A zsarnok

Irta: L. Timothy

Nem tudom eszükbe jutott-e már uraim, hogy végiggondolják -ha megkérdeznének húsz olyan embert, akikhez az életükben így vagy úgy közük volt, ki mit mondana, milyennek festené le Önöket? Talán meglepődnénk, sokszor még azok véleményén is, akik közvetlenül a közelünkben élnek, ha szabadon nyilvánítva véleményüket, elmondanák minek is tartanak bennünket. Az ember életét a gyerekkor határozza meg, ezt ma már sokan állítják és egyre többen hiszik. Az én gyermekkoromról csak annyit, hogy öt éves voltam, amikor apám lement cigarettát venni, és soha többé nem jött vissza. Anyám nevelt fel, vagyis inkább a két húga, akiken éppúgy uralkodott, mint – ha pisla gyermekésszel csak sejtettem, ma már tudom – apámat is zsarnokság alatt tartotta, vagyis nem véletlenül lépett le. De neki legalább volt bátorsága, hogy fordítson a sorsán. Én jól éreztem magam a három asszony különféle szeretet megnyilvánulásában mert akárhogy veszem is, anyám engem szigorúan tartott, amikor otthonvolt és nem szólította el, a halaszthatatlan szórakozás, vagyis nem hagyott a húgaira, – mégis valami konok, vagy inkább dühödt szeretetettel csimpaszkodtam rá, mint a kiszolgáltatott, vagy hogy pontosabb hasonlatot mondjak: életveszélybe került ember aki érdes sziklába kapaszkodik, tenyerét felsérti a kő, de tudja, ha elereszti, nincs tovább. Ki kell tartania, mert egyetlen szál kapcsolja az élethez, a kőszikla érdes foka, vagy mint engem akkor régen: anyám. A zsarnokság ragadós. Hiába tagadják, alig van ember akiből ki ne bújna az állati ösztön, ami szerintem abban áll, hogy akin félelmet látunk azzal szemben felbátorodunk, le akarjuk igázni és jólesik, hogy uralkodhatunk:először csak a cselekedetein, aztán a gondolatain is, majd teljesen cselekvésképtelenné tesszük, belesulykolva szóval, vagy nagyon is félreérthetetlen tetteinkkel, hogy mi vagyunk az erősebbek. Mivel anyám húgai engedelmes nyuszik voltak, és mert az év nagyobb részét velük töltöttem, anyám kódorgásai miatt, mert neki a hapsik sokat számítottak, és új párra vadászott, – sikertelenül, – kialakult bennem az uralkodási vágy. Ha nem tették meg, amit kívántam, csak annyit kellett mondanom, megmondom a maminak és mindent elértem. De ezt akkor még nem fogtam fel. Azt sem, hogy sosem volt igazi barátom, csak az szegődött mellém, aki szerette a potyát, aki tudta, hogy mindig fizetek, mert anyám Uri passziói közül az egyik az volt: az ember legyen gavallér, gáláns, és inkább ne üljön be sehova, mintsem garasoskodjék.

Ezzel borítsunk fátyolt a múltra, vagyis ugrom egy nagyot a történetben, amit ma végre kiadhatok magamból, hiszen évek óta nyom, emészt, csak egyet nem ér el nálam a megdöbbentő emlék sem: képtelen vagyok elhinni, hogy nem én voltam a legjobb férj. Igaz mindenbe beleszóltam, amíg udvaroltam, abba is, hogy milyen magas sarkú cipőt vegyen fel a választottam, mert én elég mélynövésű vagyok, de sosem akartam kisebbnek látszani, legalábbis annál, akit befolyásolni tudtam a különbség eltüntetésére. Nem vehetett fel olyan szint, ami nekem nem tetszett és csak úgy viselkedhetett ahogy anyám elvárta. Gondolkoztak már azon, miért szeretik a gyerekek a gonosz anyákat jobban, mint azokat akik szívük minden melegét, utolsó erejüket is odaadják értük, sosem hánytorgatják fel amit tettek, és semmit nem éreznek elég jónak a gyermekeik számára? Mert a hálátlanság velünk született, vagyis az, hogy semmit nem tudunk becsülni addig amíg van, csak mikor bőrünkön érezzük a hiányát. Az intézetben nevelkedő gyermek önámítva, rajong – álmodik anyjáról, aki eldobta magától, és mindent megtenne, csak vele élhessen – , amíg – akinek a szülői közelség adott – , inkább szabadulni vágyik a nyűgtől. A feleségem szép lány volt, de – hitem szerint – rám sem lehetett panasz. – Szűzen ismertem meg, de magától értetődően, rövid idő alatt bebizonyítottam neki, hogy komolyan gondolom a dolgot, vagyis férfi vagyok a talpamon. Ma már tudom, hogy nem nagyon vághatnék fel a képességemmel, de akkor még tabu volt a szex, én különbenis szemérmes fiú voltam, vagyis inkább prüd – álszemérmes, aki elpirult, ha bármiféle testiségről esett szó, de magával – tudatlanságában – szörnyen elégedett, hiszen elég volt ránézni a nejemre és adva volt a merevedésem, amely, – akár a vaj, – mihelyt tüzes platnira ejtik azonnal elolvad, s csak szem és orrfacsaró bűz marad utána. Ma már ki tudom mondani mindezt: nem voltam állóképes, de akkor azt hittem a mennyiség a fontos, elég ha én tudom, hatszor kívántam meg és igáztam le, tettem magamévá az asszonyt, de hogy ö fel sem tudott készülni a lerohanásomra, nemhogy belemerüljön az élvezetbe, az nem számított. Ez persze csak most ennyire világos. Önök is megértik miért, ha végighallgatnak, mert úgy érzem képtelen lennék tovább magamban tartani, és mivel egyedül maradtam, mint az ujjam, az egyetlen fiam hallani sem akar rólam, mert a családja többet ér neki, mint én, vagyis egy idő után tudtomra adta, vége a bigott uralmamnak, kopjak le. Az ö felesége nem a cselédem, ö sem parancsol neki, hogy jövök én ahhoz hogy kapcarongyomnak nézzem.

A feleségem tíz évvel fiatalabb volt nálam, és bár sokat adtam magamra, de ha meztelenül vettek volna szemügyre bennünket, ö lett volna a nyerő a maga nemében. Eleinte sportot űztem abból hogy minden nap, vagy legalább más naponta tudassam vele, férfi vagyok, a javából, és egy – egy éjszaka többször ráfordultam. Nekem jólesett, vele nem törődtem. Kit érdekel a másik, amikor feszíti a vágy. Sosem volt hozzá egy kedves szavam sem, még kutyaidomárnak is rossz lettem volna, mert azoknak nemcsak dresszírozni, dicsérni is kell, ha azt akarják, kellemes legyen a kapcsolatuk. Engem nem érdekelt, csak az hogy mindenem meglegyen, kiszolgáljon, sehova ne menjen tudtom és engedélyem nélkül. Utáltam minden szórakozást, vihogást, és nehezen néztem el neki igazolt távolléteit is – fodrász, orvos, rokonok, vásárlás stb. Örüljön a nő, hogy otthon lehet, tartsa rendbe a családot, ne követeljen még egyéb jogokat is. Ötven éves koromban vége lett a potenciámnak. Lehet, hogy csak ellustultam, de azon kaptam magam, hogy nem hajt a vágy, hatszor meggondolom, amíg egyszer – némán, mint mindig – hatalmam alá vonom az asszonyt. Ami legjobban bántott: láttam rajta, hogy megkönnyebbül hogy szinte örül annak: véget ért az, amiről én végig azt hittem, hogy mindennap hálát adhat érte istennek, mert olyan férfi, mint én nem minden bokorba terem.

Akkor délután teáztunk. Szeretem a sötét teát, de húsz év alatt sem volt képes megtanulni, milyen sötét legyen a főzet, hogy ne öntsön el a pulykaméreg, mihelyt kitölti. Ott állt a két csésze a tálcán. Egyiket felemelte és elém tette. Nem elég sötét, add a másikat! – mondtam és – életemben talán az egyszer volt helytálló a kekeckedésem. Az én teám lehetett világosabb, nem a hepciáskodás mondatta velem, hanem kicsit megszöki tette az, ami benne volt. A méreg. Igen uraim a feleségem meg akart mérgezni. Akkor még nem tudtam, nem is gondoltam, csak elvettem a másik csészét és, ahogy szoktam, a kisujjam eltartva a fülétől, kikortyolgattam. A nejem nézett, én egyszer – kétszer odapillantottam rá. – Te nem iszol? – kérdeztem, amikor már alig volt két kortynyi a csészémben. – De igen – mondta olyan keményen, és szinte megkövült vonásokkal, hogy a sírig előttem lesz és az is, ahogy az állandó feszültség eltűnt az arcáról. A teát egy nyeletre felhajtotta és már éppen rendre akartam utasítani, hogy étkezzen rendesen, amikor a csésze kiesett a kezéből, vonásai ellágyultak, a pír kifutott az arcából, és ledőlt a székről. Nem ugrottam oda. Az asszonyokat nehéz kiszámítani. Mindent bevetnek, ha úgy érzik vaj van a fülük mögött és neki akkor, a tea miatt, kijárt volna a szemrehányás. Aztán, amikor nem mozdult, mégiscsak felálltam, de nem hozzá mentem, hanem a telefonhoz. Hívtam az orvost, gondoltam, ha csak szimulál, arra majdcsak feltápászkodik. Mire a doktor odaért, ö meghalt.

[rkey]

Természetesen mihelyt letettem a telefont átmentem a másik szobába nem akartam, hogy ha a nejem mégis meggondolja és felállva kitátsa a száját, vagyis vitázva találjon bennünket az elsősegély. A boncolás szívbénulást állapított meg. Eltemettük, de nem vettem neki dupla sir helyet. Anyámnak, amikor elment arra fizettem be, természetes volt, hogy mellette akarok pihenni. Legalábbis nekem. Még mindig nem szörnyülködnek? Nem mutatnak utat, hajlandók tovább hallgatni? Én az önök helyében már képtelen lennék rá, de azért köszönöm, hogy nem szakítanak félbe. Többé úgy sem látnak. Hetvenöt éves vagyok, egyre nehezebb a járás, most is taxival hozattam magam ide, de el kellett jönnöm, valakinek ki kell adnom magamból azt, amiről ma már én is tudom, hogy nem volt helyes, vagyis lehetett volna másként is. Tegnap kaptam egy levelet. Közjegyző küldte. Kicsit meglepett, hiszen a fiammal már régen nem vagyok kapcsolatban, az anyagi dolgaimat centre rendben tartom, mit akarhat tőlem egy közjegyző. “Mellékelten küldöm a felesége által irt levelet, amely ugyan nem önnek szól, de amikor rám bízta arra kért, hogy ha nem jön érte előbb, küldjem el Önnek, ha netán életben lenne. A netán szó kicsit furcsán hangzott, de amikor elmondta, hogy Ön tíz évvel idősebb nála, napirendre tértem felette. Ha ön nem élte volna meg a mai napot, a levelet össze kellett volna tépnem, de így önt illeti az olvasás joga”.

És akkor következzék a levél, amelyet a feleségem önkezével irt, és amit háromszor kellett végigolvasnom, hogy felfogjam, de megérteni sosem leszek képes.

“Te Zsarnok, te gyengédségre képtelen, uralkodni vágyó, urizálni akaró, de a szó legszorosabb értelmében stupid, műveletlen bunkó: megcsaltalak. Sokan biztattak a barátnöim közül: ne haljak meg anélkül hogy megtudjam, mi a jó a szeretkezésben, mert – ha te felhorkansz is ilyesmik hallatán – gyakran szóba került köztünk a házaséletünk. Az enyém, szóra sem érdemes volt, vagyis inkább lehetett volna gályarabságnak, mint szerelmi kéjnek, extázisnak mondani. Sosem volt jó veled. Csak azért mentem hozzád, mert felcsináltál, aztán rábeszéltél, hogy vetessem el, mert borjas tehénre nem vagy vevő, még ha értékesebb is a vásárokon, mint az üsző. Aztán azzal zsaroltál, hogy romlott nőként sosem kapnék rendes férjet. Hát kaptam! Téged. Cselédnek is jobb sora van, megtűrt szegény rokon is több jó szót kap egy családon belül, amennyire te érdemesítettél. Mindenért engem okoltál még azért is, ha reggel sütött a nap, vagy esett az eső, nem beszélve a fiunkról akiért mindig nekem kellett hallgatnom és fedeznem öt olyan dolgokban, ami a többi fiatal számára természetes volt és a szüleik sem ellenezték. Aztán megcsaltalak. Egy barátnőm távoli rokona régen szemet vetett rám, de én hajthatatlan maradtam, amíg bírtalak cérnával. Kedvesen udvarolt, nem erotikus und ormányokat, suttogott, ahogy te mondanád, hanem becéző szavakat, erőt, hitet adó, jóleső jelzőket. Aztán engedtem neki. Azt mondtam a barátnőm anyja beteg és megkért: menjek vele, de a másik államban vikkendeztem, azzal a csodálatos fickóval, miközben mindenki, aki valaha is becsült és szeretett, nekem falazott. Dörmögtél a távollétem miatt, de akkor az egyszer nem voltam hajlandó engedni neked. Vele töltöttem két éjszakát. Egy igazi férfival. Ott éreztem először, hogy nő vagyok, hogy micsoda gyönyörűségről maradtam le annyi éven át melletted, és milyen megalázó helyzet ha a nőt – mihelyt kielégült, otthagyja az általa okozott undorító szagú mocsokban a fickó, aki köpőcsészeként használja. Szóban sosem tudtam volna elmondani neked ezt, de ma elhatároztam, hogy megöllek. Egy krimiben olvastam olyan méregről, amely színtelen, szagtalan és szívhalált okoz. Nem volt egyszerű beszerezni, de negyven éves korában az ember nem szalaszthatja el az utolsó lehetőséget. Ha boldog magányban, vagy ne adj isten egy könnyen kiválasztható férfi mellett élek még öt – tíz évet, akkor is megéri a lelkifurdalás, amit nem igen fogok érezni. Egy olyan zsarnok miatt, mint te, nem! Ha életed végéig kenyéren és vízen tartanának a világtól elzárva, akkor sem tudnának megbüntetni azért, amit a lelki leigázásommal ellenem vétettél. Én mindig hülye voltam, állat: nincs szemed, nem látsz, ezerszer megmondtam, és hasonló jelzőkre tartottál csak méltónak. Én már hozzászoktam, szinte meg sem hallottam, hogy örökké belekötsz valamibe, de a fiam, – amint elmondta – sokat szenvedett, hogy ártatlanul bántottad az anyját. Nem csoda ha gyűlöl, legalább olyan makacs, mint te, és nincs benne annyi szolgaérzés, mint bennem tehát ne is próbálkozz, hogy visszaédesgesd magadhoz. Én tilalmad ellenére tartottam vele a kapcsolatot, és most hogy ezeket a sorokat írom, szívből sajnálom, hogy nem volt elég erőm szóval elmondani mindezt. Hogy miért írom le keservemet mégis? Mert ezerszeresen elszántam magam arra, hogy megöljelek. Ha nem sikerül, ha téged nem tudlak eltenni láb alól, akkor megyek én. Sosem hagynád hogy elhagyjalak, még a ruhát, ami rajtam van sem engednéd elvinni, a mienk lenne a legundorítóbb válóper, nincs erőm hozzá. Belefáradtam a zsarnokságodba. Dögölj meg. Vagy én vagy te. ”

Ennyi a levél uraim és abban a kicsit világosabb teában ott volt a színtelen, szagtalan méreg, amitől, – mivel egy rövid de annál elszántabb szünet után lehajtotta, – meghalt. Ennek húsz éve. Nemcsak azért rendelkezett ilyen hosszú kézbesítési időről, mert az emberölés vétke húsz év alatt elévül, de nem akarta, hogy a fiamat, vagyis inkább az ö fiát bánat érje anyja galádsága, vagy gyávasága miatt. Azt tervezte: ha engem elhantol, visszakéri a levelet a közjegyzőtől és borítsa fátyol a múltat. De én maradtam életben, és mióta ö nincs, tudom mit jelentett nekem. Mi az, hogy asszony van a házban, aki mindenről gondoskodik, aki ott van, ha kell, ha valaki beteg, azt – anyámat is beleértve, – ápolja, mindent megtesz érte, és még az ágyban is elérhető, akár egy vágóbirka. De mit tegyek, ha velem született valami átkos konokság, valami agybaj – álszemérem, amely nem tűrte hogy gyengének mutassam magam, és amikor vágyat éreztem, hogy megsimogassam, dicsérjem, sosem az jött a számra amitől majdnem megfulladtam annyira kikívánkozott belőlem, hogy: te édes, drága, senkihez nem fogható, te türelmes, nyugodt, csupa szív, szerelmesem, te jólelkű, te gyönyörű, te annyi buja kéjt sejtető, csodálatos testű feleség, aki mindig adja magát, ha feléje nyúlok, de akihez sosem úgy közeledek, ahogy kellene. Éreztem… tudtam… de képtelen voltam kimondani. Gyengeség lett volna, majdhogynem gyávaság, mert anyám kemény, természetét örököltem, aki gőg mögé bujtatta emberi gyengeségét, és – ma már ki merem mondani: zsarnok volt, aki nem tűrt ellentmondást, aki restellte volna, ha gyengének látják, ha közel engedi magához azt, aki szereti. Apám azért ment el, ma már tudom… de ha örökké élnék sem tudnám megmondani: miért rontottam el mindent én?!

[/rkey]