anyám barátnője volt, de mivel hozzá nem fűzött más, csak erotikus kíváncsiság, és a borzongatóan titokzatos bujaság, egészen más volt vele szeretkezni, mint áhítatosan áldozni egy csodás asszony, fenséges kebel – oltárán. Amikor már azt hittem, képtelen lennék több kéjre, úgy borult rám, hogy a két csoda halom közrefogta elerőtlenedett férfiasságomat, és olyan hullámzó kéjjel mozgatta tehetetlen büszkeségem körül dús kebleit, hogy csakhamar újra harcképessé álltam, de ö nem hagyta, hogy kiszabadítsam magam, és helyére tegyem a dolgokat. Maradt a póz, mert tudta: mi a férfiak gyengéje és biztos nem én voltam az első, akit a mellei között boldogított, a beteljesülésig. Csodálatos orgazmus volt. A srácok sokat meséltek, sokféle helyen elért gyönyörökről, de azzal hogy a nő keblei között értek fel a csúcsra, egyik sem dicsekedett ami érthető, hiszen a legtöbb lánynak kicsik a halmai, ha pedig petyhüdt emlőjű nőkkel hozta össze őket a sors, annak testén találtak vágykeltőbb helyet is, a beteljesülésre mintsem hogy a két töppedt bőrzacskót bombázzák. Undorítóan mondom el úgy – e, pedig ez még mind semmi ahhoz, amire ezután vetemedtem. – Elveszlek feleségül. Nem tudok nélküled élni. Válj el – mondtam neki, de kettőnk közül ö volt az okosabb, vagy – talán önök szerint – aljasabb. – Nem lehet. A férjem imád. Öngyilkos lenne ha elhagynám, és nem is érdemelné meg. A maga módján mindig szeretett, és ha az ágyban nem is volt olyan, mint veled, de mégiscsak övé a lányom, aki… a tied lehetne… ha… ?! Mint akit fejbe vágtak úgy hallgattam, és próbáltam elképzelni milyen lehet az a lány, akit felajánl – boldogságom zálogaként, és mekkora szédületet válthattam ki bel öle, ha az a képtelenség – neki – , mint anyának eszébe jutott. Olyan voltam akár egy eszement, és mindent úgy tettem ahogy akarta. A lányának – egy véletlennek megjátszott – találkozáskor mutatott be. Nem volt szép, de csúnya sem. Látszott, hogy akarata sincs sok, mert akinek van, az sugárzik az önbizalomtól. Ö olyan volt, akár az apja, akit később megismertem, mint apósomat, és – mert nem tudta, hogy kígyót melenget a keblén – nagyon megszeretett. A lány érintetlen volt, de mert anyja tüzéből ö is örökölt valamennyit a génjeivel, nem tudtam lehűteni az esküvőig, muszáj volt egyesülnöm vele. Meglepett, hogy nem is esett nehezemre. Talán mert úgy voltam mint Móricka, aki Monroe plakátjával leborítva tette magáévá a kertészük csúnyácska lányát. Miközben elmerültem szűzi teste lapos, de mégis örjitö tüzében, anyja keblei jártak a fejemben, habár az sem rossz érzés ha egy férfi beavathatja a nőt a szexuális élet rejtelmeibe, arcára varázsolva a gyönyör, szépitö örömét. Mert mondanom sem kell, hogy a lány belém szeretett. Mit szeretett? Imádott, és már akkor sem léphettem volna vissza a házasságtól, ha az anyja nincs, mert azt mondta: csak addig akar élni, amíg én szeretem. Szegénykém! Ha akkor tudta volna, hogy olyan feltétel mellett, menthetetlenül halott lehetne, de feleségül vettem. Az esküvő előtt az anyja eljött hozzám: a család megértette, hogy van mit megbeszélnie leendő vejével, hogy a nász pompásra sikeredjék. Mi áttobzódtuk az egész délutánt. Úgy néztünk ki mint két viharvert, vagy csatában megtépázott madár, de bizonyossá vált bennem, hogy olyan testért, olyan tüzű vágyért, mindent érdemes feltenni egyetlen lapra. Megállapodtunk abban, hogy vigyázunk, de mert ö nem dolgozott, a férje kora reggel elment, vagy napokra elutazott, és a jövendőbelim egyetemre járt, a ház Édenné válhat számunkra, csak akarnunk kell. Mire észbe kaptam nős ember voltam, és olyan gyengéden, de majdnem érzelem nélkül szeretkeztem át az éjszakát a feleségemmel, mintha igazat mondtam volna, amikor a pap megkérdezte: szereted – e? Nem szerettem, az anyjáért voltam oda, az ö jelenléte vette el az eszemet, mihelyt megláttam remegni kezdett nemcsak a belsőm, de mindenem, és azonnal azt néztük, hol… de minél előbb. Minden alkalmat megragadva imádtuk egymást. Tudta mennyire elbűvölnek a mellei, és legtöbbször azok közé kérezkedve jutottam fel a csúcsra. Nem mindig kellett kérezkednem. Legtöbbször – amikor ö már jóllakott velem – , kitalálta a gondolatomat, és miközben arcomra simította kebleit, azt súgta: – Nekem van altáji kertészem, akinek az ásójára nem panaszkodhatom, neked is van hol helytállnod normális módon, jer hát kicsim, jer szerelemanyád kebleire. Őrületes évek következtek… aztán az anyósom terhes lett. Szedett fogamzásgátlót de negyven után a nők szervezete megbolondul, vívódik a klimax és a rendszeres ciklus között, s megesik, hogy fejtetőre áll a világ, vagyis a szomjazó, szinte tikkadt föld, utoljára termőre fordul. Kicsit megszeppentünk. Kié a gyerek? Lehet az enyém is. A férje örült, és – ha lehet – még több gyengédséggel vette körül hitvesét, aki sosem múló szerelmük bizonyítékaként világra hozza kései gyermeküket. Én inkább irigykedtem a jövendő kicsire hiszen azt veszi majd el tőlem, ami megbabonázott, ami a legtöbb kéjt okozza, mióta csak megismertem az anyját. A szülés előtti hónapokat kihasználtuk. Amikor már csurrant cseppent a tej a két csodatankból, lecsókoltam minden cseppjét, vagyis előbb megízleltem az anyatejet, mint a fiam, – netán sógorom. A legtöbb nő otromba, alaktalan lesz áldott állapotban, de ö madonnaivá szépült. Csak a keblei lettek még teltebbek, de hátulról, szinte nem is látszott, hogy várandós, mert egyetlen felesleges dekát sem szedett fel. Aztán megszületett a fiú, aki szőke lett, mint én, és akinek a világra jöttét egy fekete hajú, tiszta szívvel szerető férj asszisztálta végig. Én csak a feleségem kezét fogva vártam a folyosón. Még jó, hogy vannak néphiedelmek: annyira megcsodálta a kismama valakinek a szemét, a haját, az orrát, hogy a magzatáé is olyan lett. Csak ezt mondhatták volna a gyerekre, mert világoshaju egyed, addig – egyikük családjában sem fordult elő. De a kicsi szép volt, és az anyós – szeretőm, – amikor végre először szoríthattam arcom keblei közé, nyugodt körülmények között – biztosított arról, hogy én vagyok az apa, és nincs nála boldogabb ember a földön. Csakhogy, a feleségem is kedvet kapott az anyaságra és mit tehettem volna: akinek vaj van a fején, az ne ugráljon, inkább igyekezzék körülbástyázni csalárdságát, vagyis tegye azt amit elvárnak tőle. Tíz hónap múlva megszületett a lányom, fekete hajjal, kék szemekkel. Gyönyörű csecsemő volt, de mert a feleségemnek nem jött meg a teje természetes lett, hogy az anyja szoptassa az ö gyermekét is. Vannak bötejü nők, és nemcsak a dús keblűek között, akik – akár másfél évig is képesek táplálni kicsinyüket, és amíg a lányom szopott, volt jogcímem ott lenni – vigyázni rá, gyönyörködni benne, és kiszívni, lecsókolni a maradékot. Az apósom imádta a fiamat, én sosem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy igazán az enyém, és mert fejtetőre állította szépen megálmodott életemet, nem is vonzódtam hozzá különösebben. Annál inkább az anyósom. Amikor egy éves lett, és – mert a feleségem folytatta az egyetemet – négyesben maradtunk otthon, a két gyerekkel, nem egyszer kiprovokálta, hogy a kicsik előtt szeretkezzünk. Még beszélgetett is hozzájuk közben. – Nézzétek. Ö az apátok, és a legszuperebb férfi a világon. Imádom öt. Az ö szerelméből vagytok ti, még te is, kis kormosfürtü, hiszen ki tudja: kedvet kap-e a világrahozatalodhoz anyád, ha nem irigyel meg, a fiamért?! A két kicsi gőgicsélve játszadozott, és nézett minket, miközben tobzódtunk a szerelemben. Imádtam, amíg teje volt, amíg én lehettem a harmadik csecsszopója, akit nemcsak édes tejével itatott, hanem azzal a semmihez nem fogható kéjjel is jóltartott, amit soha nem kaptam volna meg más nötöl. És, hogy mikor jöttem rá: beleszerettem a feleségembe? Amikor baleset érte. Nem nagy, de hirtelen jött, és mellbevágott. Rádöbbentem: ö része az életemnek, darabja a testemnek, anyja a lányomnak, és már nem tudnék élni nélküle, akkor sem ha életem másik részét, – amit önmagam előtt is egyre inkább restelltem, mégsem tudtam volna lemondani róla – , el kellene hagynom. Rohantam hozzá, mellette voltam, a karomban vittem be a házba és attól kezdve érezhette igazán, hogy imádott asszony. Az anyósom nem volt féltékeny. Bármikor bemehettem hozzá, vagy ö jött, ha látta, hogy kell nekem. S mikor ne kellettek volna dús keblei, amelyek hiányát a feleségem egyetlen hibájaként tudtam volna felróni, de annyira én sem vagyok embertelen, hogy olyasmiért okoljak valakit, amiről nem tehet. Az anyja kisegítette, és amit – szerelmével együtt sem tudott nyújtani az, akit életem végéig szeretni fogok, – azt megkaptam attól, aki öt az életénél is jobban szereti. Ilyen egyszerű lenne mindez, ha úgy vennénk a dolgokat ahogy jönnek, és semmi nem volna vérlázító mások szemében. Apósom nemrég halt meg. A szíve vitte el. Előtte odahívott magához, könnybe lábadt szemekkel rám nézett és azt mondta – Köszönöm. – Mit? – Hogy boldoggá tetted őket, és hogy van kire hagynom a kicsiket, akik azoknak köszönhetik életüket, akiket legjobban szerettem a földön. Légy jó hozzájuk… mindkettőjükhöz. Nagyon szeretnek téged. – Te tudtad? – Mit nem érez meg az, aki igazán szeret?! – nézett rám, és én ráhajolva, megcsókoltam a kezét. Mintha apámnak tisztelegtem volna, hiszen az sem lehetett volna hozzám jobb, megbocsájtóbb. Ötven éves vagyok, a gyerekek kirepültek, a feleségemnél kívánni sem lehetne jobb társat, és a hetven éves anyósom?! Ma is olyan hatással van rám, mint az első pillanatban volt és az, hogy most már szabadon birtokolhatom, – persze a nejem tudta nélkül – még édesebbé teszi a kebleibe való temetkezést. Senkinek nem kívánok észvesztőbb orgazmusokat, mint amilyeneket az a két erotikára serkentő, csoda halom – na és persze mindaz, ami közben és utána, felteszi az i – re a pontot – biztosit számomra. Hát ilyen IS az élet, uraim!

[/rkey]