Biztos vagyok benne uraim, ha valamennyiünket megkérdeznék, szerinte milyen az igazi nő, ketten sem adnánk egyforma választ. Kedves, simulékony, szexis, duci, gyönyörű, okos és sorolhatnám a jelzőket, amelyekkel ideálunkat, vagyis a szerintünk igazi nőt jellemeznénk. Szerintem az igazi nőnek anyalelke van, és aki arra fogékony, annak nem számit hogy milyen kívül, mert a szépség olyan mint a virág:elhervad, de a jóság örök!

Példa erre az én életem, vagyis a húgomé. Még a vietnami háború idején történt, hogy a vőlegényének mennie kellett, és a húgom kisbabát várt. A házasságlevelet sosem tartották fontosnak, hiszen – akkor már – három éve együtt éltek és úgy érezték: semmi nem választhatja el őket a sírig. Aztán jött a behívó, és ha a házasságot, – a vőlegény akaratára septiben meg is tartották, a húgom egyedül várta a kisbabát. Senkije nem volt csak én. Nem igaz hogy egy férfi csak a saját sarjáért tud aggódni, csak amellett képes gyámolítón állni, aki a közös gyermeküket várja. A húgom csodálatos teremtés volt, kicsi korunktól barátok voltunk, és alig egy hónap választotta el a szüléstől, amikor megjött az értesítő: a férje hősi halált halt. Sajnos nem tudtam megakadályozni hogy a kezébe kerüljön, – máig bánom, hogy nem gondoltam rá. A sokkoló gyász megindította a szülést. Én vittem kórházba, a teljes apátiába esett kismamát. Nem tudtam mivel vigasztaljam, tehát a legkézenfekvőbbet választottam: itt marad neked a fia, vagy a lánya, öt szeretheted, ö veled lehet, neki szüksége van rád. Szedd össze magad, minden erődre szükséged lesz. Ö is úgy akarná, hogy csak a gyerekre gondolj, ne a halállal gyötörd magad, készülj az életadásra. Beszélhettem neki, semmi nem használt. Akkoriban elég csélcsap életet éltem, vagyis sosem kötődtem még senkihez, laza érzelmi szálakkal sem, ezért szinte értetlenül álltam húgom – férje iránti – szerelme előtt. El sem tudtam képzelni, hogy létezhet olyan erős érzelem, amely minden mást feledtetve, búskomorrá, életunttá teheti az embert, és elhatároztam, hogy ha addig sikerült azután még inkább kikerülöm a komollyá válható érzelmeket. A szülés megindult. Én ott ültem a szülőszoba előtt, és bárki kijött, vagy bement, mindenkit megkérdeztem: mi van? Joggal hihették, hogy az apa vagyok. Aztán – úgy nyolc órai vajúdás után – az orvos behívott a szobájába, ahol nem volt egyedül. Akkor nem is figyeltem a vékonyka nőre, aki a kartonok között keresgélt, és látszólag nem figyelt ránk. – Uram, a kismama élete veszélyben van. Önnek kell dönteni: kinek az életéért harcoljunk. Az anyát mentsük, vagy a kisbabát. Tudom a kérdés kegyetlen, de vegye figyelembe hogy az orvos dolga sem könnyű. Nekünk minden ember életért az utolsó reménysugárig küzdenünk kell, de az értelem azt diktálja: egy nőnek lehet még gyermeke, – ha megmarad az élete, ezért amíg remény van, a kismamát próbáljuk menteni. Könnyítse meg a dolgunkat, önnek mi a véleménye? Nem is gondolkoztam. Hogy is tudtam volna ép ésszel dönteni, hagyják-e meghalni egyetlen drága testvéremet, egy ismeretlen porontyért, vagy annak vegyék el az életét, és az anyát mentsék. – Az anya élete fontosabb… tegyenek meg mindent, hogy ö életben maradjon… kérem… könyörgöm! – mondtam és esdeklő tekintetem összeakadt a kartotékot rendező lányéval. Döbbenetet láttam benne, de kit érdekelt akkor, mit gondol egy kívülálló, amikor a húgom életéről volt szó.

Az élethalál harc még két órán át tartott, amely után az orvos közölte: sajnos az anya meghalt, a kisfiú él, és kezdi kiheverni a megpróbáltatásokat, erős, életrevaló legényke. Nem tudom ki, hogy reagálna hasonló helyzetben: a húgom mindig segített ha kellett, hozzá bármivel mehettem, megértett, mint a legjobb barát, és a hétköznapi dolgokban is törődött velem, figyelmeztetett ha nem úgy állt valami rajtam ahogy kell, ha odadobtam a gyeplőt a lovak közé: mit kezdjek akkor én, – helyette – , egy magatehetetlen, állandó felügyeletre, táplálásra, tisztántartásra szoruló csecsemővel, aki ráadásul – hacsak ránézek – mindig azt juttatja majd eszembe, hogy miatta veszítettem el a húgomat. Örjitö percek voltak és nem is tudom mikor térek magamhoz, ha nem nyújt oda az a kartotékos lány egy pohár vizet. – Igyék… talán könnyebb lesz. – Köszönöm, de rajtam nem segít egy pohár víz. – Elveszítettem a húgomat, és rám szakadt egy újszülött felelőssége. – Aki a húgáé! – mondta halkan a lány. – De hát értse meg a kettő nem ugyanaz, a húgommal lehetett beszélgetni, megértett, segített, éreztem, hogy szükségünk van egymásra! – Most a kicsinek van szüksége magára de ne féljen később maga sem tudna meglenni nélküle.

[rkey]

- Agglegény vagyok, fogalmam sincs a gyereknevelésről… nem degradálódhatok vissza üzletemberből dadává, még ha ezerszer a húgom gyermeke is! – Pedig ö most ezt kéri magától… és ha nem is szó szerint, de gondot kell viselnie a kicsire. Azt mondja a húgán kívül nincs senkije, ez az apróság sem számit hat – magán kívül – másra, döntenie kell. – De hát hogyan? – néztem rá kétségbeesetten. – Talán segíthetek. Anyámmal lakom, képzett szülésznő vagyok, jártas az egészségügyben, vagyis, ha úgy gondolja, szívesen elvállalom a kicsit. – Hogy képzeli? – néztem rá kétkedve. – Sajnos örökbe nem fogadhatom, mert a törvényeink embertelenül merevek. Azt hiszik egy nő nem lehet jó szülő, a sokszor sok kívánnivalót maga után hagyó szülőpár helyett. Én tudnám szeretni, és ott van anyám is, aki csupa lélek asszony. Ha segíthetek, szóljon. Maga nem maradhat otthon, a kicsi pedig éjjel – nappali felügyeletet, gondoskodást igényel. Itt mindig megtalál. – De hát miért ajánlja fel, miért ilyen nagylelkű? – Őszinte leszek: mert hallottam milyen választ adott a doktor Ur kérdésére: magának nem sokat számit ez a gyerek, nekem mindent a világon. Az egyetlen esélyem arra, hogy kiéljen anyai ösztönömet, átadhassak valamit a gondoskodó szeretetemből olyasvalakinek aki legjobban rá van szorulva, és akinek elvállalásába a törvény sem szólhat bele.

Napokig töprengtem mit tegyek, de a temetés után döntenem kellett. A kicsit kiadták a kórházból. Az a lány ott várt rám a gyerekszoba előtt, hiszen tudta mikor érkezem. – Talált megoldást? – nézett rám olyan feszült várakozással, mintha az élete függne attól, mit válaszolok. – Nem… egyelőre hazaviszem… egy barátnőm segít az első napokban, aztán eldöntöm mi legyen vele. – Egy barátnője? Legalább hosszú távú? – kérdezte belepirulva. – Mi köze hozzá? – Mert a virág is megérzi, ha másként gondozzák, ha új kertészt kap, nemhogy egy gyerek! Elrestelltem magam, és abban a percben döntöttem: beszéljük meg, mit tehetünk a kicsiért, együtt. Sosem láttam még olyan rövid és csodálatos átváltozást. A semmitmondó arcocska kipirult, szemei ragyogni kezdtek, ajka mosolyra húzódott és beszélt… beszélt… beszélt. Ö vette karjára a babát, beült a hátsó ülésre és megmondta a címet. – Magához vigyük? – néztem rá. – Magát zavarná, akkor is ha vele költöznék. Aki hozzászokott a nyugalomhoz, a magányhoz, annak előbb – utóbb gondot okozna a gyereksírás, a betegségek és egyéb kellemetlenségek. Jobb helyünk lesz nálunk. Most kivettem két hét szabadságot, amíg eldől hogyan tovább. Kérhetek fizetés nélküli szabadságot… és…

Amikor bementem utána a házba a lélegzetem is elállt. Olyan volt mintha egy csupa szívvel berendezett óvodába léptem volna. Vidám rajzfilmfigurák a falon, játékok, és a kisfiú számára előkészített szobában, bölcső, patyolat párnával, takarókkal. – Gondolom nem ez az első próbálkozása, hogy gyerekhez jusson! – jegyeztem meg. – Miből gondolja? Amit lát azt az unokaöccse fogadására hordtuk össze, anyámmal! – De hát nem is tudhatta, hogy… – Megéreztem, hittem, akartam, és boldogtalan lettem volna, ha nem teljesedik a vágyam. Legalább addig hagyja itt, amíg megnősül, feltéve, ha olyan asszonyt kap, aki elfogadja sajátjaként, vagy intézetbe akarja adni? – Soha! – vágtam rá elszántan, és néztem a könnybelábadó szemmel mosolygó idősebb asszonyra, aki legalább úgy örült a lánya boldogságának, mint a gyereknek. Kitöltöttem egy csekket, fogalmam sem volt mibe kerülnek a babákkal kapcsolatos dolgok, és az ellátása, de tudtam, hogy a fizetésére nem számíthat, és úgyis vehetjük, hogy azontúl nekem dolgozik. Azzal is tisztában voltam, hogy nem leszek túl gyakori látogató, mert nem vagyok önkínzó fajta, és minek szakítsam fel újra és újra, a húgom halála miatti sebemet, mig annak a csöppségnek úgyis mindegy ki van körülötte, csak meg legyen mindene. A csekket havonta küldtem, telefonon hetente kétszer is odaszóltam, de mindig azt mondta: csodálatosan fejlődik, aranyos baba.

Három hónapos volt a kisfiú, amikor először odamentem. Szándékosan váratlanul, mert azt akartam látni, ami a valóságot tükrözi, ha készülnek rám, sok minden másként lehet. A lakásban kellemes babaillat, – régi szép emlékeket idéző tejszag, és a nyúzott kis emberke helyett, egy rózsaszín bürü, ujjaiban gyönyörködő, gőgicsélő, reám is azonnal nevető fiúcskát találtam. Patyolat tiszta volt minden! És az a lány?! Nem ismertem rá! Jó, most azt gondolják: az én pénzemen kupálódott ki, de nincs igazuk. Amivel más volt, mint azelőtt, ahhoz nem anyagiak kellettek, hanem belső nyugalom, boldogság, lelki béke. Öt a kisfiú szépítette meg, az hogy fontos valakinek, hogy ö is adhat abból a sok szeretetből, amely a szívében apró magból, lombos fává terebélyesedett, másként miért ment volna egészségügyi pályára? Oda csakis segítőkész, – a gyámolítás csodájában hívő – nők és férfiak kötelezik el magukat. Addig meg sem néztem a haját, amelyet fityula szorított le, amikor a kórházban beszéltem vele. Csak a segíteni akaró embert láttam benne, nem a nőiességet. De akkor, ott: a pasztell szinü, egyszerű ruhában egy csodálatos alakú nő állt előttem, olyan, aki – ha rámosolyog egy gyerekre, vagy akár felnőttre, az nem maradhat érzéketlen iránta. Nem csoda, hogy a kisfiú kezei szinte táncolni kezdtek, mihelyt közeledett felé. Meghatott az – addig sosem tapasztalt, vagy talán hihetetlen – vonzalom, ami egy parányi emberke és az ellátója között kialakulhat. Pedig nem mindegy. Még az állattenyésztésben is sokat számit az állandó gondozó, az ápolás, etetés milyensége, hát még amikor – sokak szerint – a gyermeket, az anyja szívdobogása is boldogítja, megnyugtatja, világra jötte előtt éppúgy, mint utána. A fiúcska már hozzá szokott az ö szívdobogásához, az ö mosolyához, az ö keze simogatásához, a gyengéségéhez, vagyis érzelmileg révbe ért. Amikor eljöttem: egyszerre voltam nyugodt és egyre izgágább. Jó helyen van a gyerek tagadhatatlan, de mi lesz ha hozzászokik a pótanyjához, és különbséget tesz majd az általam neki szánt anya, és közte; ha nem fogja elfogadni az új mamát, mert azt érzi igazinak, akinek biztatására kimondja az első szót, megteszi az első lépést, aki forró homlokát hűti, ha beteg, aki – mihelyt fel sir – ott van mellette. Két nap múlva elmentem újra. Két rózsacsokorral és rengeteg játékkal… s attól kezdve szinte mindennapos voltam náluk. A mama olyan természetesen tekintett fiának, mint ahogy a lánya, – bárhogy próbáltam is kiprovokálni – , nem tudott férfiszámba venni. – Miért húzódik el tőlem? Utál, vagy… – kérdeztem egyszer, amikor kikísért. – Félek… – De hát mitől? – Hogy elviszi… mihelyt meglátom, görcs berándul a gyomrom. Szeretem öt… az életemnél is jobban és, ha arra gondolok, hogy maga egyszer csak idejön, egy növel, és azt mondja: ezentúl a feleségem gondoskodik róla, örökbe fogadjuk, páni félelem fog el. Néztem a könnybe lábadt gyönyörű, kék szemeket, a szabadjára engedve, hullámosan szétterülő aranyszőke hajat, a ruha alatt sejlő csodálatos idomokat, a finom kezeket, a karcsú lábakat és a kapuból fordultam vissza. – Beszélnünk kell… szóljon a mamának hogy csak reggel jön haza. Nem tiltakozott, bement, és pár perc múlva visszajött. Semmit nem hozott magával. Természetesen hozzám mentünk, és miután megittunk egy pohár pezsgőt megkérdeztem: ha megszűnne a bennem sejtett veszélyérzet… tudna engem szeretni… úgy értem… lenne a kisfiam igazi anyja? Sosem láttam még olyan érzelemkitörést! Sírva – kacagva kapott a kezem után, és nem tudtam megakadályozni, hogy ott csókolja, ahol érte. Jó időbe telt mire megnyugtattam és átvettem a kezdeményezést. Én is a kezével kezdtem – ezek a csodálatos kis kacsók tettek meg mindent a fiamért, aztán a szívére csókoltam rá, ez a csodálatos szeretetbank éltette, gyámolította, boldogította öt, majd a homlokára tapadt a szám: isten áldja meg a gondolatot, amely e mögül az okos homlok mögül pattant ki… – és lágyan, puhán csókolni kezdtem, az arcát. Érett eper íze volt a csókjának, és akkor még azt hittem csak a hála diktálja neki, de olyan észvesztően csókolt, hogy kiment a lábamból minden erő. – Szeretem… szeretem… szeretem… annak ellenére szeretem, hogy akkor ott, a doktor úr szobájában, kimondta az ítéletet, amit érző embernek sosem lenne szabad: és a húgát választotta. Nem tudtam haragudni magára, hiszen a helyében más is úgy tett volna, de imádkoztam, hogy éljék túl mindketten. Sajnos nem így történt és jó, hogy éppen kéznél voltam. Akkor is lennék a cselédje, ha sosem lehetne reményem rá, hogy a szívét elnyerjem, mert a fiúcska elvesztése nekem az élet végét jelentené. Veszélyes játékba fogtam. Magam sem gondoltam, hogy a szeretet, a ragaszkodás, egy ilyen aprócska ember, milyen hatalmas erőt jelent amely az élethez kötheti, vagy elszakíthatja tőle az embert. Szeretem, akkor is szeretem, ha maga soha… – De hiszen én is éppen azt akarom elmondani, vagy inkább bizonyítani hogy maga a legimádnivalóbb nő, akit valaha ismertem, a húgomon kívül, mert ö sem hagyta volna a gyermekét elvenni, pedig amikor a férje élete veszélybe került, még megtehette volna. Hogy tudnak maguk ilyen csodálatosak lenni, és miért tekintjük mégis a női nemet gyengébb nemnek? Több szó nem esett, de soha olyan észvesztően, megejtően szép szeretkezésben nem volt részem. Én voltam az első férfi az életében, ami természetesen visszafogott, hiszen nem mindegy hogyan ismerkedik meg egy nő a szexszel, még akkor sem ha éreztem, hogy szinte éget, hogy megsemmisül az ölelésemben, és nincs hőbb vágya, minthogy megfeleljen, boldogítson, önön örömével mit sem törődve. De én odafigyeltem rá! Azóta is minden gondolatom az övé. Három gyermekünk született, de a sok szép év alatt, amit együtt töltöttünk – sosem vettem észre, hogy valamelyikkel is kivételezett volna. S a húgom fia, akinek mindent köszönhetek? Mintha csak végig érezte volna micsoda áldozattal maradhatott életben, olyan kedves, szolgálatkész, mindenkin segítő, jól tanuló, remek emberré vált, amilyen az anyja volt, s talán némi része van benne annak is, aki anyjaként szerette. Azt mondják az élet vérben és mocsokban születik, az én boldogságomat egy sosem felejthető fájdalom hozta meg, de sokszor elgondolom: hányan megyünk el a lehetőség mellett vakon, gyáván, és térünk tévútra – csak mert nincs aki a kezét nyújtsa felénk…

[/rkey]