Mindigis az ártatlan, tiszta arcú és őszinte tekintetű lányokért voltam oda. Amelyiken valami sandaságot láttam, lehetett világszépe, akkor sem érdekelt. Talán azért volt ez, mert a család vallásos lévén, sokat vittek templomba és mivel eleinte keveset értettem a dologból a képeket, díszeket, gyertyák lángjait nézegetve mulattam az időt. A képeken ábrázolt Szűz Mária arcáról már kölyökként is sokat leolvashattam. Láttam milyen szelíd, kedves, és aki rátekint legszívesebben a megölelné, odasimulna hozzá, akárcsak a karján ülő kisded. Mosolya sejtelmes, de mégis biztató, erőt adó, jó rátekinteni. Amikor már tudatosult bennem, hogy az emberek arca sok mindent elárul, kezdtem jobban odafigyelni a vonásokra. Magammal kezdtem és megállapítottam, nem vagyok világszépe, és – mint egy pubertáskorúnak, – kezd megnyúlni az orrom változni az arcvonásom: férfiasodom. Addig mindenki azt mondta rám, olyan szép vagyok akár egy kis angyal, ami eleinte hízelgő volt, de ahogy kamaszosodtam egyre inkább zavarba jöttem tőle. Nem angyalka akartam lenni, hanem olyan vonzó férfi, mint apám volt. Kit ne vonzana az, ami szép? Csak azt nem értettem, hogy ha egy jóképű férfi úgyis nagyobb reménnyel vághat neki az élet minden területének, miért olyan vonzó megjelenésű a legtöbb pap? Vagy ha egy nőnek birtokában van a fél sikernek számító szépség, miért megy mégis apácának? Szinte alig találkoztam csúnya arcú apácával. Anyám megmagyarázta, hogy a hit, a belső erő, a lelki nyugalom szépíti meg őket. Ez nekem akkor magas volt, de ahhoz elégnek bizonyult, hogy attól kezdve minden utamba kerülő apáca arcát, mozgását, alakját férfiszemmel néztem. Aztán megláttam Öt. Apám üzletébe nyitott be másodmagával, és nem ö szólalt meg először, de mégsem tudtam róla levenni a tekintetemet. Tizenkilenc éves voltam, nem akartam továbbtanulni, a boltban is szükség volt rám, így a család rám hagyta: vegyem ki a részem a kereskedésből. Akkor éreztem először örömnek a kiszolgálást. Amíg a másik sorolta mit kérnek, és összehordtam eléjük az árukat, alig tudtam levenni a szemem róla, aki – hiszen senki nincsen fából – belepirult a vizslatásomba. Egy nő, akiből semmi más nem látszott csak tiszta, szép vonalú, tengerkékszemekkel ékesített, fehér vászonnal keretezett arca, finom kis kezei! Nemhogy a lába hosszát de a bokáját sem láthattam, pedig nálam, addig, csak a hosszú combúak lehettek nyerők. Egy feje búbjától a lábujjáig becsomagolt nő! Egy zsákba macska! Tiltott macska. Hiszen az apáca szüzességi fogadalmat tesz: istennek áldozva életét. De miért a legszebbek? Ö vajon miért? Attól kezdve nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy – már csak kíváncsiságból is – megtudjam: mi vihet rá egy olyan tüneményes arcú teremtést, hogy lemondjon az élet örömeiről, az anyaságról, férfibókokról, szerelemről, mindenről és mások szolgálatának szentelje életét. Aki azt hiszi van némább hely egy kolostornál az téved. Ha az életben bármire kíváncsi az ember, utánajár, vagy megbíz egy magánnyomozót, de bejutni oda, ahova férfi nem léphet, sőt kérdéseket feltenni olyan dolgokról, amelyek mindenkinek személyes ügye, képtelenség. Oroszlán jegyben születtem, vagyis mindig jobban vonzott az, ami képtelenségnek tűnt, mint ami az ölembe hullt, és le sem kellett hajolnom érte. Nem megyek bele a részletekbe, de a zárdákban is van konyha, ahova a főzéshez valót szállítják, elromolhat valami, amit csak férfi javíthat, hiszen a mesteremberek inkább az erősebb nemhez tartoznak, és – elhinni sem mertem, hogy készakarva – de ö is egyre gyakrabban tért be az üzletbe, persze sosem egyedül. Mire észbe kaptam: elveszítettem a fejem, a szívem, és minden porcikám. Nem voltam többé ura magamnak, és tudtam: ha ö nem lehet az enyém, inkább én is jelentkezem papnak, csakhogy soha ne lehessek hűtlen tiszta érzelmemhez. Ki tudná megmondani mikor nő be a az ember feje lágya és, hogy az enyém akkor már elég kemény volt – e, de annyira igen, hogy ne adjam fel. Megbeszéltem a segéddel, hogy ha újra bejönnek, tegye, amit mondok. – Fáradjon be kérem a raktárba, mert olyan sokféle van a kért áruból, hogy ott kiválaszthatja a legmegfelelőbbet! – mondtam az idősebbnek és a segéd ugrott is, hogy mutassa az utat. Tudtam, hogy csak perceim vannak, de azt is, hogy elé kell állnom, különben ö is velük megy. Ott maradt. – Szeretlek! Nem tudok élni nélküled! Tudom, hogy örültség amit mondok, hogy esküt tettél, de még egyszer döntened kell: vagy esküszegő leszel, vagy én is szüzességi fogadalmat teszek, lemondva az egyszeri, de csodaszép élet minden öröméről. Légy a feleségem! – mondtam, arcát figyelve, amelyet egyre jobban elöntött a pír. Adott némi reményt, hogy csak riadt volt, nem elutasító. Két év múlva már biztosan nem vetemedtem volna akkora vakmerőségre, de akkor megtettem. És nemhiába. Örök igazság, hogy a földre került mag, előbb utóbb gyökeret ereszt, lefúrja magát, és – kerüljön bármily erőfeszítésbe – kihajt. Tisztában voltam vele, hogy nincs az a nő, aki – ha olyat hall, amit én megengedtem magamnak – azután is nyugodtan éljen, sose jussanak eszébe a perzselő szavak, képes legyen elfelejteni az esdeklő, rajongó tekintetet, amellyel farkasszemet nézett. Ugy is volt. Bár akkor egyetlen szót sem szólt, csak ellépve mellettem bement a raktárba, ahonnan – nem sokkal később – a segéd kíséretében jöttek elő. A szállítást én végeztem. Reméltem, hogy ö lesz a napos, kapus, vagy isten tudja mi, de látnom kellett. Egy néma tekintet, egy arcrezzenés is sok mindent elárulhat és tudnom kellett: lehet-e reményem? Reményem nem volt, de szerencsém igen. Mindig tudtam, hogy a szerencse nagy kerítő, de hogy akkora?! Én csak a kapun adogattam be a csomagokat, és társnőinek, miközben ö az ajtóban állt. Amikor az utolsóval is elindult befelé egy apáca, és ö be akarta zárni a kaput: odaléptem hozzá: – Mi a válasza? Sosem lehet olyan boldog itt, amilyen boldoggá én teszem, mondjon igent, fordítson hátat ennek az egésznek… – soroltam tébolyultan és csak azt láttam, hogy egyre sápadtabb lesz, aztán összeesett, de mintha utolsó mozdulatával felém nyúlt volna. Elkaptam a drága, pihekönnyű testet, és végig sem gondolva a dolgot, csak azt hogy egy segítségre szoruló embernek orvosra van szüksége, betettem a kocsiba és indítottam. A nagybátyám orvos volt, és majdnem leesett az álla, amikor ölemben egy alélt apácával megjelentem nála. Nem kérdezett, látta hogy agyonhajszoltam magam, letettette velem az ájult testet a vizsgálóágyra, és kiküldött. Sokáig járkáltam az ajtó előtt le – fel. Aztán felbolydult minden. Először rend örök érkeztek, aztán apácaruhás nő, egy komoly úrral, csak nekem nem mondott senki semmit. Mint később megtudtam: a nagybátyámnak köszönhetek mindent. Ö nem hagyta, hogy visszavigyék a zárdába, ragaszkodott ahhoz, hogy az elgyötört test a kórház egyik különszobájába kerüljön. A zárdában nyújtható segítséget nem tartotta kielégítőnek, legalábbis pár napig: nem. Aztán behívott a szobájába. – Ugye szereted? – nézett rám azzal a kedves mosolyával, amiért karonülö korom óta rajongtam. – Csak tudnám mi ez a familián ősi átok, vagy mi a szösz? Biztos tudod már, hogy én utcanőt vettem feleségül. Nekem ö volt az első, neki én kisezredik, de meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, és igaz a mondás: a rablóból lesz a legjobb pandúr. Senkinek nem kívánnék jobb, odaadóbb, és izgalmasabb feleséget. Anyád sem volt mindennapi parti: egy tingli – tangli hely tánckarában látta meg apád, ráadásul a szám végén majdnem minden lekerült róla, szóval meg voltak áldva velünk ájtatos szüleink. De ugy látom te sem maradsz le mögöttünk a meglepetéskeltésben. – Mi a baja? – néztem rá, könnyes boldogan. – Sose láss gyönyörű női testet olyan állapotban, mint ö van. A középkori kínzókamrából sem kerülhetett volna ki irtóztatóbb állapotban. Mi bűne lehet egy apácának? Mégis a vezeklés vitte rá, testének sanyargatására, vesszőzésére, gyötrésére! De ha két marcona verőlegény bánik el vele, azok sem végezhettek volna alaposabb munkát. Még a szeméremtestét is… de hagyjuk ezt. Ez a kedves teremtés szeret téged, de megpróbált harcolni az érzésével, ki akart tépni a tudatából, képtelen volt belenyugodni, hogy ne istené legyen minden gondolata, hogy bűnös vágyak égessék minden porcikáját. Ezt nem ö mondta, csak azért tudom, mert volt már hasonló esetem. De az a lány még nem volt felavatva, és nem is készítette ki ennyire a szerelem bűntudata. Sok sikert fiam. Amíg az ember él, minden lehetséges. Ha öt megszerzed, ha a lelkében dúló harcból a te személyed kerül ki győztesen – áldassák érte az Ur – legalább olyan boldog leszel majd mint én, vagy apád. Szülei nincsenek. A zárdából látogatják majd, vagyis annyit lehetsz mellette, amennyit akarsz. Mit gondolsz milyen szinü a haja? Aranyszőke lesz, ha megnő, és az alakja szobrászvéső alá kívánkozóan tökéletes. Valami taszít a barna mellbimbójú nőkben, de az övé eperszinü, mint az én szerelmemé, a bokája karcsú, a combja hosszú, és leborulok a látnoki szíved előtt: mert a szemeddel, a tudatoddal képtelen lettél volna meglátni mindent, amit a tökéletesen zárt ruhája takar. Ne add fel fiú. – fejezte be. Jónak mondta?! Amikor megláttam a drága arcot, födött nélkül, fiús – rövid – hajjal, sápadtan, és a kórházi ingből kilátszó mély sebekkel borit ott nyakát, elbőgtem magam. – Mindezt értem? Miattam? Ennyire szeretsz? Csak ezek a szavak zakatoltak bennem, és el sem lehetett volna mozdítani mellőle. Soha olyan csodálatos pillanatot mint amikor magához tért, és rám mosolygott. Elő akarta húzni a kezét a takaró alól, de észbe kapva, visszadugta. Én nyúltam érte, és vettem két tenyerem közé, mint pihés madárkát. A karja is tele volt hurkákkal, horzsolásokkal, mély körömnyomokkal. Csókolni kezdtem, sós könnyem biztosan csípte, de nem bánta. Nem húzta el a kezét, és éreztem, hogy egész testét rázza a néma zokogás. – Menj el! Még nem késő! Nem vagyok olyan, amilyennek hiszel. Nem vagyok szűz! Megeröszakoltak! Te nem ilyen nőt érdemelsz. Nekem ott a helyem, ahova saját akaratomból mentem! – Kétségbeesésedben!! A körülmények által kierőszakolt döntés nem ér, azt isten sem vehette komolyan. Ö mindent tud. Azt is, hogy nekünk találkoznunk kellett, és hogy engem rendelt párodul, hogy mindent jóvátegyek, amit a sors, vagy mások vétettek ellened. Csak annyit mondj: leszel a feleségem, a többit bízd rám. Nem lesz könnyű, de nélküled nem kell az élet.

Három hónap múlva feleségül vettem. A sebek nyoma még ott vöröslött hófehér bürü, gyönyörű testén, és én nem azzal kezdtem a nászéjszakán, hogy az izgalmi zónákat járja be a szám: a sebeit csókoltam végig, valamennyit, amit értem ejtett magán, az érzésért amit a szívében keltettem. Ugy imádtam, mint egy szentképet, ezért eshetett meg, hogy a teljes egyesülésre csak két hét múlva került sor. Tudtam, hogy akit erőszak rántott a szexbe, aki ugy kezdte a legintimebb kapcsolatot – ami a két nem között lehet – , ahogy reá kiméretett, azt kímélni kell, hozzá kell szoktatni, hogy amit át fog élni, természetes, égetően izgalmas, gyönyörűséges vágy, aminek a beteljesülése észvesztő öröm. Amíg riadtságot láttam a tekintetében nem hittem a mozdulatában: húzott volna magához, bujt volna alám, fölém, kínálta magát, de én a kínzó rémképek nélkül akartam mennybe emelni, megmutatni neki: milyen az ha két egymásért égő test egyesül. S micsoda szerető lett bel öle, édes istenem?! Máig adósnak érzem magam a Mindenhatóval szemben, de azzal nyugtatom háborgó lelkiismeretem: ha megengedte, hogy enyém legyen, akkor akarata szerint történt, és amíg élek hálás leszek neki érte. Két gyermekünk született, tíz éve voltunk házasok és csak néha vettem észre az arcán valami átsuhanó borút, amikor túljutottunk a mindent felégető gyönyörű, örjitö orgazmuson. – Mi bánt? – kérdeztem meg végre. – El kell mondanom valamit… nekem az erőszak… az a borzalom… jó volt! – suttogta hideglelősen. Libabőrös lettem. – Miért mondod ezt? Miért nem felejted el végre? – kérdeztem hanyatt dobva magam. Azt akarom, hogy boldog légy, hogy csak rám gondolj… közben! – Akkor tedd te is azt, amit az a gazember! Kötözz meg, feszíts szét, üssél, kényszeríts, dobd magasba a testem! – vacogta és hozzám bujt. Nem tudom kire milyen hatással vannak az ilyen szavak, de engem örült vágy kapott el. Hitetlenkedve bár, de együttműködtem vele, és mire odakötöztem az ágyhoz, mire hófehér bürü, gyönyörű teste ott feszült előttem, újra erőm teljében voltam. Mit is mondhatnék arról az éjszakáról? Az ember legyen kíváncsi, kóstoljon bele mindenbe, és főleg ne tagadjon meg semmit attól, akit szeret, mert aki ad, az vissza is kap bel öle, és van-e nagyobb boldogság, mint egy gyönyörű női arcot démoni vágytól hajtva, élvezni látni, vonyítani hallani azt, akinek elvisszük, hogy akkor is boldog, ha bántjuk, és ki gondolna közben arra: illik, nem illik, fő hogy élvezni lássuk azt, akiért minden porcikánk odavan, minden idegszálunk reszket. Ha azt mondom hogy akkor kezdődött az igazi szexuális gyönyörünk, pedig addig sem voltak lagymatagok vagy muszájindittatásu szeretkezéseink, higgyék el nekem, és ha van önökben némi bátorság, kíváncsiság, ne várjanak tíz évig, mint a feleségem. Aki szeret mindent megért, mindenben partner, és ami nem jó, azt abba lehet hagyni, de meg sem próbálni, vétek. Gondolják csak el milyen rövid az élet és azon belül a férfierő. Kell valami ajzószer akkor is, ha ugy érezzük: annál ami van, már nem lehet jobb, de félünk, nehogy megszokássá váljon amit élvezünk. Próbálja ki, aki nem hisz nekem: a fájdalom erős akarattal élvezetessé tehető. A fogorvosnál jöttem rá, ahova mindig vacogva jártam, de egyszer magamra parancsoltam: képzeld, hogy élvezed amit csinál, hidd hogy a fájdalom kéjjé válik… és ment! Nem sziszegtem, tűrtem! S aznap este én kértem a drága, elgyötört leányéletű asszonyomat, hogy kötözzön meg, tegyen velem amit akar. Óriási volt. Mintha minden dühét, amit megrontója iránt érzett, rajtam akarta volna kitölteni. És micsoda gyönyört adott a fájdalom és bujaság koktélérzete?! A feloldozás utáni becézése, turbékoló kacagása, hogy végre kiverhette magából a megalázás érzését, amely – akkor – csak egy utat mutatott neki: azt hogy szentéletű legyen. – Nem akarsz bosszút állni? – súgom a fülébe azóta egyre gyakrabban és ö csókol ahol ér. Hozza a zsinórokat, szalagokat, amely hol öt béklyózzák gyengéd hurkokkal, hol engem. Nem is tudom melyik helyzetet élvezem jobban. De hogy ö azt, amikor engem gyötör, azt látom, és boldoggá tesz a tudat, hogy nem marad adósa a sorsnak, amely majdnem elvette tőle a boldogságot, azt hogy szeressék, hogy anyának szólítsák, hogy tisztelt, megbecsült, imádott feleség legyen.