Nem vagyok milliomos, sosem volt gyáram, vagyonosnak sem mondhatom magam, mégsem cserélném el az emlékeimet senkivel, mert ma már lassan kivész a kisipar, csak emlék lesz a friss forgács, és fenyőgyanta, vagy nehéz keményfa illatú műhely, múzeumba kerülnek a kéziszerszámok és csak az adja műbútorasztalos kezére a berendezési tárgyait, – hogy leheljen bele egy kis ifjonti lelket, – aki tudja, hogy a míves bútorok nem gyárakban, hanem műhelyekben készültek. Nekem könnyen ment a pályaválasztás, mert beleszülettem az asztalosságban. Gyerekként ott hancúroztunk apám lába körül, henteregve a kunkori forgácsokban, majd később, a kezünkre adott csorba szerszámokkal, farigcsálni kezdtük a kapott eselékanyagot és ha sikerült egyenessé tenni, lesmirglizni, kifényezni, madarat lehetett volna fogatni velünk. Lassú munka, de amíg szöszmötöl az ember vele tudja, hogy ha ugy kerül ki a keze alól, ahogy szeretné évszázadokig hirdetheti mesterségbeli tudását, jó ízlését, saját magával szembeni szigorú elvárását. De ha még csak a bútorgyártás gyárasodott volna el? Hova lettek azok a csendes elmélyülést adó hangulatú műhelytitkok, a sok magunk alá gyűrt, vagy önként lapuló lány, menyecske adta gyönyörűség? Apám még azt is a műhelyben csinálta legszívesebben. Egyszer rajtakaptam őket anyámmal, amint éppen egy míves asztalt próbáltak ki többféleképpen. Meg sem mertem mozdulni a sarkot leválasztó függöny mögött, mert az ajtót bezárták ugyan, de arra nem gondoltak, hogy én félrehúzódva farigcsálok. Ha anyám lejött a műhelybe és nem volt zavaró körülmény, apám mindig kerített rá időt, és ö boldogan adta magát. Érthető, hiszen a ház kicsi volt, négy gyereket neveltek, a nagymama is velünk lakott és egy olyan nagycsaládos házaspár hol áldozhatna a szerelem istenének nyugodtabban, mint összekötve a munkát a gyönyörűséggel, ami apám szemében úgyis egyet jelentett. Alig lehettem hét – nyolc éves, de az élmény olyan mély hatást gyakorolt rám, ami egész későbbi életemet meghatározta. Apám keze alatt inaskodtam, de akkoriban már délután fel – felment szundítani. Az öcsém nagy kujon lévén, felhajtotta a fehércselédeket, arra az időre, és mi sokszor rogyadozó lábbal álltunk vissza a gyalupad mellé, – ha egyáltalán – közben – elmozdultunk onnan, – mire apánk álomittasan megjelent. Annak hogy egy asszony csalfa lesz, legtöbbször a férj az oka. Ezt kölyökkoromban tanultam meg, vagyis kiskakasként véstem a fejembe, elhatározván akkor, hogy én mindent megteszek majd a páromért, nem hagyom, hogy elkószáljon, mint a kandi bárányka, de kolompot sem akasztok a nyakába, inkább megpróbálok ugy a kedvébe járni, ugy ellátni, hogy – álmában sem érezhesse jobban magát máshol, mint otthon. Az öcsém más városból nősült, elment otthonról, én maradtam apám műhelyében írmagnak, és odavittem az asszonyt is, a bővítés után, fölé épített szobákba. Csodálatosan hamis mosolyú, remek színészi tehetséggel megáldott lányra leltem, aki ugyanolyan eszeveszetten szeretkezett mint amilyen ájtatosan ült a templomban, szemérmesen lesütve égkék tekintetét. Nem kellett tanítanom, mindenre magától jött rá, vagyis az irántam érzett szerelem, és folytonégö vére vezette el olyan figurákig, amelyekről én csak izzadó tenyérrel ácsingózó nagykamasz koromban ábrándoztam. Soha annyira egymásba passzoló patentpárt! Azt hittük, ahogy a kapocs kitart, amíg a ruha, mi is elegek leszünk egymásnak a sírig. Csakhogy a feleségem vére nem hűlt sőt, ahogy szálltak az évek, akár az aszú, vagy óbor, egyre tüzesedett, mézesedett, mig én… minek sajnáltassam magam, hiszen önök is férfiak?! Amikor az ember már csak akar, de nem bír, annak nyögés a vége, de ha ésszel pótolja aminek híján van, és persze mersszel, akkor nem kell lemondania a boldogításról és a gyönyörök meglovagolásáról sem. Eleinte azt hittem én szövetkezem az asszony mögött, de amikor először mondtam az első inasnak, hogy maradjon ott zárás után, mert postamunka adódott, láttam a feleségem arcán, hogy egyet gondoltunk. Akkor már két inasunk volt, de ugy terveztük, hogy azt a kettőt segédként is foglalkoztatjuk, mert igencsak ügyes kezű, jó ízlésű, dolgos legények voltak. Amikor a tejfelesszájú legényke elment, megkérdeztem a rangidőst: láttál már meztelen asszonyt? Elpirultál? De hiszen az élet nemcsak furás faragásból áll, időt kell hagyni a gyengédebb érzéseknek is. Nem tagadta, hogy mindigis szeretett kukkozni, de ugy igazán, neki levetkőző, körbeforgó, az ö gyönyörűségére magát szépnek mutató nőhöz még nem volt szerencséje. Kit szeretnél látni, kérdeztem éppen akkor, amikor az én kemény husi, jó figurájú asszonyom szinte végszóra belépett. Nem kellett válaszolnia, elég volt ahogy a nejemre nézett. – Tessék! Vetkőztesd le, mindenért meg kell dolgozni az életben, az élvezetért különösen! – mondtam sejtelmesen és odavezettem hozzá az asszonyt, aki már minden izében reszketett. Hogyne, amikor még élénken élt benne a fiatal, kemény férfiölelés emléke, és melyik fehércseléd ne szeretné újraélni élete első vad öleléseit, csakhogy ugyanazzal a partnerrel, egy idő múlva már szinte lehetetlen. Erre kellett nekünk az inas, később az inasok. Mert később mindkettőt ott fogtuk, és néha nem is a műhelyben folyt a számomra is csodaszámba menő játék. Az én kényelmes karosszékembe ülve kezdtek neki, vagyis fogtunk hozzá mindketten a feleségemhez. Jólesett nézni, ahogy boldogítják a nőt, akit minden porcikámmal szerettem, de az volt a dolgok rendje, hogy akkor én legyek a kisinas, aki besegít, kézre dolgozik, és az inas: a mester, akit irányítani kell ugyan, de ereje teljében van. Hármunk elképzelése, újabbnál ujabb ötlete gyönyör teli órákat adott. Nekem volt jobb helyzetismeretem, fogalmam a dolgokról – már csak koromnál fogva is – és mindig odaigazítottam mindent, ahol legjobb helye volt, abban a pillanatban, miközben belevegyültem a trióba. Nem akarom eltúloznia dolgokat, de nincs az a késznek mondott bútor – remek, amelyre nagyobb örömünk lett volna rátekinteni, mint egy – egy olyan egész lakást betöltő csoportos szeretkezés után a feleségemre. Kivirult, ellágyult, megszépült, miközben ujjai begyéből özönlött a simogatás, buja szája, csókolt bennünket, ahol ért, vagyis akkor jöttem rá: nem lehet egy férfinak becsesebb remekműve, mint egy kielégített asszony angyali szépsége. A fiuk tudtak titkot tartani, hiszen volt mit veszíteniük, nemcsak a mesterség elsajátítása forgott kockán, hanem a negyven felé járó, dús, kackiás mellű, – sajnos addig meddő – feleségem testisége is. Azért mondom, hogy addig meddő, mert a kéjes játékok során, – tán isten sem tudná megmondani melyikünk műveként – , de megfogant az első fiam. Még egy lett, de sosem gondolkoztam el rajta: ki lehet az apjuk. Hát nem mindegy? Az hozta a világra, akiért minden ízemben reszkettem, és hármunk közül bárkire büszke lehetett volna mint nemzőapjára, mert remek testű, jó étvágyú, becsületes munkájú értő kezű férfiak voltunk, akikért jobban reszketett az anyjuk, mint a jóképű papért a gyülekezet asszonyai. Kevés férfi gondol ilyen megoldásra. Ha otthon nem jól mennek a dolgok, máshol kereskedik, új nő után néz, pedig lehet, hogy helyette, – vagy mellette – kellene más, és újra szép, izgalmas, buja gyönyörrel teli lenne az élete.

Bolond  ember az, aki – amikor már nem ura tehetségének – lemond a gyönyörűségről. Gondoljanak csak arra, hogy egy igazán szívvel lélekkel asztalos, milyen boldogságot érez, ha valahol ránézhet, vagy megsimíthatja azt, ami az ö kezei közül került ki. Hát még amikor a szeme láttára boldogítják azt, akiért nemcsak az első napokban, de élete végéig vacog, és látja, hogy társa sem issza ki utolsó cseppig a poharat, vagyis sosem keveri össze a szívét, egyéb testvéreszeivel. Az utcalány sem szeret bele minden kliensébe, akivel lefekszik, sőt legtöbbször a gyengédséget is imitálja, – ha imitálja – , de az én két legényem rajongott az asszonyomért, és nem győztem a lelkükre kötni: sose mérjék majd a választott párjukat a feleségemhez, mert két ugyanolyan nő nincs, legfeljebb próbálják meg olyanná formálni, a párjukat, amilyennek az enyémet szeretik, ha nem akarják elveszíteni, inkább boldoggá tenni, akit választanak, hiszen köztudott, hogy a jóllakott kutya nem kóborol el. A fiuk valóban ott maradtak a műhelyben, azután is miután megnősültek, és tudtam, hogy a feleségem le – lemegy hozzájuk ha én ejtőzöm egy kicsit ebéd után, mint valamikor apám. Bántam is én? Ha egy asszony lábujjhegyen jár amíg az ura alszik, ha pákosztos mosollyal arcán, édes csókkal becézve ébreszti, adja kezébe a kávét, vagy amit kér, és arca nyugodt, mert tudja, hogy nem tilosban járt, hanem engedéllyel nassolt, adjunk hálát istennek hogy kegyes hozzánk a sors, és húzzunk hasznot a dologból, vagyis ha mocorogni érezzük a férfiasságunkat, – ami ébredéskor nem ritka – soroltassuk el vele: mi történt, hogy történt, és ha nem is határozott tollvonással, de tegyük fel az ire a pontot. Az emlékfelidézö szeretkezésekbe erőt visz az akarás, az én is vagyok még valaki, szóval inkább ezt az utat ajánlom, mint – saját hibánk miatt félrelépő nejünk – dühös felelösségrevonását, gyanúsítgatását ne adj isten ütlegelését, s végül a mocskolódó válást, mert nem biztos, hogy a rossz után nem jön még rosszabb. Csöbörből – vödörbe.

A műhelybe persze új inasok kerültek, a segédurak maradtak, de ha a feleségemen látom, hogy tetszik neki valamelyik lóti – futi gyerek, nem kell hogy leszóljon: küldjem fel egy kis házimunkára. Ha valakinek eszébe jutna hogy szánjon, mert teret adtam más férfiaknak is csak azt mondhatom: köztünk sosem volt hazugság, és főleg nem vétettünk többet egymás ellen, mint a sok titkolózástól, félrelépéstől elhidegülő párok. Ahogy az évek sorakoztak ugy, került be a műhelybe a legmodernebb technika, de rajtunk nem fogott ki: részesévé lett mindannak, ami a kéjóráink alatt történt. A feleségemben egy szex professzor veszett el. Ahogy az tanítani tud, ahogy az képes rávezetni a tudatlant a helyes útra, az észvesztő, és látni ahogy buján, de minden porcikájával élvezi azt is, amiről azt hinné az ember, állóállapotban sem árthatna a légynek sem. Olyan ez mint az étkezési szokásaink. Hol ezt kívánjuk meg, hol azt, miért ne tehetnénk ugyanezt a szexben is? Sosem csalatkoztam, ha házimunkára kérte a kisinast, mert, mig én a videón nézhetem, mi mindent tett és mire vette rá, az én – még mindig fiatalos feleségem – és mindazt végigélvezhetem, az ujjai, az ajka, a mára már – megható kedvesen – fejet hajtó keblei által, addig igazi férfinak vallom magam. Nekem nem kell mondania, mi lenne neki – közben – jó, hiszen ha két test érti egymást, mindig eltalálja, sőt fokozni képes a másik kellemes érzéseit. Mert akármit mondanak is uraim: senki nem születik szuperszeretőnek, a szexet tanulni kell, nem könyvből és nem is asszonyok során, hanem teljes odaadással, önmagunkon. Érzi azt az ember, amikor gyönyört okoz, csak meg kell jegyeznie, mivel. Az én drágán hatvan éves, de a segédurak, – akik közben a társaim lettek – még fel – felmennek hozzá nosztalgiázni, és ahogy lejönnek abból gondolhatom: nem veszett kárba a lépcsőmászás. Akit mi vezettünk be a testi szerelembe, mind boldog házasságban él, mert rögződik benne, hogy a szex nem tornabemutató, hanem társasjáték, amit nem gólra, hanem ujjongásra játszanak. Téveszme, hogy csak a legszebb tetszhet. Mindenkiben – férfiban és nőben – van valami: megejtően kedves, ami megkapja a másikat. Ha csak a gyönyörű, fiatal nő hozná lázba a férfit, mi lenne a maximálisan teltkarcsú, a kicsit megereszkedő, – néha szakajtónagyságú mellű, de a szex terén boszorkányosan ügyes kezű és ajkú nőkkel? A fiatalság egyet jelent a szépséggel, de a férfi is öregszik, ezt sose felejtsük el, és vegyük észre a mi ormótlanságunkat is, amikor feleségünk elnehezülő testére nézünk. Megértem a volt inasainkat, hiszen az emlékeikben gyönyörűként élő asszonyi test újra bejárása, kéjbe rántása, a kielégítés sokféle formája, még egy torkig lakott ifjút is lázba hozna, nemhogy őket, akik az én drágám odaadásán cseperedtek férfivá. Egyikük neki köszönheti, hogy képes volt saját tüzéhez edzeni jéghideg, frigid, szemérmes, húzódozó feleségét. A nejem tanácsai megolvasztották a gyermekkori tiltások során keletkező jégburkot, és – azt mondja – soha nem volt még olyan boldog, amikor először hallotta feltörni párja ajkán a kéjt. Csoda hogy még ma is ugy érzi: le kell róni a háláját? Mert a párválasztás az élet legnagyobb próbatétele, amely tönkreteheti, de egekbe is emelheti az embert. Ha szerelemből választunk, ha minden porcikánk vacog a lányért, akkor is fricskát kaphatunk a sorstól, ha hibás az áru, ha örökletes baj lappang benne, és utódainkon teljesedik ki. Mi hát a helyes út? Szerintem az, amelyen én járok. Hál istennek a gyerekek és unokák épek, de ha lenne is valami bajuk: kihez mehetnék panaszra? Azt sem tudom melyikünk az apjuk. Lehet hogy mindkettő más töröl fakadt. Mégis szeretem őket az én nevemet viselik, a számomra legdrágább nő szülte őket, eszeveszett gyönyörben fogantak, a szemem láttára, vagy az én közreműködésemmel, és hitem szerint az élet, amely gátlás nélküli örömben fogan, csak csodaszép lehet. Gondoljanak a fattyakra. A férfi biztosan veszkődik a nőért, ha akarja, a nő pedig félájult a szerelemtől, ha hagyja magát. Ez ilyen egyszerű. Az átgondolt családtervezést jó dolognak tartom, ha a párválasztás orvosi vizsgálathoz kötött. Csakhogy annak kötelezővé tétele sérti a személyiségi jogokat. Pedig könnyű eldönteni mi a nehezebb: lemondani a szeretett társról, vagy az utódokról, netán végignézni sarjaink – öröklött betegség miatti – gyötrelmeit? Ha egészség van minden van: a boldogság is ott tanyázik velünk, csak oda kell figyelni a másikra, és ugy javítani ki a csorbát ahogy lehet, amint azt az én történetem is bizonyítja. Az élet úgyis olyan rövid, miért kurtítsuk meg mondvacsinált, önsajnáló kesergésekkel, amikor ahol a legnagyobb a szükség, mindig ott van a segítség. Csak bátorság kell hozzá, hiszen annyi aljasságot elkövetünk az évek során, amivel másokat is megbántunk, vagy kárt okozunk, miért kellene éppen attól a lépéstől tartózkodnunk, amivel senkinek sem ártunk, és fogva tarthatjuk házunkban a boldogság madarát, nemcsak kettőnk örömére. Ha egyikük – másikuk – netán – tanul az elmondottakból és nem csalásnak tekinti a másik örömét, hanem részesülni akar belőle: reménytelen helyzetekben is fordíthat a sorsán, potencia javító kókusz – pókuszok nélkül is izgalmassá, teheti az életét. Kit érdekel mit gondolnak, vagy mondanak róla mások?!