Vannak a biblia által és vannak a jog szerint bűnnek nyilvánított tettek, amikre nincs bocsánat. Halálos bűn, főbenjáró bűn, csak jelző kérdése az egész, de aki benne él, vagyis az elkövető nem érzi annak, és mert senkinek nem árt vele, a maga módján még a világ legboldogabb emberének is érzi magát. Ilyen vagyok én. Tizennyolc éves koromban – bár ma már tudom, hogy nem voltam szerelmes, kizárólag mély és igaz barátság fűzött ahhoz akinek igent mondtam, férjhez mentem. Akkor már négy éve voltunk osztálytársak, semmit el nem titkoló jó barátok, és egyszer csak ugy határoztunk, hogy összeházasodunk. Mindketten jogi egyetemre jelentkeztünk és a párban tanulás is jobban megy, ha a test szükségleteiért sem kell megszakítani, csupán egy rövid időre abbahagyni a magolást, és minden kéznél van. Ezek inkább a férjem szavai, de mivel ö nagyon okos, gyakorlatias fiú volt, és mert akkor ugy gondoltam, ha létezne számomra igaz szerelem, mindent felégető tűz, már eljött volna, hiszen a barátnőim sorra mondták ki a boldogító igent. A nászéjszakát átszerencsétlenkedtük, mert mondanom sem kell, addig nem feküdtünk le egymással, amíg pecsét nem került a papírra, vagyis mindketten lilomszüzek voltunk. Mai fejemmel azt mondom, ahogy vannak szakmai elökészitö tanfolyamok ugyan ugy lenne létjogosultsága egy testi kapcsolatra felkészítő előadássorozatnak is, ne adj isten élőképes bemutatóval, amilyen már létezik ugyan, de csak vándorló szintű komédiások gyakorolják, minden este más helyen, de az egyenesben menő bemutatókra főleg az idősebbek mennek el, és egyik jobban elképed, mint a másik. Alig akad aki szenvtelenül nézi amit lát, mint akinek már része volt benne, de figyelni kellene a nézők arcát. Megér egy misét. Szóval a nászéjszaka utáni napokban kicsit csalódottnak látszhattam, mert az apósom, akivel együttlaktunk, persze az anyósom is velünk, megszólított: mi a baj kicsim? Ez a pár szó és ahogy rám nézett, ahogy átkarolt, új irányba terelte az életemet. Alig múlt negyven éves, és a fia kinézetre sem léphetett volna a nyomába, de addig a kérdésig csak ugy néztem rá, mint a barátom, vagyis a férjem apjára Ám mihelyt megérintett, átölelt, – akkor azt hittem szeretettel – , de később elmondta: ugy égett értem minden porcikája, hogy vonyítani tudott volna kínjában. Fura dolog a szerelem, a testi vonzalom, miért éppen akkor és miért éppen arra figyelünk fel, aki elcsavarja a fejünket, de én egyre inkább tűzbe jöttem, ha apósomat megláttam. Aztán egyszer az anyósom pár napra a nővéréhez utazott, a férjem a könyvtárban tanult, mert nemzetközi jogász akart lenni, és ahhoz ott állt rendelkezésre legtöbb szakmai anyag. Ketten maradtunk, és csakhamar egymás karjába zuhantunk, vagyis csak én, mert ö tudta mit csinál, tudta hogy kell mozdulni, csókolni, simogatni, hogy a másiknak is jó legyen. Ugy kezdett magáévá tenni mintha ö lenne az első férfi az életemben, és az is volt, ha a szeretkezés igazi értelmét vesszük. Csodálatos szerető lett volna akkor is, ha nem birtokolja egész szívemet. Ö ismertette meg velem a szerelmet, de nem voltam bánatos: a legjobb megoldás, hogy férjhez mentem a fiához, és állandó közelsége biztosítva volt.

Máig sem értem, hogy tudta olyan ügyesen keverni a lapokat, hogy voltam képes kendőzni rajongó pillantásomat, a többiek előtt, de tény hogy hat éve vagyok apósom szeretője és még nem jöttek rá. Persze nem akkor omlunk egymás karjába, amikor akarunk, de amit nem könnyen ér el az ember az sokkal több örömöt ad. A férjem nem gyanakszik, majdnem ugy vagyunk mint amikor még csak barátok voltunk. A teste kíván, de mert azt hiszi nem lehet másként csinálni, csak ahogy első alakalommal tettük, nem bánja, ha elhúzódom, vagy amikor éppen azt akarja, tanulni hívom. Apósom is jogász, tehát ha együtt kapnának bennünket akkor is lenne mit mondanunk: nem értettem valamit és meg akartam kérdezni tőle, ami ugy is van, mert soha nem fogom megérteni, hogy lehet boldog egy nő egy olyan kapcsolatban, amelyben biztosan tudja, hogy a férfi, akiért majd megörül, nemcsak az ö karjában bizonyít. Egyszer megkérdeztem: szereti-e a feleségét. Azonnal rávágta: imádom, csak a szerelem – idővel – átértékelödik, legjobban ugy fejezhető ki, hogy nem tudnék nélküle élni ö, a föltel és te vagy a desszert, ami, amíg csak az íze tart megédesíti az életem. Megkaptuk a diplomát, az apósom irodájában kezdtünk mindketten, ami még nagyobb lehetőség volt a vele való együttlétre, hiszen ha egy ügyet megtárgyalni félrevonultunk, nem igen zavartak volna meg bennünket, már előtte is előfordult, hogy bevonult a tárgyalóba, és magára zárta az ajtót, a telefon is néma maradt, mert volt tekintélye. Nem kívánok nagyobb boldogságot mint amiben élek, csak egy dolog okoz némi lelkifurdalást. Három hónapos terhes vagyok, és mert nem szedek fogamzásgátlót, és egyik férfiú sem védekezik, fogalmam sincs, hogy kinek a gyermekét hordom a szívem alatt. Fő, hogy az egész család örül neki, mert végtére is mindegy, hogy a férjemnek a fia, vagy tetvére lesz-e az, akit egyformán szeretünk mindannyian. Családban marad. Ez is egyfajta boldogság, hölgyeim!

… És még hányféle? Amint látják mindig vigyáztam az alakomra, ma is karban tartom, vagyis bárki megnézhet, mégis csal a férjem és nem fogják elhinni, milyen növel. Majdnem száz kiló, igaz formásan oszlik el testén a súly, de a férjem szerint nem szabad csalásnak tekintenem, hiszen mély érzelmeket nem visz a kapcsolatba, csak megőrjíti a tudat, hogy elveszhet a kőkemény hústömegben, hogy ha akarná, összeroppanhatná a két hatalmas comb, amikor a dereka köré tekeredik, és nem létezik bujább öröm, mint becézni a focilabda méretű kebleket. Így mondta el, mint most én, mert megfogadtuk, hogy mindig őszinték leszünk egymáshoz. Ti mit tennétek az én helyemben? Tudom, legtöbben ordítani kezdenétek, megpróbálnátok szétverni a kapcsolatot, de az a legrosszabb taktika. Én nem vettem észre hogy csal, otthon ugyanolyan, mint addig volt, ö nem bírta magába tartani édes titkát és mint aki azt akarja: örüljön vele, akit szeret, elmondta. A nő a cégénél dolgozik, két gyereke van, a férje egy kis nyiszlett alak, aki lélegzetvételre is gyenge, benne pedig folyton lobog a láng, és mert a családját is imádja, nem lenne túl sok ideje a félrekettyintésre, ezért kábította el az uramat. Természetesen nem fogok meghízni, mert tudom, az a fura birtoklási vágy, a páromban, egyszer kialszik vagyis ahogy az előttem mesélő mondta: a kis duci a desszert, én vagyok a főétkezés, és mert tudom: desszert nélkül meg lehet az ember, főétkezés nélkül nem, türelmes vagyok, hisz követhetem az eseményeket, mindenről tudok, és: néha még meg is simogatom, mint akit nagyon szeret az ember, amikor csillogó szemmel meséli: hogy aznap hogy, és milyen volt? Esküm jóban – rosszban hozzá köt, és hátha egyszer engem is megszédít valaki…