Tóth Róbert betöltötte a harmincötöt, és egyre inkább úgy érezte, lazítania kellene a gyeplőn, vagyis teret hagyni életében az érzelmeknek is. Természetesen a nők mindig nagy szerepet játszottak az életében, de arra kínosan ügyelt, nehogy olyannal kezdjen, akit feleségül kell, vagy lehet venni. Könnyű nők, kikapós asszonyok, vagy ha éppen más nem akadt, nívós örömlányok tették széppé az életét, oldották a feszültségét. Vállalkozására mindent feltett, sajnált volna akár egyetlen percet is, céltalanul vagy női nyavalygással eltölteni. Neki olyan partner kellett, aki mindig akkor volt jelen, amikor szüksége volt rá, helyettesíthette egyik a másikat, nem fűzte senkihez komolyabb érzelem, mert ha ugy érezte kezd veszélyessé válni a dolog, mindig volt ereje szakítani ami azt jelentette, hogy még nem találta meg az igazit. A vállalat most már sínen van, azt is mondhatná, hogy kőkemény alapokon áll, jöhet a terjeszkedés ami teljes embert kíván ugyan, de amibe már jobban besegíthetnek azok, akiket az évek során sokszor kipróbált, és vasszorgalmukról odaadásukról, szaktudásukról meggyőződött. Itt lenne az ideje a családalapításnak, és akadt is egy pár ajánlat: barátoktól, ismerősöktől. Mindenki össze akarta hozni valakivel, aki ezért vagy azért csodálatos parti lenne, de ö viszolygott a közvetítéstől. Mindigis ugy képzelte, hogy az igazi szerelem az: ha jön vele szembe egy nő, ö ránéz, és olyasmit érez, mintha áram futott volna át a testén, s attól kezdve képtelen lenne élni nélküle. Ha az üzleti életben hideg fejű maradt is, az érzelmeiben túltengett a szentimentalizmus, néha még el is ábrándozott azon: milyen is lesz ha rálel a párjára. De ha az ember nagyon akar valamit, az rendszerint nem jön. Több barátja panaszkodott már: amikor az embernek kellene egy csaj, se égen se földön nem tud felhajtani egy valamirevalót, bezzeg ha foglalt, körülajzzák, mint a piranhák az áldozatukat.

Egy üzletházat akart megnézi azon a környéken. A kocsiját leállította jóval a cél előtt, mert tudta: aki boltot akar nyitni, annak két lábon kell végigmennie ott, ahol fel akarja mérni milyen az utca forgalma, milyen üzletek sorakoznak szinte egymás mellett, vagyis odaillőnek kell lenni annak, amit meg akar nyitni. Ahogy nézelődött, az egyik apró étteremben, vagy cukrászdában, megpillantott egy nőt. Akaratán kívül állt meg és nézett befelé. A nő egyedül ült egy apró asztalkánál, előtte üdítő, kezében egy újság, amit nem olvasott, csak hol felvette, hol letette miközben idegesen tekintgetett a bejárat felé. Milyen kedves az arca, vajon miért olyan izgatott? Talán vár valakire. De egy ilyen nőt megváratni, micsoda vadbarom lehet, aki nem ér ide pontosan?! Ugy illő, hogy a férfi pár perccel előbb érkezzék. Biztosan a férjével van találkozója. De akkor minek az újság és mi végre a látható izgalom? Egy darabig le fel sétált az üzlet előtt, aztán az órájára nézett: Öt tizenkettő. Ha a találkozót ötre beszélték meg, az illető már aligha jön, mert ennyit, nem illik késni, az pedig nem valószínű, hogy fél hatra kellene itt lennie és a nő máris ott ül az asztalkánál. Maga sem értette mi késztette rá, egyszer csak belépett és határozott léptekkel elindult a nő felé. Varázslatos volt az arcváltozása, amikor meglátta öt, és azt hogy hozzá megy. Régen látott nőt pirulni. Tehát jól sejtette: randevúja van, ráadásul egy ismeretlen férfival, mert ha nem így volna, nem örülne neki, hiszen semmi közük egymáshoz.- Ne haragudjon… – kezdte óvatosan, amikor odaért.- Bárkivel előfordulhat… – mosolygott a nő, és mihelyt oldódott arca feszültsége, ha lehet még szebbé vált. – Foglaljon helyet. Egy kicsit előbb érkeztem, mert dolgom volt a környéken és gondoltam inkább itt töltöm az időt, mint kirakatnézéssel…- Helyesen tette – mondta Robert és leült. – Mit parancsol?- Köszönöm már ittam egy kávét…- Azt már megitta, most velem igyon, és ha lehet ne kávét. Valamit ami egy kicsit feloldja az embert.- Nehéz napja volt? – kérdezte a nő olyan kedvesen, hogy neki kedve támadt volna azonnal elkezdeni beszélni, elmondani milyen korán kelt, mennyi kemény tárgyaláson van túl, ha jól emlékszik nem is ebédelt, gondolta majd egy bőséges vacsorával pótolja, hogy alighanem ma is ugy lesz mint annyiszor már: hazamegy és azt eszi, amit a hűtőben talál. Még szerencse, hogy a bejárónő olyan gondos és mindig telehordja a jeges éléskamrát. De hát egyedül enni, s ráadásul ugy, hogy közben is a holnapi teendőkre gondol, nincs aki elterelje a figyelmét, aki megsimogassa, vagy legalább megkérdezze… nehéz napja volt – e?- A szokásos… és magának? – kérdezett vissza.- Amit legnehezebben viseltem az… ez a találkozás.- Kérhetek pezsgőt? – nézett rá Robert egyre felszabadultabb mosollyal, és intett a felszolgálólánynak.- Délután pezsgőt, Dávid! – mosolygott a nő.

Róbert azonnal kapcsolt. Itt valami apróhirdetéses, vagy közvetítő randevú lett volna, ha annak a bizonyos Dávidnak nem jön közbe valami. De akkor igencsak cikis a helyzet, mert olyan nincs, hogy ha – akár órás késéssel is – ne jönne ide az a faragatlan fickó és ha idejön, akkor vége a varázsnak. Neki vissza kell vonulnia, hiszen nem ö készítette elő a terepet az ismerkedésre.- Ha ugy gondolja, hogy ezen a helyen nem való, hiszen az utcáról belátnak, menjünk máshová. A kocsim nem messze van, de talán egy kis sétával is lelünk olyan éttermet, vagy délutáni bárt ahol nem csodálkoznak a pezsgőrendelésen. Benne van?- Hogyne… magára bízom magam. Én nem vagyok járatos az ilyen helyeken. Gondolom maga nem először hirdetett és volt alkalma felcsipegetni a tapasztalatokat. A kávé fizetve ugy hogy akár indulhatunk is.- Kifizette? Miért csinál ilyet? – mondta Robert enyhe szemrehányással és szinte egyszerre álltak fel.- Lehetek őszinte? Fogalmam sem volt milyen maga és ha nem lett volna ilyen, amilyen, akkor letagadom, hogy én vagyok az akivel találkája lett volna. Ennyit megér egy kávé – nevetett a lány.

Kiértek az utcára és Robert felsóhajtott. Most már jöhet az a bunkó ugy sem tudja, hogy akihez ilyen bárdolatlanul indult, időközben elkelt, vagyis nem ismerheti fel a lányt az oldalán.- Adhatok magának egy nevet? – kérdezte, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból, mert nem hitte el, hogy legalább a nevét ne árulta volna el a lány annak a bizonyos Davidnak.- Nem tetszik a Donna?- A világ legszebb neve!- A David is az, de ha fiam lesz Robertnek keresztelem – nézett rá a lány.- Robertnek? Miért?- Mert apámat így hívták és megígértem neki, hogy az első fiú unokája Robert lesz.

Robert kinyitotta a kocsija ajtaját. Látta, hogy Donna tétovázik. Szemlátomást meglepödött.- Nem gondoltam, hogy ilyen jómódú. A levelében… – kezdte miután beültek.- Nem szeretek dicsekedni és főleg azt nem akartam, hogy ez bármit is befolyásoljon. Egyébként nem vagyok gazdag, csak szeretem a jó kocsit. Olyan ez egy üzletembernél, mint a névjegye, kezet sem kell fognia azzal, aki lemeózza, mielőtt kapcsolatot keres vele.- Azt Irta tanár…- A végzettségem tanár… is. De akinek jól fog az agya és megadatott neki, hogy ne kelljen munka mellett tanulnia, annak bűn volna egyetlen szakon koptatni a padot és mulatni az időt, amikor három – négyet is elvégezhetett ugyanannyi erővel. Persze kellett hozzá egy kis akarás is, de sikerült.- Hogy van a fia? – kérdezte a lány, de Robert nem tudott azonnal válaszolni, mert éppen indított, és ugy meglepődött hogy kellett egy kis idő, mire magához tér. Egy ilyen szép lány és beérné egy elvált, vagy özvegy férfival, akinek ráadásul gyereke is van. De hát miértis ne?

[rkey]

Ha mostohája is lenne egy olyan férfi gyerekének, aki megbecsüli, azt csak becsülni lehet. De hát miért ilyen kevés az önbizalma. Sosem mondta még neki senki, hogy milyen szép? Nem lehet, hogy csak neki tessen.- Jól meggondolta maga… a fiamat? – kérdezte, amikor már benne voltak a forgalomban.- Ovónö vagyok, mint írtam, és ha az idegen gyerekekre feltettem az életem, miért ne csípnék le a szívem csücskéből egy kicsit a maga kisfiának?- És ha azt mondanám, hogy nincs gyerekem?- Nem hinném el. Csak az igazán apaszivü férfi képes ugy írni egy gyerekről, ahogy maga, és kikötni: fontosabb, hogy a fiához jó legyek, mert azzal mindkettőjüket boldoggá teszem.

Robert hirtelen kezdte megérteni miért késhetett az a bizonyos David. Akinek gyereke van mindig okozhat meglepetést egy hirtelen láz, apró baleset, és még annyi ideje sem marad, hogy értesítse azt, aki rá vár, vagy nem akarta megijeszteni, gondolta, biztosan ott találja később is, és az már jó pont.- Nehéz dolga van egy mostohaanyának. Miért nem akar inkább saját gyereket?- Ha érdemesnek tart rá az isten, lehet az is. De a gyerekkel ne vicceljen. Azt nem lehet egyszer isteníteni, egyszer meg letagadni. Hogy őszinte legyek, ami leginkább megfogott a levelében az a gyermekszeretete…- Imádom a gyerekeket. Ugy tervezem, hogy legalább öt lesz.- Most van, vagy csak tervezi, hogy lesz. Nem illő becsapni valakit, aki megbízott magában, és kiterítette a lapjait.- El is tudnám sorolni szóról szóra amit irt! – játszott tovább David, de érezte, hogy egyre több forog kockán. – Mit is irt?- Ha egy férfit boldogíthat az, hogy egy nő ugyan ugy szereti a gyermekét, mintha a sajátja lenne, akkor nekünk találkoznunk kell, mert ahol két embernek terem boldogság, ott én sem lehetek boldogtalan.- Gyönyörű gondolat! – állapitotta meg Robert. – El tudná mondani a teljes bemutatkozó levelet, csak így, fejböl?!- Elég jó a memóriám, akárcsak maga: könnyen tanultam, de nekem nem volt miből, vagyis munka mellett végeztem a főiskolát. Amit ígértem állom is. Nem kell hogy törődjék velem, egyelőre döntsön a gyerek. Ha ö megszeret, még mindig lesz ideje megbarátkozni a külalakommal, a természetemmel és azzal, hogy más foglalja el a felesége helyét – sorolta szelíden a lány.- Nem könnyű dolog elfoglalni valakinek a helyét.- Vállalom, feltéve ha igazat irt és a felesége valóban elhagyta, s ami számomra felfoghatatlan, a fiát sem vitte magával.

Odaértek egy ismerős helyre és Robert bevezette Donnát az étterembe.- Nem ebédeltem… és bár vacsorához még egy kicsit korai az idő, de nem enne valamit a kedvemért? Annyiszor eszem egyedül!- Magával nem stimmel valami – mondta Donna, miután leültek és Robert az étlapot kérte. – Nem lehet, hogy magának mással volt randevúja és csak véletlenül jött oda hozzám, én balga pedig, kapva kaptam rajta, hogy nem kell tovább petrezselymet árulnom. Én csaltam oda az asztalhoz, illetlenül mosolyogtam és…- Nagyon bánná, ha ugy lenne ahogy gondolja? – kérdezte Robert. – Tudja mindig arról álmodoztam, hogy az igazi szerelemre elég várni, egyszer biztosan eljön és villámcsapásszerű lesz. Így is történt. Jól időzítve, megláttam magát és…- Tehát maga nem is Ferenci David?- Tóth Robert a nevem, és fiam sincs, de az igaz, hogy öt gyereket szeretnék és az is, hogy sosem láttam még ilyen kedvemre való anyjuknak valót, mint maga. Elég ennyi, mielőtt koccint velem, vagy kérjem meg a kezét?- Azért mert könnyű nőnek hisz, ugy értem ismeretlenül, tévedésbe ejtett, még nem kell gúnyolódnia – pirult el Donna.- Nem gúnyolódom. A villámcsapás eltalált. Számomra maga az igazi és ha eljött volna az a Dávid, akire várt, akkor is megküzdök vele, s tudom, hogy ezúttal én győztem volna. Na, mosolyogjon már. Olyan nagy baj, hogy nem hagyott faképnél a feleségem, hogy nincs egy kisfiam, akiért megszakadhatna a szívem, ha anya nélkül kellene felnőnie, hogy nem vagyok olyan jóképű mint- Maga nagyon jóképű… David biztosan nincs ilyen, de akkor is. Félek.- Mitöl? Nézze, én szeretem az őszinteséget, még akkor is ha néha kegyetlenül fáj. Ha egy nő apróhirdetést ad fel, vagy arra válaszol, nagy bátorságra vall. Ki tudja kivel hozhatta volna össze a jó vagy rossz sorsa? Rátaláltam magára, és biztos vagyok benne: akkor sem hagynám, el, ha maga akarná. De ugye nem akarja? – kérdezte miközben a pincér által töltött pezsgőt felemelte.- Olyan az egész, mint egy álom… – suttogta Donna, miközben koccintottak.- De legalább elviselhető álom? – kérdezte Robert.- Ne hozzon zavarba. Gondolom tükörben borotválkozik, tudja hogy néz ki.- Ellentétben magával, akinek hiányozhat az otthonából a tükre, vagyis beéri a gyerekek imádatával, nem akar másnak tetszeni csak nekik, akik úgyis a szívükkel és nem a szemükkel szeretnek. Maga nem ismeri az értékeit. Lehet hogy száz férfi közül csak tízen voksolnánk magára, de azok között biztos hogy én lennék az első. És nehogy most azt mondja, csak azért, mert erre az alkalomra kicsípte magát, tetszeni akart… célt szeretett volna találni a továbbéléshez, mert nem a diszkrét smink, nem a láthatóan fodrászkéz alkotta frizura miatt, hanem ugy ahogy van, az egész Donna, legtitkosabb, és legboldogítóbb álmom. Talán már akkor is bennem volt a maga utáni vágyakozás, amikor megszülettem. Azért éltem, tanultam, dolgoztam, hogy ráleljek egy ilyen lányra…- Asszony vagyok. Szinte gyerekszerelem volt, azt hittük, mindig olyannak látjuk a világot, mint amikor egymás kezét foghattuk. Aztán jöttek a nehézségek, és az ital, vagyis félév után elváltam. Nyolc éve élek egyedül… csak a gyerekeknek.- És nem is akart társra találni, mert félt, hogy megint ugy jár, mint az első szerelmével. Próbálkozzék most egy olyan férjjel, akibe nem szerelmes, akit nem kíván minden porcikája, aki azt mondja kettőjük helyett is képes szeretni, és megadni mindent, amire szüksége van anélkül, hogy beleszólna az életébe. A gyerekeket nem kell otthagynia, csak ne feszítse túl az erejét, és különbeni csak addig hiányoznak majd, amíg sorra világra nem jönnek a sajátjai… azoknak pedig anya kell. A nap mind a huszonnégy órájában. Mit szól mindehhez Donna?- Azt hogy álmodom, és félek hogy felébredek.- Ébren van, csak én vagyok kábult az örömtől, hogy magára találtam. Hogy rád leltem… te édes… szelíd… gyermekszerető, megalkuvó, gyönyörű, nekem teremtett asszony. Tudom, hogy semmit nem érezhetsz irántam, talán még bizalmat sem, de… mindent elkövetek, hogy…- Felesleges! – mondta sóhajtásszerűen Donna. – A villámcsapásszerű érzés kölcsönös, és ha nem te látsz meg előbb, azt is állíthatnám, hogy belém hasított először. Amikor beléptél szívem minden csepp vérével arra vágytam: te legyél David, indulj el felém, mert ugy éreztem, veled a boldogság talál rám. És amikor megálltál az asztal mellett… s azóta is minden szavad… azt hiszem beléd szerettem, és ez egészen más mint az a régi érzés volt. Megfoghatom a kezed? Milyen bizsergetően jóleső az érintésed?! A tekinteted szinte süt, nem hazudhat az aki így néz egy nőre. Azt hiszem Robert… érdemes volna megpróbálnunk. De ne rohanjunk ajtóstól a házba, semmit nem tudsz rólam… meg kell hogy ismerj. Ne kötelezd el magad, lehet hogy félreértetted az érzésedet… én nem haragszom, ha azt mondod…- Azt mondom, újra és akár naponta megismétlem: legyél a feleségem, és minden erőmmel azon leszek, hogy viszonozd azt amit én érzek. Sosem voltam még szerelmes, de ez a kábaság, ez a minden mindegy, észvesztő boldogságállapot nem lehet más. Nélküled nem akarok többé felébredni reggel, elaludni este, nem tudnék dolgozni ha nem érezném hogy vagy, vársz rám, hogy egymásért dobog a szivünk.- A pezsgő beszél belőled… – kétkedett még mindig Donna.- Akkor igyunk még egy pohárral, hátha téged is megszédit.- Felesleges. Ugy érzem hazaértem. Olyan mintha csak azért a percért éltem volna eddig, és ha most felállnál, szemembe nevetnél és azt mondanád: csak vicceltem, akkor is vallanám: megérte ez a pár perces boldogság a megaláztatást. De ha nem így gondolod, rendelj valamit, aztán menjünk innen, mert nézd, hogy reszket a kezem… ég minden porcikám… szeretnék hozzád simulni, elhitetni magammal, hogy nem álom… érezni a bőröd melegét…- Akkor mehetünk. Otthon is ehetek, de kit érdekel most az éhségérzet, amikor a lelkem sóvárog minden szavad után, elbájol a látásod, hihetetlen, hogy vagy, hogy létezel! Fizetek!

A történet sokféleképpen véget érhetne. Miért lenne törvényszerű, hogy két ember, aki ilyen véletlenül találkozik, boldog lehessen egymással, de miért ne lehetnének azok? Miért ne lehetne tíz évi örjitöen boldog házasság után öt gyermekük, ahogy Robert eltervezte, miért ne érezhetnék életük végéig ugy, hogy az isten is egymásnak teremtette őket, még akkor is, ha Donna nem volt világszépe, csak Robert látta a legszebbnek… Szerencsére nem vagyunk egyformák, ellentétek vonzzák egymást, a házasság örök megalkuvás, és sorolhatna az élet praktikáihoz képest gyatra fantáziájú író bármilyen közhelyet, egy biztos: ahhoz, hogy az a két ember találjon egymásra, akiket egymásnak rendelt a sors, nem sok esélyünk van… de ha ugy érezzük itt a pillanat, miért ne vághatnánk bele bátran a legvadabbnak tűnő kalandba is?!

[/rkey]