Ha jól meggondolom, rám ugy is nézhetnének, akár egy csodára, mert ami velem történt, az nem mindennapi. Talán nincs ember aki ne szenvedne el élete során ilyen – olyan balesetet. Engem tolószékbe kényszerített egy száguldó örült, aki ráadásul ittas is volt. De mire a tolószékig eljutottam?! Napok kómában, műtétek sorozata, aztán a kiszolgáltatottság megalázó érzése hónapokon át, és ki tudja nem lennék-e még ma is rokkant kocsihoz kötve, ha nem szól közbe a szerelem csodája. Mert van ilyen. Addig nem hittem az érzelgésben, mindent hideg fejjel, és kritikus szemmel néztem, nem lobbantam lángra egy hosszú, formás comb, egy szép arc, egy szemlátomást rám hajtó nötöl. Korainak tartottam még a házasságot, a szexszel pedig ugy voltam:csak a mindennapit add meg Uram!Megadta! Husz évvel ezelőtt azt mondták rám, ritka szép férfi vagyok, de persze a sok szenvedés, és az idő, nyomot hagyott a vonásaimon, dérrel szórta be, fekete, hullámos hajamat. De bántam volna is én, – amikor tolókocsiban ültem és két erős karom ellenére, segítségre szorultam, ha tar kopaszon, és csupa ránc arccal bár, – csak még egyszer beülhessek a kocsimba, megálljak az irodám előtt, saját lábamon léphessek be az ajtón, fogadhassam üzletfeleimet, és ne sajnálkozzanak rajtam az emberek. A szánalom elviselhetetlenül rossz érzés, nem is hinné aki nem saját bőrén tapasztalja. Amikor már rehabilitációra hordtak, és ugy tudtam sosem leszek képes alsó végtagjaimat használni, egy napon a kocsiban ülve vártam, hogy az inas szóljon a beteghordóknak: megérkeztem, a kezelésre, – amikor kilépett az ajtón egy nő. Legszívesebben nagybetűkkel mondanám, hogy nő, ha lehetne, mert öt lehetetlen volt, nem észrevenni – legalábbis nekem – , vagyis, ha egyszerre húszan tipegnek el mellettem, akkor is ö kötötte volna le a figyelmemet. Talán mert megtorpant amikor meglátott, és biztos hogy nem a kocsim márkája, nem is deli termetem, hanem a bűvölt rácsodálkozásom varázsolta el. Van ilyen. A legtöbb ember képes belehabarodni híres emberekbe, jóképű színészekbe, gyönyörű színésznőkbe, és csodálni egy életen át. Pedig hányan vannak azoknál különbek, akik sosem kerülnek elé, és nem is viselkednek ugy, mint akik tudják: tetszetösek – habár – kinek a pap, kinek a papné. Ma már nem tudnám megmondani, hogy azért nem tudtam-e levenni a megtorpanó nöröl a tekintetem, mert meglepő volt, hogy annyira néz, vagy mert mindig olyannak képzeltem álmaim asszonyát, azt, akit egyszer – persze csak ha egészséges maradok – feleségül kérek. Csak állt, én pedig egyre kínosabban éreztem magam. Szerencsére jött az inas a beteghordókkal. Ha érezték már, hogy legszívesebben láthatatlanná válnának, én akkor, ott, azért fohászkodtam: bárcsak ne látna meg nyomorékon, bárcsak elindulna, mielőtt áttesznek a tolókocsiba, de ö csak állt, és nézett. Aztán az inas kinyitotta a kocsiajtót, az egyik betegápoló benyúlt értem, a másik odaigazitotta alám a széket és ugy éreztem: vége a világnak, elborzasztom azt a gyönyörű nőt, szereztem neki egy nyomasztó napot. Alig mertem felnézni, mert amikor elgurítottak mellette, akkor is ott állt, és az inasom csak hazafelé merte megkérdezni: ismertem-e azt a hölgyet, mert sokáig nézett utánam, és nagyon megilletődött volt. Ordítani szerettem volna, akár a sebzett oroszlán, és igazából nem is tudtam miért. Talán mert mégis én keltettem fel a figyelmét, vagyis hurrá, és mert mégsem kellenék neki, hiszen láthatta: nyomorék vagyok, szánalmas figura. Nem is tudom mi lett volna velem, ha az irodába visszaérve, nem azzal fogad a titkárnő: kerestek. Magánügyben, egy hölgy. Később újra hiv. Hívott. – Medika vagyok, pár hét múlva diplomázom. Kórházi gyakorlaton voltam, amikor megláttam magát. Csodálatosan beszédes arca van. Biztosan mondták már, – bár anyám szerint a legtöbb ember csak egyvalakinek tetszik lehengerlő módon: az igazinak! Ha van némi igazságalapja a dolognak, akkor azt kéne hinnem: maga az igazi. – Nyomorékon? Nősen? Ki tudja hogyan? – kérdeztem, szinte feljajdulva. – Tudom hogy nőtlen, tudom hogy a munkáját tökéletesen ellátja, és azt a csúnya szót ki ne ejtse többé, – legalábbis előttem nem. Én csupán lelki nyomorékokat ismerek, a test rehabilitálható, teljes megújulásra képes. – Az enyém nem. Semmi jóval nem kecsegtetnek, vagyis bele kell nyugodnom az állapotomba. – Belenyugodni soha, semmibe nem szabad. Ha száz orvos mondja ugyanazt, bízzon a százegyedikbe, vagy adjon esélyt nekem! – Magának? Hogyan? – Ismerkedjünk meg, és majd eldől. Az élet a legrafináltabb rendező, és valami azt súgja, nem érdemes reggel felébredni, este lefeküdni anélkül, hogy ne a maga mosolya – mert ugye mosolyogni még nem felejtett el – ragyogjon rám. – Nem tudja mit beszél – sóhajtottam, miközben a szívem majd kiugrott a helyéből. – Tudom! A kórlapját is láttam. Ne feledje orvos leszek, aki megszerezheti, de köteles megtartani a betege titkát. – Akkor azt is tudja, hogy nem vagyok férfi! – Hogyne! Azt is, hogy a teste sem működik olajozottan. – Ne, kérem, hallgasson! – esengtem. – Ne haragudjon, de ugy érzem ki kell mondanom: a legtöbb ember, ha tolókocsiban lát valakit, nem is akar tudni arról ami a pléd, vagy a ruha alatt van. Fél a kiábrándító igazságtól, vagy ugy gondolja, amiről nem tud, az nem szomorítja. Pedig nem mindegy mennyit veszített a szervezet teljesítőképessége, és mennyire rehabilitál – ható. – Fejezzük be kérem! – csuklott el a hangom, mert ugy éreztem, nem bírom ki, ha őszintének ható szavaival, szinte kicsontoz. – Mikor végez? Ugye várhatok magára az irodája előtt? Vagy menjek a házához? – kérdezte a kedves női hang. – De hát mit akar? Meggyógyítani magát. – De hiszen az lehetetlen. Hogyan, mivel? – Szerelemmel! – mondta, súgva, vagy búgva, és a vonal megszakadt. Percekig nem tértem magamhoz. Most is csak azért részleteztem, állapotom szánalmas voltát, hogy még inkább érezhetővé tegyem: mire képes egy nő, és mennyi ereje van egy férfinak, ha szeret, csodál, vagy nem is tudom mi varázsolja el. Este a házam előtt ült a kocsijában. Amint megálltunk, odajött, – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ott áll mellettem, amíg az inas előveszi a tolókocsit, kinyitja, átsegít bele és indulunk befelé. Nem volt annyi erőm, hogy irányítsam a járgányt, életemben nem restelltem még magam annyira, pedig az ö arca szinte ragyogott, reményt adott. – Foglaljon helyet pár perc, amíg felfrissítenek, mondtam az utolsó szótagokat jól megnyomva, hogy időt adjak neki a visszakozra, a megfutamodásra. Ám ö csak lépdelt a nyomomban, aztán a dolgozószobám előtt, hátraszóltam: fáradjon be, amint lehet itt leszek.

Átöltöztem. Vagyishogy, inkább hagytam, hogy az inas felfrissítsen, de mintha tetőtől talpig éreztem volna, ahogy rám adja a nadrágot, zoknit, inget, mintha minden idegszálammal oda kívánkoztam volna, ahol ö vár rám, pedig tudván tudtam: deréktól lefelé, érzéketlen vagyok, csak a szívem, űz tréfát velem. Képzelgek. Ugy ült ott, – a valamikor kedvenc fotelomban, hogy amint megláttam arra gondoltam: bárcsak soha ne mozdulna el onnan. Az inas magunkra hagyott, én nem tudtam szólni, de ö beszélt. És bármit mondott volna, talán ha arra kér, rakjunk tüzet az érzéketlen lábaim alatt, abba is belemegyek, de ö mást akart: merre van a hálószobája? – kérdezte és odaállt a kocsim mögé. Soha olyan gyengéd, mégis erős mozdulatokat, ahogy átsegített az ágyra. Hanyatt fektetett miközben folyton beszélt és a hangja olyan zsongítóan duruzsoló volt, hogy elhallgattam volna ítéletnapig. – Van egy teóriám, persze csak kuruzsló szintű, a profoknak el sem merném mondani, de hiszek benne, hogy semmi nincs a testre olyan sokkoló, minden porcikáját lázba hozó hatással, mint a szexuális vágy, és annak levezetése. Fel akarom kelteni magában! Addig mindig azt hittem, nem érezhetem magam nyomorultabbul, akkor mégis arra gondoltam: ez a vég! A csodálatos nő levetkőztetett, csak az alsót hagyta rajtam. Igyekeztem segíteni neki, mégsem lehetett könnyű dolga, de miközben csinálta, beszélt, duruzsolt, ajka néha – - azt hittem véletlenül – , hozzá – hozzáért a bőrömhöz, mint aki az állával is segíteni akarja azt, amihez a karjai és a lábai nem elég erősek, aztán ledobott magáról mindent, és keresztül térdelt rajtam. Örjitöen kellemes érzés volt – de persze csak a szívemig ért el, csak az agyam fogta fel – ahogy a fejem búbjától kezdve, puha ujjbegyei elkezdtek matatni a testemen. Derékig olyan lettem, mint akit azonnal szétvet a gyönyör, s ha nem kéri folyton: lazítson, hagyja el magát, csak arra figyeljen, amit csinálok, miközben szakértő mozdulatokkal gyúrt, simogatott, s a gerincem vonalán végigvezetette csodálatos ivü ajkait! Nem is tudom, mire lettem volna képes, csakhogy szánandóságom leplezzem. Amíg egészséges voltam, legalább kétszer a mennyekbe emelem annyi idő alatt, ameddig bíbelődött velem. Emelem, de akkor más volt a cél: azt akarta, hogy felsajduljon bennem a régi jó érzés: emlékezzen a testem a jóleső borzongásra, idézze vissza a férfivágy csodás feszítését, az örömvárást, a bujaság izét. Amikor minden ereje elhagyta, rám borult. Éreztem csodálatos mellei – ártatlan rózsaszín – kemény bimbóit a hátamon, lehelete szinte égette a nyakamat, és boldog voltam: hónapok óta először reménykedően boldog. Amikor kicsit erőre kapott, felöltöztetett, és mint – mikor egy anya – befejezvén gyermeke szépítését – elégedetten végignéz rajta, ugy csókolt bele, az izgalomtól kicserepesedett számba. – Csodálatosan viselkedett! Holnap újra jövök! – mondta és öltözni kezdett. – Ne jöjjön! – nyögtem, mintha nem is én mondanám. – Nem akar látni? – nézett rám, még mindig csak egy szál tangában. – Csak magát akarom látni, érezni, kívánni, imádni. Legyen a feleségem… ne menjen el! Egyazon napon vette át a diplomáját és mondtuk ki a – számomra boldogító, de neki ki tudja mit jelentő igent. Ö bizakodott, én pesszimista voltam, de kapaszkodtam belé, mint fuldokló a szalmaszálba, mert, ugy gondoltam, ha engedélyemmel bár, de füvel fával csal is, – mert egy egészséges, gyönyörű nő nem élhet gyengédség, és erotika nélkül – , akkor is magaménak tudhatom, erőt meríthetek a jelenlétéből, és amíg az ember él, remél. Félév telt el, mire – mintha finom nyári szellő fuvallata érintett volna, érezni kezdtem ajkai bársonyát a combom felső részén. Nem hitte el. Sírt, kacagott, boldog volt. Sokszor kértem: csaljon meg, az ö esetében az életelem, nem csalás, és amíg visszatér hozzám mindent meg tudok bocsátani, de nem! Ö beérte velem! Igaz, mindent elkövettem, hogy ha már én nem is érezhettem együtt vele, de legalább lássam, milyen csodálatosan szép az arca, ha orgazmusa van, ha repül, ha azt is lefelejti, hogy a világon vagyok, mert csókolom, becézem, simogatom és olyan szavakat suttogok neki, amelyek önmagukban is vérforralók. De ö sosem felejtette el, és – akár egy jó érzékű céda – rájátszott az élvezetére, csakhogy engem felrázzon, lázba hozzon, habár ezt később tagadta. El akarta hitetni velem, hogy nemcsak én éreztem derékig ugy, hogy ha megérint belehalok a vágyba, hanem ö is. Minden szabadidőnk testgyakorlatokkal masszázzsal, szex játékokkal telt, és egyszer csak nem kellett katéter, s – elnézést az undorításért – a bélműködésem is spontán lett. Ugye milyen csodálatos amikor olyan nőre talál az ember, akit semmi nem undorit hat, hiszen orvos, aki arra esküdött fel hogy az emberi testet karbantartja, meggyógyítja. Az első merevedésem örökké emlékezetes marad. Alig mozdult meg férfiasságom a lábaim még nem működtek, akkor, de sosem kapott még – szinte semmire sem való fegyver, annyi bókot, olyan sok puszit, csókos biztatást, mint az a szervem, amelynek feltámadásában már régen nem bíztam. Aztán a térdem is fájt, ha kis fémkalapácsával ráütött – be tudtam hajlítani, igaz csak lendületből, de soha boldogabb embert nálam. Egy kis medika, akinek még fenekén volt a tojáshéj, akinek tudós kollégái előtt egy szava sem lehetett volna: a szerelem erejével, vagy szíve diktálta gyógymódjával, visszahozott az életbe. Amint látják járok, ép ember vagyok. Két évbe telt, mire férfiként ölelhettem, igaz akkor még botra volt szükségem a talpra álláshoz, de szeretni – valamit visszaadni abból, amit tőle kaptam, már tudtam. Naponta dagadtra csókolóztuk a szánkat, mert valami – természet adta csoda folytán az ember, mihelyt a világra pottyan a szájával kezd élni, a kezeivel kapaszkodni. Szája az éltető csecsbimbót keresi, kezeivel érinteni akarja azt, akiből lett, akihez elszakíthatatlanul tartozni akar, akinek ujját, madárfogással fogva tartja: : az anyját. Ilyen kapcsolat alakult ki köztünk is. Ö joggal érezhetett saját szüleményének, hiszen, ha nem abban a pillanatban lép ki a kórház kapuján, ha nem torpan meg – ha nincs bátorságom elfogadni, amit felajánlott, ma is tolószékben ülő, megkeseredett ember lennék. Két év múlva már áttolódott a masszázsukra, a szeretkezés különböző formái felé. Mint aki be akarja hozni, amit elmulasztott olyan végeláthatatlan vággyal szerettem, izgattam, gyönyöritettem, és együtt éltünk át egyre több csodás beteljesülést. Mert szent igaz, hogy semmi nem meríti ki olyan jólesően az embert, mint a gyönyör. Már neki sem kellett rájátszania az orgazmusára, sőt: sokszor azt hittem az élet is kimegy belőle, ahogy búgva, sírva, nevetve egekbe emelt engem is. Hittem, hogy nincs nálam boldogabb férfi. Aztán eldobtam az egyik, majd a másik botot, reggelente együtt kocogtunk, persze sok szobatorna előzte meg az utcára merészkedésem, de a munkám remekül ment, otthon várt rám a szerelem az igazi boldogság, vagyis teljessé lett az életem. Már azon gondolkozott, hogy munkát vállal, hiszen azért tanult, hogy gyógyíthasson, amikor egy este azzal fogadott: gyerekünk lesz Álom… álom… álom! Anyaként még jobban kiteljesedett a szépsége. Ha addig sajnálták, vagy számítónak tartották is amiért olyan kurtán – furcsán mellém szegődött, csodálni, irigyelni kezdtek bennünket. Ki öt, ki engem, de mi csak egymásra figyeltünk… és a gyerekekre. Két fiunk született és az én drága csodadoktorom, nem vállalt munkát kórházban, de mivel láttam hogy nem érzi kiteljesedettnek az életét hogy vágyik a másokon segítésre, berendeztem neki egy klinikát. Meglepetésnek szántam, és sikerült. A rehabilitációs intézet, amelynek akár a cégére is lehettem volna, hiszen a barátok, ismerősök tudták: ö volt az aki lelket masszírozott belém, – lassan beindult. Persze hogy nem bírta volna egyedül. Olyan munkatársakat keresett, akiket kurvatermészettel áldott meg az isten, vagyis nem zavarta őket, ha nemcsak a két kezüket kellett bevetniük a gyógyulás – érdekében. Természetes, hogy munkatársai között férfi is volt, hiszen a nőbetegekre, saját nemük nem lehet olyan hatással, mint egy mindent beleadó, sikerre törő férfiasszisztens. Sokan áldják az intézményt, sok reményvesztett ember értékelődhetett fel a feleségem – tudományosan soha el nem fogadott – gyakorlata által. De mit számit a nagyokosok véleménye, amikor bizonyíték van rá, mire képes az érzelem, a hatni tudás, a reményt keltés, az odaadó törődés, és nem utolsó sorban a szexuális varázs. Sokan azt mondják: csodálatos akaraterőm van, hogy képes voltam épkézlábbá lenni. Lehet, de: az akaraterőt is fel kell kelteni, ébren kell tartani, és ahhoz még egy ember kell, olyasvalaki akinek fontosak vagyunk, aki sosem fárad bele a reménytelennek látszó feladatba, és akibe akár kézzel, akár érzelmileg, mindig megkapaszkodhatunk. Isten áldja meg az angyal lelkű embereket, legyenek akár férfiak, akár csodálnivaló, – csak a másikkal törödö, – sosem fogyó erővel rendelkező asszonyok. És még valami: ujabb kísérletet tervezünk: ha a szex ilyen erővel hat minden szervünkre, miért ne tarthatnánk formában magunkat, az idők végtelenségig, vagyis elhatároztuk, hogy amíg csak élünk, így vagy ugy, – de mindig megpróbálunk örömet adni egymásnak. Mert: miért legyen az ember tele panasszal, amikor nyugodtan rábízhatja magát, teste megujulóképességére?!