Az agglegény

Írta: L Timothy

Ugye elcsodálkoznak, ha azt mondom, egész életemben agglegény maradtam, mégis öt gyermekem van és tíz növel éltem rövidebb hosszabb ideig. Fura módon már kamasz koromban is sokat álmodoztam a házasságról, mert olyan példa volt előttem, mint a szüleimé, akik mintapár voltak. Soha még két olyan egymáshoz gyengéd, a másikra figyelő, másikért élő embert nem láttam. A jó példa ragadós és én is úgy képzeltem el férfiéletemet, amilyen az apámé volt. Aztán jött az első pofon, és felocsúdtam. Amíg az ember olyan tisztának, jónak és ártatlannak, minden fondorlattól mentesnek látja a lányokat, mint az anyját, addig álomvilágban él, de aztán jön egy nőstény, szuka, buja állat, vagy nevezzük aminek akarjuk, és sárba rántja a felhők között járókat.

Dugunk egyet? – kérdezte az első lány, amikor én még azon tipródtam, hogyan fogjam meg a kezét, mit mondjak neki, hogy ne vegye tolakodásnak, de mégis értse meg belőle: aranyosnak tartom. Nem dugtunk, de apám észrevette mennyire bánt valami és elmondtam neki. Ö mosolygott, és elvitt egy profi nőhöz. Legalább így lesz mihez hasonlítsd a többieket, vagy inkább amire ne hajts, mert nem minden a szex, habár azzal, akit nagyon szeret az ember, maga a mennyország. Ezzel el is kapott egy élvhajhász lány, alig lehetett idősebb nálam, de apám jól megfizethette, mert nem sok móka maradt a tárában, mire rogyadozó lábakkal lebotorkáltam tőle.

Attól kezdve, amíg kész emberként ki nem kerültem az egyetemről és el nem kezdtem dolgozni apám cégében, soha nem szeretkeztem óvszer nélkül. Biztos ami biztos. Nem a betegségektől féltem, mert az akkori bajok még bárányhimlőnek tűntek a maiakhoz képest, de utáltam a váratlan helyzeteket és feltett szándékom volt, hogy az életemet megtervezem, a lehető legésszerűbben, de ugyanakkor a romantikát sem számüvze a számításaimból. Hogy milyen nehéz lesz a kettő együtt, arra elég hamar rádöbbentem. Az egyetemi éveim alatt csak futó kalandjaim voltak, de – éppen mert megismertem a kínálat egy szeletét, és nem igazán olyannak képzeltem az igazi nőt, mint a tanulástól eltikkadt, és a szextől felüdülést váró, vagy csak unalomból egyetemre járó lányok flört hajtóvadászata, elhatároztam, hogy észnél leszek és nincs az a mellbevágó, minden józan észt sutba vágó szerelem, ami engem kiszolgáltatottá tehetne. Akkor már tudtam, hogy a szeretet kiszolgáltatottá teszi az embert, mert ha későn is de rájöttem: anyámnak köszönhető, hogy szüleim úgy élnek, ahogy élnek, mert ö volt, aki mindig engedett, aki mindent elsimított, elnézett, aki még akkor is képes volt mosolyogni apámra, amikor más nő már régen ordított volna és azt nézi, hol az első kemény tárgy amit a fejéhez vághat. Ma már tudom: anyámból remek színésznő lett volna, mert ki lenne képes a gyors helyzetfelismeréshez és annak feloldására, ha nem a született színművész? Nem akartam rabszolga természetű asszonyt, de királynői allűröktől is irtóztam, szóval nem voltam könnyű eset, de azt sosem gondoltam, hogy vénlegény maradok.

Apámnak igaza volt. Amikor az embernek már van elképzelése valamiről, mindent másként lát. A nőket is. A romantikus természetemet mégsem tudtam levetni és elhatároztam csak olyan nőt veszek el, akit én kívánok meg elsőként, akit én szeretnék lefektetni, mert hajt a vágyam, és akinek én kérem meg a kezét. Ha türelme van, kivárja, ha nem fel is út, le is út.

És jött az első. Észvesztő nő volt, mindenki megnézett bennünket, ha együtt mentünk. Beleszerettem. Tudom, nehezen hihető de olyan szerelmes voltam bele, mint addig soha. Az elején mindent jól csinált. Hagyta hogy becézzem, bókoljak neki, fogadta az udvarlásom és bár éreztem, hogy ugyanúgy vacog értem, mégis próbálta visszafogni magát amikor először lefeküdtünk. Hogy ne legyen gond a napi találkozás és az egyetemet se kelljen hanyagolnom, összeköltöztünk. Két évig éltünk együtt. Naponta virágot vittem neki, ha csak egy szálat is, ö tiszta rendes lakással, finom étellel várt, s néha megesett, hogy újra otthon éreztem magam, a csodás, családi hangulatban, úgy éltünk, akár az apámék. Már meg – megálltam az ékszerüzletek kirakata előtt, elképzelve melyik gyűrű illene hozzá, amikor egy este, már az ágyban, egyszer csak azt mondta: gyereket várok. Úgy éreztem, hogy a plafon szakadt rám. Nem mintha nem lett volna természetes a dolog de ö védekezett, vagy legalábbis nekem azt mondta, ezért én eléggé el nem ítélhető módon, a lovak közé dobtam a gyeplőt. Sokáig hallgattam, de ö megszólalt: ha nem csinálom, soha nem veszel feleségül. Kiugrottam az ágyból, és halkan visszaszóltam. Így sem. Így aztán igazán nem. Engem ne kényszerítsen senki olyasmire amit nem úgy képzeltem. Kifizettem a lakbérét és otthagytam. Természetesen másnap tetemes összeget utaltam át a számlájára, hogy anyagiak ne befolyásolják abban, miként lesz tovább. Megtartotta a gyereket. Becsültem érte, és viszonzásul apasági elismerő nyilatkozatot adtam, vagyis a fiú a nevemre került és amíg ki nem lépett az egyetem kapuján én gondoskodtam róla, anyagilag, pedig anyja – akkor már – a hites férjével élt.

[rkey]

Valahogy úgy tartottam természetesnek, de ma, ha visszagondolok, restellem magam, amiért a gyereket jó darabig nem akartam látni. Rá, az ártatlanra haragudtam anyja galádsága miatt? Normális dolog ez? Ki tudja van-e egyáltalán normális ember, vagy ki az igazán az. Harminc éves voltam, amikor érzéseim arra késztettek, hogy összeköltözzem a második növel. Csodálatos lány volt. Csendes, amikor hallgatni kellett, vidám, ha úgy látta, hogy arra van szükségem. Jól kiegészítettük egymást és már előre féltem mikor szegezi nekem a fegyvernek hitt kérést: vegyél feleségül. De hallgatott. Két év után egyszer hamarabb tértem haza egy utamról és annyira vágytam rá, hogy, álmában lepjem meg, mert imádtam a félig alvó nő birtokbavételét. Van abban valami halálosan szexis. Még nincs magánál, csak hagyja, mert érzi hogy neki is jólesik, aztán ahogy egyre jobban hatalmába keríti az általam okozott vágy, és a végén belelendül egy olyan viharos ölelésbe, amely után én aludni vágyom, neki jó időre kimegy az álom a szeméből. Halkan mentem be, és ott találtam az ágyban, egy férfival. Nem aludtak. Ín flagranti, ahogy mondani szokták. Csak annyit szóltam: húsz percet adok, és kijöttem a házból. Beültem a kocsiba, onnan néztem végig, ahogy elmennek. Majdnem megsajnáltam a drágámat, mert a fickó nem invitálta az autójába, megvárta, amíg érte jön a taxi, amit gondolom bentről kértek. Rögtön tudtam, hogy nős az illető, de ha igen, miben különbözik, úgy értem a reményt keltésben tőlem. Ennyire rám lehet unni két év alatt. Ennyire keveset jelentett neki a kapcsolatunk? Ilyen aljasak a nők?

A második gyereket a hatodik élettársammal, vagyis választottammal hoztuk össze, de mondanom sem kell hasonlóan galád módon. Vége lett. Nem tudtam megbocsátani, hogy hátba támadott. A harmadik gyereket akkor jelentette be a soros nő, amikor az ujjára húztam az eljegyzési gyűrűt és úgy éreztem, ö az igazi, végre révbe értem, felhagyhatok a keresgéléssel. Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. De hát mi bajod? Úgyis elvettél volna! – sírta szegény. Biztos, de ha valaki üszőt akar, nem alkuszik borjas tehénre, még akkor sem ha tudja, hogy az értékesebb, mert nem lehet meddő. Hogy voltam képes kiejteni ilyen szavakat annak, akit pár perccel előtte a világ legszebb szavaival, romantikus lélekkel feleségül kértem? Ma is képtelen vagyok megérteni, de kérlelhetetlen voltam. Ötven évesen már öt gyermeket ismertem el magaménak, és fizettem utánuk a busás tartásdíjat, de a nők akkori ismeretében már esküdni mertem volna rá, jó ha kettő közülük az én vérem. Ám mivel anyagiakban mindig nagyvonalú voltam, mert hitem szerint a pénz csak eszköz a megfelelő életmód kialakításához, de nem az egyedül üdvözítő, ahogy a próbálkozásaim is mutatják. Mert kérdem én, hogyan maradhatott agglegény egy olyan férfi, aki sokak szerint átlagon felüli megjelenésű, művelt, még ha sokszor érthetetlen felfogása van is a dolgokról, gavallér, gyengéd, és figyelmes? A nők rontották el, mint ahogy mindig mindent a kapzsiságuk, az adj uram isten, de azonnal természetük tesz tönkre

Most a tizenegyedik komoly kapcsolatban élek, és azt sajnálom, hogy nem jöttem rá előbb, mi a legmegfelelőbb megoldás a hozzám hasonlóak részére. Házvezetőnőm van. A hirdetésre sokan jelentkeztek, és ö valahogy megkapott. Olyan volt mint anyám, akihez hasonlót, – annyiszor megfogadtam – sosem tudnék társul elképzelni, de hát akkor még nem is annak vettem fel. Aztán egyszer csak bejött a szobámba. Megállt az ajtóban egyetlen vékony ingben, amelyen szinte átsütöttek nemének izgalmas jelei: kackiásan előremeredő, dús keblei és a hasa alján felsejlő sötét szőrzet. Egy darabig nem szólt: ami tetszett. Hagyta, hogy tisztába jöjjek magammal, kell-e nekem, hajlandó vagyok-e belemenni egy házon belüli, függöviszonyu kapcsolatba, és amikor látta rajtam, hogy megfogott az ötlet elkezdett duruzsolni: régen járt itt nő, és gondolom – akinek ilyen háza van – , nem rántja sárba a kapcsolatot koszos motelszobákban. Ne féljen uram, én az ágyban is a szolgálója maradok. Sosem támasztok más igényt, mint a bért, amiben megalkudtunk és természetesen a munkámra sem lesz panasza, mint ahogy eddig sem lehetett. Nem akarok az asztalához ülni, amikor eszik, jobb nekem, ha kiszolgálhatom, és gondolataiba merülhet, hiszen tudom, a férfiembert a csend pihenteti, új erőt ad neki és az új erőből a nő mindig hasznot húzhat, ha türelmes. Nem intettem neki, csak a tekintetem árulkodhatott, hogy szabad az út: elindulhat felém. Mire odaért az íróasztalomhoz, már nem volt rajta az a lenge holmi, és nem tudtam betelni a szépségével. Nemcsak azért láttam vérperzselőnek, mert húsz évvel volt fiatalabb nálam, hanem vannak kemény husi nők, akik levetkőzve hetven évesen is Husznak tűnnek, ha arcuk ráncát fátyol fedi. Ö olyan… és rengeteg élvezetben részesít hat éve, amióta együtt vagyunk. Mindig tud meglepetéseket okozni. Sosem bízza el magát. Amikor éppen a hetedik meny országba araszolok, akkor suttogja a fülembe: mikor cserélsz ki, mikor mondod, hogy nem kellek neked, hogy más jobban szeretne, nagyobb kéjt adna… mikor… mikor… mikor? Belém lát! Tudja: azzal köthet magához, ha elküld, ha szabadnak hihetem magam mellette. Eufóriás öröm tölt el, ha azt mondja: menj ha akarsz, de én maradok, mert mehetnék. Ilyen egyszerű ez! Sosem mondom neki, hogy maradok, hogy egyetlen porcikám sem kíván élni a szabadsággal. Minek? Úgyis tudja, milyen hatással van rám az a céda, örökké égő, mindig behódoló, kívánságom leső teste, én pedig azt, hogy a csöbehuzástól nem kell tartanom. Élt házasságban, sosem lett terhes, ahogy mondani szokták meddő, tehát a legjobb ütőkártyámat kiverte a kezemből, de megmaradt az alkalmazotti viszony, hiszen aki szerződéssel szolgálja az embert, azt bármikor ki lehet ebrudalni a házból. Ki lehetne, de nagy balgaság volna. Senki nem gyanakszik, mert ha tele van a ház vendégekkel, ö a legszolgálatkészebb cseléd, akinek mindenen ott van a figyelme, és szeme sem rebben, ha egyik – másik nő ütni kezdi nálam a vasat, sőt azt sem bánja, ha eltűnök vele valamelyik szobában. De persze nem hagyja annyiban. Amikor kiürül a ház, kérdőre von… de akkor már ott áll előttem meztelenül és a hangja búgó, nem hisztériás. Minden férfitársamnak szívből kívánom, sokszor legyen olyan, bujaság diktálta, ölelésbe hulló számonkérésben részük. Mit csináltál vele? Mit csinált veled? Beszélj! Így… vagy így… ugye nem volt ilyen jó, ugye nem csókoltad így… fizess a bűnödért, vagy az örömödért, mert ami neked jó volt, nekem is az, és elismételteti velem, amit kába férfivágyamtól hajtva, kapkodva, – hiszen a legtöbbnek kísérője volt, vagy a férjével érkezett – , vittem véghez, és mire feljuthattam volna a csúcsra, ami nemcsak az extázist jelentette, hanem azt, hogy leforduljak mellé, és lemenjek alfába, vagyis percekig ne gondoljak másra, csak arra, ami velőkig hatóan kellemes volt.

Ha most azt kérdezik, miért nem veszem feleségül, számit is az, hogy ö házvezetőnő, én pedig vagyonos ember vagyok, ha egyszer annyira jól érzem magam vele. Éppen azért nem veszem el. Félek, hogy a státusza azonnal megváltoztatná a viselkedését. félek, de nem hiszem. Nem akarom hinni. Habár sokszor csalódtam már a nőkben, annyiszor ismertem félre őket, nem egyszer ejtettek át, hogy ha ö tenné, így életutasamon lefelé tartva, már nem is bánthatna igazán, hiszen élete teljében lévő asszony, akit csak irigyelhetnének tőlem. És itt van a kutya elásva. Míg a házvezetőnőm, tudom, hogy senki nem bírhatná csalásra, mert fél, hogy elküldöm magam mellől, de ha nyeregben érezné magát, ha a férfiak is magukhoz méltónak tartanák, mint szeretőt, túl nagy lenne a csábítás, és kevés nő képes ellenállni a kígyónak. De azért ne higgyenek köszivünek, annyi csodálatos ölelés, olyan odaadó szerelem és örömnyújtásra törekvés, amit tőle kaptam, nem maradhat viszonzatlanul. Én hatvan vagyok, ö negyven. A logika szerint én megyek el előbb, és nehezen viselném a gondolatát is, hogy ne élhessen a házamban azután is, a nekem tett szolgálathoz méltó módon. Mert a szerelem szolgálat, és soha még olyan alázatosan nem igyekezett senki szeretni, mint ö, s biztos vagyok benne, nem azért teszi, mert maga fölött állónak érez, hiszen okos, eszes, sőt vagyonis értelmes ember, – ha nem az lenne már régen pedzeni kezdte volna, hogy módosítsunk szerződést, az alkalmazotti helyett, lépjen életbe a házassági. De ö hallgat, és szeret. Érzi, hogy birtokon belül van. Ismer már, jobban mint én magamat. Pedig nem tudhatja, hogy már egy éve végrendelkeztem a javára. Mindenemet rá írattam. Muszáj volt, hiszen az öt nevemen lévő gyermek megtámadhatná a végrendeletet, de egy jól megszerkesztett adásvételi szerződéssel nehezebb dolguk lenne. Az én odaadó házvezetőnőm nem is tudja, hogy amit takarít, amit rendben tart, már az övé, és ha a szerződés aláírásával, stratégiai okokból várnia is kell a halálom percéig, az ügyvédem tudja a dolgát, s mire híre fut, hogy végem van, aláíratja vele, hogy megvette mindenemet, és az illeték kifizetésére is rendelkezésére áll a pénz. A vissza dátumozás nem gond. El van boronálva minden, az is, hogy egy svájci számlán olyan összeg vár rá, amennyiből szépen megélhet, akkor is ha komolyan gondolja, amit annyiszor elvacog, ha ölelem: sosem kéne neki más férfi, mert biztos benne, hogy a nyomomba sem léphetne egyikük sem… hiszen én vagyok a hideg fejű, forró testű, ölelésre mindig kész, csodálatos szerető, és mi kell egy nőnek ezen… és – ezt már csak én teszem hozzá – a biztos megélhetésen, a jómódon kívül?!

[/rkey]