Annak, hogy ma én kértem szót, fura oka van. Olvastam, hogy Floridában, ahol halálbüntetés is van, törvényjavaslatot nyújtottak be az erőszakos cselekmények visszafogására. A törvény, ha elfogadják kasztrálással bünteti a nemi bünözöket. Az újság hozzátette, hogy a kasztrálás humánus, ami a laikusok számára azt jelenti: nem vágják le töböl azt a bizonyost, csak női hormonokat kap az elkövető, amitől elmegy a kedve az erőszaktól. Vagy hatalmas didijei nőnek, ki tudja?! Hogy miért használok ilyen ironikus hangot, amikor erről a témáról beszélek? Mert szerintem sosem lehet erőszaknak tekinteni az olyan cselekményeket, amikor a “szenvedő alany” elfogadja a szállodai szobába való invitálást – arra gondolva netán, hogy imaórára hívják – majd feljelentést tesz erőszakoskodás miatt, mint ahogy az Tysonnal is történt. Nem akarom védeni az ökölvívót, megtették helyettem mások, nem sok sikerrel, de tény: a szex nem mindenki számára jelent gyengéd simogatást, nem minden férfi vágyát képes egekig dobni, ha a nő, – akit kíván, lelapul, akár a tyúk és úgymond, hagyja magát, esetleg még azt is érezteti: hagyja magát csakhogy hamarabb szabaduljon. Nem mindenkit csábit a megadás, fegyverletétel, könnyű győzelem, a harc nélküli trófea, különösen olyan esetekben, amikor a két fél között nincs lelki kapocs, – amit sokan fontosnak tartanak – , csak a szex kedvéért kerültek össze, vagy muszájból ölelő házastársak.

Egyszer véletlenül kihallgattam két nő beszélgetését. – Képzeld milyen örjitö volt, amikor nekem esett, letépte rólam a ruhát, és szinte földre tepert, majd bevett, mint egy megostromolt várat. Csodálatos érzés kapitulálni – sóhajtotta a nő. – Nekem mondod? A kuka, háznélküli csiga módjára ránk kuszó szeretőnél, a nem sok vizet zavaró puhánynál, még az is jobb, akinek a közeledésétől irtózol, de erőszakot tesz rajtad. Csakhogy az már bűncselekmény, kivéve persze, ha beleegyezel, és vagy olyan korrekt, hogy később ne úgy állítsd be a dolgot: akaratod ellenére váltál áldozattá. Egyszer közvélemény kutatást végeztem, a gyengébb nem között, és rájöttem, hogy egy bizonyos kor után, jobban vágynak a mindent elsöprő szexualitású férfira, aki előtt elfeketedik a világ, nem számit semmi, amikor értük lángol, egy célja van: ök. Isteni érzés érezni, hogy kellünk, hogy vágynak ránk, hogy egy menő hím – bármi áron meg akar szerezni bennünket, küzd értünk, van értékünk.

Azért kerítettem ilyen nagy feneket a bevezetőnek, hogy ne hasson földomlásszerűnek a bejelentésem: én utálom ha a nő hagyja magát, egyszerűen vége a harci kedvemnek, mihelyt odafekszik elém, olyan mozdulattal, amiből a hülye is kiolvashatja: tégy velem amit akarsz, de rám ne számíts. Nem szeretem a langyos dolgokat. Kedvemre van, ha egy nő nehezen adja magát, nem fekszik le amikor hellyel kínálom, de persze a szó igazi értelmében vett erőszaktól irtózom. Sosem tudnék megkötözni, korbácsolni egy nőt, – akarata ellenére, – mert abban, igazi férfi nem tudná kiélni magát. Két évig volt egy szeretőm, akit az utolsó héten is ugyanolyan vad hévvel öleltem, mert az első együttlétünk előtt megállapodtam vele, álljon ellent, ne adja magát egykönnyen, és ö is jól jár. Okos nő volt, és tapasztalhatta: neki is jobb a tartós ostromállapot alatt, többször eljutni az orgazmusig, mint hagyni magát, sőt elvárni a becézést, nyalást – falást, aztán mire következne a második felvonás – jön a finálé. Kell valami ami a férfierőmet ingerelje, – minél hosszabb időn át – , és mi más szítja – még a tyúkot hajkurászó kakas harci kedvét is: az ellenszegülés, amely érezhetően egyenlő az elszánt harcra késztetéssel. Az a lány férjhez ment, különben tovább tartott volna a kapcsolatunk, mert az elkövetkező években sokszor felhívott: erőszakolj meg, te drága szexhosszutávfutó, te! És én mentem, vagy ö jött, hogy az egyre unalmasabbá váló – tisztelettől szürkülő – házaséletébe némi izgalmat lopjunk. Azt hiszem egy – egy bajvívásunk után, a férje is jól járt.

Sokszor elgondolkoztam már magamon:mi váltotta ki belőlem már a kezdet kezdetén ezt a konok dacot, ezt a harci kedvet, késztetést – az ellenállás legyőzésére. Talán az önbizalom hiánya. Amint látják elég alacsony termetű vagyok és amíg mások sportoltak konditerembe jártak, addig én ültem a fenekemen és magoltam. Három doktorátusom van, de csak azért nincs több, mert azt már nem dicsősségnek, röhejnek érezném. Husz éves koromig nem is izgatott a másik nem, vagyis a testi szerelem. Voltak jó barátaim a lányok között, persze olyanok, akik hasznot húztak a barátságunkból, mert ha valamit nem értettek én szívesen elmagyaráztam, segítettem ahol tudtam. Egy ilyen kis kollegina csillantotta fel előttem a legteljesebb gyönyörre való utat. Amikor végre megértette, amit nem értett: hálás akart lenni és vetkőzni kezdett. Mit csinálsz? – néztem rá. – Buzi vagy? – kérdezett vissza. – Nem, de… nincs ínyemre a felkínálkozás. Mi izgalmas van benne? Az állatoknak is jobban esik az a konc, amiért megküzdenek. – Hülye ötleteid vannak, csak nem vagy abberált? – nevetett a lány. – Dehát hogy szeretnéd? Álljak ellent, miközben éreztessem, hogy nincs hőbb vágyam, mintsem hogy meghágj, elkapj, ellásd a bajom? Fél fejjel vagyok magasabb nálad, és ahogy így elképzelem van abban valami izgató, amikor a Dávid győzi le a Góliátot, vagyis, benne vagyok. Teperj le ha tudsz… – Aztán rohansz a rendőrségre és panaszt teszel nemi erőszakért! – Örült vagy? Mindenki tudja mennyit segítettél nekem, de ha akarod írásba adom: szabad akaratomból feküdtem le veled, és én kértem, hogy ne bánj velem kesztyűs kézzel. Oké? Ilyen ajánlatot nem lehetett visszautasítani. Szerencsére a lakást egyedül béreltem – így mihelyt megírta a nyilatkozatot, izgalomtól elnyíló szájjal, – rászóltam. – Öltözz fel! Begombolta a blúzát. – És most kezdjük. Minden gombért külön harcot akarok vívni, a ruhát ne sajnáld, telik másikra, ha tönkremegy, de még szűz vagyok és mindig így képzeltem el az első férfidialt: leigázni a nőt, akire kedvem támadt. Ma már sajnálom, hogy nem vettem videóra azt a buja üzekedést, hadakozást, amelynek beteljesülése olyan orgazmus volt – mindkettőnk részéről, hogy megállt az idő. Csodálatosan komédiázott az a lány, és szinte visított a kéjtől, amikor sorozatban juttattam fel a csúcsra – , de mert ellenállt, én ki tudja meddig bírtam volna cérnával, sőt a lehetetlenségig el akartam húzni a beteljesülést. Aztán jött az összehangolt kéj és az első pofont még visszaadtam, de a másodikra már odatartottam az arcom. Nem ütött nagyot, ki sem pirult a helye igazán, de az, hogy bármit tehet velem: olyan lázba hozta, hogy alig akart elmenni és egyre több tantárgyban talált érthetetlen részeket.

Sokáig hagytam magam táncba vinni, hiszen nincs örjitöbb látvány, mint amikor egy fél fejjel magasabb, hosszú combú, csodálatos testű nő, dacos képpel néz az emberre: itt vagyok, de nem kaphatsz meg! Nem hagyom magam egykönnyen! Az ellenállás minden emberből más reakciót vált ki. Egy barátom mesélte, hogy házaséletet akart élni a feleségével, – undorító szó – , és már azt hitte sínen van a dolog, amikor önagysága azt mondta: most nem! A fickó gerjedelmében kicsit erélyesebbé vált, de a nő nem hagyta magát, kiugrott az ágyból, és ezzel olyan dühöt váltott ki, a mindig nyugodt, egyhangú szeretkezésekhez szokott férjből, hogy utána vetette magát és ott teperte le, ahol érte. A száját be kellett fogni, mert félt hogy ordít és mi lenne erre megfelelőbb a saját ajkainál, a két kezét le kellett fogni, valósággal meg kellett hágni és az új mód, a meglepetés, az asszonyt szinte lenyűgözte.

[rkey]

Öt éves házasságuk alatt nem éreztek olyan gyönyört, mint akkor, a szőnyegen. Attól kezdve, ha nem voltak túl fáradtak hozzá, de néha annál inkább – újrajátszották az ellenkezést, tépték egymást, mint két dúvad. A házasságról sokan szóltak már, én sem hallgathatok róla, annál is inkább, mert az enyém nem mindennapi. Úgy élek, hogy van egy kötelező, és egy szabadon választott asszonyom, de mindkettő egy fedél alatt, és egyikkel – ha együtt vagyunk – az agyam is felforr, a másiknak csak kedvére teszek, mert minden durva mozdulattól irtózik. Mondanom sem kell, hogy a kötelező szeretkezéseket a feleségemmel művelem, akit igazán szeretek, ráadásul gyermekeim anyja is, tehát tisztelem becsülöm, mert kitől lásson jót, vegyen példát, tanuljon a gyerek, ha nem a szüleitől. Ám az igazi hab a tortán a házvezetőnő, aki tíz évvel idősebb nálam, és amikor udvarolni kezdtem a feleségemnek, elég jó szeme volt hozzá, hogy észrevegye: éhesen indulok hazafelé, csak az étvágyam jött meg, de ki tudja hol lakatnak jól. Egyszer arra kért: vigyem el egy utbaesö utcába, hogy ne kelljen kihoznia a kocsit. Elvittem… aztán haza, hozzám. Lehetetlen volt nem venni a lapot, mert alig indultunk el, megmarkolta a nadrágom, a legkényesebb helyen. – Nem kár ennyi energiát veszni hagyni? Legalább jó volt, vagy csak ö élvezte? Ordenáré, szinte profán nőszemély volt, de igazi profi. Mi másnak nevezhetném azt, akinek a teste képes vágyat ébreszteni bárkibe, de aki nem bízza a véletlenre és mielőtt bármihez fogna: szolgalelkűen megkérdezi, hogy akarod, hogy szereted, mi a leghőbb, legtitkosabb vágyad? Nálam volt a főpróba, de amikor feleségül vettem a jó partinak is számító lányt, majd minden éjjel leszöktem hozzá. Nagy ház volt, és igazán jól nevelt, úriemberek éltek benne. Ha azt mondtam: dolgozom senkinek eszébe sem jutott volna bekopogni a könyvtárszobába, vagy ahova éppen mondtam, hogy megyek. Az ö szobája a szuterénban volt, oda amugysem járnak le a ház urai, és utolsó ajtó a folyosón, vagyis hancúrozhattunk kedvünkre. Az alagsor azon részében csak élelmiszertárolók vannak, vagyis kedvünkre viháncolhatunk bármikor. Vele a lovak közzé dobom a gyeplőt, hiszen ö kéri. Ahogy – szemében a sárga tüzű fénnyel, felém nyújtja a selyemzsinórt, és összetett kezét máris odaigazítja a rézágy végéhez, nem tudok neki ellenállni. Pedig jobban szeretem, ha a kezével is hadakozik, nemcsak a testét dobálja. Először azt mondta: valakivel nagyon élvezte a dolgot, és nosztalgiázni szeretne. Ha vele vagyok nem érdekes hogy az arca ráncos, hogy sokkal idősebb a feleségemnél – lomhának ható, mégis kígyóként vonagló, hatalmas teste lenyűgöz, szinte rabul ejt. Sokszor nappal is kimegy a lábamból az erő, ha eszembe jut. Olyankor hazaszólok és valamit elhozatok vele, de sosem az irodába jön, hanem a cégem állandó bérletű szállodai szobájába, amelyet üzletfeleink részére tartunk fenn, de ha éppen üres, istenien lehet benne pankrációzni. Nem is tudom mit mondanék a feleségemnek, ha egy jóakaróm megsúgná neki, hogy egy vénséggel csalom, aki nem szép, nem csinos, és ráadásul a cselédünk is?! Nem nevetnék, mert annál jobban kötődöm ahhoz a drága testhez, amely megvéd attól, hogy a feleségemet olyasmire kényszerítsem amit nem akar, hogy örömtelen házaséletet éljek, vagy külpiacon adjam el vágyfeleslegemet, ráadásul úgy, hogy fizetnem kelljen érte, csak diszkrét legyen a dolog. A vágy a legerősebb hajtóerő, ha az ember nem lenne képes epekedni valami után, céltalan lenne, nem hajtaná semmi, hogy többre vigye az életben, de van a felesleges energia, ami semmi más módon nem égethető el, csak a szex – számunkra legkedveltebb módján. Érezték már, a – leginkább holtfáradtságnak mondható – teljes kimerülést, amikor egy – minden porcikánkat igénybevevő, elgyengítő, mozdulásnyi erőnket is kiszívó, de mégis oly üdétlen kellemes szeretkezés után el nyulunk amellett, akinek mindent köszönhetünk?! A feleségemmel nem érzek energiaégetést, arra csak az a vénülő, szajhavágyu nő képes, aki más férfival szóba sem áll. Tudnak jobb megoldást, egy alapvetően monogám természetű, tisztességes férfi számára, mint a házon belüli teljes kiszolgálást, a jóhir megőrzése mellett? Talán a feleségem sem haragudna, ha tudná, de nem méltatja annyira a szexet, hogy érdekelje: hü vagyok-e hozzá. Már a szeretőm jövőjét is elrendeztem, habár?! Az élet rendje, hogy az idősebb megy el előbb, de sosem lehet tudni. Szép summát helyeztem el egy számlán, hogy ha elérkezettnek látja az időt, nyugdíjba mehessen tőlünk, de nem is tudom melyikünk várja kevésbé azt a napot. Ez nem szerelem, több annál, métely, testi kötödés, oxigén, amely nélkül nincs élet. Szoros, eltéphetetlen kapcsolat a mienk, amelyre nincs megfelelő jelző, mert a köznapi szavak megalázóak lennének, a romantikus jelzök, pedig nem illenek hozzá. Ö az eröszak szeretö párom, a folyton ostromlásra vágyó, a beteljesülést fokozni képes, a mindent elsöprő buja extázis istenasszonya. Ha csak lebbenni látom a ruháját, azonnal elkap a vágy, hogy letépjem róla, és mivel fényes nappal nem kaphatom el: a feleségemet veszem rá egy kis bujálkodásra. Nem nagyon szeret világosban szeretkezni, de azt már elértem nála, hogy ha ott vagyunk a hálóban, legalább hagyja magát, és mihelyt bemegyünk, már engedi is le a zsalugátert aztán keresztbe fekszik az ágyon, és enyém a terep. Nekem akkor, úgy is megteszi, mert közben, – akár a partnerszegény férfiak a pornóképekre, – arra a mézédes szájú, alázatos cafkára gondolok, aki holtfáradtan is képes lázba hozni, aki azzal hogy nem hagyja magát, új energiákat hoz felszínre belőlem és olyan erővel szeretkezem vele, amire senki mással nem lennék képes, de ö sem. És ezt mindketten tudjuk. Boldog ember vagyok: összekötöm a kellemest, hasznossal, az illendővel, mert család nélkül nem élhet az ember, az utódnevelés fontos, de bolond az aki beéri a nemzés célú vagy illendően szolid numerákkal, nem akar több örömöt, több élvezetet, bizsergetőbb izgalmat, ami a muzsájölelésekhez is erőt ad, vagyis édeni állapotot biztosit. A győzelem, még ha tudja is az ember hogy nem ütközik igazi ellenállásba, izgalmas dolog, össze sem hasonlítható a beteges erőszakoskodók érzetével, akiket – gondolom, – mihelyt agyukból elszáll a vörös köd, azonnal elfog a bűntudat és a számonkéréstől való félelem. Annyit nem ér meg a kielégülés, de amit két ember egymás örömére tesz, s ráadásul jól is esik, azt kár lenne kihagyni. Elnézést uraim, randevúm van ezen a késői órán. Az egyetemi lány jelentkezett. Érzelmileg padlón van és megígértem, hogy helyrepofozom. Nem tagadom jól esett a hívása. Olyasmit érzek mint amikor sok évtizedes távollét után az ember visszalátogat boldog gyermekkora színhelyére. Nem semmi, ha az ember ennyi idő után eszébe jut egy nőnek, ráadásul olyannak, akivel remekül érezte magát, és akit öröm lesz újra leteperni, feltéve – ha képes még ellenállásra, ha nem szokott hozzá a szelíd belenyugváshoz, a lapuláshoz, amely sokkal kényelmesebb ugyan, de kérdem én: egy igazi pecás számára melyik hal okoz nagyobb örömet: amit maga fog ki, – legyen az akár kisujjnyi – vagy a négy kilós, amelyet a piacon vásárol?!

[/rkey]